Fábry Zoltán – Nincs elveszett poszt (Utószó a hűségről)

Könyveim – Az éhség legendája és az Európa elrablása kivételével – egy-egy téma köré csoportosuló cikk- és tanulmánygyűjtemények. A Stószi délelőttök legfrissebb írása 67-es keltezésű. Amikor átnéztem a legutolsó három évben készült és betegségem miatt egyre gyérülő írásaimat, arra döbbentem, hogy ezek majdnem mind kisebbségi ihletésűek. A haladás menete távolodást követelne, s helyette mellre öleltség melege s hűség konoksága árulkodik.

Egy fél évszázad végpontján mintha csak visszakanyarodtam volna a kezdethez, az eredendő indításhoz: a kisebbségi adottság kikerülhetetlenségéhez, kivédhetetlenségéhez. Egy kis különbséggel: időben és térben megváltozott, megnőtt, egyre fokozódó, általánosult elkötelezettséggel, összegező értelemmel. A kisebbségi buktatók, a provincializmus, az önmegelégedettség helyén ma a megtartó és igazoló nagyobb mérték, a szellemerkölcs teljessége és egésze – a vox humana – boltozódik. A nagyvilág vetülete és az idő szigora kisebbségi kritérium lett: kikerülhetetlen, kivédhetetlen egyenlítés hét próbája. És nincs már különbség, mert nincs kivétel és nincs irgalom: a kisebbség nem enyhítő körülmény, és részrehajló ítéletre sincs oka, joga. A kisebbség az egész része, a teljesség elkötelezettje. Egy fél évszázad ítéletidőt jelent: ítélő időt itt is.

A kezdet és a vég egy síkon, azonos rögzítésben és ölelésben: a különbség feltárója. A megtett utat csak a kezdet hőfokán mérhetjük le, a változást útszakaszonként kell tisztázni. Egy helyben topogás, hanyatlás vagy fejlődés csak így dokumentálható. Van erre lehetőség, anyag, adalék, példa és modell?

Utolsó írásaim szinte követelőn vágyták a próbát: vissza, vissza egészen a kezdetig, az első írásokhoz, és tovább az évek fokán, ötven év során a máig. Régi újságlapokról kellett a port lefújni, kéziratmásolatokat kisimítani, átnézni, hogy az eddig könyvbe nem gyűjtött anyagból fel lehessen vázolni egy fél évszázad képét. Utóbölcsességek, visz-szavetítések helyett a hiteles szöveggel, az épp kéznél levő bizonytalanságokkal tanúskodni, és így és ezzel tanulságot vonni és mondani. Az írói pályával egybevágó kisebbségi összegezés és kihatás alanya és tárgya, a példa és modell, a tanú és tanulság én vagyok. A kisebbségi adottságban fogant és Budapesten kodifikált „stószi mérték” többségi igényű és érvényű.

Kisebbség: a szó degradáló, a fogalom szűkítő. „Fél évszázad kisebbségben”: az alcím eleve kicsinyítőn hat, és többségi olvasót riaszt. Pedig célja ellentétes: többséget akar vonzani és címénél nagyobbat eredményezni: egy fél évszázad közösségi problémáinak tisztázását, egy szintre hozását. Kisebbségi megnyilatkozásnak csak akkor van önmagán túlmutató értelme, ha az a többségnek is mond és ad valamit.

A kisebbségi szemszög önmagában: békaperspektíva. Kényszerhelyzet torzult vizualitása. Ellentéte a madárperspektíva: a nagy és egyre növő láthatár, a szárnyalás, a helyzetváltoztatás, az új és új képsorozat lehetősége, a változatosság gazdagító haszna. Szvatkó Pál egyszer Stósz ellen kijátszotta Prágát, és a madárhorizont jogán békaszemszögbe marasztalt el. És végeredményben ki mit látott és hogyan reagált? A próbatét neve és tétje akkoriban Hitler volt. Az egyik – a prágai madárperspektíva monopolistája – fenntartás nélkül igenelte Hitlert, és fasizmusba próbálta keríteni a szlovákiai magyarságot; a másik – a stószi látszólagos békakényszer – az ellenkező műveleten buzgólkodott. Amikor Szvatkó tévedését belátta, és a pesti Magyarország főszerkesztőjeként kalandormúltját egy huszárvágással mulasztani és jóvátenni próbálta, már késő volt: a Hitler-igenlő végül is egy náci koncentrációs tábor foglya lett.
Szvatkó békaperspektívába marasztalt el, Balogh Edgár vijjogó sólyomnak tett meg, és méltóságosan köröző sasként emelt a madárhorizontba. Kinek volt igaza? Mindkettőnek. A kisebbségi lét leszorít a mindennaphoz, az élet nyers valóságához, a röghöz, melyről el is űzhet; elrekeszt, megrekeszt, elzár, víz alá nyom. De még a béka is kétlaki állat. Az ember sokrétűbb, százrétűbb, űrbe jár, holdra száll. Önmagánál számlálhatatlanul több lehet. Fizikai törpeségében – óriás, csak komputerekkel mérhető titán. A kisebbség – leszorított helyzeténél fogva – érzékenyebb, fogékonyabb, befogadóbb az önelégedett többségnél. És ez, mint a szabadító szabadítás lehetősége és kényszere, felfelé hajtja és ragadja: másnézésre, többlátásra kényszeríti, és próbálkozó erőfeszítésbe keríti és noszogatja, vállalásba, küldetésbe.
Szvatkó elmarasztalása és Balogh Edgár emeltyűje az adottság és lehetőség egy-kettősségét példázták: nem csoda, ha a kisebbségi realitásból azonmód át tudtam váltani a nagyobb horizontszemléletbe, és a horizonttanulságból – valóságpróbára – vissza tudtam ereszkedni a kisebbségi talajra. A mexikói Diego Rivera freskóiról írtam, tolmácsolásomban John Reed Tíz napja a Munkás hasábjain már 1925-ben jelent meg magyarul, Unruht és Bechert fordítottam, ismertettem, Kafkát másoknál korábban csodáltam, Charles Louis Philippe leveleket tartalmazó kötete ma is itt fekszik munkaasztalomon, a Malik Verlag által küldött könyvek – Upton Sinclair, Ehrenburg, Babel, George Grosz – egymásra torlódtak, Barlach szobrai, drámái, Stifter novellái és Nyárutója egyszerre jelentettek lidércnyomást és fellélegzést, Ossietzky és Tucholsky a mintát, a példát idézték, de ugyanakkor a községi bíró kicsinyítő tisztje elől sem térhettem ki. Fellegek és föld között éltem, lélegeztem, láttam és szóltam. Nem voltam én pacsirta, sas vagy vészsirály, sem varangyos vagy levelibéka, csupán ember, mindkét végtelen, a pólusok állandó vonzásában és taszításában. Élő és éltető áramkör táplált, de a rövidzárlatok váratlan sötétjét és szorongó szünetét meg a zuhanások fájdalmát és félelmét is ismerem.

A kisebbségi létformának így lett aztán a stószi életforma a pontos vetülete. A kisebbségi lét egy rendhagyó írói pályát eredményezett: általános érvényű megnyilatkozást, a kisebbségi adottság mindenkihez szóló láthatártágító lehetőségét. Nem véletlen, hogy épp Stószon vált „műfajjá” az antifasizmus mint időálló elkötelezettség.

Stósz esetében egy fél évszázados kisebbségi élet egy fél évszázados írói pályát is jelent. Ez a kisebbségi élet írásaimon át pontosan követhető és érzékelhető. Az írói pálya ötven éve hajszálra egybeesik különlétünk életkorával. A kisebbségi lét tett íróvá, és a kisebbségi adottság végig osztályrészem maradt. Az, ami lettem, ami vagyok, amit írok és ahogyan beszélek: a kisebbségi életforma eredménye. Lesulykoltság és magasba vágyás, rezignációs mozdulatlanság és mentő, éltető kitörés itt egymásból és egymásba folyva, a fejlődés hogyanját és mértékét határozzák meg.

Életem munkájának határvonalait úgy próbálják meghúzni, hogy periodizációs szakaszokra bontják. Az itt dokumentált anyag négyes felosztása nagyjában megegyezik a különbségek és kifejletek négyszakaszos egymásutánjával. Ami azonban itt és így olvasható, az csak együtt és egészben olvasható. Kiragadva olvasni, idézni és tárgyalni nem lehet, nem szabad, mert csak az egészbe ágyazva, csak teljességigénnyel mondhatok valamit: az 1920-as első betűvetésekre az utolsó 1970-es sor rímel. A kettő együtt adja egy létforma születését, változását, fejlődését, kiérését. Ezek az írások elsősorban és mindenekfelett dokumentumok. Ha nem így lenne, közölhetnék-e olyan írást, mely formálásban, stilárisan és eszmeileg írót kompromittál, de ha ez írások bármelyikét kihagyom, meghamisítom az összképet.

Nem szabad semmit sem véka alá rejteni, sem hibákat, sem gátlásokat, sem elzuhant reményeket. Csak a botladozás, tévutak, útvesztők ismeretében kanyarodhatunk a szélesebb útra, a nagyobb közösségbe, hogy innen visszatekintve láthassuk, mint csap át a nacionalista zavar, a szentimentális önsajnálat a szomorúság mozdulatlanságából, a rekesztő, fullasztó Garanvölgyi-invokálásból a másik végletbe, aneofita kommunista buzgalomba, a puritán szigorúságba, „szektáns” tekintetnélküliségbe – melyről kritikusaim mint „a türelmetlenség időszakáról” írnak –, míg végre ez a létforma és kreatúrája, az író, megtalálta adekvát önkifejezését korunk elkötelezettségi summájában, az antifasizmusban. Hatványra emelve itt világlott messzehatón és riasztón az ember az embertelenségben, pontosan kijelölve az ember helyét és szerepét a legbűnösebb antihumánumban, a tegnapi, mai és holnapi fasizmusokban. A vox humana szerepe és történelmi jelentősége kisebbségi feladattá szűkítve és szigorítva, de valójában világgá tágítva és példázva, a legteljesebb és legkorszerűbb küldetést összegezte és egyenlítette. A különbségek elmosódtak: kisebbség és többség egyformán voltak a faji, az imperisliata embertelenség szenvedői és vétői. Voltak és lesznek.

Az első világháború után a magyarságnak egy eddig sose volt állapotot kellett megszokni: a „kisebbség” kifejezést megtanulni. Az úri Magyarország prepotens osztálygőgjére és németet mégis kiszolgáló történelmi vakságára irtó grimasz nyelvelt: egy ellentétes valóság ítélete, könyörtelensége és talajt vesztett áldozatok vádló tagadhatatlansága: a magyarság egyharmadának kisebbségi sorba hullása.

Azóta fél évszázad telt el. A négymilliós, kisebbségve marasztalt magyarság számban lecsökkent, és ha történnek is kísérletek, és akciók indulnak biztatón, melyek a magyar kultúra egységébe akarják vonni a kisebbségi magyarságot, a közvélemény és érdeklődés süketen vagy tompán reagál, és mire majd észbe kapnak és ráharapnak a fogalomra, a kifejezésre, a „kisebbség” talán már nem is fog létezni…

És ha József Attila egyugyanazon úri Magyarország bűneként eszmélt a földműves- és munkáskivándorlás vérveszteségére – „s kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk” –, akkor majd évtizedek múltán fejhez kapkodón fog eszmélni néhány magyar: a kisebbség muszáján kitántorgott, majd felszívódott, elpárolgott négymillió emberünk!
Az általánosult magyarországi közöny természetes következményeképp a halványuló magyarságtudat e ponton már csak rezignálni tud. És ez még a jobbik eset. Egyik magyarországi látogatóm – református lelkész – helyzetünket szinte elintézettnek, lezártnak tekintette, és megnyilvánulásainkat már csak utóvédcsatározásként tudta felfogni. Elveszett poszton állnánk? Lehet. De az elveszett posztoknak – úgy tanultuk a fasizmus szorításában – becsük, értékük, értelmük, becsületük is van; és a becsületnek neve is van: hűség. Thomas Mann írja egyik 1934-es levelében: „A becsületes utóvédharcoknál semmi sem szebb, és azonkívül, mit tudjuk mi, hogy milyen erősek vagyunk.” És Thomas Mann ezt „kisebbségben”, a fasizmus proskribáltjaként, emigrációban írta. Nincs elveszett poszt, ha az őr egy nagyobb cél, egy nagyobb közösség – egy önként választott küldetés – elkötelezettjeként áll térben és időben. És erről van szó. Minket, a kisebbséget, köt, kötelez a nálunknál, magunknál több – és szabadítóbb emberségtudat. Magyarul, magyarként csak emberül beszélhetünk!

A kisebbség csak önmagában megerősödve és önmagából kilépve lehet történelmi tényező: magyarság és emberség közös nevezőre hozott elkötelezettje: ember az embertelenségben.
Úgy, ahogy Ady előírta, megfogalmazta és a vox humana alaptörvényeként ránk testálta.
Nem véletlen, hogy az Ady-folyamatosság, az Ady-hűség kisebbségi jelenség és sajátosság lett. Ady a magyarság összefogó summája. Minden magyaré és minden volt és jövendő emberségi megnyilatkozásé. A magyar Ady: erkölcsi érvényű mondanivaló. Ady minden másnál jobban old és köt. „Verse – törvény”: József Attila lényegrögzítésénél elidegeníthetetlenebb, elvámolhatatlanabb, elkobozhatatlanabb és elkötelezőbb útravalót adni és kapni nem lehetett. De nehezebbet sem.

Ady megvesztegethetetlen próféta és részrehajthatatlan bíró volt. Jövendölve ítélt. A háború magyar eredményét előre féltő versének címe: A szétszóródás előtt volt. A magyarságkisebbítésnek, a kisebbedésnek és magának a kisebbségi fogalomnak és állapotnak ez, ennyi a legmagyarabb, legszomorúbb és legreálisabb alapokmánya. Megvan benne pontosan az ok – „S míg úrfajtánk egymást s a népet falta” –, és a végsorban ott az ítélettel felérő látlelet: „S elveszünk, mert elvesztettük magunkat”.

A magyar történelem halálos látleletek sorozata. De ez elveszejtő pontokon mindig horkanó dac, új élet kél, és fellebbező, változtató eredmény születik. Amikor Herder számláján leírta a magyarságot, feleletként megvalósult a reformkor és jött 1848–49. 1918 után négymillió magyar került a szétszóródásba. Ilyen helyzetben az Ady-prognózis vagy öl, vagy feltámaszt. Új, vigasztalanabb körülmények közt halni vagy rezignálni gyorsabban és könnyebben lehet, de felriasztva és megedződve gyógyulni és megmaradni is: változni és változtatva példázni. Strib und werde, halj, hogy élj: Goethe a mindenkori újjászületés varázsszavát árulta el.
Ki gondolta volna, hogy egy kisebbség – mely eddig mindenütt az irredentizmus elkönyveltje volt – a mélyponton önmagánál több és más akar és tud lenni, és nagyobb cél felé nyújtózkodva a küldetés szóval próbál kacérkodni és birkózni?! Gábor Andor a régi beidegzettség rutinjával a kisebbségi ifjúságot még Adytól is féltette és irredentizmustól óvta, és elfelejtette, elejtette a lényeget, azt a sarkalatos tényt, hogy Adyban sorsdöntőn és sorsfordulón és immár elválaszthatatlanul találkozott a magyarság az emberrel, és ezel e kapcsolat megtartó magatartásként emberséggé lényegült. Ady mentő csoda lehetett: amikor elvesztettük magunkat, újra megtaláltuk felfokozott, éltető magunkat: a magyart az űzött magyarságban és az embert az embertelenségben.

A nagyobb közösség megmentő és megtartó tényezőnek bizonyult. A kisebbség eredendő és folyamatossági kritériuma: a légy hű önmagadhoz. Jelen esetben: a magyarságtudat; magyarságtudatunk igazát azonban az emberség közösségi mértéke biztosította és szavatolta. A légy hű önmagadhoz követelőn sürgette a kollektivitás próbáját. A kettősség léte vagy nemléte sorsdöntő genezis. Kölcsey egyszerre mondott hazát és haladást, hazát és emberséget. A magyar kisebbség is kétszeresen bizonyít és mindig kettősséget igazol: a hűség és vállalás, a felelősség és elkötelezettség itt mindig kétszeres: magyarságért és emberségért való, együtt és egyszerre. Nehezített talajon a nehezített magyarsághoz való ragaszkodás a nyelvhűség próbáját idézte; amikor aztán Magyarországon bűnök bűnévé vált a szocializmus, majd az antifasizmus, itt, a demokratikusabb légkörben mindez szinte felkínálkozott próbára, vállalásra, változtatásra.
Végiglapozva könyveimet, feltűnik, hogy én, a kisebbségi kortárs magyar, mennyi helyet szentelek a magyarországi állapotoknak, Horthy-Magyarország elmarasztalásának. Ne feledjük el: minden magyar minden magyarért felel. Sose tudhatjuk, hol és mikor csattan arcunkon a pofon sose tudott magyar vétkekért. A kisebbségi magyart elkerülhetetlenül a többségi magyarral mérik, és főként és elsősorban annak tegnapi, bűnös és nemzetiségelnyomó rég volt múltjával. Hogy mondhattuk volna, mi közöm hozzá? Mi a szocialista humanizmus, az antifasizmus szellemében éltünk, és nevében vétóztunk, és mégis – fasisztáknak kijáró mértékben – bűnhődtünk. 1945 után a Horthy–Szálasi-bűnökért a mi hátunkon csattant az ostor. Horthy Lisszabonban fejedelmi módon, büntetlenül élt, de mi az ő feudális-fasiszta vakságáért is vezekeltünk igaztalanul. Címtévesztés áldozatai voltunk és vagyunk.

A mi magyarságtudatunknak semmi köze egy hamis, egy aljas módon eszközként felhasznált, megnyomorított kisajátításhoz, egy elhasznált és így kilúgozódott frázishoz, mely ugyancsak magyarnak kendőzi és mondja magát. Aki velünk szemben búsmagyarkodást említ, vagy a Gömbös-utódok sorába utasít, az becsületsértést követ el. A magyarságtudat a kisebbségnél létmagyarság, léttudat, társadalmi tudat, mely szocialista nevezők nélkül éppúgy elképzelhetetlen, mint internacionalista eszmeiség nélkül. Ezért lehet a magyarságtudat egyben emberségtudat is. Egy fél lépés hátrálás, közöny vagy rezignálás, egy perc tudatnélküliség, és – elvesztünk magyarként, emberként.
A kisebbség internacionalista emberségtudata fölényesen kerüli el a nacionalizmus buktatóit és kísértéseit. A nacionalizmus kétélű dolog. Lehet nemes és emberi, mint a patriotizmus, és lehet nemtelen, mint a sovinizmus, mely az embertelenség legpotenciálisabb aktivizáltja és aktivizálója. Csak a patriotizmus érhet el az internacionalizmusba: az emberség rádiusza messzire ér. A patriotizmus közeledésre és közelítésre képes; a sovinizmus: a leszűkítés, a kizárólagosság, a robbanó és robbantó különállás. A sovinizmus csak győzteseket és legyőzötteket ismer. A patriotizmus – mert emberség – maga az eredendő békesség, a kultúra pacifizáló tényezője. Erkölcsileg vállalt kultúra nélkül nincs patriotizmus, mert a kultúra: a béke, és a béke az emberség lehetősége és valósága. Csak a patrióta Ady lehetett példázó internacionalista olyan korban, amikor ennek még nem volt gyakorlati talaja. Adyban a legnemesebb patriotizmus invokálta a legnemesebb internacionalizmust: a szocialista emberséget.

Ady adaptálása, továbbvitele mutatja, hogy egy kultúra, egy magatartás és egy nyelv folyamatosságát nem lehet még idegenített talajon sem megszakítani. Mi mint kisebbség nem gyökértelen különlegesség vagyunk, de a magyar kultúra önműködően újjáéledt fejezete. Azonosság vagyunk, és új hatások eredményeképp: új adalék, új toldalék: közép-európai, sőt európai tudat és összegező internacionalista eszmeiség. A vox humana elsődlegessége döntő tényező.
De ez az emberré, emberséggé egyenesítő gerinc, az európai és internacionalista elkötelezettség – magyarságtudat, nyelvtudat, nyelvhűség nélkül talajtalan és könnyen elsorvad. Füst Milán ismert sorait így kell olvasni és érteni: „Oh, jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok / S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás / Teremté meg e nagy világot s benned ez lobog. Mert néked is / van lángod: / Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked!” A nyelvvédelem: szellemvédelem, embervédelem. A nyelv a humánum anyanyelve, mely csak mint emberségi kifejezés tölti be igazolón és igazoltan szerepét. Aki nyelvet bánt, embert sért. A nyelvkorlátozás az emberség körét kisebbíti, a kultúra rádiuszát rövidíti és a gondolatteremtést akadályozza.

A nyelvhűség a humanizmus hatványán nem más, mint gondolathűség, gondolattisztesség, forrásbéli tisztaság. A szellemerkölcs kikristályosodása maga a nyelvben fogant gondolat. A nyelv a művelődés és alkotás közlekedőedénye; ha megrekesztem, szétfolyik, elpocsékolódik, elszivárog, elapad, elpárolog, felszívódik. Az impresszió és expresszió, a befogadás és kivetítés vér- és idegcsatornája: az anyanyelv. Az anyanyelv a közlési, a kifejezési, a gondolati maximumot biztosítja. Csak a nyelv természetes, szokott ritmusában fogant és magzatvizében született gondolat nem lesz fattyúhajtás vagy homunculus, mesterséges teremtvény. Csupán az anyanyelv – legsajátosabb lényegem és létem – lélegezheti be termékenyítőn a világot, és vetítheti vissza mindenkihez szólón és egymást gazdagítón e kettősség gyümölcsét: a gondolat igazát. Micsoda igazoltság, hogy épp a sárospataki emigráns, a cseh Jan Komenský lett és maradt a magyar és minden anyanyelv védőügyvédje!

Magyarországon nem lehet akadálya a közösségi kommunikációnak. Ellenkezőleg: ez az egyetlen reálisan járható útja és eredményes módja. A velem születettség: könnyítés, mert természetesség. Csak magyarul beszélhetek hitelesen emberül, csak a magam legsajátosabb hozzájárulásával lehetek az emberiség része és az emberség részese: elkötelezettje. Csak ha a magaméból adok, lehetek megértője és megérdemeltje annak, amit mástól kapok.
A kisebbségi lét ezt az egy-kettősséget természetszerűen felfokozza: magyarsága létjogát csak többségbe ágyazva bizonyíthatja, és nagy közösségi eszmék, összefüggések és igazságok keretében és szolgálatában biztosíthatja. Ezért fellebbezhetünk mindig okkal és joggal: igazunk felettünk boltozódik. Felettünk, de bennünk is. Egy anyag vagyunk, egy lélek:  k ö z ö s s é g t u d a t. Emberiség emberségi atomjai. A kisebbségi magyarnál senki nagyobb joggal és tudattal nem írhatta volna le a címet: Hazánk, Európa, és amikor – ugyancsak 1967-ben – írásaimnak cseh válogatása jelent meg, ugyan mi más lehetett volna a cím, mint Naše vlast Evropa.

A magyarságtudat és az internacionalista kötöttség a kisebbség síkja egyformán elkötelezettséget vonz. Az egyik nem akadályozhatja, kisebbítheti a másikat. Mihelyst lényegénél nagyobb súllyal mondjuk ki az egyiket, veszít súlyából a másik. Minden a helyes arányon múlik. Mondhatnám úgy is: az európaiságon, melynek legigazibb értelme az adekvát arányítás, a helyes mérték. A mérték mint érték. Thomas Mann antifasiszta folyóiratának a címe nem hiába volt Mass und Wert. Európa az arány realizáltsága. És ez arányosítás titka: egyazon igazi szubsztancia jelenléte mindkettőben. És ez a fluidum az emberség, a humánum. Minden ide fut vissza, mert minden innen ered és árad. A vox humana a forrás és delta egyazonossága, megszakíthatatlansága, folyamatossága.
A kisebbség nemcsak önmaga kiteljesítője, de tartozéka, függeléke, része és részese a többségi nemzetnek is. A kisebbség: többségi kritérium. A kisebbség csalhatatlan, letagadhatatlan többségi tükör és tükrözés. Példa, próbakő és – ítélet.
A kisebbségi kérdés az emberség ügye, mely épp azért csak ezen a síkon közelíthető meg, és csak így oldható meg. A megoldás a többség szocialista tudatú emberségén múlik. Ellentéte, a kizáró sovinizmus a többség embertelenségét táplálja, és a reakció egészét vonzza. Egy távol-keleti jelentés arról számol be, hogy az USA-csatlós kambodzsai reakció 600 000 vietnamit akar irgalmatlanul kitelepíteni. Ismerős és csábító folyamat. A reakcióban mindig a kisebbség az, mely puszta létével provokál. A német fasizmus és a zsidóság viszonylata és Amerikában a négerkérdés: döntő példa. Ahol azonban a kisebbség célponttá válik, ott a reakció jelenléte mindig kimutatható. Ha a szocialista többség ezt nem veszi észre idejében, akkor a reakció eleve teret nyert. 1945-ben a többségi reakciós elemek gátlástalan beszivárgásának tárva-nyitva álló kapuja a kisebbségi jogfosztás lehetősége volt. Hogy ez aztán valójában hová vezetett, azt a negyvennyolcas februári korrekció mutatta meg. Az elnémított, üzemen kívül helyezett kisebbségi szeizmográf 1945-ben azonnal és azonmód veszélyt jelzett, és hiába. 1948-ban a többségnek három év mulasztását kellett pótolni és behozni.
A marxizmus próbáján – paradox mód – a kisebbség lesz azon lépcsőfokok egyike, melyen a többség a jövőbe hághat: az internacionalizmusba. A kisebbségi kérdés – mint eminens társadalmi kérdés – csak a marx–lenini vonalon, csak a szocialista humanizmus szellemében oldható meg. A kisebbségi probléma az internacionalizmus elorozhatatlan atomja; ahonnan ez a töltet kimarad, ott megzavarodik az egésznek az összetétele és összhatása. A kisebbségi kérdés megoldatlansága, zavarai és gátlásai a nemzetnél nagyobb, a többségi kollektivitás, az internacionalizmus hitelét gyengítik. Szocialista országokban és – a kisebbségi kérdés igazát is kodifikáló – Lenin centenáriumi évében és hónapjában lehet-e természetesebb óhaj, mint a többség és kisebbség azonossági és azonosítási kívánalmának a kimondása?!
Népek, nemzetek, kultúrák és emberek közelítésében, közeledésében a kölcsönösség tudata a döntő. Az igazi internacionalizmus ad és kap. Gazdagítás és gazdagodás a velejárója. E sorok írása közben Thomas Mann levelezésének köteteit olvasom. Itt, egy 1924-es episztolában találom a következő bejegyzést: „Egyre inkább úgy látom, hogy a csodálat az ember legjobb osztályrésze; és ahogy az egyén életében nincs természetesebb és emberibb, mint az a tény, hogy a másikban azt csodálja, ami nincsen meg benne, ami ő maga nem lehet, éppúgy a népek életében is így kéne, hogy legyen. Kölcsönös csodálat, mint az internacionális élet alappátosza: bizony másképp nézne ki a világ, mint most… Saját tapasztalatomból tudom, hogy mennyi előny származik abból, ha az idegent szeretettel tesszük a magunkévá és csodálva okulunk belőle.”
„Kéne, hogy legyen”… Ha az a „kéne”, ha az a „ha” nem volna. A valóságban a csodálat helyén az irigység terpeszkedik, a legrosszabb osztályrész: az elrekesztő gát, a kizárólagosság, az önzés. A közeledés és közelítés alapindítéka – a csodálat – a kölcsönösség legszebb emberi tényezőjeként csak irigység nélkül valósíthatja meg a szocialista humánum lényegét: az egymásrautaltság tudatát és módját, az adni és kapni zavartalanságát. Ha itt nincs gát és zavar; a kisebbség a többség tanítványa és társa lesz, gazdagodó, gazdagító: továbbvivő, hozzáadó és továbbadó. Közvetítő! Híd!
A kisebbség a született, az adódott közvetítő: idegenkedése, első durcássága után a kíváncsiság, majd nyomában a csodálat kerekedik felül: a másnak, a másfélének színe, hangja, változatos jó íze, gondolathökkentő és ébresztő újdonsága magával ragadja. Mit tudtunk mi például a csehekről?! És aztán mit jelentettek nekünk az évek folyamán a középkorból való átmenet szellem- és gerinccsodái: az igazságszomjazó Hus és a tolsztoji méretű „emberhalász” Chelčický?! És jöttek sorra – kapásból idézzük – a Švejk-élmény és Nejedlý, majd a népe, nyelve csalatását világgá kiáltó Bezruč, Čapek regényei és drámái, Vančura humanizmusa, a költő Jiří Wolker műve és korai halála, Janáček szimfoniettája. A szlovák folklórra füleltünk; majd a Bartókot is megbabonázó nép- és betyárdalok igézete után ezek korvalóságát közvetítő Jilemnický prózájára. Mai fiatalok fel sem tudják fogni, hogy mi történt akkor velünk, hogy hány hatás és összetevő eredményeképp lettünk azok, akik vagyunk.
A kisebbségnél nincs hálásabb és tanulékonyabb népcsoport. A közeledés és közelítés az életeleme. A hídépítés a küldetéses funkciója. De jaj, ha innen leparancsolják! Jaj, ha itt megcsalják! Akik mégis megpróbálják, önmagukat csapják be: a kisebbség károsodása végeredményben a többséget is sújtja. A bumeráng visszaüt, és a közös célt, a kölcsönös eredményt jóvátehetetlenül rombolja. A híd összeomlik, és a tartópillérek öszszekötő váz nélkül a közöny, a meg nem értés, az irigység, az idegenség és a gyűlölet hullámai felett vádlón meredeznek. A kisebbségért nem utolsósorban a többség felel!
Nemrég egy kassai szlovák napilapban fiatal szlovák újságíró tollából egész oldalas képes riport jelent meg rólam. Az egyik fénykép alatt ez olvasható: „A családi ház, avagy a béke stószi világítótornya.” Naiv lelkesedés frázisa, és mégis akaratlan ráhibázás. A riport egy írót mutat be a többségnek, kinek életműve egybeesik egy ötvenéves kisebbségi léttel. És e lét ismertetőjegye, kicsengése: a béke. A béketudatosítás, a békeharc, a békevédelem mint az emberség aktív és aktivizáló tényezője. És ez a kisebbségi összegezés – mely az íróval le tudta íratni a mondatot: „a szlovenszkói magyar kisebbség letagadhatatlan pacifizáló tényező” – íme, pacifizáló bizonyosság a többség felé is. A béke egyenlítő tényező. A béke többséget és kisebbséget emberségbe összeboronáló lehetőség és bizonyosság.
A béketudat első moccanása: a jóakarat; idegpróbája: a türelem. A kisebbség csak így lehet a békekészség, a béketudat iskolája, és lehet emberség vonzása és példája. És ezért adhat és mondhat valamit a világnak és így a többségnek is. Méliusz József az erdélyi Igaz Szó minapi számában rám hivatkozva bizonyítja, „hogy a nemzetiségi írói lét egy humánum-pluszt, etikai többletet termelt ki”. Senki a kölcsönösséget, a közeledést úgy nem szorgalmazza, senki a türelmet és jóakaratot úgy nem szomjazza, senki a békét úgy nem kívánja, mint a kisebbség, mert senki nem lát annyira üdvösséget, megváltást az emberségben, mint a kisebbség. Ez, ennyi a megmentője, megtartója, lényege, élete és – elkötelező küldetése. Vox humana!
A par excellence kisebbségi poéta, Győry Dezső költészetével kapcsolatban állapítottam meg: „A kisebbségi költő nagysága: az emberi hang makulátlansága.” A kisebbségi küldetésnek a vox humanában történt összegező megjelölése az emberség elsődlegességének folyamatos tudatosítása és továbbadása. Az emberség elkötelezettjei és közvetítői vagyunk. Rólunk, nélkülünk nehéz határozni. Rólunk, nélkülünk csak embertelenül lehet határozni. És ennek árát a nemzetinél totálisabb és nagyobb többség fizeti meg: a humánum, a béke, a szocializmus, az internacionalizmus közössége. Ezért adresszálódhat a kisebbségi mondanivaló a többség címére is. Nekik éppúgy szól, mint ahogy értünk szól: mindnyájunk közös ügyéről, a békéről van itt szó. És a béke: korunk erkölcspolitikai elkötelezettsége. Alfa és ómega.
Üdv a többségnek! Határon innen és határon túl: jóakaratot, meglátást, megértést, megváltást!
Béke velünk.
(STÓSZ, 1970. április)