Sándor Zoltán – Levelek
„Ha valamit tényleg nagyon akarsz, akkor az egész világűr összeesküszik, hogy megvalósítsd azt a célodat.”
Paolo Coelho
A fiú remegő tagokkal riadt fel álmából, amelyben megtépázott idegzettel sétára indult a szabadba, szétzilált gondolatait rendezni, és mire föleszmélt, Antwerpenben találta magát egy futurisztikus, ég és föld között épült monumentális üvegbura formájú vendéglőben, ahol a lány már, fittyet hányva a sztereotípiákra, felcicomázott külsővel, bájolva várt rá.
Bődületes, mormolta saját állába, ahogyan kipattantak szemei, ez azért van, mert álmokat szoktam vacsorázni; vagy Ő szokott azt… A fiú nem tudta, hogy kettejük közül kinek a tányérján pompáznak esténként álomködből formált arabeszkek, vagy melyikük fogyasztja szívesebben és élvez jobban a lidérccel tűzdelt érdes felületű rákok pikáns ínyencségében; csak annyit tudott, hogy a lány a minap, miközben mimózaillatú szobájában riszálta a csípőjét, szemrehányóan panaszolta el neki (vágta a fejéhez!), hogy már egy jó ideje nem álmodott pillangókkal. A fiú minden tőle telhetőt elkövetett – legalábbis megpróbált –, hogy a színes állatkákat visszacsalogassa a lány álmába, de ez aligha sikerült neki, hacsak nem embrióformában – csúszó-kúszó hernyóként; és most ahelyett, hogy egymás mellett feküdnének az ágyban – mint ahogyan azt már előtte oly sokszor tették –, egy félig önnön képzeletük szülte, félig mások fikciójának határmezsgyéjén létesült álvárosban találkoztak – a fiú álmában. Az elmondottakon kívül a fiú aligha emlékezett valami másra álmából, talán még csak réveteg ámulatban ringatózó, kéjleső önmagára, ahogyan tátott szájjal figyelte a realitás és a társadalmi környezet béklyóitól lecsupaszított lányt. Sokszor mondta neki, amikor kettesben élvezték a létezés örömeit, hogy ha csak a benső hangunkra hallgatunk, ha felfigyelünk a létünk magzatában kuksoló gyermek sikolyára, és ha segélykiáltásaival összhangban cselekszünk, akkor az isteni egyszerűséggel vértezzük fel magunkat. És lám, valamilyen módon sikerült is neki elhitetni a lánnyal eme posztulátumát; igaz, csak saját álmában, de már az is valami; egyébként ki a megmondhatója annak, hogy mi a valóbb: ami a fizikai világ láthatatlan fellegvárai között játszódik le velünk, ahol a történések determinizmusában emberi mivoltunkból fakadó szabad akaratunk működőképességét olykor megpecsételi a sors – a körülmények és a helyzet – kényszerítő ereje, vagy ami imaginációnk révén születik meg bennünk és körülöttünk, függetlenül környezetünk és emberi társadalmunk sárba húzó hozadékától? Nem tudta a választ saját kérdésére, de nem is nagyon töprengett felette, hirtelen ötlete támadt, és máris tudta, mi a teendője. Írok neki levelet, döntötte el, azzal sebtében lámpát gyújtott, kikászálódott az ágyból, helyet foglalt íróasztala előtt, előhúzott néhány A4-es formátumú papírt, megragadta golyóstollát, és már rótta volna a sorokat, de akkor jutott eszébe, hogy hiányzik valami: a zene. Általában számítógépen szokott írni, de most ragaszkodott ahhoz, hogy ezt a levelet hagyományos módon jegyezze le. Míg a számos CD közül kikeresett egy megfelelőt, azon töprengett, hogyan is szólítsa meg a lányt: egyetlenem, vagy szerelmem, vagy kombinálja a kettőt, esetleg illessze be valahová a szép jelzőt? Nem tudta, mint ahogyan azt sem tudta, mit szeretne hallgatni, szerencsére ezzel a másikkal kissé könnyebben ment. Rövid nézelődés után Keith Jarrett-nél döntött. Nagyon szerette ennek a színes bőrű norvég jazz-zongoristának a műveit; hogy a dolog mégse legyen túlontúl egyszerű, harminchárom CD-je volt a skandináv zsenitől – ahogyan ő hívta a zenészt. Life Between The Exit Things, Somewhere Before, Expectations… olvasta az albumcímeket, végül is a Bye Bye Blackbird címűt választotta. Visszaült íróasztalához, és nem sokat bíbelődve a megszólítással – kihagyott néhány sornyi helyet, hogy majd utólag odaírja a megszólítást –, nekilátott a levélírásnak. Legalábbis megpróbált, de csakhamar rájött, hogy amíg írni egy nőről nem sok fáradsággal jár – bárki megteheti –, addig írni a Nőről annál nagyobb kihívást jelent, és annál több erőfeszítést követel meg magától és tőlünk. Nem is lehet kellőképpen. Azért, mert az élet – és minden más, ami az életet tükrözi, így az írott szöveg is – sohasem magasztosulhat fel az érzelmek szintjére. Igen nehéz feladatnak számít szavak segítségével kellően kifejezni azt, főképp akkor, hogyha hősünkhöz hasonlóan még stílusínyencségünknek is eleget akarunk tenni, hiszen még a leginkább lényeghez nyúló szavak és kifejezések használatának ellenére – a legjobb esetben is –, a virtuskodó férfiasság édeskés kertelésbe torkoll, és őszinte szerelmi vallomás helyett kongó szöveghordalékokat tákol össze.
„Szerelmemet semmiféle ismert és ismeretlen kategóriába nem lehet besorolni” – kezdte a levelet. „Mindezt szem előtt tartva írom most én – az ész impotens nárcisza – sebzett lelkem feslett egzaltációit, s már a kiindulópontban tisztában vagyok szavaim hiányosságával. De írnom kell, mert nem tehetek mást. Ha rajtam múlna, minden létező pillanatot Veled töltenék el. A világ végéig. A legérdekesebb, legizgatóbb és legcsábítóbb dolgokat, amelyekre képes vagyok, csak a jelenlétedben űzhetem. Ha nem vagy mellettem, akkor az a legokosabb, ha önmagammal élcelődve írok Rólad vagy Neked. Ha erre épp nincs mód, mert mondjuk, mozgásban vagyok, utcán, buszban vagy bárhol máshol, akkor a legtöbb, amit tehetek, hogy Rólad ábrándozom. Ha nem vagyok ébren, akkor csakis az a legelfogadhatóbb, ha Rólad álmodom. Abban a pillanatban, amikor majd erre képtelenné válok, legjobb lesz, ha már nem is létezem, mert nélküled úgysem vagyok semmi. Te tanítottál meg a keresztény teológia szotierológiai tanának gyakorlati részére, melletted megtudtam azt is, hogy mi a Mennyország, de azt is, hogy mi a Pokol. Nélküled csak a Nemlétben vajúdhatom. Az életben – a levegőt és a mindennapi betevő falatot leszámítva – aligha mondhatjuk rá valamire azt, hogy nélkülözhetetlen. Utóvégre sok minden nélkül meg lehet tanulni élni. De attól még, hogy valaki nélkül tudunk élni, az a valaki lehet a számunkra pótolhatatlan.”
Nem szabad azt gondolni, hogy klasszikus szerelmes levelet írt: telítve szórózsákkal és sallangos pepecselésekkel, bár meg kell hagyni – ahogyan az már a fentiekből is érződik –, hogy érzelemdús részek is szerepeltek írásában, mint nélkülözhetetlen tényezői az efféle levélformának, mert ugyan mire hasonlítana egy szerelmes levél, amellyel egy fiú vissza akarja csalogatni egy lány álmaiba a színes pillangókat, ha nem írja bele például azt, hogy „Te és én csak Egy valaminek a részecskéi vagyunk”, vagy azt, hogy „Nem tudom neked megmondani, milyen szép vagy, mert egyszerűen nincs mihez hasonlítanom Téged, kisiklik alólam a talaj, ha ilyesmit merészelek; a legörökérvényűbb költői szépségideálok is teljesen elhalványulnak, ha hozzájuk hasonlítalak; szerintem újra kellene értelmezni a szépség fogalmát, és ebben a folyamatban Téged venni kiindulópontnak…”, vagy ezt: „Korán reggel van, én pedig erőteljesen döfködöm a betűket a papírra, húzgálom ezeket a tintasorokat, bár sokkal szívesebben lennék Veled. Nem, nem Te vagy a múzsám, hanem a hiányod az. Kinek jutna az eszébe a jelenlétedben tollat fogni vagy számítógép elé ülni?! Csak gyenge költő szeretheti jobban a rendet a kaotikus őrületnél, a józanságot a mindent elvakító és megszédítő mámornál, csak hitvány költő imádhatja jobban a költészetet az érzékiség démonánál, a Nőnél – az én esetemben: Nálad…”, és hasonlókat, melyeket mértékkel használt, és csakis azt írta le, amit komolyan és őszintén gondolt és érzett. A levél nagy részét azonban mégiscsak poénkodó bölcselkedéssel töltötte meg; azzal, amihez a legjobban értett.
„Borges szerint minden nyelv az egymásutániság elvére épül, ezért nem jó eszköz az örökkévaló, az időtlen kifejezésére.” Paradoxálisan hangzik, amikor ezt egy olyan személy állítja, aki egész életén át irodalommal foglalkozott (aminek elengedhetetlen és nélkülözhetetlen eszköze, egyetlen alkotóeleme maga a nyelv), aki könyvtárakra való köteteket búvárolt át, majd dolgozott fel saját alkotásaiban, és aki efféle módon, ilyen eljárással törekedett megkaparintani az örökkévalót. Látszatra és az átlagolvasó részére igen önellentmondásosan hangzik az argentin Tigris-író fenti kijelentése, azonban, ha jobban belegondolunk, gondolatának magvához nyúlunk, akkor teljesen logikusnak vehető, mert ki formálhat véleményt bármiről is, ki nullázhatja le annak jelentőségét, ha nem az, aki kívülről-belülről, szőröstül-bőröstül ismeri ugyanannak valamennyi csínját-bínját és fortélyát? Nagy különbség van – valódi szakadék tátong – az a személy között, aki végigolvasván, bevágván és átgondolván Hegel filozófiáját, csak kissé ironikusan mosolyogva legyint egyet a kezével, és azon egyén között, aki egész élete folyamán még egyetlen percre sem merészkedett be a nagy német idealista filozófus világának körkörös berkeibe, mégis magabiztosan és fölényesen hangoztatja annak tarthatatlanságát és ismeretének feleslegességét. Szókratésznek megengedett azt mondania: Én tudom, hogy semmit sem tudok. Mert bölcs, és valóban tudja (!), meddig nyújtózkodhat tudásával, tisztában van saját képességeinek határaival. Egyet-mást megtanult másoktól, bizonyos dolgok nyitjára egyedül jött rá, emellett még tapasztalatokat is gyűjtött, csakhogy minden egyes újabb ismeret elsajátításával feltárult előtte még ezer meg ezer más, amiről azon nyomban kikristályosodott előtte, hogy sohasem fogja megkaparintani létezésük és működésük módját. Amikor – a többi emberhez viszonyított: temérdek – tudását összehasonlítja mindazzal, amit még nem tud, ráébred arra, hogy a sophia mindössze csak egy kis elsorvasztható, parányi részecskéjével rendelkezik. Ekkor mondja ki immár szállóigévé vált aforizmáját. Mennyivel könnyebb annak, aki csak néhány dologhoz ért, és fogalma sincs a többi létezéséről, azok esetleges ismeretének a szükségességéről – nyugodt lelkiismerettel ringathatja magát ama tévhitben, hogy ő okos. Jobb neki?! Az ő világában talán igen – ez az a világ, ahol én is kénytelen vagyok élni, mégsem tudom elfogadni annak kiaknázott kerékvágásait, együgyű játékszabályait, és nem utolsósorban álszenteskedő képviselőit; végeredményben, ha ezt teszem, önmagamról kell lemondanom –, de világszellemi szinten aligha hiszem, hiszen még vakond látókörű földhözragadtságával sincs tisztában. És eme téren a társadalmi értelemben valamit elért entellektüelek járnak az élvonalban. Ama vadparasztok, akik az egyetem vagy a főiskola elvégzése után azt képzelik, mennyire tehetségesek – enyhén fogalmazva, legnagyobb részük valójában csak röhejes. Nem a tudásra éheznek ők, hanem a titulusra és a közösségi státusra, durván és egyszerűbben szólva: az anyagiakra, ami a pozícióból kifolyólag ered. Mit érdekli őket, miért rajong valaki az ógörög mítoszokért, a keleti miszticizmusért, a szerves kémiáért, az ötvenes évekbeli olasz és francia újhullámú filmalkotásokért, a számokért és a matematikáért, a vikingek és a kelták történelméért, a japán nemzet furcsaságaiért, az észak-amerikai indiánok hagyományáért és hiedelméért, a favágás fortélyaiért, a modern genetika legújabb vívmányaiért, az impresszionista és szürrealista festészet technikai eljárásaiért, a klasszikus és jazz-zene óriásaiért, a fizika csínjáért-bínjáért, a társadalmi tudományokért, az ember – mint szubjektum – pszichológiai felépítéséért, az angol fociért, az asztrológiáért, a brit new vawe jellegzetességeiért, különféle betegségek kórokozóiért és megannyi másért. Végső soron mit érdekli őket Borges ama tehetetlensége, hogy szavak által kifejezze az időtlent. Mit érdekli őket egyáltalán az időtlen, vagy akár az idő. Még arról az egy percről sem gondolkodtak el, amelynek köszönhetően a világra kerültek; jutalomként, a számtalan potenciális embercsemete kárára, csakis azért, mert édesapjuk éppen abban a percben – és éppen oda! – élvezett el, amely csak az ő javukat szolgálta. Ha a következő percben történik meg a dolog, ők nem is lennének – mások lennének. Nincs merszük ilyesmin gondolkodni, önvédelmi mechanizmusként működő tompaságuk óvja őket az efféle felismerések kínjaitól. „Az elmondottakból kifolyólag, mit törődnek ők magával az örökkévalóval. Olyasvalamivel, ami a számukra úgyis elérhetetlen.”
Még szerencse, hogy nem dolgozott sportújságíróként, az esetben nyilván a focimérkőzéseket is filozófiai szemszögből közelítette volna meg, és ki tudja, miféle következtetéseket von le, talán teljesen új szellemi kategóriákat állít fel, megalapoz egynéhány leendő transzcendentális elvonatkoztatású testnevelés-elméletet, amit aztán mások, kényük-kedvük szerint, izommágiának, esetleg philoball-nak keresztelnek el, vagy más hebehurgya elnevezéssel illetnek meg.
A továbbiakban írt a szubjektumról – önmegvalósított lényről, az Emberről, aki, ahogyan Kafka mondja, mindig kész fellázadni önnön vágyai, érzelmei és álmai érdekében. „De nem mindenki nevezhető szubjektumnak – írta –, akit bevezetnek az anyakönyvbe; aki szellemileg és lelkileg nem szüli meg önmagát – ugyanúgy, ahogyan az édesanyja fizikailag a világra hozta –, az aligha tekinthető Embernek, esetleg csak egy csökevény kreatúrának, legjobb esetben is csak egy klónnak számíthat. Az ilyen álemberi lények kitalálnak mindenféle álemberi és álisteni intézményeket és baráti társaságokat, csak hogy elhitessék önmagukkal, hogy nincsenek egyedül és valahová tartoznak; szerintem mindez csak az első emberi közösségek – a hordák! – posztmodern változata. Az efféle mesterséges csoportosulások tagjának nincs erkölcse, csak csordaösztöne; nincs álma, csak tele-víziója; nincs szenvedélye, csak szükséglete; nincs lelke, csak teológiája; nincs hite, csak temploma; önmagában véve nem más, mint egy statisztikai adat. Aki képtelen egyedül élni, egyáltalán nem is érdemli meg, hogy éljen. Még kevésbé azt, hogy másvalakivel éljen.”
A folytatásban a fönt említett csoportok tarthatatlan tévhiteiről, megkérdőjelezhetetlenül bevett, közhelyszerű Nagy Igazságairól és képmutató moráljáról szólt, pontosabban tovább ócsárolta azt, amivel szembehelyezte saját ideálját, az igenis megvalósítható Egy Örök Nagy Szerelem eszméjét, és ezt a bekezdést a következő mondattal zárta le: „A család nem szükségszerűen a konfliktusok és elfojtások melegágya, ahogyan azt a kispolgári erkölcs és a sorsomba beletörődött kubikosfilozófia hangoztatja – az Ember éppen abban különbözik minden más élőlénytől, hogy megadatott neki a választás lehetősége.” Itt egy pillanatra megállt, cigarettára gyújtott, és futtában végigszaladt az eddig leírt sorok felett. Különösen legutóbbi mondatának a kezdete tetszett neki: a család nem szükségszerűen a konfliktusok és elfojtások melegágya… Ezt én találtam ki? – morfondírozott magában, vagy valahol olvastam, csak már elfelejtettem, mikor és hol. Biztosan olvastam, valami nevenincs francia író művében. Nem tudta, miért gondolja azt, hogy francia író tollából ered a fenti mondat, talán azért, mert kimondottan kedvelte a francia irodalmat és festészetet, na meg franciázni is szeretett, bár ezt leginkább sutytyomban gyakorolta, hogy senki se tudja. Vagy akkor az már nem is számít? – merült fel benne a bizalmatlanság csírája. Mintha nem is az lenne a fontos, hogyan cselekszünk, hanem az, hogy mások hogyan fogadják cselekedeteinket. Ezek szerint viselkedhet valaki bárhogy, de csakis akkor válik elmebeteggé, hülyévé vagy bármi mássá, ha környezete reagál a viselkedésére, és bizonyos etikettel bélyegzi meg. De ez nem így van! – hörrent fel. Mintha nem is élveztünk volna mindazokban az orgazmusokban, amelyeket együtt éltünk át, csak azért, mert másoknak sejtelmük sincs róla, hogy Te és én olyasmit is művelünk, amivel előidézhető az említett extatikus gyönyör! Ezt nem jegyezte le, csak magánkívüli állapotban kiabálta szerteszét piciny szobájának az éterébe, azt remélve talán, hogy a körülötte lévő tárgyak valamicskét meg is értenek felindultságából. Elnyomta a csikket, felsóhajtott, és eldöntötte, hogy befejezi a levelet.
„A szavak sziporkázva sugároznak szét az előttem lévő papíron, agyamba hasítanak, Téged hívnak, várnak és követelnek; mert tudják, hogy legkecsesebb taglejtésük is elsorvasztható lábaid elegáns mozdulatai mellett. A tudományok, művészetek és vallások sorozata mind-mind ott sorjáznak testedben; melleid közt ragyog a Világmindenség értelme, hajszálaidban csillog a középkori alkimisták titka, méhedben a Messiás várat magára. Nincs istenibb cselekedet a bujálkodásnál, a lelki szerelem a testi gyönyörben tisztul meg és magasztosul az e világi dolgok fölé, végtelenségig tartó beszélgetéseinkben ragadja ki magát a sáros iszapból, hogy a kristálytiszta valóság – az Egyetlen Igazi Létezés – felé induljon; ezért nincs annál csábítóbb, vonzóbb, teljesebb és filozofikusabb, mint megérinteni lábaid közt a szellemi lét határtalanságát.
Azt mondtad: köztünk minden olyan gyorsan történt/történik. Csak annyit teszek hozzá: mint minden más, ami említésre méltó. Ahogyan egy percen múlott és egy perc szükségeltetett ahhoz, hogy Te Te legyél és Én Én legyek – és nem valaki más, mert szüleinknek úgy adatott meg, hogy éppen abban a percben nemzettek gyereket, amely csak a mi javunkat szolgálta –, ugyanannyi idő kellett ahhoz is, hogy ráébredjünk arra, hogy Te és Én mindössze csak EGY valami alkotóelemei vagyunk, és már a következő pillanatban megszűnjünk létezni mint Te és Én, hogy helyettünk megjelenjen a Mi: egy androgünlelkű ősi hermafrodita legújabb változata, amiből kifolyólag minden perc, amit együtt töltünk el, az örökkévalóságot idézi. Ezért tűnik úgy, hogy minden rövid idő alatt történik. Mert minden perc számít. És valamennyit teljes egészében ki kell használnunk. De ezt csak együtt érhetjük el.
Igaza van Borgesnek, a leglényegesebb dolgokat lehetetlen szavak által kifejezni, legjobb szándékunk ellenére is csak szemelgethetünk érzelemtengerünk sekélyében, vagy köntörfalazhatunk réveteg ámulatban elnyújtózó mélységéről. Igen, szavak által lehetetlen kifejezni az örökkévalót, de segítségükkel megfogalmazható annak módja. Hiányodban most én is azt teszem – vagy legalábbis megpróbálom –, ahelyett, hogy karjaid közt az időtlenségbe meneküljek: felsorakoztatom a betűket, szavakat formálok belőlük, összefüggő szöveggé – monológgá – csoportosítom őket, beszélek Neked magamról meg miegymásról, de legnagyobb erőfeszítéseim ellenére sem találom a nyelv húrjain azt a hangot, amelynek megpendítésével mindent megfelelőképpen, sallangmentesen elmondhatnék Neked. Egy Hang szükségeltetik csupán, én azonban egy kamaradarabot vagy akár egy cikornyadúsított szimfóniát teremtek helyette, egy leheletfinoman ide-oda lengedező, önmagában ringatózó monumentális zenedarabot komponálok, harsonákkal és hárfákkal színezett vonószenekart szólaltatok meg, és mindezt csak azért, mert képtelen vagyok összekulcsolt kézzel ülni, és kénytelen vagyok kommunikálni Veled. Mindent elmondani Neked, amit már úgyis tudsz. Hát nem érdekes ez? Ismételni, szüntelenül csak ismételgetni mindazt, amivel a másik is tisztában van, mintha imádkozna az ember. És bár tudom, hogy ezt is tudod, eme levél befejezéseként még egyszer megismétlem: irántad érzett szerelmem olyasvalami, aminek határtalansága még az isteni ábécé össz betű- és szókombinációival és permutációival sem meríthető ki.”
Letette az írószert és elolvasta levelét. Kurva jó, szögezte le, bár leginkább könyörtelen kritikusa volt önmagának, és szinte sohasem volt megelégedve saját művével. Megragadta a golyóstollat és a levél végére firkantotta: „Szeretlek.” Ez talán kissé dagályos és szükségtelen kijelentés volt mindazok után, amit már előzőleg leírt, de úgy érezte, semmiképpen sem hangozhat valami patetikusan, ha azt őszintén mondják ki, vagy írják le. Levelére egyébként imaként tekintett, és mint ahogyan minden ima végén elhangzik az ámen, úgy a lányhoz írt imái is mind szeretlek-kel végződtek. A fönti kihagyott helyre odaírta: Kedves és a megszólítás után a papírra nyomott három pontot. Újra elolvasta a levelet, majd elégedetten az asztallapra helyezte. Felpillantott a nagy faliórára. Az óramutatók tíz órát jeleztek. Itt az ideje reggelit készítenem magamnak, gondolta, de még mielőtt ehhez hozzákezdhetett volna, valaki becsöngetett hozzá. Ki lehet ilyen korán, tűnődött. Odacsoszogott a bejárati ajtóhoz és kinyitotta. A postás volt, a napi sajtót hozta és egy ajánlott levelet, amelynek átvétele előtt hősünk kénytelen volt aláírni. Miután a postás elment, ismét letelepedett az asztalhoz, és először felütötte az újságot. Semmi érdekes, szögezte le magában, amíg a még mindig nyomdafestékszagú napilapot lapozgatta, de egyszer csak felvillant előtte valami: Antwerpenbe minden pénteken, reggel nyolc órakor indul a busz. Érdekes, csóválta meg a fejét. Eddig még sohasem figyeltem fel erre a hirdetésre. Na mindegy, gondolta, és felnyitotta a kék borítékba helyezett levelet. Lehetetlen, ilyen nincs, csodálkozott megrökönyödve, miközben többször is újraolvasta a küldeményt, amelyben a következő szöveg állt:
Gratulálunk! Ön az internetes előfizetőink között megrendezett nyereményjátékunk e havi főnyertese. Nyereménye tíznapos kirándulás, amelynek összköltségeit cégünk fedezi. Az útirány: Antwerpen. Részletesebb információkért, kérjük, jelentkezzen a borítékon feltüntetett telefonszámon. Üdvözlettel…
Micsoda egybeesések, mormogta magában, de még mielőtt felocsúdhatott volna meglepetéséből, megcsörrent a telefon.
– Igen? – emelte fel a kagylót.
– Szia – mondta a Nő.
– Szia.
– Rólad álmodtam.
– Érdekes, én is rólad.
– Tényleg?! De majd előbb én. Autóbusszal utaztunk valahová messzire. Fogalmam sincs, hova. Te és én. Rajtunk és a vezetőn kívül senki sem volt a járműben. Én imádom az álmokat, magyaráztam neked, nem tudom, mondtam-e már, de én csak azért alszom, hogy álmodjak. Ha ez nem sikerül, vagy ha ébredés után netán nem emlékszem az álmomra, akkor csalódott vagyok, mintha feleslegesen elpocsékoltam volna a drága időmet. Az éjjel is izgalmas álmot szőttem. Azt álmodtam, hogy egy csapat lánnyal maga az ördög és annak katonái elől szöktünk. Az ördög közvetlenül mögöttünk futott, és ha elcsípett egy csajt, nyomban odadobta valamelyik zsoldosának. Végül engem is elkapott. Megjegyzem, ez csak azért sikerült neki, mert tűsarkú cipő volt a lábamon. De engem nem lökött oda egyik katonájának sem. Megállt előttem, és hosszasan végigmért. Téged biztos magának akart megtartani, jegyezted meg fanyarul. Nem tudom, folytattam, mert szemezésünk közepette felébredtem. Ezt azért meséltem el, hogy emlékeztesselek egykori ígéretedre, amelynek értelmében, ha bármikor bármilyen borzadály jelenne meg ezen a gennytelepen, te köteles vagy engem megvédeni attól. Még az ördögtől is? – kérdezted. Még tőle is, kivéve, ha nem te vagy az, mondtam, mire te csak elmosolyodtál, szemed csillogni kezdett, ujjaidat végigcsúsztattad combomon, szoknyám alá nyúltál, én pedig felébredtem…
– Érdekes, én pedig…
– Várj! Még nem fejeztem be. Mit gondolsz, szándékosan ébredtem fel a legizgatóbb résznél?! Persze hogy nem. A postás ébresztett fel. Levelet hozott. Képzeld, kaptam egy külföldi munkaajánlatot.
– Antwerpenben?
– Igen… – válaszolta kissé meghökkenve a Nő. – Honnan tudod?
– Egy bizonyos ponton túl a véletlenek már megszűnnek annak lenni. Röviden: én a te álmod folytatását álmodtam meg. Ha jól emlékszem, egyszer már magyaráztam neked, hogy még egyetlen hús-vér nőbe sem voltam annyira szerelmes, mint az irodalmi alkotásaimban szereplő nőkbe, bár ezeket kivétel nélkül mindig valamilyen valós személyről mintáztam meg.
– Na és?
– Szörnyű magányomban néhány évvel ezelőtt támadt egy ötletem: megírom az eszmei nőt és utána életre keltem. Neki is láttam, és több hónapos kimerítő munka után el is készült a tökéletes regény. Csakhogy nem tudtam vele mit kezdeni. Akkor megjelentél Te, és megkértél, adjam oda Neked a regényt, hogy elolvasd. Utána már tudtad, mi a teendőd.
– Nem igazán értem, hol akarsz kilyukadni.
– Ott, hogy én nem tudtam, és most kezdhetek mindent elölről! Mikor indulsz?
– Te komplett hülye vagy. Semmit sem értek abból, amit dumálsz. Mindjárt felhívom a munkaadó itteni kirendeltségét, és majd visszahívlak.
– Rendben – mondta a fiú, letette a kagylót, összegyűrte az előtte lévő papirosokat és a sarokban lévő óriáskaktuszhoz vágta őket. Elég levelet írtam én már életemben, éppen itt volt az ideje, hogy már nekem is írjon valaki, gondolta. – Irány Antwerpen! – üvöltötte diadalittasan, eloltotta a lámpát, és visszabújt az ágyba.