Kelemen Emese: Túlcsorduló átgondolatlanság (Baka L. Patrik Vérbókok című kötetéről)

Baka L. Patrik legújabb kötetében több novella és egy kisregény kapott helyet. Az olvasó a fülszöveg alapján ajánlatot kap arra, hogy ne csak külön-külön olvassa a műveket, hanem egységes kompozícióként is. Sajnos nem hogy a kötet nem olvasható így, hanem a benne megjelentetett novellákat sem lehet minden tekintetben egységes szövegként olvasni. A novellák sokszor széthullanak, a túlzsúfoltság miatt széttartanak, így az ígért „izgalmas motívumokkal átszőtt látásmód” helyett kiforratlan, átgondolatlan,sok helyen közhelyekbe fulladó szövegtöredékek kerülnek az olvasó elé.

A kötet első novellájának, A csempealkimistának jó az alapelgondolása, de a kivitelezés ezt nagyban aláássa. Ha a névtelen narrátor helyett a protagonista kislány lenne az elbeszélő, az ő gyermeki naivitása sokkal kifejezőbb lenne. Rácsodálkozik apja munkaeszközére, egy csempevágóra, és pénzcsinálónak nevezi. Megindító, ahogy a gyermek segíteni szeretne roma származású társnőjén (annak ellenére, hogy az előtte megdobálta sárral) azzal, hogy odaadná neki a szerszámot, hogy az ő apja is tudjon pénzt keresni. Hogy miért cselekszik így a kislány, mi játszódik le benne, arról semmit sem tudunk meg. Helyette egy dialógust olvashatunk, közte és Varjú Pitypang között, ami a történethez nem tesz hozzá, egyetlen funkciója, hogy a varjú árulja el a kislánynak, hogy annak apja már a ház műhelyében tartózkodik. Az utolsó sorokból sejthetjük („Az öreg varjú jelentőségteljesen néz az ifjabbra, az pedig kapkodva veti alá magát a tetőről, hogy a kislány nyomába szegülve szálljon tovább, figyelemmel kísérve annak minden tekerését” – 19.), hogy a varjú nevelő célzattal szegődhetett a kislány „szolgálatába”, de ezen az egy mondaton kívül csak a párbeszédnél találkozunk a madárral. Az sem derül ki, hogy mire nevelné a madár a gyermeket. Együttérzésre? Segítőkészségre? Erre semmilyen utalást sem tesz az író a novella során. A sűrűn tagolt történet kellős közepében ott áll Szabó Gyuszi tüsszentésének leírása. Ez leginkább egy gyermekmesére hasonlít,ennek ellenére a narrátor a következő részt harangozza be ekként: „Itt következne a pénzcsináló meséje…” A kisfiú tüsszentéséről és bacilusainak sorsáról olvashatunk két oldalon keresztül, aminek egyáltalán nincs köze a történethez. Sem az előzményekhez nem ad hozzá, sem a végkifejletet nem befolyásolja. Különálló történetként még csak-csak megállná a helyét (egy mesegyűjteményben talán), de így, ebbe a novellába ágyazva teljesen funkciótlan és felesleges.

Baka L. Patrik számos helyen ugyanilyen felesleges információközléssel él. A Vérbókok című, leginkább krimibe hajló novellájában több esszészerű betét is van, melyek sajnos lapos közhelyekkel telítettek, súlytalanok, a történet szempontjából pedig pont ugyanolyan feleslegesek, mint Szabó Gyuszi „csillagrendszernyi orrának csikizése”. Legalább három szöveghely kezdődik azzal a megállapítással, hogy „A Föld legnagyobb művésze a természet” (30.), de a természetről megtudhatjuk a novella során, hogy „képzeletbeli házának földszintje a világ” (37.), és „leginkább egy piramisra hasonlít, aminek alapköve a világ, a szintjei pedig műemlékek tárházai. A múlt emlékei. Életrajzok nélkül, sokszor nevek nélkül, de mindenkor fényképekkel” (38.). És ha ez nem lenne elég az olvasó számára, akkor megtudhatja azt is, hogy „A természet műve az evolúció. Az evolúció műve a természet” (38.). De hogy ne menjünk el további szó nélkül a közhelyek mellett, ki kell emelnünk Ádám és Éva (a nevek egyértelműen utalások a bibliai szereplőkre) párbeszédeit. Ádám egy hajléktalan zenész, Éva prostituált. Baka L. olyan elképzelhetetlen klisésorozatokat állít fel, amelyek még jobban tönkreteszik az így is eseménytelen történetet. „‒ Én neked adom, amim van. / ‒ De az is csak ezt őrzi meg. Két semmi nem több egynél. / ‒ Fáj látnom ezt. / ‒ Addig élsz, ameddig fáj. Engem a fájdalmam tart meg. / ‒ Nekem a te fájdalmad fáj. / ‒ Nem tudom már, milyen nélküle. Nem is akarom. Jól van így” (29.). S ahogyan Éva elképzeli közös öngyilkosságukat, az is ezt támasztja alá: „A pillanat pedig elmúlik, mert elmúlik minden pillanat, kiolvad belőle az idő, s örök sötétség közepette, amit ők tapasztalnak, a vérük az operaház kövezetének erezetében folyik szét…” (36.) A fülszöveg iróniát és új képeket ígér, ezek azonban sajnos rejtve maradnak az olvasó előtt. Nincs távolságtartás, a narrátor nem határolódik el a közhelyektől, nem űz gúnyt belőlük, nem lehet a regiszterváltásokat érzékelni. Ez arra enged következtetni, hogy a hajbókok igenis véresen komolyak, a mondatok modorosak maradnak. Emellett sok következetlenséget követ el, suta képeket használ, csak hogy néhányat idézzünk: „Hetvenkettő, ennyiszer dobban meg egymásért két szerelmes szív, s ennyiszer dobban önmagáért egy, ha nem szeret” (39.); „Aztán a köd köddé vált” (49.); „csilingelő kacaj helyett néma volt, mint a némák” (47.); „Kayvan úgy lökte magát hátra a járdán, mintha más lökte volna meg.” Pár sorral később viszont már nem is magától esett el: „… nem messze tőle megtalálta a merénylőt is: egy túlméretezett, fekete bogarat” (73.), a végképp értelmezhetetlen mondatok közül pedig ugyanerről az oldalról: „Egyetlen hiányzó fogának hiánya emlékezni akart.”

A kötet címadó novellája kriminek indul, amit Ádám és Éva jelenetei, valamint a természetről szóló, erős jóindulattal esszéisztikusnak nevezhető részek szakítanak meg folyton. Lahner Jenő, a nyomozó mintha egy Kondor Vilmoskarakterből, Jeff Lindsay Dexteréből és a BBC sikersorozatának Sherlockjából lenne összegyúrva, hogy minél inkább elüssön egy átlagosnak hitt detektívtől. „Lahner jól vigyázva, hogy csak a sakktáblaszerű padlózat fekete kockáira lépjen, a lány mellé térdelt, és egy nyomozótól talán nem épp etikus módon előbb annak hullámzó, tűzvörös hajába szagolt, majd az ugyancsak vörösre festett körmöket vette szemügyre” (26.). Baka L. egy nagyon sejtelmes jellemet szeretett volna megformázni, amit annyira erősen próbál megragadni, hogy az olvasó számára egyszerűen érthetetlenek lesznek az utalások, a sejtetések, majd az egész történet elveszíti értelmét. A novella elején még arról van szó, hogy Lahner semmivel össze nem téveszthető hűvösséget érez, majd a szerző többször is megemlíti a történet folyamán, hogy ez mi mindenhez hasonlítható (merész képzettársításokat használ: olyan hűvös, amilyet az érez, aki házastársak veszekedéseit hallgatja, vagy amit az a fiú érez, aki előtt a szülők felpofozzák barátnőjét), de főleg a hullák közelében lehet csak ilyen érzése az embernek. A végére viszont teljesen mást állít: „Azóta, a székesegyház óta, hogy meglátta isten arcát, semmit sem érzett hidegnek, minden hely és hulla forró volt, semmi sem keltett visszhangot, csak a harangok dongtak, egek, őrületbe kergették azok az átkozott harangok” (43.).

A kötet utolsó novellája (Hatvannyolc) egy történelmi alak, II. (Vak) Béla király életét meséli el. Ez a legjobban kidolgozott, legjobb vonalvezetésű történet. Nincsenek benne üresjáratok, nincsenek fölösleges betoldások, kiszólások. Látszik, hogy a novella írója pontosan tudja, hogy mit szeretne elmesélni, összeállt már benne a cselekmény, így nem ugrál egyik történetből a másikba. Pontos mondatokat ír, nincsenek logikai bukfencek, a párbeszédek is életszerűbbek, mint a korábbi novellákban vagy a későbbi kisregényben. A király hányattatott sorsát, trónra jutásának körülményeit és az Arad mellett 1131-ben tartott országgyűlés eseményeit Ilona királynő perspektívájából láthatjuk. Időrendi sorrendben halad a történet, a királynővel először még Jelenaként találkozunk, aki édesapjával, I. Uroš szerb nagyzsupánnal Béla és apja, Álmos megvakíttatásán vesz részt a tömegben, később pedig mint Béla menyasszonya, majd felesége jelenik meg. Maga a történet nem tartogat fordulatokat azok számára, akik a történelmi hátteret ismerik. Sokkal érdekesebb viszont, hogy a szerző hogyan rajzolja meg Béla és Ilona karakterét, milyen tulajdonságokat társít hozzájuk, hogyan ábrázolja kettejük viszonyát. Szépen kirajzolódik – bár lehetne markánsabb is –, hogy Ilona nemcsak gyilkos királyné, hanem érzékeny asszony, aki nehezen dolgozza fel gyermeke halálát, Béla pedig nem csak mint erőszakos,büszke trónkövetelő, hanem mint megbánásra képes férfi jelenik meg.

A Vérbókok utolsó részét egy kisregény, az In nomine képezi. Három szálon futnak az események. Az egyik Levente története, ami a kétezres években játszódik. Egy nagyon idegesítő figura, milliárdos apuka felelőtlen gyermeke, aki hol teherbe ejt lányokat, hol bulikban drogozik, majd „véletlen” HIV-fertőzött lesz egy egyéjszakás kalandnak hála. Kicsit naiv megbánástörténetet olvashatunk, ahol a fiú rájön, hogy neki az Isten a legfontosabb, és most, hogy halálos beteg, neki ajánlja az életét. Igen, de az elhagyott gyermekével a halálos ágyáig nem is törődik, erről a kisregényben szó sincs. Elnagyolt a karakter, viselkedése következetlen, a megbánás túlhangsúlyozása mellett teljesen hiteltelenné válik a főhős. A másik szál egy 1400-as évekbeli inkvizítorról szól. Párhuzamot lehet vonni a két történet között, a főszereplőket ugyanúgy hívják, mindkét Levente (újra) megtér, ugyanúgy egy „gonosz” nőnek köszönhetik ezt a megtérést. A legnagyobb problémát az jelenti, hogy a kétezres évek nyelvezetén szólal meg az inkvizítor is, leszámítva a hosszabb címzéseket („Cső Isten” helyett „Királyok Császára, Angyali seregek mindenható, örök Ura!”). Nyelvileg a szleng használatán kívül semmilyen különbség nem mutatkozik, így teljesen indokolatlanná válik a két különböző kor beemelése. Ezen kívül megjelenik még egy harmadik sík is, feltételezhetően szintén a kétezres években, ahol Isten hajléktalanként egy padon ülve olvassa mindkét szereplőnek az elbeszélését. Ami azért is furcsa és logikátlan, mert Levente halála pillanatát is írja, ami fizikai képtelenség. Az pedig, hogy Isten hajléktalanként van ábrázolva, nem sok újdonságot jelent, és az első megjelenésétől kezdve pontosan lehetett tudni, hogy ki is ő. Arra viszont ugyancsak nincs magyarázat, hogy miért pont ennek a két, egymástól teljesen különböző korban élt embernek a történetét tárgyalja a szerző.

Úgy vélem, hogy Baka L. Patrik jobban teljesít hosszabb szövegeiben, első könyve Az Égiek legendája is a regény műfajában íródott. Érdemesebb lenne nagyobb hangsúlyt fektetni erre a formára, hiszen könnyebben tudja magát kifejezni a hosszabb szólamokban, könnyebben szövi a szálakat, van ideje kibontakoztatni a történeteket, jobban tud bánni a karaktereivel, és kevésbé jelennek meg a felesleges információk, az olvasót nem zavarja a túlzsúfoltság. A novelláknál túlságosan erőltetettek, ezért néha nehezen érthetőek a csattanók, túl sok mindent akar besűríteni a szerző. A kevesebb mellékszál és jelzőhasználat sokkal feszesebb formát eredményezne, így a történetek nem veszítenék el feszültségüket.

(Baka L. Patrik: Vérbókok. Szlovákiai Magyar Írók Társasága, Dunaszerdahely, 2015, 222 oldal, 2990 Ft/9 €)