Irena Brežná: Hálátlan idegen

Vályi Horváth Erika fordítása

Hazánkat bensőségesen ismerős sötétben hagytuk magunk mögött, és közeledtünk a ragyogó idegen ország felé. Mennyi fény – kiáltott fel anyám, mintha ez bizonyítaná, hogy a fényes jövő útjára léptünk. Az utcai lámpák nem villogtak lusta narancssárgán, mint odahaza, hanem elvakítottak, mint a fényszórók. Az emigráció felett érzett lelkesedés miatt anya nem vette észre a lámpatest körül rajzó szúnyogokat, éjjeli lepkéket és bogarakat, melyek odaragadtak az izzóhoz, az életükért küzdve verdestek a szárnyukkal és lábukkal, míg a könyörtelen fénysugárban, mely odacsalogatta őket, meg nem égtek, és le nem hullottak a tiszta utcára. Az idegen föld heves fénysugara felzabálta a csillagokat.

A kaszárnyában egy beszédhibás kapitány hallgatott ki bennünket. Raccsolt, nem tudta kimondani rendesen a ž, ľ, ť, dž, ň és a cirkumflexes ô hangot sem, helytelenül ejtette ki a nevünket, szinte magamra sem ismertem. Nevünket felírta egy formanyomtatványra, és megfosztotta az összes szárnyacskától és háztetőtől.
– Ilyen cicomára itt nem lesz szükség.
Áthúzta a kedvenc nőinév-végződésemet is, apám és bátyám vezetéknevével ruházott fel. Mindketten ott ültek némán, és megbocsátották ezt a csonkítást. Mihez kezdjek ezzel a kimért férfi vezetéknévvel? Remegtem az éhségtől.
A kapitány elégedetten támaszkodott.
– Azért szöktek át hozzánk, mert itt szólás- és véleménynyilvánítási szabadság van?
A hármas szóösszetételt nem ismertük: Meinungsäusserungsfreiheit. Most ennek a férfinak el kell mondanunk a véleményünket, hogy ágyat és takarót kapjunk?
Ha az ember kimondja, amit gondol, azzal csak viszályt szít, magányossá válik és magánzárkába kerül.

A parancsnok hiába várt a válaszra, aztán gyanúsan lehalkította a hangját:
– Milyen vallásúak?
Féltem, hogy anya és apa alkut köt az ördöggel, és előhúzzák az istenkártyát, de
hűek maradtak az istennélküliségükhöz, és hallgattak:

Ekkor a férfi felém fordult.
– És te, kislány, miben hiszel?
– Egy jobb világban.
– Akkor jó helyre jöttél. Szívélyesen üdvözlünk!
Rám kacsintott, bélyegzőt nyomott az űrlapra, ezzel megpecsételte az új sorsomat.

Egy csontos nő együttérző pillantások kíséretében hosszú folyosókon vezetett végig bennünket. Körülnéztem, kerestem azt a szerencsétlent, aki kiérdemelte ezeket a pillantásokat, de csak a pusztaság volt mögöttem. Ez a festetlen arcú, tupírozatlan hajú nő együttérzést tanúsított irányomban! Végigtapogattam a testem, még egészben voltam. Útban a menekülteknek szánt ágy felé megéreztem, mennyire bénult a lelkem. Aztán kiosztották a durva, kockás pokrócokat. Honfitársaink a tornateremben tábori ágyakon üldögéltek. Kerestem a szemükben a meggyőződést, amelyet el akartak dobni maguktól, de csak elvakított éjjeli lepkéket találtam. Amikor vicceket mesélt valaki a megszállásról, előtört belőlem az elveszettnek hitt nevetés, de azon nyomban elfojtották a könnyek. Diktatúránk utolsó viccét sirattam meg. Ezután demokratikusan, viccek nélkül kell majd élnünk. Honfitársaim ismeretlen országokról beszélgettek, azon civódtak, hol lenne jobb élni. A kockás plédeket összehajtogattuk, úgy hagytuk ott, ahogy kaptuk, és ismét útra keltünk.

Történetünket illetően az a legnagyobb képtelenség, hogy legjobb barátaink támadtak ránk, és a szövetségesek csapatai elől menekülve végezetül az ellenséges országban kötöttünk ki. Éjfél előtt értünk egy városba, egy menekültekkel teli kis szállodában saját szobát és kosztot kaptunk, de csak a legolcsóbb ételeket rendelhettük. Mindegy volt, biztos a drágábbak is hasonlóan íztelenek. Nagyanyám kiadós nemzeti ételeit itt egészségtelennek tartották. Volt Käse – kemény sajt, de nem szabadott róla beszélni.

– Rede keinen Käse – ne beszélj bolondokat – mondta a tanár a nyelvtanfolyamon.
Ott barátkoztam össze Marával, aki szintén a honfitársam volt. Irigyeltem a bélelt melltartóját. Jó barátnőhöz híven lopott egyet nekem is. A nyelvtanfolyam után ruhákat nézegettünk, amelyek kint lógtak, magukra hagyatottan, mint a könnyű prédának számító idegen nők. A teljesen dísztelen (mint amilyen az én új férfi vezetéknevem) gyűrött szövetnadrágot viselő, sovány nők valóban úgy mentek el a kiakasztott ruhák mellett, hogy figyelemre sem méltatták a csillogó taft miniszoknyát és az aranyosan csillogó bársonykabátot.
– Ezek nem csajok, mert ha azok volnának, biztosan rávetnék magukat ezekre a göncökre – jegyezte meg Mara. – Milyen szomorú, hogy nem kellenek senkinek.

Miután Mara szégyent hozott a nemzetünkre, írtam neki az ifjúsági otthonba:
Kedves Mara! Igazságtalan, hogy nem láthatod a kiárusítást. A miniszoknyákon piros árcédula lóg, olyan, mint a véresre sírt szem.

Mara nem három év, hanem három hónap múlva jött vissza. A bíróságok büntetéskiárusítást tartottak.

A fordítóiroda főnökasszonya megdorgálja a nemzetközi nyelvi napszámosok seregét:
– Csak közvetítünk, nem avatkozunk bele!
Nem lóg kontinentális hasadékban, nem ismeri a kultúrák összeütközésekor keletkező robajt. Minden tolmácsolás előtt gondosan az agyamba vésem: Vigyázz, hagyd, hogy a part az maradjon, ami. Ne te légy a híd, aki állandóan szolgálatra kész és segít, mert eltaposnak és összedőlsz. Légy a nyelvek kompja. Vidd át az utasokat a túlpartra, rugaszkodj el, aztán gyorsan töröld ki az arcukat az emlékezetedből.
Ennek ellenére mégis van, ami mindkét partról ráragad a révészasszonyra. Három nyelvből fordítok. Ha megkapom a megrendelést, felpattanok a biciklire, és a kerekek nyikorgását hallgatva azt találgatom, vajon a mai utasaim melyik országból érkeznek. Szeretem azt a pillanatot, amikor előttem áll az ember, és a nyelv felfedi magát. Gyakorta már pár másodperccel korábban kitalálom. A szájformán látom, milyen hangpárokat formált. Aztán köszönök, és az üdvözlésbe belefoglalom a nyelvet. A nyelvek különös lények. Itt élnek közöttünk, lődörögnek, megtáncoltatnak, morajlanak, akadoznak, csacsognak. A nyelveket mi éltetjük és ruházzuk fel jelentéssel, így telítettek vagy elnyűttek, alultápláltak vagy elegánsak. Ha fáj a fejem, érzékenyebb vagyok a hangokra. Az ingerült, átható hang kettészeli az agyam, hunyorgok a fájdalomtól. Ha lágy a nyelv, megfürdöm benne és gyógyulni kezdek.
A női klinika várótermében várandós asszony ül a férjével, felismerem őket az elveszettségükről. Széles mosollyal lépek oda hozzájuk, arcukra azonnal kiül a feszültség. Ahonnan jöttek, ott nyilvános helyen a mosoly gyanús. Aki nevet, akar valamit. Amikor a nő a nőgyógyász vizsgálóágyán fekszik, és az ápolónő a hasa köré rögzíti a műszer fekete hevedereit, gúzsba köti az állapotát. A terhes nő egész nap nem megy ki a fejemből, mindenről eszembe jut, azon aggódom, a szülési fájdalmak közepette érti-e majd a „nyomjon” szót. Megpróbálok megnyugodni: De igen, ha a bába erélyesen felkiált: „Nyomjon!”, a szülő nő megérti a felkiáltás sürgetéséből, mit kell tennie. Ekkor mintha kiáltást hallanék,mintha egy hegyes has lelapulna. Ebben a pillanatban megcsörren a telefon. Azonnal menjek a szülőszobára.
A szülésznő odakiált:
– Már nyolc centire nyitva van – és kiküld.
A folyosón, a vastag ajtó előtt az orvosnő sietősen kérdezgeti a férjet:
– Volt a családban rendellenesség vagy ikerterhesség?
– Nem.
– Cukorbetegség? Szívproblémák?
– Nem, az sem.
– Droghasználó? És hogy áll az alkohollal? Dohányzik? Depressziós?
– Egészséges! – kiált fel hangosan a férfi.
Teljesen kikapcsol az agyam, megnémulok. A kitáguló méhszáj beszippantotta a nyelvemet.
Rövid időközönként kiáltás hallatszik a műtőből, olyan, mint a bagolyvinnyogás.
Egyszer csak abbamarad, aztán halk, nyafogó sírás szűrődik ki.
A férj nyakába vetem magam.
– Megcsinálta!
Az ég felé emeli a kezét:
– Az isten minden vágyát teljesítse!
Egy görögdinnyét kotor elő a hátizsákjából, és átnyújtja. Az arca égő lampion, az orcája megduzzad, mintha valaki kéjgázzal töltötte volna meg, mosolyra nyílik a vasárnapi délutánban. A szülőszobán a méhlepény egy tálcán feketésvörös kupaccá merevedik, az ifjú anya meztelenül, kinyúlt hassal, mozdulatlanul hever, oldalra fordítja a fejét. Az újszülött kinyitja a szemét.
Elhagyom az összes nyelvet, és odahaza az egész dinnyét megeszem.
A forradalom előtti múltban találtuk magunkat. A falon lévő jelszavak nem a társadalmi különbségek megszüntetését hirdették, hanem arra csábítottak, hogy többrétegű habszivacs matracon feküdjünk. Egy megnyerő külsejű férfi az egyik plakáton azt ígérte: Gondoskodunk Önről, elárulta, hogy a gondoskodása megvásárolható. A mosolygó háziasszony Ön a legjobbat érdemli felkiáltással arra kényszerített, hogy vele együtt essünk térdre és súroljuk fel a konyhakövet.

Mara felháborodott.
– Talán azért hagytuk el a hazánkat, hogy szabadon választhassunk a különféle mérgező tisztítószerek közül?
Itt nem volt olyan tömeg, amelyben elvegyülhettünk volna, mint egykor odahaza a gyári munkásokat éltető felvonulásokon. Csak két hosszú hajú srác vitt egy transzparenst, melyen ez állt: Jogunk van a lustasághoz. Olyan komoly arcot vágtak, mintha mindeközben dolgoznának. Marával felkerestük a helyet, ahol az emberek örömmel préselődnek egymáshoz. De a moziteremben csak pár férfi lézengett. Mivel ebben az országban a nők nem rendelkeztek választójoggal, nyilván moziba sem jártak. Ám a filmnek egyáltalán nem volt politikai tartalma. Két barátnő a nappaliban épp kávézott és süteményt eszegetett. Egy férfi volt még ott, s amikor levetették a melltartóikat, a nézők közelebb húzódtak hozzánk. A science fiction jelenetnél, amikor a főhős kigombolta a nadrágját, kimenekültünk a teremből.
– Ezentúl biztos nem megyek el senkivel, aki sütizni hív – jelentette ki Mara.
Ám a magánszférát, amely mindenütt kint lógott a falakon és a hirdetőoszlopokon, csak ott láthattuk. Az itteniek nem ajánlották fel az idegenből érkezetteknek, hogy a lustasághoz való jogukat a heverőjükön érvényesítsék. Viszont díjtalanul bemehettünk abba a tiszteletet parancsoló épületbe, amely úgy nézett ki, mintha a legfelsőbb bíróság, a természettudományi múzeum és a főpályaudvar ötvözete lenne. Több emeleten üvegkupola alatt állították ki a tárgyakat, visszafogott árcédulákkal. Javarészt felesleges, ám színes, különféle anyagból készült dolgok voltak, méltóságteljesen trónoltak a fényárban. A magas kultúra bizonyítékaiként. Az ősanyagból alakultak ki, természetes kiválasztódással. Micsoda fajgazdagság, számtalan átmeneti faj, mely mutációval jött létre. Nálunk odahaza egyféle kenyér volt, egyféle rúzs, egy anya, egy párt, egyféle halkonzerv és csak nagy ritkán egy nejlonharisnya. Mint a világ teremtésekor.

Kegyetlenség lett volna azokra a dolgokra nézve, ha csak egyet választunk, az összes többit pedig visszautasítjuk. Kiténferegtem, leültem egy padra a parkban, és lecsupaszítottam magamban a zavarba ejtő vágyaimat, míg végül nem maradt csak egyetlen kívánságom. Aztán rákényszerítettem magam, hogy vakon ismét bemenjek az épületbe. Bár nem vettem tudomást a dolgokról, mégis ellenállhatatlanul odavonzottak. Ha valaki itt be akart vásárolni, vaknak és süketnek kellett lennie. A záróra előtt nem sokkal a derekamra kötöttem egy széles övet. A maradék pénzem egy férfinak adtam, aki ott ült a járda szélén, kirekesztve a megvásárolandó tárgyak világából. Az álla szőrös volt. A kutyája mozdulatlanul, összegömbölyödve kuporgott mellette az üres tálka mellett, mint egy tárgy, de nem volt rajta árcédula. Ha a hajléktalanok színes, sima műanyagból lennének, leporolnák, beáraznák és kényeztetnék őket, egészen a kiárusításig. A szerencsétlenségük abban állt, hogy éltek és nem csillogtak.

Mara szólt, hogy van egy hely, ahol bekukkanthatunk a házak belsejébe, állítólag a nők csipkés-fodros alsóneműben és csizmában ott ülnek a kirakatban, mint a tárgyak. És a férfiak nem szabadítják fel őket ebből a helyzetből, csak rövid időre bérlik, majd ismét visszakerülnek a kirakatba. És a nők nem menekülnek el, szépen becsomagolva, mozdulatlanul ücsörögnek a helyükön, mint a tárgyak. Mert a demokráciában a tárgyak többségben voltak, hatalommal rendelkeztek, az emberek szolgálták őket, és 9,99-es számmal és azok változataival értékelték azokat. A nulláktól féltek, mint a hajléktalanoktól. Ha valaki nulla volt, hajléktalanná vált.

Idegen helyen ül a visító lányával egy szobában, aligha megy ki vele a lakásból. Szégyelli, hogy a gyerek örökké kiabál.
– Örült a lányának, amikor először megpillantotta? – kérdezi az idegorvosnő.
– Megkönnyebbültem.
– Gyakran volt ideges a várandóssága alatt?
A nő elsírja magát. Az orvosnő elnézést kér, amiért a múltat bolygatja. A hangom egyenletesen gördülékeny mindkét nyelven, ügyelek arra, hogy fenntartsam a szemkontaktust, a fejem egyszer jobbra, másodszor balra fordul. A szemkontaktus a szakmához tartozik. Sőt több is ennél, a tekintet ezen a délutánon az anamnézis része. Ugyanis a kétéves kislány még sosem nézett nyugodtan, hosszan az anyjára. A háborúban a megszállóktól féltek. A háborút követő időszakban a saját honfitársaiktól, a kollaboránsoktól rettegtek, akik pirkadatkor betörnek a házba, elhurcolják az embereket, és a megcsonkított holttestekért pénzt kérnek a családoktól. A férjét ritkán látta, minden éjszakát máshol töltött, egyszer az erdőben, máskor a rokonoknál aludt. Ám egyszer, amikor a harmadik hónapban volt, a férfit elfogták, öt nap után engedték el tíz juh ellenében. Nem tudom, mit tettek vele a kínzókamrában. Ezután más ember lett. Semmi mást nem akart, csak elmenni. Éjszaka lépték át infravörös kamerák mellett a határt, egy embercsempész kíséretében. A hasában gombolyaggá változott a rettegés, a magzata a hasfalhoz bújt. A várandós asszony a menekülttáborban teljesen összeroppant. Ott feküdt éjszaka egyedül az üres kórházi szobában, a nagy idegenben, mintha egyedül lenne a világegyetemben. Vérnyomása az egekbe szökött. Még nem jött el a szülés ideje, de az orvosok azt mondták, a gyereket meg kell szabadítani ettől a nyomástól.
A férj találkozgat a honfitársaival, politizál, nyelvtanfolyamra jár. Az asszony a szobában marad a gyerekkel. Nagy a forróság, túl párás a levegő, napközben is félig lehúzza a rolót. Sosem kiabált, még akkor sem, amikor bombáztak. Nem illik elveszíteni az önkontrollt. A lánya hordja magában az anya elfojtott kiáltásait, artikulálatlan hangokat kiad ugyan, de nem beszél. Az anya megnémult, elhagyott hazájára gondol, gondolatai a kislányba szivárognak, mint a lyukas edényből csöpögő víz. A lány nem érzékeli a széles horizontot, félelemmel hordták ki. Beszűkülten látja a világot.
– Autisztikus zavar – mondja ki pár héttel később az idegorvos a diagnózist.
Az apa fénytelen szeme besárgul és megdermed, behúzza a nyakát, a válla leereszkedik. Homlokáról és szőrös karjáról is csöpög az izzadság. A fej nem érti, mi az az autizmus. A test érzi, halottnak tetteti magát. Aztán előtörnek belőle a szavak. Az új szerencsétlenség előhívja a régit, felidézi, hogyan hurcolták el, teli homokzsákkal ütötték a fejét, míg alá nem írta, hogy minden parancsot engedelmesen teljesít, még ölni is fog. Megadta magát, ugyanúgy visszahúzódott a csigaházába, mint most. Egyik szemére megvakult, állandóan zúg a feje. Még mindig fél. Úgy érzi, megbüntette a sors, nem lehet leállítani, panaszkodik a forgalmas út mellett lévő kétszobás lakás, a szociális hivatal miatt, amely arra kényszeríti, hogy munkát keressen.
– Nem tanultam ki semmilyen szakmát, háború volt. És az itteni nyelv egyszerűen nem megy a fejembe.
A kislány odacsapja a fa építőkockát a talajhoz, tombolni kezd, grimaszokat vág, csikorgatja a fogát. Engem nem lát, nagy kocka vagyok, amelyet az agya nem képes befogadni. Szelektív és kitartó, a részletek megszállottja, sosem fog örülni a virágba boruló tavasznak.
– Nem fogad szót. Gondolja, hogy elkényeztettük? – sóhajt fel az anya, és attól való félelmében, hogy rossz szülőknek tartjuk majd őket, hozzáteszi: – Pedig szigorúak vagyunk, még meg is verjük.
Ez megnyugtatja.
– Mert ez a testbeszéd – magyarázza az orvosnő.
– A gyerekorvos a hibás. Hiszen megkérdeztem, nincs-e túl kevés tejem, és csak legyintett. Közben meg a lányom visított az éhségtől.
– Az autizmust nem az éhség okozza – mondja az orvosnő nyugodt hangon.
Az apa ellentmond:
– Én aztán tudom, mi az az éhség. Az éhségtől az ember nem lesz okosabb.
A háborús övezetekben még a hadiállapotok után is sok gyerek jön különféle rendellenességgel a világra. Gyorsan küblibe dobják és eltakarítják őket, a Down-szindrómásokat pedig a házakban rejtegetik. Egyszeriben ennyi sok rendellenesség… Járulékos károk. A fogyatékkal élő gyerekek csorbát ejtenek a család becsületén. De nem az elkövetőkén.

Egy új építésű lakásba költöztünk be a külvárosban. A szüleim egy vegyi festékeket gyártó cég tizenkettedik emeletén kaptak munkát. Anya büszke volt, hogy neki köszönhetően a világ színesebbé vált. Miután megkapták az első fizetésüket, elmentünk bútort vásárolni. Egy családi ház pincéjében a háziúr alig használt háztartási berendezéseket és bútorokat mutatott, és elmondta, mennyibe kerül, erre anyám a fejét csóválta és csettintett a nyelvével. A háziúr minél figyelmesebben nézett bennünket, annál inkább elszomorodott. És mintha ez felvidítaná, kezdte lenyomni az árakat. Addig csökkentette, míg anyám rá nem bólintott. Ez a férfi a jelenlétünkben szégyellte a házikóját, a nyugalmát, amelyben élt. Amiatt is restelkedett, hogy nem tehet semmit az igazságtalanság ellen, amely a hazánkat érte, majd’ elsüllyedt szégyenében, amiért anyám ennyire örült a használt bútorának. Bár megilletődött, mértéktartóan ügyelt arra, ne alázzon meg bennünket a túl alacsony árú portékájával. Akkor még nem tudtam, hogy létezik tisztességes megszégyenülés is, de épp ez volt az, amivel szembetaláltuk magunkat az idegen helyen a polgári limlomok között. És ahogy az a köszöntő ceremóniáknál dukál, ajándékot is kaptunk. Amikor rákérdeztem, mennyibe kerül egy piros kilim szőnyeg, a férfi felemelte a padlóról, óvatosan, mint egy újszülöttet, és azt mondta:

– A tiéd.

Nem sóhajtott fel, nem is nyomott nyálas puszit a homlokomra. Így tudtam meg, hogy a jó érzéseket itt elpalástolják és partizánként csendesen elrejtik. Este lefeküdtem a kilim szőnyegre, és sírtam. Azóta a sírás heti egyszer meglátogatott, kitártam előtte az ajtót, és egész éjszaka együtt maradtunk. Az egyik ilyen éjjel tudatosítottam, mennyire gazdag vagyok. Volt valamim, ami a szégyent érző férfinak nem: tragikus sorsom. Nem kellett gondot csinálnom abból, hogy elveszíthetem. Azzal sem kellett törődnöm, hogy időközben veszít az értékéből. A tragikus sors állandó értéket képviselt. Azok az emberek, akik csak kis szerencsétlenséget ismertek, mindenféle banális dolgon idegeskedtek.

Itt nem volt sosem gond az árubeszerzéssel, minden a rendelkezésünkre állt, volt mosógép, autó és tisztítószer. Anya arra a következtetésre jutott, hogy boldogok vagyunk.
– Mi a bajod állandóan, te morcogi, nevess már egy kicsit! – mérgelődött.

Amióta elvesztettem társadalmam széles védőburkát, állandóan magamat sajnáltam. Kelletlenül dacoltam az ismeretlennel. Tárgynak éreztem magam, amelyet anyám beállított egy idegen házba, mint a gyereklány menyasszony, száz évvel ezelőtt, akit egy országhoz adtak nőül, egy szigorú öregemberhez. Szeretnem és tisztelnem kellett, egész életemben hűnek lenni hozzá. De minden elárult, amitől ember az ember. Anyám nem mutatott be száz herceget, nem kérdezte, kit választok és férjhez szeretnék-e menni egyáltalán.

Csak erélyesen kijelentette:
– Itt nincs elnyomás.
Az országom jelentette a játékos anyaméhet, a mosolygós barátnőket, a természetes összetartozás élményét, a meleg fuvallatot, amely elrepített. Kopoltyúm volt, és egyszeriben partra vetettek, hallottam, hogy nő a tüdőm, és fájdalmat okozott minden egyes lélegzetvétel. A bátyám továbbra is vert, mintha nem humánus társadalomban élnénk. Elköltöztem.

A világ szétesett az én világomra és az idegen országéra. A férjemnek neveztem. Amikor a férjemre néztem, azt is láttam, amit ő nem lát. Nem volt hold alakú arca, az ő arca olyan volt, mint a búzaszem, hosszúkás és kemény. Sosem pihent meg rajta a tekintetem, mert állandóan csírázott, új hajtást növesztett, megérett a következő, az azt következő és az az utáni aratásra. Hogyan aludt? Szívesen a kezembe vettem és megsimogattam volna, de féltem. A férjem szavait azonnal tettek követték. Ha körvonalazódott benne egy gondolat, nem engedte csapongani, nem volt hőlégballon, amelyet tétlenül bámulhatunk, azonnal megragadta, lehúzta a földre és tervezni kezdett. Megtervezte az időt, a helyszínt, a menetét, és kiküszöbölt minden véletlen eseményt vele kapcsolatban. Azt gondoltam, ha otthon akarom itt érezni magam, a férjemre úgy kell tekintenem, mint a honfitársaimra, akik inkább történeteket meséltek és álmodoztak ahelyett, hogy cselekedtek volna. Ez a feladat megingathatatlan hegycsúcsként magasodott fölém, melyek szép időben előbukkantak a távolban.

Vályi Horváth Erika fordítása