Az eltűnt idő nyomában (1) – Dobos László szépprózai munkássága
Fónod Zoltán írása
„Hogy egy népnek milyen a lelkivilága, a lelki képe, annak kialakításához nyomósan hozzájárul, hogy milyen tükröt tartanak elébe.”1 Illyés Gyula írta le ezeket a szavakat a hetvenes évek elején a Hajszálgyökerekben, és úgy hiszem, helyénvaló a „tükröt” felemlegetni, már csak azért is, hisz Dobos László életművére – akárcsak a magyar regényirodalom más hazai mestereire – egyaránt jellemző: úgy tartották a tükröt, és úgy voltak korszerűek, hogy közben egy pillanatig sem feledkeztek meg arról, a magyar irodalom „őrszellemének” tartoznak azzal, ha a múltat megteremtik, mikor azt megírják.
Dobos László rendhagyó életéhez tartozik, hogy predesztinált sorsként vállalta előbb a kritikusi szerepet, majd lapszerkesztőként – akárcsak Móricz Zsigmond esetében – a téma, a megélt valóság kényszere vezette el a modern próza műveléséhez. Ő az első „fecske” a szlovákiai magyar kisebbségi prózában, aki formában, témában egyaránt újítani tudott. Abban, hogy a hatvanas években a sematizmus és a provincializmus nyűgét levetve a csehszlovákiai magyar irodalom váltani tudott, új csapáson indult el, Dobos Lászlónak, az irodalomszervezőnek és írónak meghatározó szerep jutott.
ndulását, írói pályáját akár rendhagyónak is mondhatjuk. A bodrogközi Királyhelmecen született 1930. október 28-án. Iskoláit szülővárosában, majd a középiskolát (a magyarüldözés miatt) 1945 és 1949 között a sárospataki tanítóképzőben folytatta. Mint sorstársai közül annyian, pályáját pedagógusként kezdte, 1950 és 1952 között Királyhelmecen a polgári iskola tanítója. Egyetemi tanulmányait a pedagógusi pályával egyidejűleg, 1951-től, levelező oktatásban, Pozsonyban, a Komenský Egyetem Pedagógiai Karának magyar–történelem–polgári nevelés szakán végzi. 1955–1960-ban a pozsonyi Pedagógiai Főiskola tanársegédje és (egy ideig!) hallgatója is egyben. A Sors úgy hozta, hogy a „fényes szellők” hatására Sárospatakon a diákmozgalomban, majd hazatérte után (1949 és 1962 között) az ifjúsági szervezetben (Csehszlovák Ifjúsági Szövetség) működött, különböző tisztségeket töltött be, 1956–1962-ben a CSISZ SZKB elnökségi tagja is volt. Publikációs (kritikai) tevékenysége révén 1956–1958-ban a Csehszlovák Írószövetség Szlovákiai Szervezete magyar szekciójának titkáraként jelentős érdemeket szerzett az Irodalmi Szemle létrehozásában. A lap alapító főszerkesztőjeként 1958 és 1968 között ő töltötte be ezt a tisztséget. 1967. január 1-jétől 1968 végéig a Tatran Magyar Üzemének vezetője, 1969 elején az önálló Madách Könyv- és Lapkiadó első igazgatója. 1968 és 1971 között a Csemadok KB elnöke volt. A Prágai Tavasz idején politikailag rendkívül aktív, s tevékeny részt vállalt a Csemadok megújulásában és a nemzetiségi kérdés megoldásában Csehszlovákiában. Ez az „erénye” a későbbi években aztán „tehertétel” is lett számára. A politikai megújhodás éveiben (1968–1969) más közéleti tisztségeket is betöltött (a Csehszlovák Nemzetgyűlés és a Szlovák Nemzeti Tanács képviselője). 1969–1970-ben a Szlovák Szocialista Köztársaság kormányának tárca nélküli, nemzetiségi ügyekkel megbízott minisztere volt. Mint az 1968/69-es csehszlovákiai reformfolyamat cselekvő részesét 1970-ben kizárták a pártból, leváltották miniszteri tisztségéből és mint rendszerellenes elemet megfosztották minden társadalmi megbízatásától. 1970 augusztusa és 1972 júliusa között még betölthette a Madách Kiadó igazgatói tisztségét, ezt követően azonban – a politikai konszolidáció gyakorlata szerint – mint politikailag megbízhatatlan személyt tisztségétől megfosztották, s megvonták tőle a publikálási jogot is. Első számú felelőse és vádlottja volt 1968/69 csehszlovákiai magyar eseményeinek. Nem kis gondot jelentett, hogy korábbi munkahelyén, a Madách Könyv- és Lapkiadóban a műszaki–gyártási osztály vezetőjeként dolgozhasson. 1989-től újra a Madách Kiadó, illetve 1994-től a Madách-Posonium Kft. igazgatója. 1989-ben az első demokratikus szlovák kormány rehabilitálta. 1989 után a Magyarok Világszövetségének társelnöke, majd egyik alelnöke. Két éven át alelnöke a Csemadoknak, s tagja az Együttélés Politikai Mozgalom ügyvivői testületének. 1990 és 1994 között a szlovák parlament képviselője. 1964-ben Madách-díjjal, 1968-ban a Csehszlovák Írószövetség Nemzetiségi Díjával jutalmazták. 1994-ben Kossuth-díjat kapott. 1990-ben Bethlen Gábor-díjjal, 1990-ben a Magyar Köztársaság Aranykoszorúval Díszített Csillagrendjével, 2003-ban a Magyar Köztársaság Érdemérmével, 2004-ben a Pribina-kereszt III. fokozatával tüntették ki.
Irói pályáját kisregénnyel kezdte. Kritikusi tevékenysége jó alkalmat jelentett számára, hogy megismerve a kortárs magyar és világirodalmi alkotásokat rádöbbenjen arra, a kisebbségi magyar próza az újságírás és a szépirodalom egyfajta hibridjeként van jelen, melyben a téma értékmeghatározó szerepe és az anekdotikus elem lényegében elfedi a lényeget: egy korszerűtlen szemlélet eluralkodását irodalmunkban. Okkal és joggal írja a Szlovákiai magyar elbeszélők antológiájáról: „Prózánk nyelvét a dinamikusabb kifejezési formák felé kell továbbfejleszteni… A hosszadalmas leírások helyét ma már dinamikus cselekmény, a cselekvés, párbeszéd, belső monológ, a tudatmetszet stb. veszi át.”2 Lényegében ez a szemlélet, s vele együtt a céltudatos írói koncepció vállalása avatta őt a modern próza úttörőjévé a szlovákiai, kisebbségi magyar irodalomban. Aligha véletlen, hogy meghatározó művei középpontjában egy-egy nemzedék küzdelmei, életpályák, egyéni sorsok szenvedései, megpróbáltatásai állnak
Írói pályájának „előjátékaiként” az ötvenes évek második felében írt irodalmi riportjait tekinthetjük. Olyan írásaira gondolunk (Komáromi pillanatfelvétel [1956]; Bort, búzát, békességet [Bodrogközi krónika, 1957], Végek dicsérete [1960]), melyek megoldásaikban, hangvételükben már jelezték az elmozdulást, az irodalmi ábrázolás szándékát. A forma- és témakereső nyugtalanság szempontjából az sem véletlen, hogy első novellái is inkább irodalmi riportoknak tűnnek fel (Én, Fekete János [1958], Valakihez tartozni kell [1961], Áldozat [1961]). Vélhetően a „témák” szorításában élt, a megélt múlt követelt helyet magának irodalmi munkásságában s ezért úgy érezte, sokat nem kísérletezhet a „kisprózai” belépővel. Túl a krisztusi koron, észre kellett vennie, hogy harminchárom évével nem fiatal író, amikor prózaíróként elindult a számára sem könnyű úton. A kispróza műfaját átlépve regényíróként adta le névjegyét, mintegy bizonyságaként annak, ami elméletileg már felépült benne: a váltás, változtatás szándékának. Messze voltak a csillagok (1963) címmel megjelent kisregénye jelezte: vállalkozása nem volt eredménytelen. Ezért írhatta Fábry Zoltán a kisregényéről: „Mint első regény: zökkenésmentes és túláradás nélküli. Az indulás bizonytalanságának itt nincs semmi nyoma.” A „mindent elmondani akarás” buktatója helyett Fábry a „fegyelmezett lényegmondást” emeli ki, s „esztéta regényének” mondja a művet. „Dobos kisregényének tárgya és atmoszférája: a második világháború. Fluiduma az a lélekáradás, melyet ez a minden idők legbarbárabb embermerénylete az íróban akkumulál, hogy évek múltán is teljes intenzitással és el nem lankadón vádolhasson.”3 Ebben a verdiktben megtaláljuk azt a felismerést is, hogy a korszerű hagyományszemlélet, melyben az irodalmi folyamat tárgyilagossága és dinamizmusa a meghatározó, együtt alakítja ki a történetiség elvét, funkciójában korlátozva a társadalmi szemlélet eluralkodását. Az 1963 táján megindult szellemi mozgás egyébként nem szlovák vagy cseh képződmény, a közép-európai irodalmak egészére jellemző. A kisebbségi irodalmak vonatkozásában azonban – nem véletlenül – a „védekezés” funkciója is előtérbe került. Hangsúlyozottan a nemzeti/nemzetiségi lét veszélyeztetett zónáiról, területeiről volt szó, melyek korábban a „tilalmi listán” szerepeltek. Egy (későbbi) vitaindító előadásában – megjelent kisregénye tapasztalataival a háta mögött – a „nem szorosan vett irodalmi kérdést” Dobos László így fogalmazta meg: „Történelmi, illetve nemzeti sérelmek korrigálásáról, de ugyanakkor a humánum és az emberi méltóság védelméről van […] szó. Így, ha látszólag nem is irodalomról beszélünk, erkölcsi magatartásunkat befolyásoló és érintő dolgok ezek, amelyek végső fokon, ha közvetve is, összefüggnek az irodalom fejlődésével.”4
Nem véletlen tehát, hogy az „irodalom irodalmiasodásának” igénye, mely a hatvanas évek elején kisebbségi irodalmunkban is napirendre került, a Messze voltak a csillagok esetében tudatosan vállalt „próbakő” volt az ő számára. A „malinkij robot” gyalázatát, bodrogközi tragédiáját egyetlen falu megpróbáltatásain keresztül tárta elénk, idézte fel a regényben. Lényegében néhány hét alatt játszódik le a történet, melynek időkerete előzményeivel, mozzanataival együtt mintegy két évtizedet ölel fel. A történelem furcsa mozgásai, majd az azt követő megtorlás „szegényember történelme” játszódik le a szemünk előtt. A téma ez idő tájt még jócskán a tabutémák közé tartozott. Regényében nemcsak a közösségmeghatározó szerepet vállalta fel az író, hanem a kor emberének ellentmondásos életérzését is. A szlovákiai magyar regényírásban ez volt az első bátor kísérlet a „tegnapi fájdalom” kibeszélésére és a szlovákiai magyarság önsorsának felmutatására. Ezt vállalta Rácz Olivér is Megtudtam, hogy élsz című regényében (1963), mely Dobos kisregényével egy időben jelent meg, témájában a második világháború légkörét s a zsidóüldözést vállalta fel, illetve (meglehetősen vázlatosan és tételesen) a negyvenöt utáni egy-két évet.
Dobos László regényének mondanivalója témájában nem új, az üldözött ember nyomorúsága prózairodalmunkban sokszor és sokféle alakban tárul elénk. A háború emberszakasztó s emberrútító ténye elleni tiltakozás, s az emlékezés és emlékeztetés, ez a fő célja a regénynek. Bátor tett volt, s nem is sikertelen. Megjelenésekor ezért írhattam le ezeket a sorokat: „A múltnak, a csalásnak és csalódásnak, a bűnt és bűnhődést takaró tévedések és tévesztések szomorú hínárjából keresi a kivezető utat. Ady szavaival élve »a nagy posványon« túli utat keresi, hogy az élet ne legyen »fölfalt életek soka«.5 A jövőféltés meg az emlékezés igénye sarkallja a regény főhősét, hogy felfedje a múltat. Mert „Hamar felejtenek az emberek. Zavartalanul szépnek akarják látni életüket. A foltokról nem szívesen beszélnek, vagy ha tehetik, takarják; pedig vannak dolgok, amelyeknek jó ágyat kell vetni az emlékezetben.” A kijátszottság és kijátszás végzete ellen hadakozik, hogy ne kelljen soha többé szolgálni elembertelenedett célokat. Ahogy az Ács Kálmánok, a Bagai Gyulák – a modern mesebeli Jánosok – sorsa elvonul előttünk, megfogalmazódik a figyelmeztetés is: „…vannak gyűrődések az életben, amiket takarni éppen lehet, de eltüntetni nem.” A széptevés és a felejtés ellen tiltakozva fogalmazza meg élete „sarkigazságát”: „…Úgy szép az ember, ha szégyenkezni is tud, arcpirulással teljes az emberi ábrázat.” Mert Ács Kálmán, a regény hőse, pirul és szégyenkezik a múltjáért. Gyerekkori barátjával, Györke Antival találkozik éppen, s a találkozás során döbben rá arra, ők ketten, a két egyforma indíttatású élet mennyire más irányba indultak. Györke Anti, az egykori „Nyilas Misi” pálfordulása, fontoskodó funkcionárius viselkedése undorítja őt, s megdöbbenti a felismerés, hogy egykori cimborája ravasz, számító, kiszámíthatatlan lett. A változásokkal, a változó élet gondjaival birkózó ember révedezésébe megrázó hírrel robban bele a motoros ember szava: „Azonnal menjen. A fia kezében felrobbant a gránát….” Azt se tudta, három fia közül melyiket érte a szerencsétlenség. Egyszeriben úgy érezte: rászakadt a világ. „…Tizenhat éve, hogy véget ért a háború, azt hittem, emlékezni se kell rá többet… Nem lehet elfelejteni, a háborút nem lehet elfelejteni… A pusztítás emléke olyan, mint egy gonoszárnyék, kíséri az embert.”
Innen indul az emlékezés. Ács Kálmán a Tisza-part legszebb almáskertje szomszédságában álló vén nyárfa alá menekül, hogy megidézze életét. Emlékezetében sorra megelevenednek a múlt terhes napjai. Terhes a felismerés, hogy a tábori lelkész prédikációjában szereplő „isten báránykáiból” csordát csinált a háború. Katonaként végiggyalogolta fél Oroszországot, majd a Kárpátok alól hazaszökött, és hogy életét megmentse, bunkerba rejtőzve várta a front átvonulását. S amikor úgy érezte, számára a háború már véget ért, újabb csalódás éri, rászakad élete újabb kálváriája. Az ügyeskedők, a helyezkedők feljelentik, befeketítik őt, a napfényre vágyó kisembert, s a volt katonaszökevényt a hadifoglyok sorsára kárhoztatják, akiből később – életét mentve – végül ismét szökevény lett. Az élet kényszeríti őt arra, hogy megtegye a lehetetlennek tűnő hosszú utat.
Ez a regény fő mondanivalója egy olyan korban, amikor nemcsak a háború emléke volt félelmetes és döbbenetes, hanem a mindennapok valóságát is a félelem cifrázta. Érdekes, helyenként bonyolult az a technika, melyet asszociációs megoldásaival választ az író. Nem az „önvédelmi-közírói” (Koncsol kifejezése) indíttatásokra gondolok, hanem képei összetettségére, az új élet indulását jelző gondolatokra, melyekbe egyebek mellett belefértek a „szemináriumféle előadások”, a szövetkezetek vagy a nagybani gazdálkodás gondjai, meg a zöld szalag hímzése negyvenegyben, az elmaradt érettségivel. Skiccszerű, jelzésszerű események sorjáznak, melyekkel az író jelezni kívánja: messziről, messzebbről indul az emlékezés. „Az író érdeme – írtam a kötetről megjelenésekor –, hogy mondanivalóját élményszerűen, mindvégig érdekesen, fegyelmezetten szövi… A kisemberek életéből elrabolt örömök nevében emel vádat egy igazságtalan (…) társadalom ellen. Bár az énregénykeret korlátokat állít az ábrázolás sokrétűsége elé, az író alapjában jól megválasztott, kiélezett helyzetekbe állítja hőseit… Arról is vall ez a regény, hogy szerzője – életismeretben, megfigyelő-képességben, tömörségben – hétmérföldes csizmában tette meg az első lépést.”6
Ábrázolásmódjában az író kétségtelenül „sajátos” utat követ. „… a félirodalmi artikuláltság okát abban kell keresnünk – írja Koncsol László –, hogy Dobos a bemutatásra kiszemelt tényanyagot nem az élet, nem a lélekábrázolás, hanem a politika felől közelíti meg, hogy nem a politikát szemléli az élet irányából, hanem fordítva, az életet ítéli meg a politikai szemlélet logikája szerint.”7 Kétségtelenül más az ábrázolás módja, mint például Móricz Zsigmond háborús témájú regényeiben, vagy a második világégés tragikus emberi gondjait megjelenítő művekben (Déry Tibor: Alvilági játékok, Darvas József: Város az ingoványon, Karinthy Ferenc: Budapesti tavasz, Kassák Lajos: Kis könyv haldoklásunk emlékére, Nagy Lajos: Pincenapló). Dobos is úgy van vele, mint Darvas József: „valami nagy történelmi perben” érzi magát, melynek gyermekként a tanúja volt, s felnőttként felháborítják az események, ezért akarja „világgá kiáltani” a történelmet, a gyalázatot. Ebben az „egyenlőtlen” küzdelemben nem az epikus elem a meghatározó, nem a „műfaj” a fontos, hanem a megélt sors megidézése, a szenvedések felmutatása, a megalázottság elleni tiltakozás. Ez a mentsége annak, hogy a tények, a történelmi megpróbáltatások nem a lélekábrázolás szintjén jelennek meg, hanem jobbára a „kibeszélés” szándékával, óhatatlanul az embertelenséget, a politika gátlástalanságát ültetve a „vádlottak padjára”. Mert az adott helyzetben a „leleplezés” többet mond, mint a leggondosabban kiművelt lélekrajz, akár tézises, publicisztikus megfogalmazásban is.
Ez a megoldás esetenként a főhős magatartásbeli problémái felvetése szempontjából okozhat motivációs gondot, különböző helyzetekben ugyanis „összemossa” az erkölcsi felelősséget. Kétségtelen az is, hogy Dobos „függőlegesen polarizált kisregényének világát”, a „fentiek” és a „lentiek” (vezetők és vezetettek) helyzete határozza meg. „A hős, mihelyt egy mód van rá, menekül, szökik, bujdosik (a regény harminckét epizódjából harminc a hős menekülését tárgyalja, s csak kettő magát a háborút), s ez a kényszerű viselkedésforma elidegenítő hatású, mert a bujdosó embert a legprimitívebb érzelmek, a halálfélelem és az önfenntartás, tehát még csak nem is érzés, hanem ösztöne kormányozza” – írja Koncsol László esszéjében.8 Lényegében erre utal Fábry is, amikor azt írja: „Mint esztéta regénye, híján van az alátámasztó magyarázatnak, hozzáadásnak és analizáló viviszekciónak.”9 Az „élveboncolás” esetei helyett Dobos „formabontása”, asszociációs megoldásai, líraian hangolt szövegei, esetenként „határtalan” belső monológjai nem az „időben való kettős futtatást”, s ezzel a „kompozíció nehezítését” jelentik, hanem az önvívódás lehetőségeit kínálják. Mégpedig azzal a céllal, hogy legyőzze az emberi közönyt, fásultságot, nemtörődömséget, tudatosítva: „…a háborút nem lehet elfelejteni”, mert „a háború nem ér véget az utolsó ütközettel!” Ezért van az, hogy a főhőse úgy érzi, esetenként szinte „szobrot állítana” a magafajtának, hogy az emberek emlékezetében tovább megmaradjon „a földi pokoljárás, a háború”. Aligha véletlen, hogy Fábry szerint: „A kisregény valójában: monodráma. Egy 169 oldalas belső monológ, mely sose esik az öntükrözés hibájába és kényelmébe. Az önvívódás hőfoka itt egybeesik a regény hangvételével. És ez a hangvétel: lírai.”10
A regény lényegében igazolja a József Attila-i „bölcsességet” is: „nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet.” Kétségtelenül ez a helyzet az egyszemélyes „hős”, Ács Kálmán esetében is. A regényhős nem hős, hanem „áldozat”, ha tetszik: „antihős”! Nem tehet semmit azért, hogy hős legyen, mert kiszolgáltatott volt, aki nem alakít(hat)ja a sorsát (még kevésbé a történelmet), hanem elszenvedi azt. Akiknek egy lehetőségük van a túlélésre: „elviselni” a sorsot, melyet az emberi gonoszság mért rá/rájuk (hisz Ács Kálmán sorsa, gyötrődése egy népcsoport szenvedéseiről szól). Aligha véletlen, hogy az odüsszeuszi analógia is csak példázatként jelenik meg a regényben: „Odüsszeusznak, egy örök bolyongásra kárhoztatott embernek éreztem magam: nem hajóztam én tengeren, mégis, mintha hullámok hegyén-hátán sodort volna egy láthatatlan erő. Voltak pillanataim, amikor kívántam a halált, aztán megrémültem, állatias szívóssággal kapaszkodtam az életbe.”11
Ami tehát más benne (például Móricz Zsigmond vagy a kortárs magyar irodalom képviselőinek háborús témájú regényeivel szemben), az az ábrázolás módja. Ez esetenként – ahogy Koncsol írja – a főhős magatartásbeli problémái felvetése szempontjából okozhat motivációs gondot, megítélésünk szerint azonban a „függőlegesen polarizált kisregényének világát”, a „fentiek” és a „lentiek” (vezetők és vezetettek) helyzetét nem változtatja meg. Azért sem, hisz Ács Kálmán személyében nem a hős, inkább az „antihős”, a kiszolgáltatott „áldozat” jelenik meg előttünk, aki „elviseli” a sorsát, melyet rá kimértek. Vélhetően nem csak a kor szokásain vagy az író „gyakorlatlanságán” múlott, hogy a „hős felemás tudata” vagy a „magyar mellékfigurák negatív erkölcsi töltése”, esetenként a „fiktív feszültségek” ma már elgondolkodtatók lehetnek a kritikus számára. Az adott korban (hiányosságaival együtt!) „nyereség” volt a regény, kezdete a tabuk oldásának és az igazság kimondásának. És ára annak, hogy – Koncsol László szavai szerint – „Dobos, mint minden úttörő, nagy értékkel, a fele igazság föláldozásával fizetett az igazság másik felének kimondásáért. Egy hídfőállást azonban mind a maga, mind az egész próza számára sikerült elfoglalnia és kiépíteni irodalmunk, kritikánk és közvéleményünk nem kis örömére”.12
Azt egyébként akár írói bravúrnak is mondhatjuk, hogy a „negyvenen túli” hősével néhány óra leforgása alatt („Két, vagy talán három órája is van, hogy itt borongok, barkácsolok az emlékezés kanyargós ösvényén…”) megidézett múlt az olvasó számára több mint négy évtizeddel a regény megjelenése után is érdekes tud lenni. Nemcsak Ács Kálmán sorsa pereg le előttünk, hanem a szegények szolidaritása is megidéződik. Aligha véletlen, ahogy a „nincs”-et is megosztják azok a szegénységben, nincstelenségben élő oroszok, akik szökésük során segítik a kolduló szökevényeket. Ezek a prózai szövegek az olasz neorealista filmekre utaló „vágásokra” emlékeztetnek, a monológok pedig (az író segedelmével) ott születnek a „zörgő levelű csupasz fa alatt”, ahol Ács Kálmán „az esti csillaggyújtást” kémleli az égen, mert az „est sötétjével takaródzó ember útját a csillagok őrzik”. Talán nem túlzás és nem oktalan ezekről a szövegekről, egymásba hajló monológokról, sorjázó asszociációkról az elismerés hangján szólni. Az újítás lényege a „tabutéma” mellett abban is rejlik, hogy egy új és változó prózabeszéd megalkotásának is a tanúi lehetünk. Időnként úgy érzi az olvasó, szinte muzsikálnak ezek a sorok, gondolatok, olyan szép, választékos stílussal jeleníti meg a szerző az egyes élményeket, történeteket. Nemcsak a szenvedés mozzanatai tárulnak elénk a maguk könyörtelenségében vagy a szenvedéstörténet hatásos megjelenítésében, hanem a szerelem megidézett emlékei is belengik szépségükkel a történetet. Az Ács Kálmánok és a Bagai Gyulák amolyan modern mesebeli Jánosok, akik a poklok poklát is megjárják, csakhogy hazajussanak. Ács Kálmán kétszeresen is megélte ezt a „kihívást”, először „katonaszökevényként”, másodszor a „málinkij robot” áldozataként. Kalandos módon Szmolenszktől gyalogolt, később (lógós utasként) vonatozott haza, Bagai Gyulával együtt. Tizenhat év múlva a Tisza-part legszebb almáskertje szomszédságában álló vén nyárfa alá menekült vallani, gyónni, hogy újraélje az „elátkozott háborút”, s újramondja a lehetetlennek tűnő hosszú utat: „míg a reszkető, félő emberből merész ember lesz.”
Azt kell mondanunk, Dobos nem monstre-regényt írt, vagy vádiratot szerkesztett, amelyben döbbenetes tablókban végiglelkizi a történelmet, ellenkezőleg, emberi léptékűvé teszi a „nagy kalandot”, meg az azt követő embertelen leszámolást is. Ács Kálmán érettségi előtt állt, amikor bevonultatták, s a háború megpróbáltatásaira volt szükség, hogy leszálljon a „magas lóról”, s megismerje, hogy emberi szolidaritás nélkül semmik vagyunk… Csak így érthetjük meg a magára emlékező főhőst, aki szökése során döbben rá arra: „…míg katona voltam, fegyverrel a vállamon, erősnek, biztosnak éreztem magam. Soha még véletlenül sem jutott eszembe az emberségről, az emberi jóérzésről elmélkedni. Csak most, éppen most… ebben a nagy szorultságomban. (…) Utolsó fogolyszökevénnyé züllöttem, akit heteken keresztül csak az emberek irgalma tartott életben, útszéli koldussá alacsonyodtam. Térdre borulnék az első katona előtt, aki hazasegítene. Semmim sincsen, csak az életem… ezt mentem reszketve, akár egy féreg.” Így van a szerelmeivel is. Tizenhat évvel később, családapaként döbben rá arra, hogy frontkatonaként találkozott egy nővel (Jevdokijának hívták), aki azóta „nagyra nőtt” lelkében. „Ha most váratlanul idetoppanna elém és meglátna… azzal köszönteném: Ljublju… ljublju… Elég volna a tekintete, az is megmelengetne… azóta, Kolomea óta összezsugorodott bennem a büszkeség… időbe kerül, míg megokosodik az ember. A szerelmet is vagy elfújja a szél, vagy megérleli az idő…” Titokzatos ez az epizód, néhány sornyi mindössze, de sokatmondó. „Könnyes szemű Jevdokija… megsebeztél, a távolság, az idő ugyan mérhetetlenül messze ragadta tőlem nyílt tekintetű, kerek orcádat, mégis úgy hordalak lelkemben, mint frissen hegedt seb sajgását.” Nincs magyarázat a sajgásra, mert az író csak sejteni engedi a „valami van!” kikerülhetetlen igazságát. „Hazudtam a szerelmet, és én lettem rabja. Azóta, Kolomea óta összezsugorodott bennem a büszkeség… Micsoda baromi világ volt az, Jevdokija… Egyszerű közlegény, baka voltam, utász… úgy hittem, a zöld katonaruha hatalmassá tesz, fegyverem is volt… jogot formáltam rád…” Ennyi! Meg a varjú, mely éppen fölrepül a „mesélő” mellett, hogy világgá kiáltsa, helyette is: „Kár!” De hogy miért „kár”, azt az emlékező is, meg az író is bölcsen, jó érzéssel, mértéktartóan elhallgatja. Úgy gondolom, több ez, mint politika – páratlan lélektani motiválás! Dobos, kezdőként is, „nagymestere” ezeknek a félig gondolt, mondott gondolatoknak… Így igaz ez akkor is, ha Grendel Lajos szerint: „Ez a regény még nem kiforrott alkotás, magán viseli a közírói indíttatás terheit, tézisszerű, s hősei cselekedeteinek lélektani motiválásával is adós marad az író. A regény megreked félúton, az ötvenes évek sematizmusa és a korszerű epikai ábrázolás megkövetelte módszerek között. Mégis, a szlovákiai magyar regényírásban ez az első, ámbár tétova kísérlet a közelmúlt történelmi eseményeivel való őszinte szembenézésre s a szlovákiai magyarságnak mint közösségnek az önmeghatározására.” Tegyük hozzá: nem a „magyar bűntudat fikciója” ez, hanem a megvallásé, a megbánásé, a másként akarásé… Egyébként profetikusak Koncsol László szavai, amikor a regényről szólva ezt írja: „Az út, amelyet Dobos ettől a felemás tudatú parasztfigurájától az Egy szál ingben árvízfejezetének biblikus-mitikus átfogalmazásban fölvázolt parasztportréjáig megtett, egyszersmind prózánknak – s persze elsősorban nemzetiségi tudatunknak – a csorbítatlan identitás vállalásáig megtett útját is kirajzolja.”13
Tudatos választása az írónak, hogy második regénye, a Földönfutók (1967) is témájában nemzetiségi regény, melyben az 1945 utáni állapotok meg az „egy szerelem története” visszatérő motívumai mellett a magyarságtörténelem megrázó kérdésével, a felvidéki kisebbségi magyarság sorsával foglalkozik, a magyarüldözés egy szeletét tárja elénk. Műve érettebb, egységesebb alkotás, mint a korábbi, és a korszerű regény igényeit is erőteljesebben képviseli. Dobos a korszerű eszközök keresésével, az idősíkok merész váltásával és a belső monológok, szabad asszociációk alkalmazásával úttörő munkát vállalt kisebbségi irodalmunkban. Joggal mondhatjuk, utat mutatott a kisebbségi magyar próza megújításának Cseh/Szlovákiában. Úgy modern, a régi felett álló, hogy belső monológok segítségével (James Joyce és Virginia Wolf mintájára, akik ezt a formát meghonosították a világirodalomban) emlékek, érzések, gondolatok között játssza el, idézi meg az eseményeket. Az idősíkokat folyamatosan váltogató elbeszélés az elbeszélői tudatot is előtérbe állítja. Ez a módszer lehetővé teszi számára, hogy az új élet gyötrelmeit is hatásosan megjelenítse, s egyben kielégíti azt az elvárást, hogy alkotása a kor színvonalán álljon. Koncsol László kritikája szerint azonban „még mindig sok olyan publicisztikus elemet találunk, amely a szerkezetet alakítja (…) mégis elmondhatjuk róla, hogy szemléletmódján immár a realizmus uralkodik; lényegében reális történelmi, társadalmi és emberi helyzeteket ábrázol benne”. Ő fedezi fel Dobosnál, a „harmadvirágzás prózájában először” a „mitizálás elemeit”.
Az emlékezés módja „tipikusabb és motiváltabb”, mint korábbi regényében, s a keret is „annyira el van rejtve, oly szervesen beépül az emlékezés természetébe, hogy már-már elfeledteti magát” – írta a kötetről Kovács Kálmán. A kritikus szerint a regény modern struktúráját a film, az emlékezetregény és az ősi ballada formálja ki. „Komoly, értékes, igazi művészettel formált regény a Földönfutók. Anyaga, dokumentumai is megrázóak, bár nyilván tudta volna őket bővíteni is Dobos László. A dokumentumérték csak növeli a művészi teljesítmény súlyát, mert komolyság árad belőle, a népek, nemzetek és a történelem útvesztőiben vívódó művész komolysága.”14
Azzal indul a regény, hogy három jó barát „valami pogány nyugtalansággal” elhatározza, a nyáron kiruccannak, sátorozni fognak, és egy hetet horgászással töltenek a folyó partján. Kalandozásaik során, egyik kirándulóhelyükön, az új vashíd szomszédságában „tucatnyi fiatal hangoskodik a híd korlátján. Egymást próbálják a vízbe taszítani”. Az egyikük, „egy fekete, cigányképű suhanc” karját széttárva zuhan, oly szerencsétlenül ugrik, hogy „Nem jön, nem tűnik fel a fekete hajcsomó”. Mint később kiderült, vállát törte. A bámészkodók közül egy idegen ugrik be érte, hogy megmentse a víz alá merült fiatalt. Az „ősz üstökéből ítélve jó ötvenes” férfi ismerős számukra, hisz egy deszkával megrakott teherautó tetején együtt utaztak a folyópartig. Később, a mentés után, a buszban látták újra. Kiderült, hogy katonarepülő volt, vadász, akit tartósan szabadságoltak, és most a város melletti Baknyák-tanya szomszédságában, „isten szaros szekerén”, egy sárga fedelű kisgépen, az „öregedő repülők állami kegyelemkenyerén” végzi repülős szolgálatait. Az író számára ismerős volt ez az arc, keresi az alkalmat, hogy megfejtse a titkot. Innentől kezdve aztán a pilóta része lesz a regényfolyamnak.
Vallatóra fogja az író az emlékezetet, keresi az „idegen ember” azonosságát. A serdülőkor emlékeit bogozva találja meg azt a „szálat”, mely felfedheti kilétét. Azokba az évekbe vezet az emlékezet, amikor: „Nyelvük szerint különválasztják az embereket; jókra és rosszakra, győztesekre és legyőzöttekre… Érdeme senkinek, bűne mindenkinek van. Aki anyanyelvén szól, az bűnös, azt ütni és gyűlölni kell… Alig éltem másfél évtizedet. Nekem még nincsen erős hitem, csupán reményeim s vágyaim vannak. Nem akarom megtanulni a gyűlöletet, a menekülés, a szökés biztatóbb, mint a gyűlölet… Átszököm a határon túlra, Magyarországra, remélem, hogy a felszabadultság érzését ott nem kell hamuba írnom.” A menekült diákokat Magyarországon megtűrik, s bár „kegyelemkenyéren” élnek, de nincs más választásuk. Szülőföldjükön bezárták a magyar iskolákat, maradt a reformátusok ősi iskolája. Ez a „kaland” lesz a titok nyitja. A határon szökve lebuknak, elfogják őket, s „közel húsz év távlatán villózik át a két arc: a határ menti katona és ez a mogorva repülős”.
Nehezen induló beszélgetésük során bomlik ki a történet, a háborút követő években a hontalanná vált magyarság helyzete. A két főszereplő, az író és a repülős sorsa, élménye más. Az egyik a kiszolgáltatott, emberileg megalázott hontalan magyar, a másik a hatalom egykor-volt képviselője. Innentől kezdve töredékesen, mozaikszerűen, az ősi balladák „homálya” szerint bontakozik ki a történet. Harmatosan szépek azok a sorok, amikor a szökés során, Berei Erzsi kegyeiért folyik a küzdelem, majd a határőrség laktanyájában az igyekezet, hogy a csempészett ruhaanyagot az író főhős egy bóbiskoló katona jelenlétében lebontsa Erzsi derekáról. A titok nyitja idevezet, itt látta először a repülőst, aki határőrként szolgált.
Húsz évvel később egy másik szerelmi történet is fodrozza az emlékezetet. A történet a pilóta vallomása alapján indul, aki egy „kaján pofájú ördöggel” a nyakában repül. A számára „szörnyű emlékektől” akar szabadulni, melyek egy mondatba is beleférnek: „szerelem, házasság s az emberek közönye.” A szőlőhegy mindkettőjüknek mást idéz, az író számára a gyermekkort és a „bujdosás”, a szökés éveit, a repülős számára a járőrszolgálatot, és később balszerencséssé vált szerelmét, a feledhetetlen találkozásnak azokat a perceit, amikor „egy jószívű pásztor a Gallai-borház lócáján” valósággal összeadta őt a Gallai lánnyal. Innentől kezdve Nelli a katonának nemcsak imádott kedvese, esete, és első találkozásuktól kezdve a „vérszerződésben” társa, hanem csábítója, éjszakai kalandjainak cinkosa, majd felesége és a sorsa is lett egyben, később féltékenységeinek célpontja és gyermekének anyja. Szépek, megragadóak azok a sorok, amikor a szerelmi tobzódásuk eseteit tárja elénk a főhős. A katonaságtól politikai okok miatt (passzivitás, anyja politikai megbízhatatlansága, vallásossága stb.) elbocsátották, előbb egy üzletben vállal munkát, majd Zsolnán egy élelmiszerraktár vezetője, később Jáchymovban folytatják az életüket, ahol egy német mérnök elcsábítja a feleségét. A megélt traumára utalnak azok a sorok, melyek a repülős gyanakvását igazolták. „A képzelgés igaz volt, igaz lett. (…) Éjszaka felszöktem a bányából, hazamentem, várni kellett Nellire. Letéptem róla a ruhát, és magamon kívül ütöttem, vertem mezítelenségét.” Akárcsak korábban Nelli apja tette, amikor megtudta, hogy lánya éjszakánként elszökött hazulról és a katonával pásztorórázott, most úgy ütötte/verte a pilóta is a feleségét, még a szóhasználatuk is hasonló volt a későbbi apósáéval.
Nagy beleérzéssel, rendkívül árnyaltan, kiváló természetismerettel írja le Dobos a folyóparti éjszakai szökéseket. „A sóvárgó álmok legtetején Berei Erzsi arca parázslott”, azé a lányé, akinek sorsát, betegségét, majd halálát megpecsételte ez az „életforma”. „Negyvenhét októberében halottak napjára készült haza Erzsi… A magyar határőrök bekísérték. Vallatták, szidalmazták… Rácsukták az ajtót, az ablakon át megszökött, menekült. Cipő nélkül gázolt szántók és legelők jeges tócsáiban, rémület és félelem űzte. Magánkívül volt, mire hazatért. Meghűlt. Végzetes éjszaka volt ez, Erzsi betegségére nem akadt gyógyír.” Szokatlan módon a „szökevények” között, csempészek környezetében találkozunk Szofer Lébi rabbival is. „…úgy került hozzánk, mint az árnyék. A víz túlsó partján ült, fáradtan, csónakra várva, belenyugodva abba, hogy hosszú utat kell megtennie, míg az ígéret földjére ér.” „Zsidók várakoztak a túlsó parton: kettesével és olykor csoportosan is”, hogy Magyarországról áthozzák őket. „Még hajnalban tovább mentek a városba, igazolványt kaptak, amivel Prágába utazhattak.” Félelmetes Szofer Lébi imája meg az írói kommentár: „Elindult egy porszem, hogy megkeresse nyugalmát.”
Viszonylag nagy teret szentel az író a csempészésnek, a szeszfőzésnek, mely a háborút követő években a határ menti falvakban megszokott művelet volt. Társadalmi jelenségként, a kiszolgáltatottság példázatainak érezzük azokat az eseteket, melyeket nagy beleérzéssel és hatásos környezetrajzzal idéz meg számunkra a regény. A veszélyt is jelezve, hisz a foglalkozás „ártalmaként” halt meg Tomori, „a világ legszegényebb embere,” és Fodor Andris is, aki „útkaparó volt, a lapátot is kivették a kezéből, út sem maradt számára, aminek seperhette volna a porát…” Egy „bevetés” során mindketten a folyóba estek, s ott maradtak.
„Lehet-e élni mások sorsát? Lehet-e élni mások szerelmét?”– teszi fel a kérdést regénye végén az író. Válasza egyértelmű:„Az élőket, a reménykedőket nem szabad elengedni magunk közül.” És mivel „a repülős képtelen volt elmondani a csalódás napjait”, végső összeomlásának történetét az utolsó fejezetben (IX.) az író vállalja magára. Arra a kérdésre, miért kísérelt meg annak idején öngyilkosságot, a pilóta már korábban válaszolt. Elbocsátották a hadseregből, s csak a véletlenen múlott, hogy az öngyilkossági szándék nem sikerült, mert a lövedék célt tévesztett. A miértre az őszinte válasz ennyi volt: „Az ember nem akar elpusztulni, vannak nehéz pillanatok, de az élet mindennél drágább.” Csanda Sándor kritikájában elismeréssel szólt arról, hogy „Dobos sikeresen alkalmazza a modern széppróza számos új módszerét”, bírálja azonban „a pilóta és az író eggyé olvadását”, s azt is, hogy „az író a 294. lapon a pilóta hűtlen feleségével, a szépséges Nellivel való egyesülésre tesz ilyen homályos, félszeg megjegyzést”. Koncsol László szerint „Az én-hős mezejét, a bodrogközi magyarok háború utáni sorsát Dobos riportszerű történelmi hűséggel festi, míg a repülős tetteit inkább lelki indítékokkal motiválja; az én világa van a regényben jobban leföldelve, s nem a beszélgetőtársé, aki máshonnan csöppent ebbe a világba, s távozik is, amint lehet, szabad elhatározásból, mert őelőtte nyitva áll a világ.” Az én-forma csapdái között említi a kritikus, hogy: „Sok ballasztot cipel még ez a regény is, funkciótlan szavak terhét: reflexiókat, kommentárokat, pátoszt, cicomát.”15 Az írói szándék mentségére legyen mondva, hogy ezek a ballasztok ma már jórészt részei a prózának. Az író azonosulása a másik főhőssel egyébként arra is utal(hat), hogy az író-főhős a repülőst második énjének tekintette. Ez az azonosulási szándék kétségtelenül nem tesz jót – az egyébként sem hibátlan! – jellemrajznak és az eseménysornak sem, mivel megfosztja magát attól, hogy árnyalja hőse viselkedését, minősítse a repülős cselekedeteit. Egyébként sem lehet pontosan kimutatni, vajon fikció, egy váratlan ötlet volt-e az azonosulás, hisz a pilóta későbbi vallomása (emlékezés az utolsó repülésre, vagy fia születésére, édesanyjára stb.) nem az „azonosulás” eredménye, beszédmodorában, élményeiben semmiben sem különbözik a repülős korábbi vallomásaitól. Utolsó repülése arról árulkodott, a pilóta ismét félelmetesen közel volt ahhoz, hogy végezzen magával. „Elég volt a parancsból… Napok óta fojtogat a felismerés, nincs értelme az életemnek… Ezer méter fölött durván magamhoz rántom a botkormányt; merőlegesen fúródunk az égbe. Halálcsavar! Ezt büntetik a legszigorúbban.” A kijózanodás, a magába fordulás jelének érezzük, hogy a repülős „az élet nagy titkáról” azt vallja: „az ember élje a maga életét, s ha bántják, ordítani se szégyelljen. Ordítson, védje a méltóságát… A szerelemmel nem szabad megbékélni. Semmivel sem szabad teljesen megbékélni.” A csalódása azonban nagyobb annál, hogy megbékéljen a sorssal, és képes legyen kiegyezni az Élettel. A nagybetűssel… Csakis így történhet meg, hogy egy függelemsértési ügy (parancsmegtagadás) lesz számára az ürügy, hogy a „lenni vagy nem lenni” hamleti kérdésével szembenézzen. A regény ezekkel a sorokkal zárul: „Nemsokára jönnek értem. A fegyvert kibiztosítottam, nem akarok számot adni többé senkinek…”
A záró kép távolról sem derűs, a nincs kiút reménytelenségét sugallja, ahogy döbbenetesek, nyomasztóak azok a történetek is, melyeket elénk tár a regény… Nem is lehet más! Jog nélkül, életcél nélkül, remény nélkül csak a tengődés marad meg a tehetetlenség. „Megalázottak… A férfiak isznak, az asszonyok rémülten lesik amazok zavaros tekintetét. Kábulatuk magyarázkodás és félelem egyszerre.” Ekkor még a bálok divatja járta, az „összebúvó félelem” órái, a deportálás és a kitelepítés csak ezután következtek… A jövőkép így fest: „Kitelepítenek, batyut kötnek a hátunkra, amibe be kell hogy férjen az egész élet szorgalma… A madár visszatérhet, az ember nem láthatja többé otthonát.” Dobos László a modern próza eszközeivel színessé, élővé varázsolja a kisebbségi magyarság sorsát és múltját. A sokszínű cselekmény mindegyike a félelem és a kiszolgáltatottság szemszögéből mutatja be a sorsokat, meg azokat az állapotokat, amikor a reménytelenség miatt nem marad más választás, mint összeszorított fogakkal menekülni egy remélt jobb sorsba, jobb világba. A repülős esete a szép Gallai Nellivel egy szerelem történeteként színes, érdekes és tanulságos, a regény alapkérdéseitől azonban meglehetősen távol áll. Távol abban is, hogy a pilóta számára teljesen érdektelen, ami körülötte és mellette a magyarsággal történik. A nevenincs repülős idegen ezen a tájon, vélhetően magyar „felmenőkkel”, de érzéketlen a magyar kínokkal szemben, jó adag önzéssel csak a magánélet gondjai kötik le. Rejtett üzenete ennek a nagy műgonddal megírt történetnek legfeljebb az lehet – Kiss Ferenc16 utal erre a kritikájában –, hogy a hatalomhoz tartozó pilóta és a kiszolgáltatott magyarság kálváriáját egyaránt az embertelenség és a törvénytelenség okozza. Messzi és távoli szolidaritás ez, de még így is több a semminél… A repülős emberségből akkor vizsgázott, amikor nem habozott, beugrott a folyóba, hogy kihúzza a fuldoklót. Meg akkor, amikor határőrként a „kicsi lány” nyugalmát védte, vagy alvást színlelve módot adott arra, hogy Berei Erzsit szökevénytársai megszabadítsák a „gondjától”, a csempészárutól (a derekára csavart szövetanyagtól). Erénye, persze, az is, hogy nem üvöltött a farkasokkal…
Az író helyzete és a vele kapcsolatba kerülő emberek sorsa erőteljes és meggyőző. Dobos László úgy varázsolja élővé a múltat és a történelmet, hogy együtt él és lélegzik sorstársaival, a saját és társai kalandját írja, amikor meneküléseikről ír. Hontalanul bujkál az országhatár két oldalán, vagy kínálgatja a csempészárut (a cigarettát) Prága, Cheb és Jáchymov utcáin. A Gallai család képében akár Móricz Zsigmond regényének (Rokonok) úrhatnám kispolgárait is felfedezhetjük, pedig ez „echt” helmeci „termék”, ahogy a történet többi része is jobbára a Bodrogközre (esetleg Gömörre) érvényes. Nyilván, csempészkedtek a Kis-Alföldön vagy a Nagy-Duna tájékán és másutt, s menekültünk mi is halászcsónakon az Ősi schola védőkarjaiba, de a kockázati tényező eleve más volt a Nagy-Dunán, mint a Bodrogon vagy a Tiszán. A lényeg, persze ugyanaz! Görömbei András találó megfogalmazása szerint: „Az emberek egyik csoportját elpusztítja a történelem, másik részüket farkassá teszi, de mindannyian tehetetlenek.”17 Az író-szereplő érintettje, kiszolgáltatottja az eseményeknek, saját jövője érdekében kényszerül arra, hogy menekült diákként folytassa tanulmányait Magyarországon. A csempészkedésben azért vesz részt, mert a megélhetés kényszeríti rá, a kitelepítést pedig úgy „szenvedi” meg, hogy kivezénylik rakodómunkásnak. Élményei, sorsa avatja őt alkalmassá arra, hogy együttérzéssel tekintsen a szenvedőkre, s íróként hús-vér figurákat, igazi emberi sorsokat varázsoljon elénk. Ábrázol, megjeleníti a múltat, a történelem szomorú, embert próbáló napjait. Ezzel magyarázható, hogy a helyzetek és a jellemek drámaiságát kiváló érzékkel, „epikán túli telítettséggel”18 adja viszsza. Magyar, zsidó és szlovák sorsok vonulnak el előttünk. Plasztikus megjelenítésük, az ismétlődő motívumok s az igényes nyelvi eszközök segítik az írót abban, hogy a metaforák révén a bodrogközi események „kelet-európai érvényű példázattá” válljanak.19 Dobos regénye Tőzsér Árpád szerint azt bizonyítja „lázas, meg-megcsukló hangon, egy történelmi helyzetet mítosszá (az örök földönfutók mítoszává) fokozva, hogy a kisebbségi sors, a »peremélet«… megaláz, lezülleszt, az alkotó géniuszt megköti.” Ide illenek azok a sorok is, melyeket F. X. Šaldától idéz a költő: „A helyes szintézis tévedhetetlen jegye: az olyan mű, amely életképességét azzal bizonyította be, hogy az életre és napfényre való jogukat becsülettel védő újabb művek sorának lett a kezdete”.20 A kisebbségi magyar irodalomban olyan művekről van szó, mint a már említett Rácz Olivér Megtudtam, hogy élsz (1963), illetve Mács József Adósságtörlesztés (1968), Duba Gyula Ívnak a csukák (1977) vagy Monoszlóy Dezső Menekülés Szodomából (1975) című regénye. Gyermekkori traumaként ott van az élmény Gál Sándor Elsőosztályú magány című (1974) elbeszélésében is.
A regény kapcsán említi Tőzsér Árpád Makkai Sándort, a „kisebbségi messianizmus” első megkiáltóját, aki azt írta, hogy a kisebbségeket a „helyzetükből adódó szenvedéseik” teszik alkalmassá a világmisszióra. Nos, egyetérthetünk Tőzsérrel abban, hogy a Dobos-regény nem ezt az elméletet igazolja. „Dobosék keserű, de határozott »önvállalása« visszatérés önmagunkhoz. Ebből az önismeretből és önvállalásból nőhet ki aztán majd a »testünkre szabott« »reálprogram«, amely esetleg úgy lesz »küldetés«, hogy nem lesz messianizmus, s első pontja nem az lesz, hogy »szenvedésért!« vagy a »megpróbáltatásért!«, hanem az, hogy a »szenvedés ellen!«, a »megpróbáltatás ellen!«.”21 Ide kívánkoznak Kardos István sorai is, melyeket a Dobos-mű védelmében írt le, ezzel a záradékkal: „A valamirevaló mű az ideák és a tényleges társadalmi realitás lényegéhez való következetes ragaszkodás jegyében foganhat. A Földönfutók is ezt tanúsítja, s a mű fő érdemét éppen ebben látom.”22
„Dobos László legjelentősebb regényét, az Egy szál ingbent (1976) erősen mitizáló szemlélet és a totális ábrázolásra való törekvés jellemzi. A regény nagyszabású történelmi tabló, a kisebbségi múlt és jelen szuggesztív látomása… Az írónak sikerült mondanivalóját viselkedéstípusok elemzésével, magatartásminták párhuzamba állításával és ütköztetésével művészi üzenetté formálnia”– írta a regényről Grendel Lajos.23 Czine Mihály szerint a Messze voltak a csillagok – Fábryra utalva – „a strázsán álló ember monodrámája volt, a csillagnézőé, a csillagváróé”, a Földönfutók a „megaláztatások nehéz esztendőit, a rongyokba csavart remények korát idézte”, az Egy szál ingben című regényben „sorsot, történelmet idéz” az író, „a szlovákiai magyarság jó fél évszázados történelmét, változatlanul a csillagnéző szemével”.24 Tömény történelem, a regény cselekménye 1918-ig nyúlik vissza, és a hetvenes évekig tart az az önvizsgálat, mely Dobos korábbi műveinek is a jellemzője volt. A teljesség igényével íródott a regény, egy értelmiségi szemszögéből vizsgálja a társadalom változásait, melyben az együttélés mintapéldája is lehetne az a bratyizó, lakótömbi borozó-locsogó csapat, melynek középpontjában a kibeszélés öröme, a bor, a nő, a szerelem meg az ivócimborák állnak. Egy költözködés adja az apropót, a többi kifeslik magától, a megélt múltból meg az író élményeiből, elhatározásából…
„A nagy árvíz esztendejében költöztünk ide, nyár elején. Előtte hetekig szakadt az eső, párától verítékezett a nap koronája is, ha látszott. A föld puha volt, madár terhét is alig bírta magán. Ekkor szakadt át a Nagy-Duna gátja éjszakáról reggelre, két helyen is. Tengert öntött magából, keresztül a Kis-Dunáig. A szakításon éjjel-nappal harsogott a víz, morajlott, foglalt, pusztított.” Így invitál bennünket a szerző azokba a kalandokba, melyeket történelemként megélt, s melyek kisebbségi sorsunk velejárói voltak. Úgy tabló ez a regény, hogy minden szereplője eredetiségével, gondolkodásmódjával csalhatatlanul igazi, egyszeri és megismételhetetlen.
Igaz az, hogy a két világháború között, majd az 1948 utáni évtizedekben visszatérő igénnyé vált a par exellence szlovákiai magyar regény megteremtése. Aligha véletlen, hogy a Messsze voltak a csillagokat is ilyen regénynek mondta Fábry. Görömbei András szerint „a kultúra létkérdésévé vált ennek a szintézisnek a megszületése”. Véleménye szerint a „provincializmusból és sematizmusból” való szabadulást is jelentette egy ilyen történelmi igényű felmérés. „Nem divat, hanem a nemzetiségi tudat belső szüksége hívta életre azt a regénysort, melynek központi témája a szlovákiai magyar nemzetiség történelmi sorsa.”25 A történelem legfájdalmasabb sérelmeivel, otrombaságaival, a ’45 utáni diszkriminációs évekkel, a kollektív bűnhődés képtelenségeivel, a deportáció és a kitelepítés embertelenségeivel kellett szembenézniük azoknak, akik a számvetést vállalták, hogy oldódjanak a merev görcsök, s a kisebbségi magyarság újra otthonra találhasson szülőföldjén.
Dobos László harmadik regényében az egyfajta teljességigény mellett sajátos megoldást is választott. Lemond a főhősről, a regényfolyam hagyományos eszközeiről, a regényábrázolás megszokott módozatairól, s korábbi regényei mintájára előtérbe állítja a „mindentudó” íróhőst, aki a korábbiaknál erőteljesebben beépül a regénykeretbe, a nagyepikai keretbe, és az író, a modern regénytechnika eszközeivel, megannyi sorstörténelmet ír. Regényében a gyermekkor élményei éppúgy helyet kapnak, mint azok a sajátos, karakteres hősök (?), jobb sorsra érdemes kitaszított „páriák”, sokféle jellemek és magatartásformák, akik/amelyek a szlovákiai/felvidéki magyarság sorsát, jellemét, küzdelmeit megidézik számunkra. Szinte törvényszerű Dobos pályáján, hogy legjelentősebb regényét, az Egy szál ingben címűt nagyszabású történelmi tablóként fogalmazta meg. „Szabálytalan trilógiájának” ez a kötete Márkus Béla szerint a „nemzetiségi önismeret enciklopédiája” is lehetne.26 Sorsok, életek, történelmi élmények, jellemek kifogyhatatlan tablója ez a mű, melyben a kutató elme a frappáns alakok, kisemberek meg az új élethelyzetbe került értelmiségi életforma bemutatásával lényegében a történelmet vallatja. „Az író gondolati riportázsában, az emlékezéssel szinte látomásszerűvé vált helyszíni leírásaiban megelevenedik a szlovákiai magyarság élete ama nagy időben, amikor hatalomváltozások és új világháború közepette a kisember, minden kisember annyit szenvedett. Sokféle náció sodródása, megviseltsége, egyéni és csoportos tragédiája ebben a regényben egy kis falu – talán bodrogközi település – reményekkel és csalódásokkal, vérrel és holtakkal terhes változásaiból komorlik elő”– írta a regényről Balogh Edgár.27 (A kis falu, persze nagy falu, az író szülőfaluja – igaz viszont, hogy a csehszlovákiai magyarság egész történelmét átfogja ez a mű.)
Egy kis túlzással azt is mondhatnánk, úgy indul a regény, mint egy olasz neorealista film, Fellini bűvészkalapjában. A hagyományos nagyepikát és a modern regénytechnikát sajátos módon ötvözi az író a művében. A csallóközi árvíz, mellyel a regény indul, szinte a riport pontosságával, képszerűségével tárja elénk az eseményeket. A gyermekkor emlékei vagy a bulizó mulatozás képei meg a szerelem kínálkozó alkalmai élményszerűségükkel, stiláris eleganciájukkal ragadnak meg. Másutt az emlékezés kiragadó, szakaszos, csapongó időrendjét választja, de tömörségükben is sokatmondóak ezek a szövegek: „Elmentek a csehek, láthattam a hazájukból kivert lengyeleket, elvitték a férfiakat katonának, hősi halott rokonaim és ismerőseim lettek, most meg a zsidókat kényszerítik halálos ismeretlenségbe.” De a hóba, fagyba dermedő, aknatűzben elpusztuló kiskatona sorsa sem ér véget a harcmezőn, mert aki a zárótűzből vagy a fogságból megmenekült, odahaza, miután elhallgattak a fegyverek, s emberi mérték szerint a béke korszaka következhetett volna, nyakába szakadt egy megbocsáthatatlan bűn, a hontalanság, s ezzel a deportálás, a csehországi kényszer-kitelepítés nyűge, vagy lánykori nevén lakosságcserének becézett magyarországi áttelepítés kényszere. Az idősíkok változása, az emlékképek megidézése, a filmszerű montázstechnikára emlékeztető megoldások nemcsak a történetek (s velük a megélt történelem!) sűrítésére adnak alkalmat, hanem esetenként a teljesség, a totalitás érzékeltetésére is. Ez a módszer produkálja azt az újszerű regényhőst, mely sokféle jellemből, intellektuális adottságból, magatartásmintákból formálódik, azzal a szándékkal, hogy a szlovákiai magyarságot idézze elénk… Hogy meddig tart a „varázslat”, ez persze kérdéses, valós viszont az a sorshelyzet, melyet ezek a „tucathősök” megidéznek számunkra. A „kollektív” hőssel együtt legalizálódik az író-hős is, aki az író akaratából jelenik meg a kötetben, kilépve ezzel abból a helyzetből, melyben eddig leledzett egy-egy prózai vagy nagyepikai alkotásban. Találkozhatunk az új értelmiségiek típusával is, akik Kelet-Közép-Európa-szerte ez idő tájt kerültek a falvakból a városokba, s barátkoztak meg az új életformával. A regény alakjainak többsége azonban (gondolunk itt a lengyel menekültekre, a gettóba, majd koncentrációs táborba parancsolt zsidókra vagy a hazájukból elüldözött magyarokra) a Sors és a történelem kiszolgáltatottja. Nem azért, mert a Kisközön laknak, hanem azért, mert szegények, és a szükség tette őket az élet engedelmes, alázatos gyermekeivé… A politikai hatalom pedig azért alázta meg és üldözte őket (legújabb kori történelmükben gyalázatos módon), mert – magyarok. Derűsebbek, bizalomkeltőbbek azok a találkozások, melyeket – a csallóközi árvíz szomszédságában – a főváros egyik új lakónegyede kínál számunkra. A „kopogtató” barátság (így hívják egymást az új szomszédok traccsra, beszélgető borozgatásra, szerelmetes légyottra), az új lakás hívogató varázsa meg a barátság és jó szomszédság kilátásai eleve más történelmet írnak, mint amiről szót ejtenek azok, akiknek panasz, megalázottság volt a sorsuk. S ha lehet, akkor a változások idején kereshetik, mutathatják majd meg emberi arcukat egymásnak meg a világnak. Dobos László nem kis becsvággyal, szuggesztív módon, szinte látomásos erővel idézi meg a kisebbségi múltat és jelent. Lélektanilag gazdagon árnyalt hősei, túlélői, de vétlen áldozatai is vannak annak a fél évszázados történelmi viharnak, mellyel a kötetben szembesülhetünk. Sajátos típusok, viselkedésformák és csodálatos magatartásminták vonulnak el előttünk a regényben. Velük és általuk fogalmazódnak meg az olvasó számára azok a művészi üzenetek, melyeket egy-egy szövegkörnyezetben elénk tár a szerző.
Egyetlen „hőse” van a regénynek, egy szabómester, aki a háború idején arra vállalkozott, hogy partizáncsoportot szervez, ellenállást a front mögött. A terv megbukott, a „hős” árulás áldozata lett, s a kivégzőosztag előtt „egy szál ingben” várta sorsának beteljesülését…
A kudarc ugyan nem igazított a „baka-történelem” fazonján, és a nagy nemzeti „gerjedelmek” idején, amikor az „útilaput” osztogatták, akkor sem vették figyelembe a bátor kiállásokat, a példa mégis azt jelzi, nemcsak kiszolgáltatott balekjai voltunk a világégésnek, hanem az áldozatvállalás sem volt ismeretlen számunkra. A regénybeli megjelenítése az eseménynek, a tényszerűségeken túl, helyenként kissé rideg, szövegkörnyezete inkább a tételes igazságokat görgeti az élményszerű megoldások helyett. A hősiesség és a mártíromság mezsgyéjét kutatva jut el az író a felismerésig: „Parasztőseim úgy hitték magukról, hogy ők a föld porából nőttek nemes, tiszta életre: munkára, ünnepekre és váratlan áldozatokra… Életük hosszán csak a maguk fájdalmát érezték égig érőnek; a rossz esztendőket, a háborúba hívó parancsokat, a váratlan halálokat. Így volt ez nemzedékek során: elviselték sorsukat, tudomásul vették a világot. Lázadásuk legfeljebb a lelkük széléig ért…” Ezen aztán az sem segít, hogy a „… szánk telefut a megalázások keserűségével, a hiábavaló életek dühével, a katonaemlékezet tehetetlen panaszaival, testünket szétfeszítő indulattal…” Nem könnyű a válasz arra a kérdésre sem: „Melyik a kezdődő új világ első napja…?” Úgy vagyunk ezzel is, mint az árvizes riporttal: „…Most jut eszembe, a nevüket sem kérdeztem (az embermentőknek!). Talán fölösleges is. Így jobban megtartja őket az emlékezet, az arcukat, a hangjukat, mozdulataikat, a zúgó vizet… Az egész napot meg az előzőket is, mint életem mindig jelenlevő napjait.”
Könnyebb, egyszerűbb a helyzet a „házibulikkal”. Egy este leforgása alatt szemre lehet vételezni a szemközti ház vetkőző szépasszonyait, jobb sorsra érdemes csinos, kívánatos leányait meg az önmagukba roskadó véneket is. „Alig két éve költöztünk ide, falunyi ember, de azóta itt még nem született gyermek és nem is halt meg senki.” Ez a felvezetés jelzi azt is, jobbára fiatal házaspárok népesítették be az új lakónegyedet, ahol „minden hasonló vagy egyforma”, a „másságot” a lakók jelentik, a „százféle utakról ide vetődött emberek öntudatlanul is új szokások szövevényét rajzolják egy másféle tájba”. Hangulatosan, megnyerően indítja az író azokat a történéseket, melyek barátkozások és szerelmek kereszttüzében edződnek. „Ha lehetne, síkságok tüzeit keresném. Helyettük a szemközti ablaksort számolom: harmincnyolc.” Elsőként (bár „illetlennek” és „hivatlannak” érzi ezt a „bámészkodást”) az ablakokat, az esti, éjszakai szokásokat vallatja, merthogy az „ablakok szokások, sorsok tükre is”. „Velünk szemben egy keskeny ablak a legvilágosabb. Az asszony éjfél jöttéig a konyhában tesz-vesz. Legtöbbször vasal.” „Két ablakkal odébb fiatal férfi veti esténként az ágyat. Mindig csak ő. (…) Az asszony sietős léptekkel bejön a szobába, és valamit keres az ágy végében. Ruha már nincs rajta. Fehér szélű fekete fehérneműt visel. Szép termetű, harminc körüli barna nő. Alakja még lányosan nyúlánk… Vannak esték, amikor az aszszony kimarad és a férfi egyedül van otthon.” Az író a munkahelyéről ismeri az aszszonyt, aki a „bálok szépsége”, „sok férfi áhított barátnője” és 1946-ban Magyarországról települt át. És itt jön be a képbe a gyerekkori emlék, amikor „bozontos szilváskertben” Ádám-Évát játszottak, meg Jutka, a fekete, „csodálkozó szemű” zsidólány, akit elvittek, de a „gyermeki emlék (…) belenőtt az időbe”. A meztelen asszony a szemközti ablakban „egymagában az idő, a van és volt”, ő idézi emlékezetbe a gyermeklányt, akinek helye „üresen maradt” azóta. A „százféle utakról ide vetődött emberek”, akik „szokások szövevényét rajzolják egy másféle tájba”, idézik az író emlékezetébe faluja egyik házát, ahol „harminc esztendeje (…) hunyorog egy ablak”, egy lány tébolyult emlékezete „katonát vár vissza a háború első hónapja óta”. Ilyen és hasonló párhuzamok, történetek sorjáznak a könyvben, ez a könnyed, keresetlen őszinteség és elegancia járja át Dobos regényét, és teszi élvezetessé, emlékezetessé az olvasó számára.
Nem véletlen, hogy a bulizó, borozó találkozások, a Branyók, Gabók, Vladók, Zlatkók, Honzók, Danák, Maják, Jolák, Kátyák erdejében válik emberarcúvá a világ, s ezek a nevek a regény három fejezetében is előbukkannak, jelezve, hogy az emberi tragédiákba szőtt történetek derűsebbek is tudnak lenni, mihelyt a történelem próbálja megemberelni magát. Jellemző egyébként, hogy az élmények, jellemek sokszínűsége mögül a regény szlovák alakjai mögött is (Branyo és Mája családi hátterére utalhatunk!) felvillan a nehéz sors, mintegy jelezve, az élet mélységeit azok érzik át igazán, akik múltjukat, sorsukat megszenvedték. Talán ezzel is magyarázható, hogy a regény epikus gazdagságából a múlt vonulata az erőteljesebb, a jelent jobbára a pillanatképek kínálják. Derű és ború azonban együtt, egymás mellett van jelen a regényben. Az emlékekből, élménymontázsokból a jellemek tragikus sokszínűsége áll össze. Az emlékképek és a filmszerű montázstechnika „vágásai” páratlan történelemsűrítésre, szembesítésre adnak módot az írónak, melyekben, mint cseppben a tenger, megtalálhatók azok a tragédiák, balsorsok, melyeket a regény szereplői (értelemszerűen: a szlovákiai magyarság) fél évszázad során megéltek, megszenvedtek. Mintegy bizonyítva azt a tételt, hogy a határ menti nép mindig, minden korban megbűnhődte, megszenvedte a történelmi változásokat. Nem hősök ők ebben a regényben, hanem áldozatok, kiszolgáltatott páriák, „az életből menők”, akik „már sorrá sötétednek: vonuló darvakként vesznek el az ég alján”, függetlenül attól, hogy keljfeljancsiként, Mesebeli Jánosokként vagy Kőműves Kelemenekként vannak jelen a történelemben. Az „útra kelők” között Berki Sándor haldoklása nyitja a sort, aki a munkának élt, s Kőműves Kelemen mintájára (innen a „becenév”) az életét, becsületét építette bele a falakba. Beszédes a kép, ahogy a hazaérkező író megörökítette emlékét: „A reformátusok templomában már másodszor harangoztak. A harang egyenletes kondulása békésen hullott a síkságra. Engem mégis mozdulatlanná merevített; a halállal tusakodó ember arcát nagyította elém.” Berki Sándor halála – az író számára – egy-egy villanás erejéig megidézi az ősöket: apai nagyapját, aki „korán” halt meg, hordás idején egy megrakott gabonás szekér temette maga alá; anyai nagyanyját, aki kilencven évet élt, s akinek szótlansága és konoksága meg haragos kitörései, perlekedései a világgal maradtak meg az utód emlékezetében. Aztán anyai nagyanyja emléke, aki „korán ment el”, előbb Amerikából várta a nagyapát, aztán a háborúból, majd a fiát várta, s „az se jött soha többé”, aztán a nagyapa következett, aki „egy évig bűnhődte élete rosszaságát”, majd „a halál perceiben is parázsló cseréppipájával” ment el az égi vadászmezőkre. Sorsok, nehéz sorsok, akik a munkáért s a munkának éltek, „aratástól aratásig, szürettől szüretig”. Mesterien szép foglalatai ezek a sorok Dobos alkotóművészetének.
A szolgálat és alázat „díszpéldányaként” Kormoskendi nevét említhetjük. Kendi László börtönőrre, börtönfelügyelőre a paraszti találékonyság és gunyorosság ragasztott csúfnevet. Bőre sötét, cigányos színe miatt kapta a porkoláb a Kormos előnevet. A mindenkori hatalomhoz hű alattvaló mintapéldánya volt, akinél az „elsőház” (első szoba!) homlokfalát őfelsége a császár, majd a cseh időben Masaryk apó képe díszítette, 1938 után Horthy Miklósé. De ’18-ban a „vörösökkel” is kokettált. Vitriolos az a jellemzés, ahogy az író (Róza, a feleség „tolmácsolását” is igénybe véve) megjeleníti. „A kisszékre ültem, valahányszor faggatni kezdtem, reméltem, megindul benne a hallgatás, de hiába. Kendi megkövesedett… Magába temette a világot… Nehéz pillanataimban azt mondtam, hogy ezt az embert kőből hordta össze a teremtő.” Róza, a feleség, a tűrők és szenvedők mintaképe, aki anyai tanácsként hordta magában a „példásan élj, lányom” intését, s szenvedte, tűrte férje gorombaságait, végül a háborúban fiát is elvesztette, s eszelőssé, részegessé vált.
Aztán ott van a Kisköz, „a szőlők és a mögöttük húzódó nagy mezőség göcsörtös ütőere, mezítlábasok és parasztok útja”. A legmagasabban a Kendiék háza áll, innen belátni az alvég házait. Szomszédságukban egy ács lakik, házuk padlásán a suszter legidősebb lánya éli mézesheteit egy parasztfiúval, aki sofőrnek tanult. Berki Ádámnak hívják, aki „hittagadó” lett azzal, hogy református létére katolikus templomban esküdött. „Nincs semmijük, minden vagyonuk a szerelem. (…) Tolakodás nélkül lépnek az életembe, így válnak rokonommá, szeretem őket. Így lesz rokonommá a suszter, a felesége és valamennyi gyermeke; a négy virágárus lány és fiai. Közben nem tudok szabadulni a kérdéstől: mit csinálnak az otthontalanok vasárnap és más ünnepeken?” Az ácsmester házától lejjebb hétgyermekes család lakik. A kocsma szomszédságában „a fűszeres boltja; népes zsidó család, Salamonék”. Megtudjuk azt is: az aszszony, Fánika, alacsony és sovány. Szinte a falukutatók buzgóságával, villanásnyi képekben idézi meg az író a Kisköz és a zsákudvar lakóinak az életét. Köztük van Róth Károly is, aki „másodmagával Spanyolországba készül, háborúba, forradalomba”. „Napok és lépések hosszával mérem a világot: a Kisköz és a zsákudvar életével. Itt pedig változatlannak, öröknek tűnik minden.” Aztán a suszterok következnek! A zsákudvarban három suszter lakik. Ahány suszter, annyi világnézet. Balázs, fenn a tornácon, sokéltű, visszahúzódó, nótás kedvű ember. Salamonék közeli szomszédja Szipcsay Alajos, háza a legszegényebb, nem szeret dolgozni, ősei mintájára ő is vitéznek hiszi magát, borpincéje is van. A zsákudvar legalján Tőkési lakik, szervezkedő, hangyaszorgalmú típus, aki esküvője napján összeveszett az anyósával és kiköltözött a házból, egy deszkaházat eszkábált magának az öregasszony ablakaival szemben. „Feleségéhez a nagy házba csak akkor jár, ha sátoros ünnepeken a vénasszony templomba megy. A zsákudvar lakói tudják, ha Tőkési anyósa az Istennel társalog, a suszter gyereket csinál” – igazít el bennünket az író. Tőkési gyűjti a faliórákat, „remeteházának (…) a csodája, az órák”.
A regény talán egyik legszebb fejezete a harmadik, mely a zenekritikus házassági készülődéseit, majd (negyedik nekifutásra!) a házasságát, illetve Mája, a menyaszszony báját, szépségét idézi meg, s hozzá az emlékeket, melyek az új lakásba költözés és a házszentelés óta körülveszik ezt a vidámságra, bulira, barátkozásra született társaságot. A kezdetre így emlékszik az író: „Mája ott állt köztünk. De az ott nem a hegyek világa volt. Annak a lánynak nem pásztorfiú volt az álma. Azért jött oda is, közénk. A csillagok ott az emberek voltak, azok közül keresett egyvalakit.” Egyébként másfél éve élnek együtt, a lány amolyan kettős életet él, hisz a szülei úgy tudják, hogy az internátusban lakik, oda küldik a leveleket is. Mája, az „erdőszéli jelenés”, a „kedves, érdekes lány” most rámenősebb volt, mint korábban, „levetette szép táncos mozdulatait, a sarokban hagyta végtelen aranyfonalait is”, és a régóta érlelődő szavak kimondását választotta: szerelmet akar, „egészen”. Izgalmas kalandok, szép monológok, és az emlékek sokasága vonul el előttünk, köztük Böbe, a lánytestvér könnyelmű élete, fiútestvérének tragédiája s az a balladás sors, melyre a menyasszony emlékezik családja életéből. Megrendítően szép jelenetek, ahogy – amolyan lánybúcsúztató formájában – a meghalt testvérek tragédiáját, s a szülők küzdelmesen nehéz életét tárja fel előttünk az író. „…jó most egyedül lenni, emlékezni és legalább gondolatban megérinteni azokat, akikhez tartozom… – mondja Mája. – Ha madárrá változnék, magasra röppennék, galambként szállnék hazáig… Aztán a nagy völgyre ereszkednék, a házunk fölött köröznék, megmutatnám magam a fáknak, az udvarnak, az ablakok tükrének. Galambnyelven szólítanám anyám: Itt vagyok fehérben… tisztán, nézzetek meg fehérben…” Mindezt azon apropó árán tudhatjuk meg, hogy a vőlegény virágcsokorért ugrott le, s közben „viráglopás” gyanújába keveredett. S végül a beteljesedés: a tükörterem lépcsősora meg a homlokfal tükörtáblája, ahol először csak négyen (a szerkesztő és az író a két tanú!), majd később, az esketővel együtt öten jelennek meg. S aztán, Mája kívánsága szerint, a városjárás: „Így mentünk egy ódon szűk utcán, e világból a mesébe, aztán vissza a mesék messzeségéből a való világba.” Meg a zene és a jókedv világába. Megejtően szép gondolatok, ötletes megoldások, balladás, zsoltáros költői képek, egyaránt erényei ennek a fejezetnek, de magának a regénynek is. A helyenként előforduló modoros felhangok az összképet nem kisebbítik.
Az író számára a „keresgélő emlékezet” alkalma és lehetősége a negyedik fejezet. Hazaérkezése napján Berki Sándor testvére, Róza jött utána, hogy látni akarja őt Kőműves Kelemen. A többszöri hívásnak tett eleget, amikor elment meglátogatni a „nagy útra” készülődő beteget. Nyolcan állták körül a betegágyat, a párnáról Berki Sándor nézett a látogatókra. Azt mondja: „Úgy kell meghalnom, ahogy éltem, nehezen.” A Berkiek úgy pusztulnak, mint a kövek, mondja a nagybeteg testvérének, Rózának: „Mélyre zuhanunk, magunkkal rántunk mindent… Hátra alig hagyunk valamit.” Hazafelé menet „e kis országnyi család-rokonság” múltján száguld át gondolatban az író. Apai nagyanyja sorsát követve döbben rá, „csodálkozó gyermekértelemmel” alkalmanként részese volt „fösvény beszédüknek”, s annak, „mozdulatlanságukat, szótlanságukat szükségként és törvényként örökölték”, hogy ne változzon a világ, mert – szerintük – „minden elmozdulás, minden változás veszély és életek ellensége”. Az öreglegény fiával lakó asszony a fiai közt dúló „csendes dühökkel, nekifutó lázadásokkal” sem volt hajlandó foglalkozni. Foggal-körömmel ragaszkodott a földhöz, borral szívesen kínálta fiait, de az osztozkodásról hallani sem akart. „Apám úgy jár haza testvéreivel, mintha nagyanyám szigetkirályságára lépne”– olvassuk a regényben. Megtudhatjuk azt is, hogy Kormoskendit, a börtönfelügyelőt, civillé fokozták, fia a fronton eltűnt, később ő is váratlanul meghalt. Majd rászakadt a kortársakra a történelem, a változások: a mozgósítás, a visszacsatolás, a tavasz és a nincstelenség meg az álláskeresés gondja. Olvashatunk az „aranyvonatról” (mely Szent István jobbját hordta körül az országban) meg a lengyel menekültek, trénszekerek vonulásáról a kertek alján, aztán az apa világháborús „bakatörténelmi” emlékeiről Oroszországban (a Don partján, Galíciában és Boszniában), továbbá a bevonulásról Erdélybe, Bácskába, Bánátba, a háborús készülődésekről, bálokról, mulatozásokról, leventékről, rekvirálásokról, a zsidók kikeresztelkedéséről, majd elhurcolásukról, az ellenállók/kommunisták szervezkedéséről, csupa olyan dolgokról, melyek a második világégés előzményeiként, illetve következményeiként ívódtak az emlékezetbe. Itt találkozunk azzal a szabómesterrel is, aki „a próféták sorsát választotta”, s a „hamis ítélkezés napján egyedül állt ott, egy szál ingben”. S amikor „az emberek nagy része pincékbe, vermekbe bújt, tanácstalanul, félelemmel várják és számolják a becsapodásokat”, a hírhordó ember elcsalja magával a kamaszhőst a hegyre, hogy megnézzék a szovjet előrenyomulást, a gyalogsági rohamot, melyet így kommentál: „Ezt nézd meg, amit látsz… Itt mindennek vér a fizetsége.” A robbanásokra félelem a válasz. „A postás szavai messziről jöttek, hullámokban értek hozzám, mint a fájdalommal küzdő ember beszéde.”
Súlyos epizódjai ezek ennek a terjedelmes fejezetnek, többségükben azonban az epika kibontásának erőteljesebb szándéka nélkül.
„Berki Sándor temetése után visszautaztam a városba… Mire a nagyváros zajához érek, azok vannak már csak velem, akik a lélek és az emlékezet legbensejében kapaszkodtak meg” – mondja az író az utolsó előtti fejezet bevezetőjében. Újdonság, hogy a lakótelep körül elkészültek az utak, felépült az orvosi rendelő és bevezették a telefonokat, így most már nem kopogtatással adnak jelt egymásnak, hanem ha már közéjük feküdt „idegen testként” a telefon, hát ennek segítségével. Eseményszámba ment, hogy Branyo, a valamikori erdészfiú az egyik délután berúgott, s a barátok után kurjongatott, hogy elpanaszolja nekik, elvették tőlük az erdőt, kisemmizik a vagyonukból. Esküvőjük óta a szépfiú és Mája is keveset jár a házba, a „hogyan továbbra?” az volt Zlatko válasza: „…az életből csak annyi terhet vállalunk magunkra, amennyi a jóléthez szükséges.” Most derült ki az is, hogy az az éjszakában világító ablak, melyet bulijaik óta „szemmel tartottak”, egy tanítónőé, akivel a szakállas zenész és Gabo, a szerkesztő, Zlatko esküvőjén ismerkedett meg. A fiatal házasok távozása után meghívták a lányt az asztalukhoz, s jó barátságba kerültek. Ekkor derült ki, hogy korábban Zlatko életében amolyan „pótmenyasszony, pótbarát, pótfeleség” szerepe volt. Volt egy olasz barátja, aki, amikor megtudta, hogy a lány magyar, házasságot kínált, de a lány elutasította. Elmondta a hirtelen szerzett barátoknak a magányát, eseteit, szüzessége elvesztésének történetét. A regény beszámol arról is, hogy a szépasszonynak szeretője van, később pedig azt is megtudjuk, Jana, a szépasszony terhes. A környezete ezt megnyugvással fogadta: „S az ablakból néző fejek nem mutatták tovább haragjukat, megbékélve nézték az élet terebélyesedését.” Ezzel a „békemissziós” gondolattal zárul a fejezet, a megélt történetek legfontosabb üzenete azonban így hangzik: „Se ember, se nemzet nem élhet emlékezet nélkül.”
Az otthonteremtés felemelően szép gondját, emberi esélyét, a tervezgetés, utazás pillanatait, a gondok terhe nélküli élet szándékát megzavarja a szomorú hír: „meghalt apám.” „Az utak és az élet iránya megperdült, visszafelé fordult.” „Torkát szorítja a görcs”, hogy az apjával tervezett nagy beszélgetés elmaradt. „Apám, gondolom, azért is kerülte a hosszú beszélgetéseket, mert egyedül volt. A megvert, szerteszaladt sereg katonái egyedül vannak… Egyedül a föld volt hozzá közel szótlanságával és várakozásával.” Aztán megidéződnek az ismert szereplők, akik az esélyeket, a jövőt latolgatják, a politika vargabetűivel együtt. „Akik megmaradtak… ha végigmondják az életüket, már lázadnak és lázítanak, mert az életük keserű nagy forró szavakat terem csak…” És bár „meghosszabbodik” az emlékezőben az ősök sorsa, a jövő reménytelen, a „magyart vagonírozzák”, „földosztást ígértek (…) közben meg földönfutóvá válunk”. Apja temetésére utazva az önváddal együtt az is foglalkoztatja: „Egyszerre hány élet morzsolódott benned, apám? Ezt szerettem volna megtudni tőled, és azt is, hányszor hal meg az ember, amíg az élet engedelmessé és alázattá csendesül lelkében.” Megrendítően szép gondolatok, melyeket előcsal az emlékezet, amikor különböző alkalmakat, helyzeteket idéz az író. Köztük Jakubovics Izsák történetét, aki a nyolc zsidócsalád szomszédból egyedüliként jött vissza. És hogy fordul az idő kereke, jelzi az is, hogy: „Esténként a Kisköz végén (…) folyik az élet, már nem félnek ide gyűlni az emberek… A bakaemlékezet, a bakafélelem óvatos lassúsággal kimozdul csigaházából…” „Magyar újság, magyar szó” és a változás „hatalmas ekeként hasít az életekbe, barázdát hagy maga után, termékeny, mély barázdát”. Meg az együvé tartozás felejthetetlen pillanatait… „Meglátszanak a vizek mélységei…” olvassuk a regény jelképes bevezetőjének árvízi látomásában Szenci Molnár Albert XVIII. zsoltárát. Ez a jelképes látomás tér vissza a regény végén is. A vizek útja, sorsa, melyekben az ősök rémülete visszhangzik, mert az ősök mindegyike „megnézte magát a víztükörben”… „Nemzedékek enyésztek el: fák koronájánál, házak homlokánál, sírkövek tetejénél magasabbra sohasem léphettek. Csak a félelem magasságából nézhettek mélységet és messziséget.” Jelképes a csónakos ember kiáltása is: „Emberek!… Emberek, ha van élő, szóljon, emberek!”
Sorsok, életek, történelmi élmények, jellemek kifogyhatatlan tablója ez a mű, melyben a kutató elme a frappáns alakok, kisemberek meg az új élethelyzetbe került értelmiségi életforma bemutatásával lényegében a történelmet vallatja. Czine Mihály szerint „annak a kelet-közép-európai irodalmi áramlatnak is jelentős műve, … amelyben Cseres Tibor Hideg napokja, a szerb Danilo Kiš Fösvényórája, a román Titus Popovici emlékezései, Sütő András Anyám könnyű álmot ígér-je s a szlovák Andrej Plávka emlékezései a kiemelkedő csúcsok”.28 A csehszlovákiai magyarság egész történelmét átfogja ez a regény. Átfogja egyrészt szereplői történetei révén, másrészt az író-hős érzelmi és intellektuális értelmezései, állásfoglalásai szerint. Ennek a regénynek nincsenek hősei, csak áldozatai, kiszolgáltatottjai és meghurcoltjai vannak, akikre a kényszerűség az engedelmesség szolgai ösztönét erőltette. Az író-hős asszociációja révén az emberi szenvedések sorozata példázata annak is: a történelem szinte ismétli önmagát, s az, amit produkál, többségében tragikus és lázító.
A regény két világát (a mait, a falusiból városivá váló értelmiségiek és a kisebbségi magyarság múltját megszemélyesítők világát) az író-szereplő személye kapcsolja össze. Joggal írta erről a (korábban szokatlan) újításról Görömbei András: „Nagy írói leleménynyel választotta Dobos László ezt az önéletrajzi vonásokban gazdag figurát a szlovákiai magyarság történelmi bemutatásának médiumául.”29 A „mindentudó” író szerepkörének ez a formai kiteljesítése nemcsak „strukturálja a regényt, összekapcsolja a két világot” (Görömbei András szavai), hanem „a regény változatos és gazdag eseményvilágának intellektuális értelmezését” is adja. „A motívumok képzettársításos szervezése és az idősíkok szeszélyesnek látszó, de gondosan szerkesztett kapcsolódásai, átmenetei mellett egyes mozzanatok – táncok, rituális, közös italozások, az idő örökkévalóságát sugalmazó események – egymásra feleltetése hivatott az epikus koherencia megvalósítására” – írta a regényről Alexa Károly.30 Minthogy az egész regény világát egy jelkép, a csallóközi árvíz fogja össze, és az író-hős szereplése, érzelmi és intellektuális jelenléte, állásfoglalása döntő szerepet vállal a regényben, ez a két attribútum avatja lényegében regénnyé a művet. Árnyalva vagy módosítva Mihail Bahtyin elméletét, aki a „szerzői beszédet” és a „fiktív elbeszélők beszédét” csupán olyan „alapvető kompozíciós egységnek” tekintette, „melyek révén a beszédmód-sokféleség a regény részévé válik”.31
Koncsol László a „szintetizáló mítosz könyvének” nevezi a regényt. „Dobos itt, e harmadik regényében is körülbelül három szépprózai műfaj hármas határán építette meg a világot, s a riport, az esszé és a regényes fikció területéből is elhódított egy-egy karéjt, de az egészet leginkább két egymást kizárni látszó, itt mégis sikerrel összehangolt formaépítő elv, külső szerkezetében a riport (önriport), belső formájában egy sajátos, a Földönfutókból már ismert, de csak itt kiteljesedő mítoszteremtő ösztön jellemzi. (…) A mítosz (…) úgy hat a regényben, hogy az egész elsüllyedt, de fel-feltörő múltat az egyetemes emberi szenvedés, a létért a remény és a csalatkozások hullámverésében harcoló emberiség hol kortársi, hol történelmi analógiáival az emlékeztető példa érvényére emeli.” A múlt mítoszában „a szülöföld kiürülését” és azt említi, hogy „lassan már csak az üres lenyomatok és elszórt kövületek őrzik benne a múltat”. „Az árvízben a mítoszt, a reális és az őrült portréját állította elénk; Kormoskendiben, az összes rendszerek börtönőrében az alkalmazkodót”, Szipcsayban, az egyik suszterban az irredentát, Tőkésiben, a másik suszterban a kommunistát, a himnuszokat végigéneklő Balázsban (ő is suszter!) a cinikus, közönyös mítoszát véli Koncsol felfedezni. „Jelzőkből és szenvedő igékből kibontott regénynek érzem ezt a Dobos-regényt” – írja Koncsol László.32
Lévi-Strauss szerint „a mítoszok célja (…) eltörölt múlt fölidézése és rácsként a jelen kiterjedésére való alkalmazása, olyan értelem megfejtése érdekében, amelyben egybeesik az ember valóságának két szemlélete: a történeti és a szerkezeti”.33 Szegedy- Maszák Mihály szerint „A mítosz úgy is jellemezhető, mint bármiféle történetmondással együtt járó lehetőség”, hiszen (és itt Lévi-Strausst idézi) „mesélni sosem más, mint újra elmesélni, ami azt is jelenti, hogy ellentmondani”. Lévi-Straussnak azt a feltevését, miszerint „a mítosz lényege nem a stílusban, az elbeszélés módjában vagy a mondatfűzésben van, hanem az elbeszélt történetben”, Szegedy-Maszák megkérdőjelezi, mondván: „…hiszen a történet, az eseménysor nem beszéd jellegű, a beszéd jellege pedig a mítosz lényegéből ered.”34
„Az ember valóságos Narcissus; mindenekelőtt sajátmagát tükrözi vissza” – olvasható Goethe egyik regényében. Ez a „sajátmaga” jelen esetben egy nemzeti közösség sorsának, életének egy-egy szeletét tárja elénk, megnyerő biztonsággal, művészileg kiérlelt módon. Társadalmi regényről, nemzedékregényről van szó, a nemzeti önismeret történelmi „kellékeivel”, megpróbáltatásaival együtt. Ebben a műfajban, a kelet-közép-európai irodalom vonatkozásában Dobos László regénye a legfontosabb művek közé tartozik. (Azzal a néhány politikai ballaszttal együtt, melyek kényszerűen kerültek a kötetbe.) A ballada, a himnusz és a kálvinista zsoltár voltak Dobos László írásművészetében is azok az epikai kötőanyagok, melyek a közösségi sors mikéntjét epikus alkotóelemmé transzformálták. Alexa Károly, a mű megjelenésekor, így összegezte véleményét: „Dobos László regényének szereplői, életből válogatott alakjai az író belső vitáit személyesítik meg, a lélek drámáját a valóság színpadán, egy hatalmas belső monológba – amit Csernyisevszkij találóan nevezett »a lélek dialektikájának« – ágyazottan. A válaszok és tanulságok meditatív módon, válaszlehetőségek szembesítésében s az elbeszélőnek az idők során kialakult helyzete és tartása által sugalmazódik erkölcsi imperatívuszokká. A végső kérdésekre a megoldó feleletek: a nyelv és a föld, a munka és a közös akaratú megbékélés.”35
(Befejezés a következő számban)
Jegyzetek
1 Illyés Gyula: Hajszálgyökerek. In: Uaz, Bp., 1971. 263.
2 Dobos László: Szlovákiai magyar elbeszélők (antológia). Irodalmi Szemle 1962. 97.
3 Fábry Zoltán: Új szlovákiai magyar regények. In: Stószi délelőttök. Br. 1968. 203.
4 Dobos László: Gondolatok egy vitaindító előadásról. Irodalmi Szemle, 1966. 658.
5 Fónod Zoltán: Messze voltak a csillagok. Dobos László regénye. Hét, 1964. 6. szám 14.; Uő: Vallató idő. Br., 89.
6 Uo. 93.
7 Koncsol László: Riport és mítosz között (Dobos László három regényéről). In: Válogatott kritikai dolgozatok. Po., 1995. 185.
8 Uo. 186.
9 Fábry Zoltán: i. m. 203.
10 Uo. 210.
11 Dobos László: Messze voltak a csillagok. Br., 1963. 23.
12 Koncsol László: Uo. 189.
13 Grendel Lajos: Dobos László. In: A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–2004. Po., 2004. 86.; Koncsol László: Riport és mítosz között. i.m. 189.
14 Koncsol László: i.m. 190.; Kovács Kálmán: D. L.: Földönfutók. Kritika, 1968. 10. 52
15 Csanda Sándor: Földönfutók. D. L. regénye. In: Harmadik nemzedék. Br., 1971. 66.; Koncsol László: i. m. 190, 192.
16 Kiss Ferenc: Két könyv a szlovákiai magyar kisebbségről. Valóság. 1969. 108.
17 Görömbei András: A csehszlovákiai magyar irodalom 1945–1980. Bp, 1982. 262.
18 Kovács Kálmán: i. m. 52.
19 Kiss Ferenc: uo. 108.
20 Tőzsér Árpád: Küldetés – önvállalás – küldetés. Új Szó,1969. 46. sz. 14.
21 Uo.
22 Kardos István: Egy bírálat ürügyén a „Földönfutók”-ról. Új Szó, 1969. ápr. 5. 7.
23 Grendel Lajos: i. m.
24 Czine Mihály: Dobos László: Egy szál ingben. In: Nép és irodalom. Bp., 1981. 380.
25 Görömbei András: Egy szál ingben. Dobos László új regénye. Kortárs, 1977. 6. sz. 985.
26 Márkus Béla: Dobos László: Egy szál ingben. Alföld, 1977. 7. sz. 8.
27 Balogh Edgár: Dobos László olvastára. Korunk, 1980. 4. sz. 303.
28 Czine Mihály: Otthonépítő elszántság. D. L.: Egy szál ingben. Új Írás, 1977. 8. sz. 113.
29 Görömbei András: i. m. 986.
30 Alexa Károly: D. L.: Egy szál ingben. Kritika, 1977. 5. sz. 22.
31 Bahtyin, Mihail: A tett filozófiája. A szó a regényben. Bp., 2007. 114.
32 Koncsol László: Riport és mítosz között. I. m. 194–195.; 198–199.
33 Lévi-Strauss, 1973. 11. (Idézi: Szegedy-Maszák Mihály)
34 Szegedy-Maszák Mihály: „A regény, amint írja önmagát.” Bp., 1998. 36-38.
35 Alexa Károly: uo.