Koós István: Felfedezőutak Jókai világában. Fried István Jókai Mórról másképpen című kötetéről

Fried István Jókai-tanulmánykötetének címében a tárgyalt szerző nevéhez egy határozószó kapcsolódik: Jókai Mórról másképpen. Ez a „másképpen” a könyv több írásának címében, illetve alcímében is visszaköszön, tehát rendkívül hangsúlyosnak tűnik a valamitől való elkülönböződés, az eltérő olvasásmód igénye. Érdekes módon a kötet nem határozza meg tételesen, pl. egy (akár rövidke) bevezető formájában, pontosan mi is az, amitől ezek az értelmezések igyekszenek távolságot tartani, mi az, aminek az ellenében megfogalmazódnak a tézisek. Egy ilyen általános eligazítás talán jobban segítette volna a Jókai-életművében és a szakirodalomban még kevéssé járatos olvasó tájékozódását, ezért szerintem érdemes lett volna kissé erőteljesebben körvonalazni az értelmező pozíciót. A tanulmányok összességéből viszont szerencsére kirajzolódik az az összkép, amiben értelmet nyernek az egyes szövegek, és világossá válnak a szerző törekvései. Fried István elsősorban a „nemzeti nagyelbeszélés” monologikus narratívájának lebontására törekszik, amely a maga egyneműsítő sémájával, teleologikus történetszemléletével, allegorizáló olvasásmódjával megakadályozta, hogy árnyaltabb képet alkossunk az életműről, felmérjük annak sokrétűségét. A nagyelbeszéléssel szemben Fried István írásaiból egy differenciált, többszólamú, a korszak jelentős problémáira a maga módján reflektáló életmű képe bontakozik ki. Összhangban áll ez a törekvés Friednek az előző monográfiájával, ahol Jókainak a korábban hanyatlásként értelmezett kései korszakát értékelte át, megmutatva, hogy abban nem egy esztétikailag értékesebb alkotói periódus poétikai és tematikus jellemzőinek alacsonyabb színvonalon való megismétlését, kiüresedését kell látnunk, hanem azok újragondolását, rekontextualizációját.

Fried István munkamódszere a Jókairól alkotott képének felel meg. A tanulmányok soha nem elméleti megfontolásokból vagy kérdésfeltevésekből indulnak ki, az olvasatok nemigen hagyják el az elsődleges szövegek gravitációs terét a filozófiai reflexió ritkás levegőjű magaslataiért. Ugyancsak nem törekszik a szerző arra, hogy egy teljesen egységes, lezárt, korlátozott számú poétikai jellegzetességre alapuló Jókai-olvasatot hozzon létre. Összhangban áll ez az olvasásmód azzal a tétellel, amely szerint Jókai életművére nem mint egy fejlődés/egészelvű művészi pályára kell tekintenünk, hanem az egyes motívumok és beszédmódok folytonos variációjának, újraértelmezésének tereként kell felismernünk ezeket a textusokat (64–65). Ennek megfelelően a Jókai-olvasásnak sem lehet célja egy lezárt, végérvényes értelmezés létrehozása: az életmű a maga komplexitásával, de a hihetetlen arányaival és méreteivel is az olvasás olyan kalandjára hív minket, ahol nincs végcél, nincs megérkezés. Egy-egy művet Fried gyakran több eltérő szempontból is tárgyal, ezek a szempontok viszont vissza-visszatérnek a különböző művek elemzéseiben. A szövegek folytonos újraolvasása és a világirodalmi mintákkal való összevetése mindig új és új konstellációkat hoz létre, Umberto Eco ismert metaforájával élve olyan erdőt, ahol az olvasás ösvényeinek labirintusában végtelenné válik a bejárható utak száma. Fried tanulmányai mintha a szövegolvasásnak egyegy ilyen kalandos túráját modelleznék: nincsenek végleges értelemadási aktusok, mindent egyszeriben érthetővé tevő relevációk, csak felfedezések végtelen sora. Ha úgy tetszik, Fried a korábbi, egységesnek gondolt Jókaival nem egy másik, hanem sok másik Jókait állít szembe. Ennek köszönhető az, hogy a kanonikus művek (Fekete gyémántok, Az új földesúr) értelmezései mellett kevéssé ismert vagy eddig sosem vizsgált szövegek olvasatai is helyet kapnak a kötetben. A tanulmányokban ugyanakkor rendre előkerülnek és újraértelmeződnek a Jókai-regényeknek azok a jellemzői, amelyek miatt a Jókai-képünket dominánsan alakító szakirodalom (Pérerfy Jenő és Gyulai Pál tanulmányaira gondolok) elmarasztalta a szerzőt: az énkettőzés motívumának elemzése során Fried a szereplők megformáltságának egyoldalúságával, eltúlzottságával kapcsolatos vádat szembesíti egy másfajta, differenciáltabb személyiségfelfogás jelenlétével; a Magláy-család olvasatában a következetlen cselekményvezetést gondolja újra mint elliptikus történetalkotást; a cirkuszos történetek esetében a népszerűség hajhászásáról szóló kifogásokat oldja fel egy tágabb, a populáris kultúrát is befogadó művészetkoncepció felrajzolásában. Ez az új Jókai immár nem a nagy nemzeti elbeszélés megalkotója, nem is a realizmus idején működő elkésett romantikus, hanem olyan művész, aki ezernyi szállal kapcsolódik korának különféle irodalmi tendenciáihoz, és a modernség számos törekvése is fellelheti benne az elődjét.

Az első tanulmány (Egy korai Jókai-regényről – kicsit másképpen) a Szomorú napokban egy sor olyan poétikai jellemzőt tár fel, amelyek ellenállnak az említett nagy nemzeti narratíva megalkotásának. Sorrendben az első ilyen jegy Hugo groteszkjéhez kötődik, amely az össze nem illő elemek kapcsolatából teremti meg a maga esztétikáját. A Jókai-regényben a fenséges és a humoros, illetve a népies hang váltogatása jelent ilyen többességet, miközben az egyes figurák és helyzetek rajzában visszaköszönnek A párizsi Notre-Dame témái: a hóhér és a kis Eliz kettőse Quasimodóra és Esmeraldára emlékeztet, Mekipiros pedig maga is Quasimodo-szerű félállati teremtmény. A magam részéről egyébként kiegészíteném a párhuzamot még két jelenet kísérteties hasonlóságával: a Szomorú napokban van egy epizód, amikor Mekipiros magával rántja Ivánt a mélybe, és mielőtt lezuhannának, egy darabig még a tető peremén vergődnek a mélység és magasság között. Ez a kép egyértelműen felidézi az Hugo-műnek azt a felejthetetlen pillanatát, amikor a haláltusáját vívó Claude Frollo ott lebeg a feneketlen mélység felett, megkapaszkodva a templom egyik vízöntő szörnyetegében, miközben Quasimodo a halott Esmeraldát siratja a magasságban. Ahogy a Szomorú napokban keverednek az össze nem illő elemek, úgy az elbeszélés a történelemre vonatkoztatva is azt a kérdést körvonalazza, hogy a tragikus 1831-es események vajon miféle narratívát tesznek lehetővé. Itt két lehetőség kínálkozik, amelyek között nehéz dönteni: a kerek nemzeti elbeszélést egy rémtörténet jelenléte roncsolja. A történeten belül tematikusan egymásnak feszülő erőket (a lázadókat és az urakat, magyarokat és szlávokat) pedig egy külső nézőpont tudná integrálni, amit a lengyel Kamienszka Mária képvisel, csakhogy ő maga sem igazán identikus szereplő, hanem különböző szerepek és nyelvek állandóan változó összességeként ábrázolódik. A viszonyítási pont tehát maga is kiszolgáltatódik a különböző perspektívák játékának. Szintén hangsúlyos, hogy a regény ideje a három ház sorsához kötődik: a kastély lerombolásával végződik, és az egész eseménysort mintha a halálmadár idézné meg, akinek a sorsa viszont nem válik kerekké a regényben, ezzel a kötet a történelmi elbeszélés lezáratlanságát hangsúlyozza.

Ebben a fejezetben már hangsúlyosan előkerül az a téma, amely a későbbi tanulmányokban is rendkívül fontos szerepet játszik: a beszédmódok és nyelvek sokféleségének problémája. Ez a téma Fried elemzéseiből kibonthatóan egyszerre több szinten is meghatározó a Jókai-életműben, és mivel ez az egyik legfontosabb, legtöbbször visszatérő gondolata a tanulmánykötetnek, érdemes itt erről egy kicsit bővebben is szólni. Először is jelen van Jókainál a soknyelvűség politikai értelemben, hiszen a regényeiben színre vitt heterogén világ, a különféle népek együttélését elfogadó, helyeslő attitűd nagyfokú toleranciáról tanúskodik, és egy egységes nemzet(állam) mitológiája ellenében artikulálódik (ugyanez a soknyelvűség válik szervezőelemmé pl. A Magláy-családban). Jókai számára Magyarország (illetve a Monarchia) olyan terület, amely sokféle, egymással egyenrangú nép és kultúra békés, egymást megtermékenyítő együttélésének terepe. Erre a politikai toleranciára a Szomorú napokban a hatalmas szláv birodalomról álmodozó Bodza Tamás a példa, akinek az alakját Jókai megértéssel, mindenféle nemzeti gőg nélkül szemléli, bemutatva a magyar uraktól elszenvedett sérelmeit. (Ez a tolerancia egyébként adott esetben az egészen eltérő kultúrákra is kiterjed, az Erdély aranykorában pl. a legnagyobb szerelemben él együtt a magyar Kállay Katalin és a török Kucsuk basa). A többnyelvűség emellett maguknak a szövegeknek a megformáltságában is konstitutív elem, hiszen a regényekre alapvetően jellemző a polifonikusság, dialogikusság, pl. a különböző elbeszélésformák (anekdota, rémtörténet, érzelmes elbeszélés), illetve az eltérő hangnemek (pl. humoros, tragikus) integrációja. Ide tartozik a szókincs többrétegűsége is: Jókai egymástól radikálisan különböző nyelvek és nyelvi regiszterek elemeit olvasztja össze saját szövegeiben. Egy újabb szinten a többnyelvűség a létezés és megértés alapvető módjaként értelmeződik, hiszen, mint az utolsó tanulmányában olvashatjuk, „a jellegzetes megszólalás egyszerre elleplezés és leleplezés, a nyelvek nem pusztán összekötnek, lévén a fordítás, az ’átültetés’ eszköze a természetes nyelveknek, a nyelv(ek) a kulturális különbségek jelződései (…). (204) A regények többször is színre viszik az írott szövegek olvasását, illetve a nyelvek közötti fordítás aktusát; A Szomorú napok utószava pedig olvasatlan regényeknek nevezi a történelmi múltat megtestesítő koporsók fedelét, ami egyszerre fejezi ki az olvashatatlanságot és az értelmezésre való ráutaltságot.

Az Egy regény regénye c. tanulmány Az új földesúrral foglalkozik. Ez a mű a többiekhez képest jól referencializálhatónak tűnik, a cselekménye egységes, a tartalma összhangban áll a korszak politikai történéseivel, törekvéseivel. A regény „posztmodern” sajátossága abban áll, hogy tematizálja az irodalmiságot és az olvasást: a szereplők maguk is irodalmi művekhez hasonlítva értelmezik saját sorsukat, miközben egymásnak az irodalomról alkotott elképzeléseit korrigálják. Garanvölgyi Aladár monológjában újrameséli a történetet, ami hozzásegíti annak megértéséhez, miközben meséje össze is olvad a narrátor szólamával. Fried szerint ez az önreflexív réteg kapcsolja össze egymással a magánemberek történetének és az országos események elbeszélésének két különböző regényét egyetlen szöveggé. Az önreflexív vonulat közvetít a kétféle narratíva között; a soknyelvűség témájára vetítve azt mondhatnánk, a regény „öntudata” úgy illeszti egymásba a különnemű történeteket, ahogy egy képzeletbeli tolmács alakítaná a Monarchia eltérő nyelvű népeinek monológjait dialógussá.

Az Egy Jókai-novella és ami körötte/mögötte lehet a Faustina c. szöveget veszi szemügyre, részben a lehetséges előképeit, forrásanyagát, részben a belső önellentmondásokat vizsgálva. Ilyen ellentmondások a Marcus Aurelius sztoikus filozófiája és valóságos érzései közötti ellentét, illetve a szereplők pozicionálása: miközben Faustina a címszereplő, a császár a cselekvő hős. A szereplők között nincs igazi kapcsolat, nem bontakozik ki konfliktus, ezzel pedig maga az anekdota műfaja dekontsruálódik.

A Gyémánt maradt, ami gyémánt volt? Jókai egyik kanonikus művét, a Fekete gyémántokat veszi közelebbről szemügyre. Ezt a szöveget a korábbi elemzők ideologikusan olvasták, részben mint a külföldi tőkével szemben győzedelmeskedő magyar szellem allegóriáját azonosították, részben pedig a realizmus felől közelítettek hozzá, elítélve a jellemek eltúlzottságát és egyszerűsítését (mint tudjuk, Péterfy Jenő egyik legfőbb példája volt ez a regény a Jókairól szóló elmarasztaló tanulmányában). Fried elemzése itt két irányban mozog: egyfelől a regény ideologikus tartalmáról, világképéről beszél (pl. optimista-e a történet végkicsengése a kapitalizmusról), illetve a poétikai megalkotottságot vizsgálja, én itt ez utóbbiról adok egy rövid összefoglalást. A szóban forgó regény rendkívül komplex módon megformált alkotás. Ahogy Az új földesúrban, itt is két történet szövődik egymásba: az iparosodás és a magánélet narratívája, amelyek erőteljesen ellenpontozzák egymást (az egyik az eldologiasodás, a másik az intimitás világát festi), a közöttük lévő közvetítést ebben az esetben a címbeli motívum, a fekete gyémánt viszi végbe, amely egyszerre jelenti a szenet és Evila szemét. Ahogy a narratíva kettébomlik, úgy Iván és Evila személyisége is meghasad egy színpadi/ közéleti és egy valóságos személyre, ahogy egy későbbi tanulmányban Zárkány Leon és Timár Mihály esetében is látni fogjuk; a szerepek itt már nem bizonyulnak összeegyeztethetőnek, ezzel egy a korábbiaknál differenciáltabb személyiségfelfogás rajzolódik ki Jókainál. Ahogy az én kettéválik, úgy a belső monológokban tovább osztódik Iván személyisége, aki egyszerre mintha olvasója/szemlélője és ágense is lenne saját történetének. Ennek az osztódásnak a tükörképeként viszont az elbeszélő identitása is meghasad: az omnipotens narrátor szerepéből kilépve időnként mintha ő maga is csupán következtetne arra, mi történik az általa elbeszélt világban. A szerzői és szereplői szólamok tehát egyaránt meghasadnak, és keverednek egymással.

A Jókaival az abszurd határán először is azt a kérdést teszi fel, hogy a Jókai-művekben szereplő számtalan fura figura és extremitás vajon csak a romantika rémtörténeteinek hagyománya felől olvasható-e, nem illeszthető-e ehelyett az életmű olyan kontextusba, ahol e szereplők értelmezhetőek a felvilágosodáshoz hű realizmus kritikájaként is. A Történetek egy ócska kastélyban erőteljesen ellenáll az egészelvű olvasás kódjainak, és sokszorosan is problematizálja azokat. A mű nem regény, de nem is novella, a különböző modalitású történetelemek (anekdota, vígjáték, rémregény, érzelmes elbeszélés) részben akadályozzák egymás kifejlődését, részben viszont értelmezik is egymást. A szereplők különcsége csak egymáshoz képest válik extremitássá, miközben történeteik egy-egy sorslehetőségként, nyelvjátékként artikulálódnak, ezek közül pedig csak az egyik magának az elbeszélőnek a felvilágosodott diskurzusa, amely aztán fel is számolódik a nyelvek játékában, amennyiben olyan módon gyógyítja a cselédek tévképzeteit, hogy maga is belép az ő világukba, később pedig egy olyan elbeszélés (kísértet- és érzelmes történet) része lesz, amelynek lehetőségét korábban elutasította. A nyelvi sokrétűség nem csupán tematizálódik a szövegben, hanem a stílust is erősen dominálja, hiszen a mű tájnyelvi szavakat, franciából átvett kifejezéseket és egyéb elemeket olvaszt egybe. A történet a folyamatos félreértésekből, az egymásba tűnő nyelvjátékokból alakul ki.

A Megosztott személyiség, én-kettőződés Jókai regényeiben c. tanulmány továbbviszi a nyelvi sokféleség témáját, amit átvezet az énkettőzés, a személyiség egységességének tárgyalásába. Amikor Az élet komédiásaiban Alienor a választási beszédében Hamlet monológját adja elő, Leon pedig ezt átírja kortesbeszéddé, akkor a regény önmagán belül a maga alkotásmódját allegorizálja, és azt a többnyelvűség, a nyelvi világok sokféleségének színreviteleként értelmezi. A színjátszás és a szerepjátszás Jókainál rendkívül gyakori téma, és a nyelviségen túl ez a jelenet az identitás problémáját is exponálja a szerep és személyiség kettőssége révén. A szerepek Jókainak ebben a korszakában ugyanis már nem annyira egy valódiként, identikusként elgondolt szubjektum elrejtőzésének eszközei, mint inkább a szubjektumon belül jelen lévő, egymással össze nem egyeztethető tendenciák manifesztálódásai. Fried relevatív értelmezése szerint ez a jelenség Jókainál egyszerre jelent részleges leválást a korábbi elbeszélői világnézetéről, illetve választ a realizmus kihívásaira. A hetvenes évek közepétől Jókai túllépett a regényformában elmesélt eposzokon; a héroszok megmaradtak, de már szembesültek a személyiséget meghatározó / deformáló társadalmi valósággal. Jókainál azonban ez a valóság nem olyan módon hat az egyénre, hogy részt vesz a személyiségének kialakításában (ahogy a realista regényekben), hanem egymással össze nem egyeztethető lehetőségekre hasítja az individuumot. Ez a hasadás figyelhető meg Timár Mihálynál is, és jóval radikálisabban Zárkány Leonnál, akinek a regénye maga is két különböző befejezéssel végződik, ezzel példázva azt, hogy a modern világban immár nem létezik autentikus személyiség.

Az Egy furcsa Monarchia-történet, ahogy az előző fejezetek is, részben továbbviszi a korábbi témákat, új elemzési szempontokat kapcsolva hozzájuk. A szereplők kapcsán itt is téma a saját és az idegen viszonya, illetve a nyelvek és hagyományok sokfélesége, de az igazán érdekes itt az, hogy Jókai ebben a szövegben számtalan tartalmi hiányt hagy, a történet és a történet magyarázatainak egy részét a szereplőkkel beszélteti el, akiknek szavahihetőségét illetően azonban komoly kételyeket ébreszt, vagyis itt éppen az ellipszis, a hiány válik szervezőelemmé.

A Jókai-antihősök a cirkuszban több különböző témát boncolgat két novella elemzésében. Az első kérdés Jókainak a populáris kultúrához való viszonya a cirkuszművészet kapcsán. Az Unica c. szövegben a populáris és a magas művészet reprezentációi egymásba játszanak, ahogy a különböző történettípusok (pl. kalandregény, mítosz) és modalitások is: a tragédiát a komédiától, a nevetségest a fenségestől alig egy hajszál választja el. Ehhez kapcsolódik a művészi reprezentáció témája is. Az egyes művészeti ágak nem különülnek el, hanem egymásban tükröződnek: Unica maga válik műalkotássá a rajta látható tetoválások révén, ezt a testet (mivel a fekete-fehér fotó nem adja vissza a színeket) Amadeo festményen örökíti meg, amit viszont maga az író ír le a maga szövegében. A médiumok tehát nem válnak el egymástól, hanem egymást tükrözik, a bennük megjelenített dolgok egy rendkívül sokrétű reprezentációs térbe íródnak be. A szöveg pedig közben különböző regiszterek átjárást valósítja meg: a nyelvébe egyaránt bekerülnek mitológiai utalások, francia divatszavak stb. A különös, groteszk figurákhoz való vonzódás egyébként eléggé erősen a sokat emlegetett Hugohoz köti Jókait, hiszen a fent említett karakterek, ahogy pl. A kráó majomlánya, Aïa is, sokban emlékeztetnek a francia szerző teremtményeire: Hugonak már az első, tizenhat éves korában írott Bug-Jargal c. regényében felbukkan a szörnyfigura a gonosz törpe, Habibrah képében, hasonló szörnypofa az Izlandi Han éles fogú, karmos kezű címszereplője, A király mulatban a púpos udvari bolond, Triboluet borzasztja el és ragadja magával az olvasót, és persze ott a mindegyiküknél emlékezetesebb, örökké vigyorgó Gwynplaine A nevető emberben (róla kapta a nevét az És mégis mozog a föld egyik szereplője, Lomkiri.)

Az Egy „regény”-es végzetdráma Jókaija a világirodalmi mintákhoz való kapcsolódást elemzi. A végzetdráma jellegzetes elemei (az ismeretlen sorsnak való kiszolgáltatottság, a generációkon keresztül öröklődő átok, az individuum válsága) Hoffmann-nak Az ördög bájitala c. művében öltöttek regényformát. Ezeknek a motívumoknak az eredete a népies történetek, a képmutogatók elbeszélései, a babonák között keresendő. Ahogy Hoffmann, úgy Jókai is a legváltozatosabb forrásokból alkotta meg a regényét, amelyben keveredik a tudományos magyarázat és a miszticizmus, a mitológia. A Hoffmann művével való összekapcsolás azért is teremt nagyon termékeny kontextust Jókai számára, mert miközben Fried világossá teszi, hogy a német szerző gyökerei a népies-babonás hitvilágba nyúlnak, eléggé egyenes út vezet tőle a szubjektum identikus szerkezetét alapvetően újragondoló Freudhoz is. Hoffmann-nál a személyiség hasadása a szerepek pluralitásának képében jelentkezik, ez utóbbi pedig Jókainál is fő téma. Hoffmann műveiben ugyanakkor a szerepjátszás összefonódik a belső idegenség, a sorsnak való kiszolgáltatottság képzetével: Medardus pl. nem csupán eljátssza Viktorin szerepét, hanem úgy is érzi, azonossá vált Viktorinnal, hogy valóban felcserélődött a személyisége egy másik személyre, ő maga pedig kiszolgáltatódott egy idegen ember akaratának – ezt az idegenséget Freud a tudattalannal azonosította és az én alapvető megosztottságát fedezte fel az ilyesfajta jelenségekben (A Homekember elemzésével Freud közvetlenül is kapcsolódott Hoffmannhoz). Jókainál tehát, ha nem is ilyen koncentráltan, de jelen vannak azok az elemek, amik a romantikából átvezetnek a modernségbe, hiszen mind a szerepjátszás, mind a sorsnak való kiszolgáltatottság fontos szervezőelem a regényeiben. (Megjegyzem egyébként: Hoffmannra is igencsak jellemző az Hugo kapcsán emlegetett groteszk hangnem, valamint Jókaihoz hasonlóan Hoffmann regényében is gyakoriak a bolondos, hóbortos szereplők, mint pl. Jacopo Belcampo, Ewson úr.)

Az utolsó tanulmány A lőcsei fehér asszonyt elemzi. Ennek a regénynek a kapcsán maga a történelem elbeszélhetősége válik kérdésessé. Jókainál a történelem és a mítosz / szájhagyomány nem válik el élesen egymástól, a kettő mintegy két versengő elbeszélésformaként jelenik meg. A magyar és az osztrák fél perspektívája nem a jó/rossz ellentét mentén artikulálódik, ami egy nagy nemzeti elbeszélés feltétele lenne, hanem egyaránt érvényes narratívaként értelmeződik. A főhősnő költött története az elbeszélések sokszorozódásának ebbe a terébe íródik be. Ez egyúttal a szereplő motiválatlanságának a szakirodalomban hangsúlyozott problémájára is válasz, hiszen több különböző, egyenértékű nézőpont esetében nem lehet kitüntetett az adott szereplő belső perspektívája sem.

Ahogy nincs a kötetnek bevezetője, úgy nincs utószó, lezárás, összegzés sem. Hiszen újraolvasandó Jókai-szövegek akadnak még jócskán, e kimeríthetetlen szövegerdő újabb és újabb ösvényei várnak bejárásra. Talán felhívás ez az olvasónak is, hogy folytassa a munkát, és maga is megtegye a saját felfedezőútjait Jókai káprázatosan gazdag világában.

(Lucidus, Bp., 2015)