Egyetemes magyar kultúra – határok nélkül…

Dobos László megnyitóbeszéde
A kis nemzetek kultúrája egybefonódik a megmaradásért, az önállóságért, a nemzeti létért és a nyelvért folytatott küzdelemmel. Történelmünknek melyik az a pontja, ahonnan belátni az ezer évet? Melyik a kilátó, ahonnan legmesszebb látni visszafelé?  Mohács? Buda visszafoglalása a töröktől? Az 1848–49-es szabadságharc? Sarcoltak bennünket a birodalmak: a török, a Habsburg, a német, majd a szovjet. Tékozolt bennünket két háború… Netán Trianon is visszapillantó kilátó? Trianon és a párizsi békekötés? Vagy 1956? Innen már igazán belátni sokszoros megveretésünket. Hányféle határt, láthatót és láthatatlant húzott közénk az elmúlt idő?
Trianon a földarabolás alkalma volt, részekre szabdalták a nemzetet. A határon kívül élők számára történelmi elkülönítő. Történelmi kettős tudat eredője, máshol az állam, ahol élek, és máshol a nemzet, ahová tartozom. S mindenütt más közeg, más kultúra, más nyelv, más jogrend… Csehszlovákia, a demokrácia kísérlete volt… De a birodalmi dominanciák helyébe cseh, szlovák, román és szerb fölény és az asszimiláció veszedelme lépett. Több mint hárommillió magyar megcsonkított lélekkel állt szemben egy más világ valóságával.
Trianon brutális megtörése volt  a magyar egyetemességnek, társadalmi létünknek és kulturánknak. Eltávolodtunk előző önmagunktól. Közel 90 éve jövünk, közelítünk Felvidék, Erdély, Szlavónia, Drávaszög, Muravidék, Vajdaság irányából – a nemzet felé.
Trianon kábulatából ösztönös lelki rezdülésekkel elsőnek a kultúra eszmélt.
Drámai helyzet, történelmi értékű jelenség a később fasizálódó utódállamok Szlovákia, Horvátország, Románia, Szerbia árnyékában. A magyar kisebbségi területeken az antifasizmus tétele fogalmazódik meg… Az utódállamok asszimilációs törekvésével szemben humán programok íródtak… Szlovákiában a vox humana, Erdélyben a transzszilvanizmus, a néptestvériség…
A magyar nemzet és a magyar kultúra két háború közötti történelmének máig érő tanulsága és üzenete: az emberi közösség megtartó ereje – a kultúra.
A 2. világháború utáni idő a magyarság megveretésével, a bűnös nép pecsétjével, s a határon kívüliek pusztításával egyenlő. Csinált bűnbakok lettünk. Programszerű népirtás. Csehszlovákiában deportálták, telepítették, megfosztották tulajdonuktól a magyarokat. Kárpátaljáról Gulagogba hurcoltak 40 ezer embert. Romániában a vasgárdisták vérfürdője, majd később a magyarokat pusztító perek következtek. Szerbiában a Tito-hadsereg vérengzése. Történelmi bosszúállások sora.
Ismét messze vetődtünk a magyar egyetemességtől. De így is a humánum fegyverét vesszük elő. Reméltük, hogy a vers, a dráma, a próza eszközeivel meglehet győzni a hatalmat… Évtizedeken át kísértett ez az illúzió.
Majd a személyi kultusz posványa jött.
És a nagyhatalmi proletár internacionalizmus vesztett illúziója.
Majd ismét a kultúra feltámadása következett.
Az 1956-os forradalom határon kívülre vezető híre és üzenete felemelt.
1968 számunkra a kitörés, a több jog, a több demokrácia ideje és alkalma volt – Magyarország irányába. Alkotmánytörvényt fogalmaztunk s fogadtattunk el a kisebbségi jogokról.
Ekkor még két teljes évtized választott el bennünket 1989-től. Majd jött Cseh-szlovákia szovjet megszállása, de a Magyarország felé, a nemzethez vezető közelítésünket már nem lehetett megállítani… Az élet hány rétegén kellett áttörnünk, míg a 80-as évek második felében kimondhattuk anyanyelvünkön – kulturánkról határok nélkül… Az egyetemes magyar irodalom, a magyar irodalom része kívánunk lenni, része az egységes nemzetnek.
Paraszt nagyapám ismételgette, míg el nem ért az örökkévalóságba; egyik idő ellensége a másiknak…
2000-ben berobbant a státustörvény, ami egyszerre volt igazságtevés és számonkérés. De nem a bűnről, nem a bosszúról szólt. Önmagunknak szolgáltattunk igazságot. A státustörvény Trianon óta az első nagy magyar nemzeti mozdulat, amely jelképesen, de valósan egybeöleli a Kárpát-medencei magyarságot. Önerejéből, önakaratából számos falon vélt bejáratot nyitni. A státustörvény eszmeisége, lelke az egységesülő nemzet vízióját vetítette előre… A magyar kultúra – irodalom, zene, képzőművészet, építészet – egyetemessége már a nemzeti lét határait jelezte… Egyetemes magyar kultúra, határok nélkül. Itt már jelen kell lennie a politika, a magyar állam erejének is… Mindazt, amit Trianon óta elvettek a többségi nemzetek, vissza akarjuk szerezni. Nincs megoldva a földtulajdon, a pedagógusképzés, vissza kell foglalnunk történelmünket, történelmünk tárgyi értékeit, jogot kell formálnunk saját történelmünk oktatásához, egyenrangúvá kell tennünk anyanyelvünk használatát, érvényesíteni kell érdekeinket a határainkon túli tankönyvhasználat dolgában is.
Szomorú és fájó, hogy Szlovákia és Románia „demokratikus kormányai” eltaposták a státustörvényt. Korlátozták országaikban annak érvényesülését.
Örvendetes, hogy ma már az egyetemes magyar kultúra pódiumára állhatunk. Megharcoltuk történelmünket, mai helyzetünk európai rangú lépésekre jogosít. Nevezetesen: a Kárpát-medence többségi nemzeteinek majd egy századig tartó asszimilációs törekvéseire egy más magyar világ teremtésével kell válaszolnunk.
Trianon évszázada miatt nehéz történelmi, politikai időket éltünk meg az elmúlt 50 évben. Van mit visszacsináltatnunk. Állandóan kényszerhelyzetekbe keveredünk és keveredtünk. Nem magunk választottuk s választjuk sorsunkat. Trianon óta kényszerhelyzetek sorával szembesülünk, sorstörténelmet élünk. Nem vagyunk saját életünk, saját sorsunk urai… A kisebbségi lét a kényszerhelyzetek sorát szüli. Trianontól a mai napig nem volt rá módunk, nem voltunk képesek arra, hogy saját utat tapossunk ki magunknak.
S mikor, hogyan lehetünk ma önmagunk urai? Ez attól is függ, hogyan teszszük meg első lépéseinket az önkormányzatiság, az önrendelkezés irányába… Szükségét érzem annak, hogy erősödő hatáskörökkel rendelkezzenek a magyarlakta települések önkormányzatai.
Szülőföld, haza – önkormányzat. Most ebbe az irányba vezet az utunk. Ezt kell kialakítanunk saját építkező, erkölcsi és szellemi erőnkkel. Visszaperelni elzsákmányolt értékeinket, megőrizni történelmünk minden darabját.
Közel 100 év a trianoni idő. Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia erőszakkal, büntetésként foglalták el maguknak a magyar lakosság területeit.
Közel 100 év trianoni idő! Ma már más megvilágításban kell néznünk létünk, a magyarság történelmi megcsonkítását… Az egységesülő Európa a kapuit nyitogatja, ezzel más nemzetpolitikát tesz lehetővé számukra. Igenis: irány Európa! Törvény s határozat kell, hogy másodrangú, alárendelt helyzetünket újrafogalmazhassuk! Az Európa Unió nemzetek, nemzeti kisebbségek egyenrangúságáról beszél… Véget kell vetnünk  kiszolgáltatott helyzetünknek, még ha fáradságba is kerül, s el kell jutnunk az emberi, a nyelvi, a történelmi, a szociális egyenrangúsághoz.
Trianon a magyar nemzet roppant vérvesztesége. Trianon négy területen rombolt; meghamisította, eltörölte a magyar nemzeti kisebbségek történelmét, másodrendűvé alacsonyította az anyanyelvet, az anyanyelvi iskolákat, az egyházat, ellehetetlenítette a magyar kisebbség szociális helyzetét… Ma már nem elég a tennivalók, gondok felsorolása, cselekednünk kell minden irányban… Ma már  Brüsszel felé fordulva kell a nemzeti egyenjogúság irányába elindulni, s csatlakozni, beépülni abba az emberjogi és integrációs folyamatba, mely megtartó ereje lehet a szlovákiai magyar kisebbség jövőjének is.