Jézus és a tyúkszem – (Kozsár Zsuzsanna Harminchárom apokrif című könyvéről)

Könyvről könyvre
Bizonyára mindenkivel megtörtént már, egy régi, jól ismert viccet olyan újszerű, eredeti előadásban hallott, hogy úgy nevetett rajta, mintha most találkozna vele először. Valahogy így van ez a mondafeldolgozásokkal is, bár a régi mítoszok általában tágabb teret biztosítanak újragondolójuk és -előadójuk számára, mint ahogy az egy, kizárólag a zárópoénra kihegyezett, a csattanóért létező vicc esetében lehetséges.

Kozsár Zsuzsanna Harminchárom apokrif címen megjelent kisprózagyűjteménye a bibliai Újszövetséget értelmezi és írja újra, tehát tulajdonképpen egy – jogi kifejezéssel élve – „kodifikált” s az európai keresztény ember tudatába mereven belerögzült mondakör elevenedik meg a könyv lapjain – hogyha, ugye, nem jelezné már a cím is, hogy itt apokrifekkel fogunk találkozni, tehát a kánonból „kilógó” írásokkal. Már maga a szó: apokrif, valljuk be, vonzóan hat, valami újat, tiltottat, szokatlant vetít elő, s a harminchármas szám számmisztikai megalapozottsága csak fokozza a cím által keltett izgalmat. Ez az izgalom, a könyvet olvasva, nem jelentkezik azonos szinten, a szöveg egyes részei alaposabbak és ezáltal az olvasó számára is figyelemre méltóbbak, másutt azonban közel kerül a hitelvesztéshez, s a váltakozó színvonal elsősorban a nyelvi lehetőségek kiaknázásának egyenlőtlen mértékén múlik.

Hogy Kozsár Zsuzsanna könyve ugyanabban az évben jelent meg, mint az utóbbi évek egyik legnagyobb visszhangot kiváltó s – ahogy mondani szokták – mind az olvasóközönség, mind a kritikusok körében nagy sikert aratott regénye, Spiró György Fogsága, az egyrészt, a Kozsár-kötet szempontjából szerencsésnek mondható, másrészt balszerencsésnek, ugyanis a Fogság azzal együtt, hogy újra a köztudatba hozta az ókort mint irodalmi témát, elég magasra is helyezte a mércét a hasonló területeken próbálkozó szerzők számára. Nehezen kerülhetjük el tehát, hogy Spiró művét a Harminchárom apokriffal összevessük, hiszen mindkettő „bibliai vizeken kalózkodik”, s mégis, egészen óriási a különbség a két szöveg között. Már csak a nyelvben is: Spiró műve kapcsán sokan beszéltek a neorealizmus új térhódításáról, hiszen a regény valóban egészen mesteri módon kezeli a realizmus eszközeit, fittyet hányva minden korábbi közbeszédre, ami ennek a stílusnak a kipusztulásáról szólt. A Fogság nem „szégyelli”, hogy kalandregény, amely a maga egyszerű, ám pontos nyelvén meséli el a maga történetét, amelynek köze van ugyan valamennyire a keresztény mitológiához, mégis teljesen szuverén szövegről van szó, ha úgy tetszik, egy vadonatúj mitológiáról. Kozsár Zsuzsanna ezzel ellentétben egy lírai, sőt – a Spiróé józanságával teljesen ellentétes – drámai hangot használ, amely az ő prózáit – néhány kivétellel – tulajdonképpen prózaversekké teszi. Ha prózában gondolkodunk, talán Mészöly Miklóshoz áll közel ez a kozsári nyelv, hiszen amellett, hogy költői (olykor -eskedő), jellemző még rá a szikárság, a feszültség, az elhallgatás (ez utóbbi csak jobbik esetben, a szerző legfőbb hibáinak egyike ugyanis az, hogy néha kimondja, amit nem kellene). Egy futó említés erejéig talán szót ejthetünk az ún. da Vinci-kód néven ismert mániáról, amelynek szintén lehet némi köze a Harminchárom apokrif szövegeihez (Barak László, a kötetet megjelentető Nap Kiadó igazgatója jegyezte meg egy beszélgetés alkalmával, hogy ez a könyv sokkal jobb, mint Dan Brown regénye, s ha valamelyik világnyelven íródott volna, akár világhírre is törhetne; én ezt így nem merném kijelenteni, de egy szöveg „világhírűsége” jelen esetben egyáltalán nem is releváns, a magyar irodalom évszázadok óta megvan igazán világhírű szövegek nélkül).

A Harminchárom apokrif szerzőjének a legjobban a feszültségteremtés, a kiélezett konfliktushelyzetek ecsetelése áll kézhez, a szereplők közti feszültség egyes jelenetekben valóban olyan hiteles, hogy az olvasó falhatja a sorokat. Különösen érzékletes a „szent születés” leírása, ezt olvasva felmerülhet bennünk a kérdés, le tud-e „vezetni” egy szülést ilyen valósághűen és mégis költőien egy hímnemű szerző? Talán csak a legnagyobbak (mondjuk Krúdy az Asszonyságok díjában). A pontos orvosi szakkifejezések, mint „tolófájások” vagy mint hogy „végre lefelé ívelt a fájdalomgörbe” (14. o.), elszakítják a szöveget a mitologikus háttértől, elfelejtjük, hogy most éppen egy betlehemi istállóban vagyunk, lehetnénk ugyanis – némi túlzással – egy mai kórház szülészeti osztályán is. Jézus, a könyv főszereplője – és ne azonosítsuk a Bibliából megismert Jézussal, itt egy kozsári Jézusról van szó – mint egy „nagy fejű, gilisztalábú lény” tűnik fel először, hogy aztán mindig új és új formában bukkanjon fel a könyv lapjain. Az egyik legkülönösebb szereplő kétségkívül maga Jézus anyja, Mária, akit a szerző egy utálatos, gyűlölettel teli hárpiaként mutat be, aki belezavarodik, hogy a megkérdezése nélkül tették az istengyermek anyjává. Számomra Mária figurája eltúlzottan negatívnak tűnt, mintha a szerző egészen erőltetetten próbálna szembeszegülni a – katolikus – keresztény Mária-kultusszal, de hogy miért sűrít minden rosszindulatot egyetlen szereplőbe, arra nem kaptam meg a választ.

Jézus figurája az önmagát kereső, a világgal és a saját lelkében rejtőző erőkkel állandó harcot folytató ember figurája, akiben nincs sok az isteniből, egy igazi, hús-vér férfi ő, aki igazi Casanovaként jelenik meg egyes helyeken, máshol pedig lázadó, a Sátán társaságát kereső, megfáradt emberként, aki korántsem magabiztosan kezeli isteni küldetését, szeretne inkább megszabadulni tőle, és „normálisan” élni.

Jézus erőteljesen megrajzolt, humanista figuráján és a keserű, merev, fekete Márián kívül azonban nem sok eredeti szereplőrajzot találhatunk a szövegekben: a szerző gyakran hagyja alárendelődni a figurákat a sémáknak, s ez tulajdonképpen a történeti anyagra is jellemző. A bibliai szállóigéket többnyire hagyományos funkciójukban hagyja meg (pl. „mosom kezeimet”, tamáskodás), pedig épp az lenne a könyv lényege, hogy új jelentésdimenziót adjon a megkövült hagyománynak. Nem tud mit kezdeni egyes adott epizódokkal, elhanyagolja a szövegek végkifejletét – ez leginkább a kánai menyegzőt feldolgozó Ünnep című írásban figyelhető meg. A nyelv pedig olykor túldramatizálttá válik, s ez menthetetlenül mesterkéltséghez vezet. Kozsár Zsuzsanna mondatai túlnyomó részt rövid, koppanós mondatok, de ezek az erősnek szánt mondatok olykor fárasztóvá válnak, ahogy követik egymást; szerencsére a szövegek általában nagyon rövid lélegzetűek, hosszabb távon nem lehetne fenntartani ezt a mondatszerkesztést. Hogy Kozsár Zsuzsanna nem a hosszú, tekergő mondatok mestere, jól példázza a mellérendelések következő zavaros halmozása: „– Szomjas vagyok – jött a pajta túlsó végéből a hang, félúton elfulladt, ő mégis felfogta, de megkeményítette magát.” (14. o.) A hosszabb szövegekben (kivált A fogoly címűben), illetve néhány kifejezetten költeménynek tekinthető írásban (a legkiemelkedőbb talán a Salome) találja meg igazán a hangját a szerző, s azt a nyelvet, amely nem túl mesterkélt és fárasztó. A Salome című „novellában” a bibliai háttér csak allegorikus szinten jelenik meg, egyébként egy kicsit kosztolányis (a Bölcsőtől a koporsóig alapult hasonló gondolatokon), kicsit Weöres Sándorra emlékeztető (a ritmusa alapján) szövegről van szó. Ezzel az írással rokon az egyik legjobb Jézus-gondolat a Kísértésekből, amelyben az emberfia az örök élet ellen tiltakozik: „Megmaradni örökre – szabálytalan szívdobogással, tyúkszemmel, lyukas fogakkal, gyomorsavtúltengéssel.” (49. o.) Furcsa ilyen szavakat „hallani” Jézustól, de ez üdítően hat. Üdítően, már csak azért is, mert az ügyes megoldások mellett is nagyon szembeötlők a félresikerült próbálkozások, két helyen is például nagyon zavaró módon (számomra zavaró volt) használja a szerző a „tudatosít” igét, először egy nemi aktus leírása közben („Tudatosította testében az idegent” – 42. o.), másodszor pedig egy találkozás ecsetelésénél („Aztán tudatosítani kezdték egymás lélegzetét” – 44. o.). Ilyen erős érzelmi háttérrel bíró jeleneteknél nem túl szerencsés választás a „tudatosít” ige, hiszen itt éppen érzéki észlelésről lehet inkább szó, mint tudatosításról. Szintén idegenül hangzik, mikor Márta és Mária, a két ellentétes természetű nővér történeténél Mártát egy „ókori papnő”-höz hasonlítja a narrátor, miközben éppen Mária szemszögéből látjuk a jelenetet. Az ókorban minden ókori, miért kell ezt külön kiemelni? Néhány sorral lejjebb pedig teljes természetességgel mondja,  hogy Márta, aki még harmincéves sincs, egy „borzasztóan öreg nő” a narrátor számára, ami minden bizonnyal stimmel, hiszen az ókorban egy harminchoz közeledő hajadon nem egyszerűen „szingli” volt, hanem – akár – egy „borzasztóan öreg” vénlány, de ez a művelődéstörténeti utalás még szembetűnőbbé teszi a fentebbi „ókori” jelzőt. Szintén zavaró a pusztában böjtölő Jézus felkiáltása: „Istenem, napok óta nem ettem” (49. o.), mivel mikor ez a mondat elhangzik, mi már tudjuk, hogy hosszú ideje nem evett, a szöveg tehát rendkívül lelassul és veszt az erejéből. A hasonló esetlenségek jelzik, hogy Kozsár Zsuzsanna szövege amellett, hogy kiváló alapokon nyugszik, sok hiányosságot mutat, s ezek a hiányosságok jelentős mértékben csökkentik a befogadó élvezetét. Mindazonáltal vitathatatlan, hogy a Harminchárom apokrif egyedi nézőpontból tárja elénk az Újszövetség világát, korszerű és merész nézőpontból, bonyolult emberi konfliktusokat vizsgál, s a bibliai közeg csupán eszköz, amely segítségével örök problémákat boncolgat a szerző. Érzéki és komoly könyv a Harminchárom apokrif, a szikár valósággal szembesíti olvasóját, és a helyenkénti nyelvi óvatlanságoktól eltekintve kiváló minőségű, magas szintű prózaanyag által teszi ezt. Megváltást azonban ne várjunk tőle – ez a könyv inkább egy könnyed bűnbeesésnek felel meg.
(Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 2005)

Szalay Zoltán