Csáky Károly – Mikszáth Kálmánnal szülőföldjén (1)

Sokan megállapították már előttem, írók, irodalmárok és helytörténeti kutatók  –  de elmondtam s leírtam magam is többször  –  , hogy aligha van magyar író, akinek munkáit a szülőföld a maga rekvizitumaival és szellemiségével mélyebben áthatotta volna, mint Mikszáthéit.

    Az írót s annak műveit valamennyire is ismerő embernek lehetetlen úgy átutaznia a jó palócok és a tót atyafiak földjén, a Körtös-patak völgyén, hogy ne akadna a legapróbb dolgoknak is irodalmi nyomaira. Hisz itt a szülőfalu, Szklabonya, melyet neveztek Kürtabonynak és Mikszáthfalvának is, de maga az író emlegette Bodoknak is. Gyakran írt e helyről, annak kovácsműhelyéről, savanyúkútjáról, Szent Vendel-kápolnájáról és temetőjéről, Bágy-patakjáról és malmáról többek közt. De megidézhetnénk segítségével a szűkebb régiót is: dél felől a megyeszékhely-rangot elért Balassagyarmatot hivatalaival, vásáraival együtt, vagy Mohorát, a feleség faluját, hogy Horpácsról, az utolsó állomásról már ne is beszéljünk. S képzeletben a pe-szerényi csárdát vagy a zsélyi Kata-fördőt, azaz Sósárt is körbejárhatjuk Mikszáthtal. Nyugatra az Ebeck felé tartó, fűzfaparipáján a nagyszülők felé vágtató ki Mikszáthot látjuk. Északon ott kéklenek a kékkői hegyek a gózoni Szűz Máriával, de előttük már a nagykürtösi evangélikus templom piros tornya látszik. Ha pedig benyitunk, ott a keresztelőkút, amely fölé a kicsi Mikszáth-gyermeket is odatartották 1847. január 17-én. S előttünk sorakozik a megannyi novellahős: Galandáné, Palyus, Csuri Jóska, a Péri lányok, Sós Pál Szklabonyáról, Prakovszky Krizsnócról; ott vannak a képzeleltbeli kép-csarnokban a kíváncsi kocsisok a kürtösi és a bodoki kovácsműhelynél, látjuk az ebecki Szepi bácsit a peszerényi csárdánál  s még sok-sok  más alakját a szülőföldnek. Hogy valamennyien jelen lehetnek  a mindenütt érdeklődéssel figyelt nagy és egyetemes tablón, Mikszáth elperelhetetlen érdeme. S ezáltal lett ő is az egyetemes magyar, sőt az európai irodalomnak is nagy alakja. Mondhatnók, a szülőföld által vált azzá.

    Mikszáth szülőföldszeretére, az általa olyannyira kedvelt tájra Móricz Zsigmond is felfigyelt, s így írt 1910-ben a Vasárnapi Ujság 20. számában: „Kedves vidék s van valami sajátságos naiv, lágy tónusa, a mely szinekben, vonalakban, s magában az életben, a mely itt virul, egyformán uralkodik.” (418. p.)  

    Móricz úgy látta: „Mikszáth az igazi földesura ennek a vidéknek. S milyen gazdag ember, nincs ugyan sok ezer holdja, mert a tájék nem feltűnően változatos nála, de mennyi jobbágya van! Szeri-száma nincs a népeinek. S milyen szeretettel nézi, hogy figyeli őket, hogy ismeri az apró-cseprő dolgokat is, és mennyi töméntelen furcsát tud róluk. S míg az íróasztal mellett ül, a bűvös toll úgy felemeli, átvarázsolja, hogy egy percz alatt ott sétál a mezőn, a falun, a kis városaiban, bekukucskál félszemmel az ablakokon, s belelát a szivekbe. (…) S ime az igazi földesur a magyar föld egyik legszegényebb vidékén, legkisebb lelki arányú néprétegével, kiélt földön, rossz erkölcsökkel teli világban, olyan gazdálkodást folytat, hogy a világirodalom nagyhirű birtokosai közé kerül.” (418. p.)

    Ady  szerint pedig Mikszáth „Minden írása krisztusi cselekedet, fölemel, megkaczagtat, feledtet s példát ad alkalmas idegrendszerű lényeknek, hogyan kell az életet elviselni tudni, szépen, bölcsen, emberien.”  ( 1910. 417. p.)

    A szülőföldszeretet, a népe s általában az ember iránti tisztelet élete utolsó nap-jaiig elkísérte őt. Így lehetett nagy, így tudott saját környezetén kívül mást is meglátni és láttatni. A szülőföldjéhez mérte a világot, a világhoz önmagát. A megannyi sajátos vonás, a hol rejtekező, hol pedig felszínre törő források teljesedtek ki benne, illetve műveiben egyetemessé.

    Mi most csak a szűkebb szülőföldet, a szomszédos falvak Mikszáth-emlékeit járjuk be képzeletben. Keresve azok irodalmi vonatkozásait, illetve mai nyomait. Kata-fürdő az első megállónk. Csak Mikszáth nevezte így, valójában a Zsély melletti Sósárról van szó. A meredek tölgy- és akácerdőkkel övezett gyógyforrást egykor egészséges levegője, kies vidéke, különös flórája és hatásos vize miatt keresték fel többen is. Biztosan tudni lehet, hogy vendége volt a fördőhelynek több alkalommal maga Mikszáth is. Nem csoda, hisz a szomszéd falubéli fiatalember útjai gyakran vezettek errefelé, elsősorban a megyeszékhelyre, Balassagyarmatra. A Prakovszky, a siket kovács című művében arról ír, hogy legény korában a vasárnapi istentiszteletek helyett gyakran eljárt ide maga is kug-lizni. „Vonzó mulatság, mert új. Igaz, hogy csak fából vannak benne a dámák, de talán jó is. Az ember leüti őket, de ők le nem ütik az embert.”

    Többször emlegeti a fürdőt könyvében Mauks Ilona is. Megismerekedésük után egyik ismerősüktől Mikszáth sósári kiruccanásairól értesült Ilonka: „időközben azonban a zsélyi fürdőből Hámorynétól  –  aki ott nyaralt  –  levelet kaptam, melyben írja, hogy Mikszáth majd mindennap ott van, és a leányos anyáknál (…) udvarolgat”. (Mikszáth Kálmánné visszaemlékezései. 67. p.)  Ő is eljárt ide, még házasságuk előtt, s Mikszáthtal is találkozott itt.  Egy Szklabonyáról írt levelet is idéz, melyben így ír neki Mikszáth: „Ha szombaton jön Gyarmatra, akkor vasárnap vegye rá Szudynét, hogy jöjjenek ki Zsélybe, ott találkozunk…”  A találkozás valóban megtörtént, amit ugyan-csak Mauks Ilonától tudunk: „Persze, vasárnap délután kimentünk Zsélybe. Ott egész idő alatt együtt voltunk, sőt még azon este be is jött hozzánk Gyarmatra”. ( 70. p.) Az édesanyjának is a zsélyi fürdőben szerette volna bemutatni Mauks Ilonát Mikszáth.

    S eljártak Mikszáthék később is ide, amikor már neki is egyre nagyobb szüksége volt a nyugalomra s a fürdő jótékony vizére, levegőjére. És felbukkan Zsély az írásokban más vonatkozásban is. Mint a feleség írja, az író gyermekkorától bámulója volt e tájnak, csodálta annak minden rezdülését; akárhányszár átutazott rajta és szem-ügyre vette azt, nem unta meg nézni az óvári hegyeket vagy a zsélyi templom keresztjét, mely faluját elehagyva, nyomban felbukkant egy fordulónál. Egy későbbi otthontartózkodás kapcsán  Mauks Ilona is ír a zsélyi templomról: „Boldog ideje volt ez Kálmánnak, hiszen ezen a vidéken minden fű, fa gyermekkorára és régi novellatémáira emlékeztette. A verandáról látta a zsélyi templom keresztjét fényleni; ha kimentünk az országútra, szemei a meghatottságtól ragyogtak.” (208. p.)

Valószínűleg barátai is lehettek itt neki, köztük valamelyik helybeli pap, akitől  –  a feleség szerint  –   A lohinai fű  témáját is hallotta. Sajnos, ma szomorú látvány fogadja az embert a fürdő tájékán. A szép épületek tönkrementek, a környéket bozót és gyom verte fel. Vajon lesz-e itt még egyszer élet, s a régi jó víz meg Mikszáth szelleme nem varázsol-e ide egy emléktáblával is megjelölt, múlthoz méltó helyet?

    Zsély kataszterében megannyi major, puszta működött valamikor. Ilyen volt például a Varbói- és a Forrás-puszta, a Bikamáj, a Karikás vagy Peszerény. Az utóbbi egy része ma Szklabonyához tartozik. 1938 után itt húzódott a magyar–szlovák határ is. A hajdani uradalmi központ és a nagy park néhány megmenekedett fáján kívül ma már szinte semmi sem őrzi a múlt hangulatát. Csaknem minden átalakult itt. A Fischer család szecessziós kastélyában 1951 és 1965 közt kórház működött, majd a Tesla üzemet helyezték ide.

    E hely szintén szerepel Mikszáth írásaiban, elsősorban akkor, amikor a gyermekkor emlékeit idézi. A fahuszár, meg a lova, meg a ló sípja című elbeszélését olvasgatva, majd a peszerényi országutat járva, szinte magunk előtt látjuk a szklabonyai gyermekek közt vidáman futkározó Kálmánkát, aki együtt rohan pajtásaival a peszerényi kocsmáig. Itt várták a gyermekek az ebecki nemeseurat, az elszegényedett Divényi Józsefet, azaz Szepi bácsit. Azt az embert, akinek birtoka bár tönkrement, mégis maradt pénze arra, hogy a híres gyarmati vásárokból csekélyke ajándokot: fahuszarat, mézeskalácsot, apró cukorkákat hozzon rajongóinak. „Mi gyerekek  – olvassuk a kedves kis Mikszáth-műben  –   egész Peszerényig elmentünk eleibe, hogy a nagy pillanatot siettessük, mikor a két izzadt szürke feltűnik az esthomályban. A peszerényi kocsma vagy három kilométerre van  a falunktól. Innen kezdődött a Szepi bácsi terrénuma. Itt már várta egy csomó gyerek, s azontúl aztán egész hazáig szembetalálkozott pártfogoltjaival és kegyenceivel, kik kalaplengetésekkel jelzték, hogy itt vannak.”

    Forgalmas útszakasz volt tehát néha ez, melyet főleg a gyarmati vásárokkor tett zsúfolttá a felkerekedett népesség. Ahogy az író megrajzolta: „Hétfő estefelé jöttek vissza a vásárosok a kígyózó országúton. Tarkabarka tömegek hömpölyögtek, gyalogosok, szekeresek vidáman beszélgető és ágálva disputáló palócokkal megrakva; imitt-amott egy-egy hintó, melyen gőgös uraság terpeszkedett el a hátsó ülésen, nagy tajtékpipából szipákolva; szegény ember a tehenkéjét vezette haza kötélen, vagy vette, vagy el nem tudta adni; kackiás menyecske begyesen lépegetve egy pár új csizmát hozott a nyakába akasztva; csintalan férfiak incselkedő szavakkal hítták fel a kocsikra. Szóval rajzott az út véges-végig, mint egy megelevenedett hangyazsombék.”

    Házasságkötése után Mikszáth feleségének is bemutatta e tájat, s elmesélte, mily sokszor megjárta ezt az utat. Beszélt a peszerényi útszéli magányos csárdáról is, „melynek tíz év előtt éppen úgy ki voltak törve az ablakai, mint most…” (Mikszáthné, 113. p.) A nagy parkkal s a régi kastéllyal szemben, a főút másik felén ma is áll egy 19. századi épület, melyben egykor feltételezhetően a szóban forgó csárda is működhetett. ( Csáky,  1992. 65–66.;  1995. 13–14.)

      Mikszáth bölcsőhelyének másik szomszédos faluja Ebeck. Itt is hoszabban kell időznie annak, aki  az író nyomában jár. Hisz ezt a nógrádi községet is gyakran szerepelteti novelláiban földink. Itteni emlékeinek egész sorát tárja elénk úgy, hogy azokból az emberi szeretet sugárzik, a meghittség és a közelség kellemes légköre árad. De említi a falut Mikszáth Kálmánné is visszaemlékezéseiben. Egy helyütt így idézi fér-jét: „– Menjünk át Ebeckre, látogassuk meg az öreg K.-ékat, hadd töltsék meg még egyszer a szívemet színültig a szülőim emlékével.

Ezek a K.-ék a jobb módú ebecki nemesek közé tartoztak. Egy igen csinos leányuk volt, úgy eladósorban, ők azonban már meglehetős öregnek látszottak. Igen szíves emberek voltak, s én rögtön nagy barátságot éreztem irántuk…” (114–115.p.)

    Egy másik helyen ezt olvashatjuk Mauks Ilonától: „Elmentünk búcsúzni Ebeckre is, ekkor útba ejtettük az ebecki temetőt,  is, ahol uram nagyszülői és kedves ismerősei pihentek…” (120.p.)

    Katolikusok és evangélikusok, magyarok és szlovákok, nemesek és szegényebb emberek egyaránt lakták e helységet egykor. Mikszáth nagyapja Nagykürtösről került ide, az édesapa, Mikszáth János pedig ebből a faluból  nősült. Veres Máriát vette feleségül. Azt a tisztelettudó asszonyt, akitől fia a palócos kiejtést tanulta, melynek legszembetűnőbb sajátosságát, az ajakkerekítés nélküli „a” hang ejtését haláláig meg-őrizte. Mikszáth János is, akárcsak a nagyapa, az ebeckiek árendás kocsmárosa volt a faluban, ahonnan aztán Szklabonyára költözött.

    Veres Sámuel és Frenyó Judit voltak az anyai nagyszülők. A Vereseket egyébként Nógrád-szerte jól ismerték az elmúlt századokban. Előkelő származásukat „nemeslevelek is alátámasztják”. A két kuldusdiákban Mikszáth Apafi fejedelemtől származtatja őket, illetve a Veresek rangját és címerét. Ezt azonban a hivatalos adatok nem  erősítik meg.

    Mikszáth szeretett ebbe a kis faluba járni, különösen fiatal gyerekként. Jött ide naponta az ő „fűzfavessző-lovacskáján” , mert mindig várta őt valaki. Jött rimaszombati és selmci diákként is, mert valami mindig vonzotta ide. Elsősorban a jó öreg nagymama és kedves meséi vonzáskörében élt Ebecken Mikszáth. A nagymama „foszlós kaláccsal, ezüstpiculával és szép meséivel” várta mindig unokáját. „Az én nagymamám  –  olvassuk az Ebecki délutánok című munkában  –  a szomszéd faluban lakott, maga vezette kis gazdaságát. Egy jó nekifutamodás egy fűzfavesszőn, és akármikor ott lehettem az ebecki kis házikónál, mely szép akácvirággal volt befuttatva. Tudta, hogy nagyon szeretem a meséket, azokkal édesgetett magához.” Néhány sorral odébb egy későbbi látogatás emlékét is megidézi az író: „Zimankós, harapós karácsony volt akkor télen, de bizony mégis hazajöttem, s alig vártam, míg szüleim betelnek velem, hogy ellátogassak a nagymamához.

    Hogy örült, hogy járt-kelt, mint egy orsó, pampuskát sütött, megölelt vagy öt-venszer, hátba ütött vagy hatszor, miközben kikérdezett a tanáriam, a tanulmáynaim felől, majd, mint annak előtte, maga mellé ültetett a búbos kemencét körülvevő diófa padkára, s hozzáfogott a mesemondáshoz.”

    Az írót a családtagokon kívül valami más is vonzotta ide. A nagymama mellett az ebecki nemesről, Divényi Józsefről mesélt még nagy szeretettel írásaiban. A fentiekben már mi is megidéztük a szeretett Szepi bácsit, aki  – újra Mikszáthot idézve  – „Minden áldott hétfői napon berándult Balassagyarmatra a heti vásárra, s ami pénzt magával vitt, azt ott mind befektette mézeskalácsos szívekbe, kis trombitákba és apró fahuszárokba…”

    Olyannyira szerette írónk ezt az ember, hogy  – legalábbis A fahuszár, meg a lova, meg a ló sípja című írásban elmondottak szerint  –  a kékkői kőfaragóknál Gáspár nagybátyjával még sírkövet is rendeltetett neki. Elküldte a sírkőre vésendő feliratot is, mely így hangzott: „Divényi és melitei Divényi Józsefnek/ emeltette  –  Mikszáth Kálmán,/ a Tudomáynos Akadémia tagja,/ aki mégis megtanult írni”. A sírkövet azonban  – mint az írásokból kiderült  –  nem állíthatták fel, mert a lakosok közt seki sem akadt, aki tudta volna, melyik a „Divényi Szepi sírja”.

    Bejárva 1987-ben az ebecki temetőt, magam is csak Divényi Bertalan  sírjára bukkantam. Őt 1905-ben temették el 74 éves korában. Bizonyára ismerte őt is Mikszáth, s ő maga is az író novellaalakját.

    A Veres család tagjai közül Veres Sámuel  cs. kir. kapitány sírköve állt még a temetőben. Őt 56 évesen temették el 1837-ben. A Tihanyiak is a falu régi birtokosai voltak. A templom fölötti temetődombon megtaláltam Tihanyi Sámuel (1792–1853) és Tihanyi Lajos (1806–1852) sírját. Még ők is ismerhették a kis Mikszáthot. A faluban élt Tihanyi Ferenc, a különc gróf, Temes megye egykori alpispánja (1842), akit Mikszáth még látott gyermekkorában, s akit oly sok írásában szerepeltet. Róla szól A temesi gróf  című elbeszélés is, melynek ebecki vonatkozásai is vannak. Megtudjuk belőle például, hogy az ebecki földbirtokos hozatta néha  a nagykürtösi papot, Székács Ferencet ide, hadd prédikáljon magyarul is. „Ebecken  –  mint Mikszáth írja  –  nincs lutheránus templom, de hívek vannak, hát a kürtösi pap minden évben néhányszor isteni tiszteletet tartott a kastély nagytermében s ilyenkor a környék protestáns famíliái mind oda mentek magyar istentiszteletre…” Hogy mi motiválta még Tihanyit nagylelkűségében, az is kiderül az írásból: „… nem tudom, milyen politikai nézetei voltak Tihanyinak, de azt tudom, hogy jó magyar ember volt: mert a kürtösi papot is azért dotálta urasan, hogy ott magyarul prédikáljon neki. Azt mondta: az úristennek nem akar tótul beszélni  –  nem is ment soha a kürtösi templomba, pedig igen vallásos ember volt s nagy pártfogója Székács Ferencnek.”  (Csáky, 1995:19–24.p.)

    Voltak még sokan Ebecken, akiket egykor Mikszáth is jól ismert. Például a Tarcsányiak, közülük is Tarcsányi Ezekiel  ügyvéd, aki apjával volt jó barátságban. Vagy Tarcsányi Ilona, anyja gyermekkori játszótársa, aki megjósolta, hogy a szklabonyai Révész-funduson fia fog születni Veres Máriának, és híres ember lesz belőle.

    2005-ben jártam ismét a falu temetőjében. Ekkorra már több nemesi sírkő  (például a Toldyaké) feliratozása szlovák nyelvű lett. Rábukkantam még Ruttaky János  régi magyar nyelvű sírkövére is. A nemesember 50 évesen hunyt el 1859-ben. Húsz évvel ezelőtt Ebeck idősebb polgárai még emlékeztek az itteni Mikszáth-novallalakok utódaira vagy rokonaira. A hajdani kisnemesi község még őrzött valamit a régi Ebeck hangulatából. A tipikus kisnemesi porták oszlopos tornácú házai még dacoltak az idővel, bár már akkor is egyre többet lebontottak vagy átalakítottak.A nagyszülők portája szintén így alakult át egykor. Sőt később az akácvirággal befutott házikó teljesen eltűnt a portáról. A falu akkori krónikás asszonya, Vámos Józsefné Molnár Margit (sz. 1912) még tudni vélte, hogy a Veres-ház ott állt a Templom utcában, szemben az iskolával. Eltűnt a Tihanyiak szép kastélya is, s egyre fogy itt is a  – mára  szinte teljes mértékben szlovákká lett  –  lakosság száma. Egy emléktábla tán ennek ellenére is hirdethetné e helyen Mikszáth szellemét.

    Visszakanyarodva a Kürtös-völgyébe, észak felé folytatjuk képzeletbeli Mikszáth-túránkat. Itt sem tudjuk az írót mellőzni, hisz erre vezettek az ő útjai is gyak-ran. Diákkorában Rimaszombat és Selmec felé, de már azt megelőzően is sűrűn utazott nagyapjával vasárnaponként a nagykürtösi templomba e völgyecskén keresztül. Írásai révén nagykürtösi emlékei is fennmaradtak mind a mai napig. A Prakovszky, a siket kovács  című kisregényében Usánci-völgynek nevezi az itteni tájat, s ezt írja az istenfélő nagyapjáról: „… vasárnaponkét felült a bricskára, rossz időben, jó időben egyaránt áthajtott a harmadik faluba, Krizsnócra, a templomba (közelebb nem volt lu-theránis eklézsia) és egész délelőtt nagy áhítattal zengedezte az istent dicsérő zsoltárokat”. Majd néhány sorral odébb ez olvasható: „Mikor már egy csöppet nagyobb lettem, engem is magával hordott a tmeplomba és én szerettem is vele járni, eleinte azért, mert az Usánci-völgyben a sima úton megengedte, hogy én hajtsam a lovakat…”

    Regényéből elsősorban az itteni templomjáró alakokat ismerhetjük meg: Csúry Mártont például, aki „rendesen elaludt s nagyokat hortyogott a prédikációk alatt”; Buzinkaynét, a „buzgón imádkozó özvegyet” ; Krizsnóczy Pált, a falu ősi urainak sovány ivadékát, aki „címeres külön padjából legelteti szemét a falu hajadonain”; Pornya Józsefet, a Rigyi pusztai kasznárt, aki „isten viselkedése szerint dobott a perselybe egy fényes huszast vagy egy krajcárt”. És sok-sok érdekes alakot látunk még a Mikszáth megfestette színes palettán. Például Funtyikot, a kilencvenéves molnárt, aki köhögési rohamaival zavarja az istentiszteleteket; Gáll Piroskát, aki „alabástrom fogait csillogtatja, azért énekel folyamatosan”. S itt van természetesen Prakovszky, a siket kovács, aki „hangját szereti bámultatni”, mert „mióta nem hallja, még szebbnek képzeli azt”. Róla azt is megtudhatjuk, hogy szemben lakott a templommal, s az öreg Mikszáth, aki jó barátságban volt vele, „istentiszteletek előtt mindig kikérdezte tőle a politikát, mert a kovácsműhelyek azon időben az újságot pótolták. Messziről jött utasok megálltak a kovácsműhelyek előtt kocsit tataroztatni, lovat patkoltatni, és ami hírt összeszedtek útközben, azt kicserélték a kovácsnál új hírekért, amelyeket más országrészekből jött utasok hagytak ott”.

    Nagykörtüs a színhelye A csehek Krizsnócon című novellának is, melyben a három vándormuzsikus az itteni kastély urait szórakoztatta lankadatlan kedvvel. Volt itt két kastély is hajdan, az öregebben, melyben Ambrózy Lajos lakott, még Kazinczy Ferenc is megfordult.  

A Krúdy Kálmán csínytevései című kisregényben egy kürtösi szűrszabó lép elénk a helybeliek közül, aki társaival együtt épp a gyarmati vásárba igyekszik: „A mágnás-mesteremberek, mint a kürtösi szűrszabó Bocskó János, vagy az esztergályi csizmadia Kapor Mátyás, a háromszögletes ládákban viszik a portékákat, a ládák tetején a majszternék ülnek nagy begyesen, a sátor is ott van fölrakva darabokban a sarog-lyában.”

    Mikszáth apai nagyapja, Sámuel az 1800-as évek elején a földesuraság kocs-márosa volt Nagykürtösön. Itt élt hosszabb időn át feleségével, Tarcsányi Zsuzsannával és családjával együtt. János, az író apja is itt született, Mikszáthot pedig a már említett nagykürtösi templomban tartották keresztvíz alá. Megvan még az egykori keresztelő-edény, a templomot pedig 1639-ben emelték rokokó-klasszicista stílusban a poltári Soósok. 1773-ban a Tihanyiak, Ambrózyak és a Csemitzkyek  jóvoltából barokkosították a templomot. Oltárképét Nógrád jó nevű festője, Kubányi Lajos  készítette, a keresztrefeszítés jelenetét ábrázolja. Nemrégiben a Palóc Társaság emléktáblát helyezett el Mikszáth tiszteletére a templom bejáratánál. Nem volt ez könnyű munka, de végül is felkerült a falra, hogy hirdesse: itt kapott törvényesen is nevet a nagy palóc. Kürtösön, a régió székhelyén egyébként azelőtt se szobor, se tábla nem emlékeztetett senkit a szülőföld nagy fiára. Igaz, egy rövidke utcát elneveztek róla. S itt rendezték meg a bársonyos forradalom előtt több mint egy évtizeden át a Mikszáth Napokat. A hajdani lelkes szervezők sok neves kutatót, előadót elhoztak ide, s talán van némi érdemük nekik is abban, hogy a Mikszáth-kultusz élt s él a szülőldön, a szklabonyai ház nem dőlt össze.

    Kékkőbe, a Balassák ősi fészkébe is elrándulhatnánk egy kis időre, hogy Mikszáthot idézzük. Hisz annyit írt e helyről is földink. A Krúdy Kálmán csínytevéseinek egyik főszereplője, a Mikszáthtal is barátkozó Balassa Antal, a régi família bárói ágának egyik utolsó sarja volt. Maga a vár is gyakran szerepel Mikszáth írásaiban, hisz ez a színhelye a Két szekér öregasszony című adomának, erről olvashatunk a Magyarország lovagváraiban, illetve a Kékkő vára című mondafeldolgozásban. De ide, Gózonba, a híres Kálváriára jártak Mikszáth buzgó palócai is, hogy megkövessék Urukat, fohászkodjnak az Istenhez, még akkor is, ha olykor kihasználták jóhiszeműségüket. Vagy megszólták a bűnösöket.

    Természetesen a szülőfalu, Szklabonya marasztal bennünket a leghosszabb együttlétre Mikszáthtal. S ha már a szülőfaluban járunk, hadd idézzük Otthon  című versének alábbi hangulatkeltő szavait:
   
            Itthon vagyok újra, újra itthon,
            Ismerősök jönnek velem szembe,
            Kedves arcok, elfeledt vonások;
            Gyermekkorom jut megint eszembe,
            És vele a fényes álmok, tervek…
            Istenem, de boldog is a gyermek!
            /…/
            Apám, anyám kijönnek előmbe,
            Örülnek, hogy karjaikban látnak;
            Nincsen vége a sok ölelésnek,
            A cselédek körülöttem állnak,
            Mindegyik tud kérdezni valamit,
            Hogy vagyok? S az Isten tudja: mit.

(Befejezés a következő számban)