Forgács Péter: Itt az idő (próza)

Julija Svetlova felvétele

Csak nem kezdődő őrület vagy paranoia jelei ezek? Érzett magában hajlamot a már-már beteges elmélyülésre. Számtalanszor előfordult vele, hogy szakmájából eredően valamely természeti rejtély, esetleg matematikai probléma annyira lekötötte a figyelmét, hogy a külvilág jelei el sem jutottak a tudatáig. Kikapcsolt. Hosszú perceken, néha órákon át kizárólag befelé élt. Ilyenkor a tekintete üvegessé vált, és csak a szemében villódzó téboly jelezte extatikus állapotát.

De a mostani eset más volt. Sokkal egyszerűbb. Ott, a hídon állva azt érezte, el kell számolnia az életével önmaga és a szerettei előtt. Egyértelmű volt számára, hogy a sugallat valahonnan a folyó felől érkezett, és egy pillanat alatt behálózta az elméjét. Másnak éjjel, álmában vannak hasonló látomásai, vele mindez egy átlagosnak mondható nap legfényesebb órájában történt, az ünnepre készülődő, zsúfolt nagyváros kellős közepén. A folyó felett.

Egy fehér kirándulóhajó hatalmas orra úszott ki a híd alól, fedélzetén pedáns öregurak és megkímélt idős hölgyek üldögéltek rattan karszékeikben. Mosolyogva integettek fel a híd korlátján könyöklő bámészoknak, köztük neki is. Kelletlenül bár, de visszaintett. „Munkában megfáradt német nyugdíjasok” konstatálta kissé gunyorosan, megpillantva a felségjelzést a hajó tatján. „Őket bezzeg nem kísérti a számvetés!” Vetett még egy hanyag pillantást a hajó mögött fodrozódó vízre, majd elindult a másik part felé. Kicsit tempósabban haladt, mert egyszeriben úgy érezte, nincs vesztegetni való ideje.

– Most ezt miért mondtad, Gábor?

– Nem is tudom…

– Miért pont most?

– Talán baj?

– Dehogyis! Sőt! Csak hát tudom, hogy szeretsz, mégis vagy húsz éve egyszer sem mondtad.

– Akkor épp itt volt az ideje, nem?

– Végül is…

Harmincöt éve, amikor az egyetemi gólyabálon Gábor felkérte őt táncolni, Vera tudta, hogy megtalálta, akit keresett: a külsőségektől mentes, vérbeli természettudóst, akitől idegen a hivalkodás. Vera sokkal többre tartotta az értelmes diskurzust holmi széptevésnél. Összeköltözésüket követően a testiség amolyan szükséges pluszként épült be mindennapjaikba, akár a közös takarítás vagy főzés. Vera többre tartotta Gábor szintetizáló elméjének sziporkáit bárminemű erotikus játéknál. Ezért kapcsolatukat, Gábor legnagyobb bánatára, a szeretkezést átitató szenvedélyesség jellemezte a legkevésbé, így az érzelmi kitörések is messze elkerülték őket.

Gábor bezárkózott a dolgozószobába, és a vitrines szekrény fiókjából előhalászta a hosszú évek alatt felgyülemlett hivatalos iratokkal teli mappát. Tulajdonlapok, örökösödési végzések, hitelbizonylatok és egyéb okmányok terítették be a mahagóni íróasztalt. Hosszú éveken át a kutya sem törődött velük, most azonban Gábor mindet tüzetesen átvizsgálta. Egy jegyzetfüzetből kitépett lapon mindegyikhez megjegyzéseket fűzött, amolyan használati utasítás gyanánt. Épp a számítógép újraélesztésével foglalatoskodott, amikor óvatosan kinyílt a szoba ajtaja, és Vera dugta be a fejét:

– Bocs, csak az előbb elfelejtettem mondani, hogy én is téged – majd egy kölcsönös mosolyt követően becsukódott az ajtó, és újra visszaállt az intimitás addigi foka.

Gábor beszabadult a számítógép memóriájának zegzugos tartományaiba, és kacskaringós ösvényeken bóklászva újabb és újabb mappákat nyitott meg. Közben újra végiggondolta, hogy a személyi számítógépek elterjedése mennyire megváltoztatta a kollektív emlékezet jellegét. Néhány évtizeddel ezelőtt még a padláson vagy a stelázsi fiókjaiban kutattunk őseink titkai után, ma már az általuk hátrahagyott PC-k tartalmát böngésszük. A papírdobozokban tárolt családi fényképek, diapozitívok és negatívok ideje lejárt. Manapság helyettük a notebook rejtett zugaiban keresgélünk, hátha rátalálunk egy elfeledett fotógalériára vagy egyéb információhalmazra.

Gábor leginkább a naplóját tartotta féltve őrzött kincsnek. Még a ’90-es évek elején kezdte írni, amikor megvette első számítógépét. Mivel tudta, hogy amíg él, más nem olvashatja, a legőszintébb hangnemben taglalta benne Verához és a fiához fűződő kapcsolatát. És írt benne egy diáklányról is, akibe reménytelenül belehabarodott. Vagy inkább a lány belé. Persze, Vera az egészről nem tudott semmit, talán csak sejtései lehettek, de sokkal taktikusabb nő volt annál, hogy jelenetet rendezzen.

 

Reggel, amikor szemét dörzsölgetve kibotorkált a konyhába, Vera már javában tisztította a zöldséget az ebédhez. Gábor átölelte, nyomott egy puszit az arcára:

– Jó reggelt, drágám!

– Jó reggelt!

– Azt hiszem, kimegyek a tanyára.

– A tanyára? Most? Minek?

– Úgy érzem, itt a metszés ideje.

– Hát ha úgy érzed …

– Csak előbb iszom egy kávét.

– Azért csak harapj is hozzá valamit! Annyira talán nem sürgős.

Pedig a férfi pontosan ezt a sürgetést érezte. Egy arctalan hajcsár sürgetését. Képtelen volt beazonosítani, ki vagy mi sürgeti, és főleg, hogy miért. Na és hova tűnt a legendás türelme? Racionális magyarázat híján, csakis az érzéseire támaszkodhatott. Azt vette észre, mintha a híd óta felgyorsultak volna az események. Belső órája vadul ketyegett, szinte űzte az időt. Minden másodperc felért egy órával. Olyan dolgok, amelyeket addig maga előtt tolt, odázott, most egycsapásra halaszthatatlanokká váltak. A belvároson át autózva rémesen lassúnak találta a körülötte zajló világot, beleértve a közlekedést is, pedig sikerült még a csúcsforgalom előtt útra kelnie. Az emberek ráérősen sétálgattak a csalóka márciusi napfény pásztázta utcákon, némelyik kávéház elé máris kikerültek az asztalkák és a fonott karszékek, persze, csak úgy próbaképpen, a közelgő ünnepre való tekintettel. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg zöldre váltott a lámpa, és ezt többször is el kellett viselnie, míg végre kikecmergett a városból.

Soha nem érezte még ilyen hosszúnak a tanyáig vezető utat. Alig várta, hogy benyisson a csöppnyi parasztházba. Lehuppant az első székre, és gondterhelten körbenézett a helyiségben. Ősz óta először. Télen szinte sosem jártak ki ide. Vera hiányolta az összkomfortot: illemhelyként egy rozoga kerti budi szolgált, és vízhez is csak a ház melletti kerekes kútból lehetett jutni. Ráadásul nem is volt iható. Konyha sem volt, csak egy kétplatnis rezsó és egy miniatűr hűtőszekrény, felette egy hárompolcos üveges konyhaszekrény, tányérokkal, poharakkal. A falat több helyen belepő pókhálóban kiszikkadt légytetemek ringatóztak békésen, mintha függőágyból figyelnék az ablakpárkányon és a padlón elszenderült társaikat. A rusztikus bútorokból dohszag áradt. „Mire jó ez az egész kóceráj?” futott át az agyán. „Vera rühelli, és Tamás sem szerette soha, mert hogy sok a bogár, mindennek olyan falusi szaga van, és nincs wifi.” Felállt, a stelázsi fiókjából előhalászta a metszőollót, majd kiment a házból. Végignézett a lugason egészen a telek végét jelző akácfa oszlopig. Épp egy varjú telepedett rá, és sóváran bámulta őt, akár egy dögkeselyű. Mégsem érzett félelmet, inkább érdektelenséget. Mintha nem is az övé lett volna a tanya, ez a talpalatnyi rög, a Föld egy parányi darabja, s egyszeriben a bolygót sem érezte otthonának, pedig itt élt már több mint fél évszázada. Még sosem érezte magát kirekesztettnek, így nem tudott mit kezdeni a gondolattal. Csak elhessegetni. Erre a varjú is odébbállt.

 

Amikor benyitott a lakásba, Vera csodálkozó arccal lépett ki a konyhából.

– Már itt is vagy? De hamar végeztél!

– Nem végeztem.

– Hát akkor?

A férfi az előszobai szekrénykén ülve kertészcipőjének fűzőjét oldozta.

– Eladjuk a tanyát.

Felesége különösebb megrendülés nélkül fogadta a hírt, de azért meglepődött.

– Eladjuk a tanyát? Nocsak. És miért? Miért most?

– Mert most jött el az ideje.

– Ja, az más. – „Biztos valami felidegesítette a tanyán”, gondolta Vera, ezért ez a nagy sietség.

 

Berkesi Gábor dolgozatjavítással töltötte a szombat délutánt. Csak valahogy úgy a tizedik dolgozat javításakor tudatosította, hogy eddig valamennyi osztályzat mellé odabiggyesztett néhány biztató szót. Ezt eddig sosem csinálta. El is töprengett rajta, vajon mi lelhette, de nem talált rá magyarázatot. Hát folytatta. Sőt! A legjobb munkákat még apró rajzocskákkal is jutalmazta. „Szandra, benned még sosem csalódtam!”, és melléfirkantott egy nyiladozó tulipánt. Estére a papírtorony áthelyeződött az asztal egyik oldaláról a másikra, és minden füzetbe belekerült egy rövid üzenet. Hátradőlt a karosszékben, és hitetlenkedve gondolt vissza az elmúlt két és fél órára. Eléggé furcsának és szentimentálisnak találta, amit tett. Sejtette, hogy ennek is a hídon történtekhez van köze, mint mindennek, ami azóta megesett vele.

 

Az olvasólámpa a szemközti falra vetette a füzethalom ijesztően naggyá nőtt árnyékát. Azon töprengett, vajon hány dolgozatot javíthatott ki a harmincnégy év alatt. Ötezret? Tízezret? Vagy még többet? Hányszor magyarázta el tanítványainak ugyanazt a fizikai törvényt? Hány diákkal szerettette meg a fizikát? És hánnyal nem? Nem létezik ilyen statisztika. Talán nem is baj. Sose szerette, ha a tanári munka eredményességét számszerűsítik. Hatékonyság, továbbtanulási ráta, tantárgyi versenyeredmények, no hiszen! Ha csak ezek a mérőfokai a tanár munkájának, akkor nagy a baj. Hol marad az emberség, a személyes példa, az empátia vagy az útmutatás? Ezeket hogyan lehet számadattal, együtthatóval vagy akár százalékosan kifejezni? Sehogy.

Tizenegyet ütött a falióra. Összerezzent a hangra, és csak ekkor eszmélt, hogy a számvetés rabjaként újra kívül rekedt az időn. Most azonban visszazökkent, mondhatni dolgavégezetlenül. Önmaga, vagyis Berkesi tanár úr elszámoltatása lezáratlan maradt. Hiába tartotta a tanári pályát hivatásnak, még ennyi év után is tele volt kételyekkel, nem beszélve a fokozatosan elhatalmasodó hiányérzetről, vajon jól tette-e, hogy ennyi időt és energiát áldozott fiatalok egymást követő nemzedékeinek nevelésére, vagyis egy olyan projektre, amely belátható időn belül biztosan nem térül meg. Alig történt olyasmi, amire igazán büszke lett volna. Kivételt talán az a tucatnyi diák jelentett, akikből később kiváló fizikus lett szerte a világban. És talán az a törékeny diáklány, akibe annak idején reménytelenül belehabarodott. Nem az töltötte el büszkeséggel, hogy a lány őszintén szerette, épp ellenkezőleg, az, hogy még időben képes volt szakítani vele. „Nagyjából ennyi. Karrier a javából, mondhatom. Kár a szóért.” Benyúlt a dolgozatfüzetek mögé, és lekapcsolta az olvasólámpát. Kibotorkált a szobából, majd óvatosan bebújt felesége mellé az ágyba.

– Csengettek! – szólt ki Vera a konyhából.

– Hallom, hallom. Megyek már.

Gábor a bejárati ajtóhoz sietett, kinyitotta, majd betessékelte Tamásékat a lakásba.

– De csinos vagy ma is, Nórikám! – bókolt a lány felé. Tamás barátnője egy divattervező cégnél dolgozott, így általában a saját maga által tervezett ruhákban járt. Gábor még sosem látta a szőkeséget lezseren vagy sportosan öltözve. Kifogástalan smink, menő frizura, kimért mosoly és minimális kommunikáció, elővigyázatosságból. Gábor jól ismerte a fiát, tudta, hogy ez az északi hideg stílus nem igazán jön be neki, hiába is áltatja magát azzal, hogy megtalálta az igazit. Csak hát, harmincegy évesen az ember nem olyan könnyen ismeri ezt be önmagának.

Vera jött eléjük olasz, prosciuttós-parmezános-olívás kötényében, kezét egy konyharuhába törölgetve.

– Csakhogy megjöttetek! Nemsokára kész az ebéd.

 

Vera kitett magáért. Az ököruszályleves és a velőscsont Berkesiéknél régi családi hagyománynak számított. Vera a velőt természetesen pirítóssal tálalta, a főtt hús mellé pedig, ami szinte leomlott a csontról, torma dukált. Tamás imádta a „mama főztjét”, levetette sportzakóját, feltűrte az inge ujját, úgy esett neki az ételnek. Nóri mindig kétkedve figyelte, milyen jóízűen és szenvedélyesen hódol ez a család a kulináris élvezeteknek. Az ő anyja szinte alig főzött, s ha mégis, akkor egyszerű, alacsony kalóriás mediterrán ételeket, általában salátát, párolt zöldséget, esetleg valami könnyű olasz tésztát, amit pár perc alatt össze lehetett csapni, és még annál is rövidebb idő alatt el lehetett fogyasztani. Egyfolytában a vonalaival volt elfoglalva, zavarták őt az öregedés alattomos kis jelei, főleg, amióta elvált a férjétől és új partnerre vágyott.

A főétel, Gábor egyik vadászbarátja jóvoltából, párolt őzcomb volt petrezselymes burgonyával és áfonyamártással. Pazar kombináció! Nóri mégis Vera mákos és almás rétesét dicsérte a legjobban. A desszertet már a nappaliban kávézgatva fogyasztották.

– És hogy áll a tavaszi kollekció?

Gábor megpróbálta Nórit is bevonni a beszélgetésbe, aki képes lett volna szótlanul végigasszisztálni az egész délutánt.

– Jól.

– Értem.

– Április elején lesz a bemutató. A Casanovában.

– Nagyszerű! – zárta le Gábor a hamvában elhalt témát. – Gyere, fiam, szeretnék mutatni valamit.

Mindhárman csodálkozva néztek rá, maga Vera is furcsállotta a felszólítást, mivel ilyen szeparé jelenetek nemigen voltak szokványosak náluk. Aztán mégis odaszólt a lánynak:

– Addig mi rendet rakunk a konyhában. Gyere, Nórikám!

 

Talán még soha nem ültek így kettesben a dolgozószobában.

– De rég ültem itt!

– Rejtekhelynek sem utolsó. Anyád elől.

Nevettek. Tamás közben Nórira gondolt, és arra, hogy lassan neki is elkelne egy ilyen búvóhely otthon. Aztán apjához fordult.

– Azt mondtad, mutatni akarsz valamit.

– Mutatni? Nem is. Inkább mondani.

– Hú, de titokzatos valaki! Talán történt valami?

Berkesi Gábor a hídon állva látta magát, amint a némán kanyargó folyót kémleli.

– Hát, ahogy vesszük. Igen is, meg nem is.

Tamás, aki informatikusként dolgozott egy bankban, nem nagyon tudott mit kezdeni az ilyen sejtelmes válaszokkal. Már a gimnáziumban is amolyan kockafejűnek tartották. Bármit kiszámolt. Ha vitázott, igyekezett egyértelműen fogalmazni, logikusan érvelni, teljesen kizárva az érzelmeit, amivel vitapartnereit a tébolyba tudta kergetni. Főleg a nőket. Velük nehezen boldogult.

– Apa, kérlek, ne húzd az időt! Nóri nem egy konyhatündér.

– Jól megvagytok? Ti ketten.

Tamást meglepte a kérdés.

– Ahogy vesszük. Igen is, meg nem is.

Tudta, hogy ez a humorba csomagolt válasz ellenkezik az elveivel, de legalább őszinte. – Nóri rendes lány. A maga módján szeret is. Én is őt. De…

– De? – nyomatékosított az apja.

– Valami hiányzik a kapcsolatunkból. Talán a szenvedély.

Berkesi Gábort nem lepte meg, amit a fiától hallott. Három éve, amikor először bemutatta neki, rögtön megcsapta őt a lányból kiáradó fagyos modorosság.

– Orsi – mondta ki hangosan.

Erre Tamás szinte összerezzent a hintaszékben: – Tessék?

– Orsi sokkal temperamentumosabb volt, nem? Olyan kis vadóc.

– Orsi elhagyott. Nóri legalább ragaszkodik hozzám.

– Rendszerint nem azok után a nők után vágyakozunk, akik ragaszkodnak hozzánk.

Informatikus létére gyerekjáték lett volna beleolvasnia apja titkos naplójába a dolgozószobai gépen. Abban részletesen le van írva minden. Orsi szerelmi vallomásától kezdve egészen a szakításukig. De hát, miért is gyanakodott volna a saját apjára?

– Sajnálom, fiam. – Ennyire tellett tőle, pedig eredetileg azt tervezte, mindent kitálal, ezért is hívta be a fiát.

– Ugyan, apa. Mit tudsz te az egészről?

– Hát, éppen erről akartam…

– Hagyjuk! – legyintett Tamás, és feltápászkodott a hintaszékből. – Van még valami?

Mert ha nincs, megkeresném Nórit, már biztosan hiányol.

Láthatóan felbolygatta őt Orsi említése, ezért is fogta menekülőre. Amikor az apja egyedül maradt a szobában, félhangosan mormolta maga elé: – Talán jobb is így. Miután Tamásék elköszöntek és becsukódott mögöttük az ajtó, Vera a kötényét oldozgatva huppant le férje mellé a kanapéra.

– Tamást valamivel nagyon kihoztad a sodrából.

– Ugyan! Csak azt próbáltam kideríteni, komolyak-e a szándékai Nórival kapcsolatban.

Elvégre…

– És ettől lett úgy lelombozódva? Te is olyan furcsán viselkedsz egész hétvégén. Történt valami?

– Nem tudom.

– Hogyhogy nem tudod?

– Úgy érzem, megöregedtem.

Vera hitetlenkedve fordult felé:

– Megöregedtél? De hisz…

– Pénteken az iskolából hazafelé jövet megálltam a hídon, és perceken át bámultam a folyót. Eddig sosem csináltam ilyet. És ahogy ott álltam, belémnyilalt a gondolat, hogy el kell számolnom az életemmel, méghozzá sürgősen. Tudom, hogy hülyén hangzik, de így volt.

Egy ideig némán ültek egymás mellett. Vera igyekezett feldolgozni a hallottakat, és racionális magyarázatot találni férje viselkedésére. Gábor pedig nem akart többet mondani, már ezt is megbánta.

– Ugyan, drágám! Kimerült vagy, ennyi az egész.

– Nem tudom. Lehet.

– Még hogy elszámolni az életeddel! Ne viccelj már! Hol van az még! – legyintett Vera nevetve. – Ötvenhét évesen? Egészségesen? Egy szerető családban? Sikeres tanárként? Mondd, mi okod lenne erre?

Berkesi Gábor a padlót nézte. Az elmúlt néhány nap történései kavarogtak benne. És Vera szavai. Egyre inkább úgy érezte, hinnie kell neki. Ki kell szabadulnia ebből a tébolyból.

– Azt hiszem, igazad van – bökte ki végül, és Vera keze után nyúlt.

Másnap reggel olyan frissen ébredt, mint már nagyon régen. Felszabadultan, nyugodt tempóban haladt a híd felé, a bőrtáska most a vállán lógott, kezében a dolgozatokkal teli reklámszatyrot tartotta. A folyónak ezen az oldalán kis, narancssárga autós daru segítségével szerelték le az ünnepi zászlókat a sétány villanyoszlopairól. A járda, még ilyenkor, a reggeli csúcs idején is, maga volt a béke szigete. Mellette az úton folyamatos gépkocsisor torlódott fel, tapintható volt a feszültség. Nap mint nap ugyanaz a tülekedés, harc a sávokért, csak hogy időben érkezzenek a munkahelyükre. A buszmegállóban zombik módjára, érzelmektől mentesen várakozott a tömeg. Elhaladva mellettük azt érezte, hogy – velük ellentétben – ő ura a saját sorsának.

Felért a hídra. Fura érzése támadt, amikor letekintett a folyóra. Szürkébbnek és barátságtalanabbnak látta a dölyfösen hömpölygő vizet. Most nem állt meg a korlátnál, csak a fejét fordította a folyó irányába, azt is csak pár pillanatig. Úgy érezte, a történtek után már nincs mit mondaniuk egymásnak. De azért nem állta meg, hogy félhangosan oda ne bökje:

– Tévedtél, barátocskám, nincs még itt az idő.

Az épp arra járó középkorú nő csodálkozva fordult a hang felé. Pedig a férfi nem is érzékelte a vele szemben haladókat. Megint kikapcsolt. A tanyát látta maga előtt. Ott ültek a faragott asztal körül mindannyian: Vera, Tamás, Nóri, sőt, Orsi is, az udvarról fiatalok kacagása hallatszott be – a diákjai egymásnak mutogatták a dolgozatfüzetükbe került apró rajzokat. Mindenki ott volt. Csak saját magát nem látta sehol.

Közben leért a hídról. Gépiesen haladt a járdán. Megállt a zebránál, a négysávos út szélén. Egyedül. Legalábbis úgy érzékelte. És várt. Egy jelre. Egy apró villanásra. Még nincs itt az idő. Még nincs. Vagy mégis? Elindult. Átlépett a vakító fényen, bele a mélykék sötétbe. És akkor megpillantotta magát. Megnyugodott. Ott ült a többiekkel a faragott asztalnál.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2018/4-es számában.

 

 

Forgács Péter (1963, Párkány)

Író.