Fleisz Katalin: Ismerősen furcsa világok (Magyari Tivadar A ragasztott ház című kötetéről)

A kolozsvári illetőségű szerző, Magyari Tivadar legfrissebb kötete három kisregényt tartalmaz. Az első maga a címadó szöveg, A ragasztott ház, ezt követi az Endre és Ágnes, majd a Civilek, kelták, bolondok. Ugyan maga a szerző nyilatkozta egy rádióinterjúban, hogy a három különböző regény egyetlen kötetbe kerülését csakis szerkesztési célok motiválták, azonban a szövegek közötti közös jegyeket fellelni nem nehéz. (A közös jegyek pedig óhatatlanul értelmezői potenciált, elvárásokat, viszonyítási alapokat is jelentenek.) Előrebocsájthatjuk, hogy mindhárom kisregény egy-egy sajátos, képzeleti törvények szerint működő autonóm világ. Innen jön a kérdés: mi váltja ki azt, hogy mégis magunkat beleélve, saját világunkként olvassuk őket? A regények mindegyike ugyanis ilyen olvasásra késztet.

Magyari Tivadar írásaiban ahhoz, hogy a képzeleti világok valamiféle új valóságként működjenek, folyton újabb és újabb váratlan, meghökkentő fordulatoknak kell hogy áldozatul essék az olvasó – és épp ez a meghökkentő, váratlan a humor forrása. A kötet második kisregényében, az Endre és Ágnes címűben a főhős szerelme nem szökkenhetne szárba (persze csakis képzeletben) az elutazott barát, Endre nélkül, akinek aranyhalát eteti, amíg az távol van. Az aranyhal viszont a hamisítatlan mesebeli aranyhal, aki ebben az esetben kimondatlan szexuális vágyakat teljesít. Kér(d)ésére a főhős mintegy mellékesen megjegyzi: „nem először teljesítette aranyhal a kívánságomat: egyiktől sem lettem boldogabb” (172.). Az olvasó, miután túlesik az első csodálkozáson, csakhamar egy sajátos, külön törvényekben élő világként fogadja el a szövegben ábrázoltakat. A rend felborul, de mögötte egy másik rend dereng fel.

Hiba volna viszont egyoldalúan a képzeleti oldalt hangsúlyozni a kisregényekben, ugyanis az a megszokott, hétköznapi kis valóságainkkal kéz a kézben jár. A három kisregény közül A ragasztott ház című teremt leginkább felismerhető viszonyokat: társadalomrajzot, embertípust. A stilizáltság, a képzeleti sajátos rendje viszont legalább annyira meghatározó, mint a következő két regényben. És a valós-kitalált pólusok közötti termékeny vibrálás a humor közvetítő közegének köszönhető.

Nézzük meg először a regény karaktereit! Az üdítő humorral megformált szereplők nemcsak az ismerősség, hanem az ismerőssé válás élményét nyújtják az olvasónak – és ez nagy különbség. Az utóbbi közösségi élmény, akár egy-egy élő emberrel való kapcsolat mintájára. Bár a regény karaktereinek „előképei” a ’80-as, ’90-es évek romániai, ezen belül is kolozsvári kisiparosainak, kisértelmiségeinek mai napig létező, élő típusai, ezekben a típusokban mindig több az egyedi, az új, mint az irányzatosság, a direkt társadalomábrázolás szándéka. A Tricskó néni, Krümple Rözsébet, Gyla bácsi, Tiborjú, Barjányka Lopátka személynevek – hogy csak néhány szereplőt említsünk – amúgy sem alkalmasak semmilyen funkciószerűség, elvont tükröző szerep megteremtésére. Nem azért vannak, hogy átlássunk rajtunk, hanem hogy közösségben legyünk velük. Nem rajtuk, furcsaságaikon nevetünk, hanem közöttük, velük együtt. A humor közösségteremtő értelmében, és összhangban a szerzői irányulással, amit közvetetten ugyan, de érzünk. Ami az olvasó részéről az ismerősséget megteremtő élményt kiváltja, az nem más – bármennyire elcsépelt szó is –, mint a regényalakokat életre hívó elnéző szeretet.

A szereplők után érdemes kitérnünk az elbeszélés és a történetszövés módjára, mint befogadást irányító tényezőkre. Közhely, hogy minden történet feltétele az egymást átjáró tér és idő. A ragasztott ház nemcsak a szereplőkkel, hanem az idővel is egyfajta kreatív játékot űz. (És a térrel is, de erről majd később.) Nézzük meg először is a regény bevezető mondatát, amely ugyan megteremt egy időkeretet, viszont az jóval tágabb a regény elbeszélésének idejénél:

„Tricskó néni 1883-ban született, és 1901-ben, tizennyolc évesen hazudta először, hogy terhes. Én 1980-ban születtem, és 2001-ben, huszonegy évesen hazudtam, félig-meddig, mert én is elhittem, hogy terhes vagyok, száz évvel később, mint Tricskóné” (6.).

Ez a százévnyi idő igazából a „ragasztott ház” közösségének idejét öleli fel, amelybe az elbeszélő jóval később születik bele, azaz a saját története is egy már meglevő történetbe illeszkedik. Emellett mintha azt is sugallná, hogy a történetek és bennük a szereplők élethelyzetei, kis eltéréssel ugyan, de hasonlóak, ismételhetők.

Az elbeszélésmódot illetően nagyon érdekes kettőségre lehetünk figyelmesek. Az emlékezés logikáját követő, ezért szakadozott, epizódokra fogékony elbeszélésben az egyes fejezetek akár jóízű, anekdotaszerű történetekként is olvastatják magukat. (Mindezt a szinte zsurnaliszta módon figyelemfelkeltő fejezetcímek is megerősítik.) El lehet játszani a gondolattal, miszerint a regényt akár különálló anekdoták sorozataként is meg lehetett volna írni. Maga a tér, a ragasztott ház elegendő keretet biztosított volna ehhez. A mesterien megformált helyzetképeket, életepizódokat viszont az elbeszélő, Ágó életideje illeszti egységes időkeretbe. A beszélgetés, mesélés során a regényben Ágó észrevétlenül felnő, gyereket is szül, és az idők változásával a ház lakóközössége is megváltozik. Szerencsés egyensúlyi helyzetbe kerül ezáltal a regény, mivel a narráció időben előrehalad, ugyanakkor az emlékeket felidéző beszélgetés csapongó ízessége hatja át. A lineáris regényidő viszont egy rejtettebb tartalmat is elmeséltet: a változásét. Ahogy a „derűs” nyolcvanas évek magával hoz egy forradalmat, a szinte vidékies lakóközösségek a blokkosítással megváltoznak; utóbbinak mesterien ironikus érzékeltetése, ahogy már csak a vak Gáspi bácsi ismeri fel a tömbházak helyén egykor ezerszer bejárt helyszíneket.

A változással terhes időt a ház különös intimitást adó tere letompítja valamennyire: mert inkább belakott, megélt, közösségi ez a tér, és ebben az értelemben ad védettséget, mivel a „ragasztott” jelző egyáltalán nem az állandóság, hanem az összerakható-szétszedhető variálhatóság képzetét kelti. A helyszín, bármennyire talányos a szókapcsolat, mégis valós, az erdélyi nagyvárosok építészetét megidéző. Az 1800-as évek végén, az 1900-as évek elején épült kolozsvári belvárosi bérházakat ugyanis a lakók terjeszkedésével átalakították, toldozták-foltozták. Számos esetben zsidók üzleteit vagy kisiparos műhelyeket alakítottak át lakóházzá. Magából a házból, a térből is adódnak tehát a történetbeli humoros helyzetek, például az, hogy a hegyén-hátán egymásra épített lakrészeken minden apró zaj áthallatszik, ezért még veszekedni is csak suttogva lehet; a szomszédok élete mégis csak egymás hangterében zajlik. Ez a furcsa intimitás azonban a regény végére megszűnik, és bár a ragasztott ház megmarad, az emlékezés folytonossága – ami a regény első bekezdésében még megvolt – megszakad: „Az új tulajdonosok nem tudnak semmit a házról, mégis jönnek-mennek benne, dolgoznak, irodát vezetnek, olyan furcsa, hogy közben semmit sem tudnak, nem kérdezik, önmaguktól sem: ki volt itt – mit gondolt?” (164.)

A kötet mindhárom kisregénye más-más jellegű, de számomra A ragasztott ház – a benne megteremtett összetettség, többsíkúság folytán – tűnik a legsikerültebbnek. Ugyan az egyes regények összehasonlítása problémás, az egyes szövegek szándéka önmagában is kiderül. Önmagához mérten mutatkozik egy-egy regény jónak vagy kevésbé jónak. A Civilek, kelták, bolondok címűben a tér, a valós és fiktív metszéspontján elhelyezkedő brassói „fejpályaudvar” a regény lelke, amennyiben a teljes történet itt játszódik. A félig kitalált, félig igaz helyszín kapcsán hasonlít A ragasztott házhoz, no meg a játékos, fiktív nevek által, amelyek itt előkelősködő, nemzetközi hangzásukban humorosak. Bár a különc, bolond vonásaikra kihegyezett figurák valahogy kötöttebbek, szegényesebbek. Például Robert, az állomásfőnök fő jellemzője, hogy éjszakánként csak egy-két órát alszik, Adalheide asszony pedig szüntelen olvasási vágyának kielégítése érdekében akar vécés néni lenni. Zsánerszerűek, egy-két vonásra redukáltak a figurák, de meglepetést generáló potenciáljukban csalódunk. Ez talán a címnek is betudható, amennyiben a szereplők pontosan olyanok, mint ahogy a címben megjelennek: a bolondok valóban bolondok (tébláboló, helyüket vesztett arisztokraták, nagypolgárok, akik mindenáron az állomáson akarnak dolgozni, ráadásul ingyen), a civilek civilek, a kelták valóban Írországból érkeznek. Maga a történet is kissé légüres, állóképszerű, az olvasónak az az érzése, hogy a történetelemek következmény nélkül bővíthetőek, elhagyhatóak lehetnének. Ugyanakkor a meglepőből, váratlanból származó – nincs rá jobb szó – Magyari Tivadar-féle nyelvi humorban bővelkedik a kisregény. Például a következő, mesei, játékos térképzetre azonnal felkapjuk a fejünket: „A brassói pályaudvar fejállomás, onnan nincs tovább út, mögötte nincs semmi, csak egy nagy hegy, a mögött pedig egy nagy, havas alföld” (246.).
És hogy mi teszi a kisregényt színtisztán humorossá, és nem lesz, mondjuk, parodisztikus vagy szatirikus? A szöveg számos olyan elemet von be a regényvilágba, amelyeken keresztül a közelmúlt vagy akár a jelen Romániájának viszonyai ironizálhatóak lennének. Mégis úgy érint helyszíneket, történéseket, hogy nem akar szakállasan kioktató lenni, vagy ironikus görbe tükröt tartani a helyi viszonyok elé. Maga az állomás tere is átmeneti hely, ahol senki sem tartózkodik szívesen. Ehhez képest a regény szereplői itt élnek, otthonosan berendezkedtek itt, és még a kisebb heggyé kövesedett állomási kosz felcsákányozása is lelkesítő közösségi munka. Remek rész a kisregény tetőpontjának számító Orient Expressz befutása, ami a véletlen folytán siklik át az állomás legszélső, gazzal benőtt sínjére, ahol a bájosan zagyva nagyvilágiságot a rokonszenves bolond, báró Zibensky von Burzenland feliratai „nyomatékosítják”: „A vonat mellett, a tarkára mázolt kőkerítés tövében sátrak, mezítlábas kelta és nem kelta sátorozók, négy fiú és négy picike lány kolbászt sütött a fűben, az illata belekeveredett a vonat pacsulijába. Álmos luxusutasok jöttek ki a fülkéjükből, gazdag keresztények, gazdag zsidók, gazdag muzulmánok, kezükben az útleíró képeskönyv, a Brassó című fejezethez kinyitva. Fényképezték a kőkerítést meg a kolbászsütő keltákat. A kerítésen húsz nyelven is olvasható volt ez és ehhez hasonló […]: »Mondom neked, Jézus nevében, te világnak proletárja: egyesülj!« – ez franciául volt. Alatta olaszul és arabul: »Lumpenproletárok, ti is egyesüljetek!«” (303.).

A végére hagytam a kötet második, Endre és Ágnes című kisregényét. Ebben a szövegben – talán nem túlzás, ha azt állítjuk –, a főszereplő maga a képzelet. A képzelet, ami eleinte csak egy szórakoztató játéknak indul, azonban később elszabadul, és az elképzelt lány, Ágnes meg is jelenik, hogy aztán az alakjával elinduló plátói szerelem hatalmába kerítse a főhőst. Ennek a szövegnek valójában nincs is szüksége rögzített térre; ugyan Kolozsváron történik, de bárhol máshol is történhetne. A tér maga a képzelet tere, ahogy az eleinte távoli objektumként formát kapó női lény egyre közelebb kerül, egészen a „belémmarkolások” fájdalmas élményéig. A valós helyek, mint a szekrény is, a vágyott, alkalmi nők „lakhelye” parodisztikus, elcsépelt férfi-nő viccek kliséjére játszik rá. És parodisztikus az is, ahogyan a harmincas éveinek végén járó, folyton csak a szexre gondoló, de ezzel együtt szerethető macsó megalkot egy a párkapcsolatban csetlő-boltló, aszexuális figurát: Endrét (aki voltaképpen a létező barát), és a hozzávaló nőt: Ágnest. Persze összhangban a macsó elképzeléssel a nő, Ágnes, kissé hűvös, aszexuális lénye nem, vagy csak alig válik a paródia áldozatává, hiszen amikor valójában is megjelenik, sőt az aranyhal beavatkozása folytán a főhős lakására is felmegy, a visszafogottság nyomán fellépő vonzás dominál. A férfi vágyának megfelelő prédaszerep, még ha érzelmesebben is, de lényegében szerelemként is meg van jelenítve.

Akarva-akaratlan ez a humoros-parodisztikus képzeleti játék, amelynek a központi tudata a főszereplő Ládi, önnön gondolati sémáját is kifigurázza. Például ahogy az Ágnessel való párbeszéd során a főhős mögöttes, a nő becserkészéséről szóló gondolatait is láttatni engedi. Merthogy ebben a légies szerelemben is az eddigi, nőkkel szembeni nagyon is gazdag tapasztalatai segítik, amit különösen az Endrével való kontraszt élesít ki. Tegyük hozzá: az egyes szám első személyű elbeszélésmód különösen szerencsés ebben a kisregényben, mivel a reflektálatlanul kitárulkozó főhős elbeszélő hangja elevenen megnyilvánulhat. Ez az eleven, humoros, közvetlen kifejezőerő magához is vonzza az olvasót, ugyanakkor klisészerű, leegyszerűsített gondolkodása ironizálja is a főhőst.
A történetben ugyanakkor épp azok a visszatérő részek, amelyek a regény elején eredetinek hatnak, válnak később túlhajtottá. Az, hogy Endre szekrényéből különösebbnél különösebb lények bújnak elő valami orgiaszerű kavarodást okozva, még magyarázható freudi mintára az aszexuális férfi képzeleti kompenzációjaként. (Freud neve és a nevével fémjelezhető elfojtottság a regényben egy mondat erejéig meg is jelenik.) Az viszont, hogy a regény végén Endre miért házasodik össze az erősen karikatúraszerű lilasörényes, oroszlán külsejű nővel, nem tűnik indokoltnak, és a különböző fantázialények sokasága – akik a kisregény végére eltűnnek – is erőltetett egy kissé. Szép viszont a regény megbékélő lezárása a főhős részéről, aki úgy lép túl ezen a „szerelmen”, hogy Ágnest egy harmadik, elképzelt férfinak adja át gondolatban, de azért a jövőbeni nyitottságra fogékonyan: „Ágnesből kigyógyultam, azonban soha nem teljesen. […] Talán a lányom és a fia egymásra találnak. Vagy fiúunokám és az ő lányunokája. Dédunokáink. Nekem úgy is jó: tudok várni” (237.).

[Magyari Tivadar: A ragasztott ház (és még két kisregény). Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2015, 312 oldal, 29 RON/2500 Ft]