Németh Zoltán: Utak az ismeretlenbe (Czucz Enikő verseiről)

Különös, mély intenzitású verseket olvashatunk Czucz Enikőtől, olyan szövegeket, amelyekben leállíthatatlan harc akaratlan szemtanúi lehetünk. Brutális kísérlet ez, amelyben egymásra vetül és szembeszegül tükör és arc, a bőr külső és belső fele, nő és férfi, állat és ember, test és nyelv, az ismeretlen és az ismerős. Czucz Enikő verseinek ideális pillanata akkor jön el, amikor a tükör életre kel és referenciája nélküli önálló életet kezd élni, kétségbeesésben hagyva a tükrözött húst. Platón barlangjába kerülünk, de teljesen ellenkező útvonalat bejárva. A rab kint él, tündöklő napfényben, gyönyörű kertben, gyönyörű testek között, és ami a legfontosabb – szabadon, boldogan. És akkor valaki kézen fogja, és elvezeti egy barlang mélyére, egy perverz vakondtúrás mélyére, csontos kezek közé, ahol csak erőszak és megfigyelés van, folyamatosan kattog az óra, kopik a jelentés, a testek tükrök, a hús puszta felszín, a nemi szerveknek is csak felszínük van. Itt mindenki a kevésbé szeretett, hiánypótlás, appendix, marginális voyeur, és a szavak, amelyeken mindez egyáltalán elmondható: nyelvbotlás.

A tükör és a maszk szembeszegül az arc hatalmának, letépi az arcot a tükörről, kikaparja – akár patkányok segítségével is – az arcot a maszk mögül. Felszívódik a nyál csók közben, és éles, vasreszelőre hasonlító nyelvek reszelik egymást. Úgy felejted égve a villanyt, hogy lekapcsolod; és úgy kapcsolod fel, hogy még sötétebb legyen. Itt mindenre egyetlen szó használatos; mindenre ugyanaz a szó használható csak. A tükörben nézem magam, hogy emlékezzek, ki voltam én, aki sosem voltam.

Czucz Enikő verseinek beszélője filozófus, nő, sebész, pszichiáter, álmatlan vagina, jelentéstelen patkány, egy ráncos ujj, maga a tükör, egy segg, a fogak fehére, egy görög lány, véres vatta a bugyiban, zongorahúr, a fizika törvényei. A világot alkotó töredékek, amelyek egymás ellen feszülnek. Határ közöttük a bőr, saját bőröm. Egy éles tárgyat tartó kéz szükséges, néhány szó, valamint egy elképzelésekkel teli agy, hogy a tárgyak között feszülő bőrt néhány helyen bemetsszük, és a határ két oldalán található tárgyakat rendszerben lássuk, összekeverjük, újra elrendezzük a térben. Czucz Enikő verseinek beszélője ez a bőr, amelyekre szájat nyit, szájak sokaságát vágja bele, a nyelv.

Vajon olyan a világ, hogy benne titokzatos küzdelem zajlik nő és férfi között, hogy egymást kiirtsák? És a szex, a szeretkezés harc, amelyben nő és férfi gyilkolják, ölik egymást, de a sors cinikus röhögése közben paradox módon épp ekkor esik teherbe a nő? A fogantatás a gyilkos fegyver? A nemi szerv nyílt seb, amely mintegy felhív az erőszakra? Felkér a halál folytonos újrajátszására a kettős erőszakon keresztül?

Az igazi voyeurök az állatok, amelyek mindig, minden pillanatban körülvesznek bennünket. A mikroszkopikus lények, amelyek habarcsként tartják össze a levegőt, és amelybe – az élő és halott állattetemekbe – befalazva éljük tompa életünket. Ezek a testek őrzik minden mozdulatunkat, testük láncolatából font hálóban vergődünk. Amikor lélegezel, ezer és ezer holttest borítja el a tüdőd, titkos energiákat áramoltatva benned. Van, amely a vérbe kerül. A fizika törvényei felett nincs uralom.

Czucz Enikő versei utakat nyitnak az ismeretlenbe, az ismeretlen összefüggésekbe. Megvisel, ez egészen természetes. Megfojt lassan, normális. Az egyedüllét húsos félelme egy bálna beleiben akár, ezzel jár. Elsírod magad egy anyajegyen. És összezavar minden új nap, igen. Minden jelentős költészet az egész irodalmi-művészeti-filozófiai hagyomány újraértéséből, újraértett elvetéséből, és ennek a folyamatnak az új típusú újraértéséből jött létre – állítja a logika. Czucz Enikő a legjobb úton van efelé.