Palágyi László versei

Vár a feslett zenit
        Könnyű most az ég,
        ma zülleni tért
        a Hold is.
        Ahol mohó a szám,
        friss nektár
        íze ott omlik
        sárguló barnán
        a fény útján.
        Savanykás, híg szag
        aranyat vigad
        a semmiből,
        s közben sok pohár dől
        szerteszét
        hirdetve
        a szent igét.
        Langy könnye

        csordul orvul
        vésett arcán
        az estnek,
        s éjfél kondul,
        pingált mű tán,
        festményhez
        hasonló remény.
        Habzsol a szentéj…

Szerelem és tavasz

        Csordultig telve vagyok kínnal s gyönyörrel,
        az öröm fájdalmat s vágyakat ölel.
        Csöndes mámorba ringat el a szívem,
        majd görcsbe s félszbe úszik át észrevétlen.
        Megérintett egy illat, magába zárt,
        bölcsőm lett s szertefoszlott minden hamis gát.
        Olykor úgy elveszek benne, és azt hiszem,
        csak a tavasz ölt létet s a szerelem.

Didergő habok

        Szellő suhan a tavon,
        könnyű selymet fon
        egy hullámon és bársony
        hajlong a sáson.

        Körben hó pihen,
        csillogó. Kéklő vízen
        fehér, ekképpen
        hull a tóba, s a mélyben

        majd múltat nyel el
        a tél és jelent szentel.
        Csak pislákol a sárga,
        gyönge, halvány Nap,

        talán meleget
        is a víztől kap
        a táj, s ezért didereg
        a csermelyen annyi hab…

A lét: a pillanat

        Lehetnék illat magasban lombok között,
        mi a szent tavasz lelkébe költözött.
        Vagy egy zsenge szivárvány halvány színe,
        mely öleli a Napot s kacag az égbe.

        Foszló húsa rút, bűzölgő tetemnek,
        mit a halál mohón emészt s férgek esznek.
        Hullaszag egy nyirkos kripta nyálas falán,
        hová már csótányok sem másznak talán.

        Böffenés egy bordélyház buja gyomrából,
        vagy tunya kéjeket lustán zabáló
        részeg, amint felnyög egy csúf szajha alól.
        Talán nem számít se szín, se árnyalat:
        Mindig új mederbe ömölve egyre csak
        csörtet sebesen a lét, a pillanat…

Ő és én egy padon

        Este volt és béke.
        Magas lámpák félénk, sárga fénye
        vetült vöröslőn a tompa égre.
        Este volt és béke.

        Átölelt egészen
        és úgy tűnt, mintha tényleg szeretne,
        karcsú könny szökött párás szemembe.
        Átölelt egészen.

        Pihentek a felhők.
        Nem voltak csillagok, mert aludtak,
        s rajtuk szelíden, mélán nyújtóztak,
        pihentek a felhők.

Buszra várva

        Számon egykedvűen cigaretta izzik, ég,
        és mellettem még magyarul káromkodik két
        olyasféle suhanc, mint én, de már szlovákul beszél.

        Dallamtalan dallamra dallam, parázs szóra szó.
        Érzelgős melódiát ereget egy hangszóró,
        s minden olyan nyugodt és tékozló.

        Védve vagyok két panelház között,
        de illékony ez, semmi sem örök:
        a szavak elszállnak s a füstkörök.

        A zenének egy idő után vége,
        s ennek az egésznek tiszteletére
        köpök, s  – mivel bagóm elfogyott – nem füstölök.

Palágyi László Királyhelmecen él, 18 éves, végzős gimnazista Sárospatakon.