James Sutherland-Smith versei Góz Adrienn fordításában

Hervinsyah Kusumanagara, Litcentrum.sk

A dinnyelány

 

Szálimnak nyúlajka és farkastorka volt.
Az apjának nem tanácsolták a születés után
Közvetlenül a műtétet, az durva lett volna.

Aztán az iskolában hagyták, hadd olvassa
A Kegyes Koránt és az apja megverte,
Beszéde vétek volt, Isten elleni.

A tanoncok kínozták, túlságosan is,
Mert a heggesztőműhelyen áthajított
Egy izzó acéltömböt, kitiltották.

Magánórákat adok neki most angolból.
„Cak aszt tudom mondni, Bicmilláh,” – selypegi
A fokhagyma- és kuszkuszfelhő mögött.

Majd a húgaimról kérdez.
„Szüzek még?” Nincs nő, akinek kellene.
Undorító, és néha én szégyellem magam miatta.

A húgaimra tett túl sok célozgatás
Után egyszer azt mondtam neki, „Az Isten szerelmére,
Próbáld már meg egy dinnyén!” és meghátrált,

Mintha odavágott fémként találták volna el a szavaim.
Harminc napig csak szokásos
Nyelvtani feladataimra reagált.

Aztán így szólt. „Uram, megpróbáltam a dinnyét,
A tökéletes lányról, Bint arba’tashról álmodtam,
A teliholdról. Fehér volt a bőre, a szeme fekete.

Mikor végeztem, az ágyam teljesen átázott,
Vér volt, nem dinnyelé, egész éjszaka
Néztem, ahogy sír. Megijedtem,

Hát földbe dugtam a szétzúzott dinnyét.
Most minden éjjel az ágyam mellett áll
Sírástól soványan, nem tudok aludni.”

 

 

A vízbefúlt fiú

 

Munji Mohammed Abu Derbalah emlékére

 

Az egész téren vicsorgott tegnap a szél,
Mialatt a székeket hordták a barátai és lámpásokat
Akasztottak lakása oldalsó falára a gyászoláshoz.
Fesztelenül ültünk, némán,
Mintha a homokba süllyedtek volna,
Úgy rángatóztak a fények a viharban. Fél óráig
Bírtam, míg mások egész este ott ültek,
A tisztelet fontosabb, mint a kényelem.

Ami mára maradt, az a letaposott
Föld, benne a széknyomok gödrei.
Ahol száraz a tér, homokpitonok
Siklanak, közben elnémul a szél örvénylése.
Durva homokot harapunk, várjuk, hogy kitisztuljon az ég.
Tegnap, így szokta mondani
A fiú. Foghíjas megbánás
Szavaiba bújik, de a mi nyelvünkön

Valami fanyar túlérettség marad.
A falun égett fa füstje kígyózik át,
Emlék, igazsága úgy változik,
Mintha pálmaligetből szemlélnénk,
Portól homályos ott a levegő,
Úgy fest, mintha templom
Romjait alkotnák a fák, íves ágaik
Márványoszlopokon nyugvó törött apszisok.

Mennyit vihetünk magunkkal belőle?
Amennyit magunkból is viszünk.
Veszedelmes helyek feletti
Keskeny híddá szűkül a jövő
És kígyózó vásznakból varrt vitorlájú
Hajókhoz érkezik. A tenger, amin lebegnek,
Nyugalmas, mint a bronz, bár halljuk most,
A sziklákat bújja, csillapíthatatlanul.

 

 

 

 

 

 

 

Góz Adrienn (1974, Debrecen)

Költő, műfordító. Írásai, fordításai többek között a Magyarul Bábelben, az 1749, a Műhely Folyóirat és az Irodalmi Szemle oldalain jelentek meg. Fotó: Gálos Mihály Samu.