Nyeste Zsolt: Női sors a századforduló Japánjában – Higucsi Icsijó (portré)

A Heian-kor (795–1185) udvarhölgy-írói2 után  hosszú évszázadokon át  hallgattak a női alkotók a japán irodalomban, egészen a Meidzsi-korig (1868–1912), amikor is a Japánba beáramló nyugati eszmék (ti. a feminizmus és a női egyenjogúság) és új szokások hatására ismét megjelentek a női írók, köztük a novelláiról híres Higucsi Icsijó (1872–1896), akit a modern japán irodalom első kiemelkedő női írójaként tartanak számon.

Higucsi szegény sorú szamurájcsaládba született, de kezdetben, még apja tönkremenetele előtt, szülei igyekezték gondosan iskoláztatni: a lányok számára kötelező iskola elvégzése után a Haginoja költőiskolába került, ahol klasszikus irodalmat és költészetet tanult. Már fiatalon megmutatkozott a tehetsége; szinte mindig kiemelkedő helyezést ért el az iskolai költészeti versenyeken. Alig volt
17 éves, amikor apja tönkrement, majd meghalt. Ekkor neki, a legidősebb lánynak kellett átvennie a családfő szerepét, és gondoskodnia édesanyjáról és húgáról. Innentől kezdve a mindennapos nélkülözés lett az osztályrészük: varrásból és mosásból tartották el magukat. Mikor azonban egy volt társnője a  Haginojából Mijake Kaho megjelentette első regényét, a Jabu no uguiszut (Fülemüle a bozótban), Higucsi úgy döntött, ő is írni kezd, hogy ezáltal némi pénzre tegyen szert. Az írás ekkoriban még a nők számára is elfogadható pénzkereseti forrás volt, hiszen otthon is végezhették. Higucsi ekkor vette fel az Icsijó írói nevet, és úgy döntött, keres egy mentort, aki majd segít neki érvényesülni az irodalmi életben. Fel is vette a kapcsolatot Nakarai Tószuival, aki szórakoztató irodalommal foglalkozott, és nagy nőcsábász hírében is állt. Higucsi első novelláiban az ő hatására igyekezett idomulni a kor elvárásaihoz, nem is sejtve, hogy igencsak melléfogott a választással: Nakarai meglehetősen jelentéktelen, másodvonalbéli író volt csupán. Kapcsolatuk különlegesnek számított ebben a korban, amikor is fiatal lányok és férfiak nem szoktak barátkozni egymással. Közben Higucsi lassanként bele is szeretett mentorába, ám, mikor több közeli ismerőse és családtagja figyelmeztette rá, hogy a barátság csak árt a jó hírének, Higucsi megszakította a kapcsolatot.

Közben a család anyagi helyzete továbbra sem javult, és több alkalommal is el kellett költözniük. Így kerültek egyszer a híres-hírhedt tokiói vigalmi negyed, a Josivara közelébe, ahol Higucsi közelebbről megismerhette az ott lakók életét, és ezeket az élményeit legismertebb elbeszéléseiben, a Takekurabéban (Ki a magasabb?) és a Nigoriében (Zavaros víz) örökítette meg.

Jóllehet, elbeszélései megjelentek különböző lapokban, ám az igazi, széles körű elismerés váratott magára. Higucsi szervezetét felőrölte a nélkülözés és a betegségek; majd a tüdőbaj végzett vele alig 24 évesen.
Higucsi személye és művei szinte teljesen ismeretlenek nálunk, bár a XX. század elején megjelent, Mai japán dekameron című nyugatos    elbeszéléskötetben   megtalálható a Nigorie, amit magyarra Borongó felhők címmel fordítottak le, és emellett egy rövid életrajzi összefoglalót is olvashatunk az íróról, ám azóta senki nem foglalkozott vele, egy-egy szócikktől eltekintve. Pedig rövid életéből mindössze körülbelül két esztendő adatott meg neki az alkotásra, és ezalatt alkotta meg azt a húsznál is több elbeszélést, amelyek közül az érettebb darabok formabontóan újak voltak, mind a stílust, mind a tematikát illetően, és amelyek miatt az utókor olyan nagyra tartja Higucsit.

Sajátos életkörülményeiből fakadóan olyan társadalmi rétegek életét mutatja be, amelyekkel korábban más írók nem igazán foglalkoztak. Természetesen önéletrajzi elemek is gyakran fordulnak elő műveiben. Nagyon sajátos a művészete: jelen van benne a letűnő Edo-kor (1603–1868) légköre, ugyanakkor az új korszak, a modernizáció változásai is. Stílusa erősen klasszicizáló, a nagy elődök, Muraszaki Sikibu és Ihara Szaikaku (1642–1693) 3 hatása érződik rajta. Ugyanakkor ki is figurázza a régi műfajokat, a hagyományokat, illetve azoknak torz továbbélését.

Hősnői szinte mindig kivételes szépségű fiatal nők, akik valamilyen módon megpróbálnak kitörni az őket szorító keretek közül. Meglepő, de Higucsit egyáltalán nem érdekelték a feminista mozgalmak, mint annyi kortársnőjét, ő csak a korabeli világot akarta láttatni, amelyben élt, és ezzel együtt járt, hogy mind a nők, mind a társadalom perifériáján élő emberek helyzetére és problémáira is figyelt. Radikális feminista kortársai nehezteltek is rá, mert ők erős asszonyokat szerettek volna látni az irodalomban, nem pedig gyenge, szenvedő nőket.
A Nigorie az örömnegyedek világába kalauzol, a Kikunoi teaház fő kurtizánjának, a sikeres, fiatal és szép Orikinek boldogtalan életét ismerhetjük meg benne: szakított szerelmével, amikor a férfi már koldusbotra jutott miatta, ám életének nincs értelme, hiába a siker, az alkoholba menekül, majd egykori szeretője éjszaka végez vele az utcán. Éles a kontraszt az Edo-kor romantikus történeteihez képest, amelyekben a hűséges kurtizán és lecsúszott szerelmese többnyire kettős öngyilkossággal pecsételték meg szerelmüket. Oriki a démoni nő, a siro oni (fehér ördög, a kurtizánok által viselt sminkre utal), aki pusztulásba taszítja a férfiakat. Higucsi azonban itt eltér a hagyományoktól, és Orikié már nem csak egysíkú karakter. Pusztító személyisége mögött ott vannak a hosszú évek, a megtört lélek, a szerelem, amit a karrier érdekében eldobott magától.

A női sorssal és lehetséges életpályákkal foglalkoznak további történetei is. Ekkoriban a nők nem sok karrierlehetőség közül választhattak: feleségek lehettek, apácák, szolgálók, vagy pedig a testükből kellett megélniük. Még a feleségek pozíciója volt a legelőnyösebb, különösen, ha sikerült fiút szülniük: a környezetük megbecsülte őket, még ha a személyes boldogságot nem is sikerült megtalálniuk.

A Dzsūszan’ja (A tizenharmadik éjszaka) főszereplője, Oszeki is ilyen asszony: férje tehetős hivatalnok, született egy kisfiuk is; a házasság megbecsülést és anyagi hasznot is hoz a nő elszegényedett családja számára. Csak Oszeki boldogtalan: férje lépten-nyomon megalázza, gúnyolja alacsony származása miatt, az előkelő társaságba pedig képtelen beilleszkedni. A  holdnéző ünnep éjszakáján (erre az időpontra utal a cím is) felkeresi szüleit, hogy apja engedélyét kérje a váláshoz. Ám szüleinek fontosabb a jólét és fiuk boldogulása, akinek szintén a férj egyengeti az útját, mint Oszeki boldogsága, ezért rábeszélik, hogy térjen vissza férjéhez.

Az Ócugomori (Az év utolsó napja), bár egy  cselédlány, Omine  történetén  keresztül a szolgálók életét és megpróbáltatásait is bemutatja, azért is fontos mű, mert az elsők között foglalkozik a szegénység témájával. A lány, hiába tűri engedelmesen úrnője szeszélyeit, nem kapja meg azt a kevés pénzt előlegbe, ami ahhoz kellene, hogy beteg nagybátyja adósságát ki tudja fizetni, ezért lopásra kényszerül. Ám mivel tettét csak a gyermeki kötelességtudás motiválta, a lopást nem leplezik le. De a megnyugtató, boldog befejezés csak viszonylagos, hiszen a nagybácsinak még rengeteg adóssága van, az utcára kerüléstől csak egy rövid időre menekült meg, Omine pedig lehet, hogy ura léhűtő fiának lesz kiszolgáltatva, aki saját bűntettével fedezte a lopást. A becsületes nagybácsi tönkremenetelének története jól példázza, hogy hiába a modernizáció, a látványos változások csak a tehetősebb rétegeket érintették, a szegények körülményei változatlanok maradtak, sőt, lehet, hogy a szegények és gazdagok közötti szakadék csak tovább mélyült.

Utolsó befejezett műve, a Vakaremicsi (Elváló utak vagy Keresztúton) az útkeresésről, illetve egy férfi–női barátság végéről is szól, ezért a kétértelmű cím. A női szereplő, a szép varrónő, Okjó egyedül él, múltja a homályba vész. Igyekszik egyedül eltartani magát, közben összebarátkozik az esernyőkészítőnél dolgozó tizenéves Kicsizóval. Ám a lány képtelen huzamosabb ideig fenntartani magát, ezért egy téli napon úgy dönt, egy gazdag ember szeretője lesz, hogy megmeneküljön a nélkülözéstől. Kicsizó ezt annyira a lelkére veszi, hogy véget vet a barátságuknak.

Higucsi Icsijó utolsó művei talán a legtömörebbek, legkiforrottabbak. Látszik, hogy stílusa mennyit egyszerűsödött, különösen utolsó elbeszélésében váltják fel a hosszan elnyúló leírásokat a párbeszédek. Higucsi mélyen elgondolkodott a nőket érintő problémák megoldásán, és bár elzárkózott a feministáktól, történeteivel talán náluk is jobban bebizonyítja, hogy hiába az új kor, továbbra is  gúzsba kötnek a  hagyományok, ezért a hősnők kitörési kísérletei (válás, önálló élet) is minden egyes esetben kudarcra vannak ítélve.
Higucsi mellett még számos nő foglalkozott irodalommal a korban, ám ők a nyugatosodás hatására csak azt próbálták megmutatni, milyen egy modern nő, így művészetük nagyrészt a külföldi irodalom utánzására épült, és mint ilyen idegen volt a legtöbb japán számára. Higucsi viszont éppen ellenkezőleg a saját, japános témákat vette elő és ábrázolta újszerű megközelítéssel. Ezért is volt ő az egyetlen, akit férfi kortársai saját magukkal egyenrangúnak ismertek el. A Nyugaton is ismert irodalmi kánonokban máig ő az egyetlen írónő a Meidzsi-korból, de, sajnálatos módon, még így is viszonylag kevéssé ismert Európában, Magyarországon pedig egészen napjainkig méltatlanul mellőzték.

1 A továbbiakban az idegen szavaknál és neveknél a hagyományos magyaros átírást használom. – A szerző.
2   A leghíresebb talán Muraszaki Sikibu (974 k.– 1015 k.), akinek műve, a Gendzsi regénye már kétszer is megjelent magyarul. – A szerző.

3  A „lebegő világ” (ukijo, az örömnegyedek világa) irodalmának megteremtője. – A szerző.