Hogyan ejtjük helyesen, hogy Jostein Gaarder? – Könyvfesztivál, 2016 / 1.
A XXIII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál első napjáról – Bp, 2016/04/21
A norvég Jostein Gaarder az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége, a díszvendég ország pedig Szlovákia. Utóbbi ország irodalmával a későbbi napokban bőven lesz alkalma megismerkedi az érdeklődőknek, az első nap viszont arról szól, amiről szólni szokott: beleszagolni a fesztivál levegőjébe, amit csütörtök délután még viszonylag kevesen szívnak, és persze meghallgatni a pódiumbeszélgetést a díszvendéggel.
Napsütéses, kissé még hűvös idővel indul a Könyvfesztivál a Millenárison. A norvég díszvendéget, a hatvan nyelvre lefordított Sofie világa szerzőjét, Jostein Gaardert első körben a kíváncsiságról faggatja Szabó T. Anna a Teátrumban. Arra kíváncsi, hogy miért kíváncsiskodunk. A válasz egyszerű: így születünk. Főleg a gyerekek kíváncsiak, kérdéseikre a felnőttek nem is mindig tudnak válaszolni. Megkérdezik például, hogy miért hosszú az elefánt orra. A gyerekek így tanulnak, de kíváncsiak a felnőttek is, tudni akarják, hogy mi van a Hold másik oldalán, és az ilyesmi hajtja a tudományt.
Viszonylag egyszerű megfejtéseket kapunk tehát, és nagyjából végig így zajlik az egyórás pódiumbeszélgetés. Gaarder főállású író, foglalkozik környezetvédelemmel és emberi jogokkal, és mielőtt ráállt volna mostani életformájára – felkel, tizennégy órát ír egy nap, és ahogy fogalmaz, ebben benne van a „piszkos munka” is – teológiát tanult, illetve filozófiát tanított. A hallgatókkal való beszélgetéseket fontos tapasztalatnak nevezi, ezek az eszmecserék is segítették abban, hogy íróvá váljon. Az említett regény, a Sofie világa tulajdonképpen kamaszregénybe bújtatott filozófiatörténet, de más könyveire is jellemző a tudományosság és a filozofikusság.
Felidézi az időszakot, amikor még nem számítógépen dolgozott, hanem papírlapokra írt, illetve elmondja, hogy a megjelenés előtt mindenképpen megmutatja a szövegeit másoknak is, segítséget, véleményt, visszajelzést kérve, és tesztelve, hogy vajon olvasható-e, amit írt. Elárulja, hogy kizárólag magáról tud írni, akkor is, ha az adott történet főszereplője történetesen egy kislány. És még egy műhelytitok: ha elfogy az ihlete, sétál egy nagyot, az ihlet visszanyeréséhez pedig sokszor egy egészen apró dolog is elég. Mondjuk az, hogy meglásson egy őzet. A beszélgetés gyakran kanyarodik vissza a filozófiához: Gaarder szerint nyitottnak kell lennünk a keleti filozófiákra, valamint az afrikai és indián népekére, mert az európai ember általában a nyugati gondolkodóktól tanul, és ez a tudás ma már anakronisztikusnak tűnik.
A technológiai fejlődés is szóba kerül – a nagy környezetvédő hírében álló norvég úgy gondolja, nemcsak képesek vagyunk tönkretenni a bolygót, hanem konkrétan éppen azt tesszük. Innen viszont az álmok és a varázslat felé terelődik a szó, mert a Gaarder-könyveknek van egy mágikus vonulata is. A valóságot az életben sem mindig tudjuk megkülönböztetni az álomtól, állapítja meg az író, aki aztán egy nem túl izgalmas példát hoz nekünk a mindennapi koincidenciákra: képzeljük el, hogy elmegyünk a moziba, és éppen akkor futunk össze egy ismerősünkkel, amikor beadjuk a kabátunkat a ruhatárba. Ha nem használjuk a ruhatárat, lehet, hogy nem találkozunk vele…
Ennél azért sokkal érdekesebb, amikor gyermek- és kamaszkoráról mesél: ahogy a gyerekek általában, ő is rácsodálkozott a világra, aztán amikor tizenkét évesen látta, hogy a felnőttekben nincs meg ugyanez a lelkesedés, eldöntötte, sosem fog felnőni. Ha nem is az infantilizmus, a magyar közönség számára kissé szokatlan derű azért sugárzik belőle. Nem nevezi magát idealistának, inkább csak optimistának, a pesszimizmust pedig a lustaság szinonimájának tartja. Nem kell mindenkinek életet menteni, mondja, de éltetni kell a reményt, és igenis meg lehet változtatni a világot. Egy író például azzal teheti jobbá, hogy ír, egy tanár meg azzal, hogy oktat. A jó tanár jó történeteket mesél – valami ilyesmi a Gaarder-univerzum lényege.
A női karakterek révén a tudomány női aspektusa is kap egy kis figyelmet. A férfi hősökről már mindent tudunk, Gaardernél viszont a bölcselkedő férfiak mellett mindig ott vannak a nők, akik próbálják megérteni a világot, ami most egyébként is jó irányba változik: egyebek mellett a tudományos életben is egyre több a nő. A kíváncsiság aztán keretbe zárja az eszmecserét: ahogy öregszünk, úgy veszítjük el a megismerés vágyát. És ugyanígy veszítjük el bizonyos velünk született képességeinket is – Gaarder, bár említhetné éppen a nyelvtanulást vagy bármilyen más tudás elsajátítását, az úszással példálózik, mert ez is olyasmi, amit egy baba sokkal könnyebben tanul meg, mint akár egy kamasz.
A tudományos programok támogatására ösztöndíjat létrehozó író most a magyar fővárostól vesz át egy kitüntetést: a Budapest Nagydíjat Szalay-Bobrovniczky Alexandra, az önkormányzat humán területért felelős főpolgármester-helyettese, illetve Kocsis András Sándor, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének elnöke adja át neki. Utóbbi a norvég díszvendég nevének helyes kiejtéséről elmélkedik egy kicsit, a nap folyamán ugyanis ezerféle verzió elhangzik. Dragomán György laudációjában elmondja, hogy Gaarder kamasz hősei lázadók is egyben, tanárfigurái pedig filozófusokat faragnak belőlük. A magyar pályatárs ugyan már nem kamaszként olvasta ezeket a műveket, de úgy gondolja, egy kétségbeesett tinédzsernek segíthetnek kapaszkodókat találni, a szülőknek pedig abban, hogy szabad embereket neveljenek gyerekeikből.
Szalay-Bobrovniczky Alexandra fõpolgármester-helyettes és Kocsis András Sándor, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztõk Egyesülése (MKKE) elnöke átadja a Budapest Nagydíjat Jostein Gaarder norvég írónak, a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégének a Millenáris Parkban 2016. április 21-én.
MTI Fotó: Máthé Zoltán
Szarka Károly
Fotók: Szarka Károly, MTI – Máthé Zoltán