A magyar irodalom történetei

Vendégkritika
A cím – Tisz­te­le­tet pa­ran­cso­ló mé­re­tű há­rom kö­tet. Fő­szer­kesz­tő­je Szegedy-Maszák Mi­hály, hoz­zá csat­la­koz­tak Ve­res And­rás­sal az élen Jankovits Lász­ló, Orlovszky Gé­za, Jeney Éva és Jó­zan Il­di­kó; a há­ló­za­ti vál­to­zat szer­kesz­tő­je Hor­váth Iván. Mun­ka­tár­sa­i­nak szá­ma ha­tal­mas, saj­nos azon­ban nem mind­egyik fel­kért iro­da­lom­tör­té­nész ké­szült el idő­re, ezek a fe­je­ze­tek ki­ma­rad­tak, ami nem hasz­nál a fo­lya­ma­tok áb­rá­zo­lá­sá­nál.

El­ső pil­la­nat­ra meg­hök­ken­ve ves­­szük tu­do­má­sul a cím­adás­ban töb­bes szá­mú „tör­té­ne­tei” ki­fe­je­zést, utóbb azon­ban azt mond­hat­juk, te­li­ta­lá­lat, hi­szen ki­nek-ki­nek meg­van ugyan a ké­pe a tör­té­net­ről, de ezek, le­het hogy haj­szál­nyi­ra, de még­is kü­lön­böz­nek egy­más­tól, s vé­gül tör­té­ne­tek­ké vál­nak. (Szö­ré­nyi Lász­ló­tól tu­dom, hogy a „tör­té­ne­tei” fo­gal­mát leg­elő­ször Ka­zin­czy hasz­nál­ta egy Sallustius-fordítása cím­adá­sa­kor.) A cím egyéb­ként ar­ra is utal, hogy a ma­gyar nem­ze­ti iro­dal­mi ha­gyo­mány több­fé­le meg­kö­ze­lí­tés­ben dol­goz­ha­tó föl, s ez le­he­tő­vé te­szi meg­kö­ze­lí­té­sé­nek, le­írá­sá­nak sok­ol­da­lú­sá­gát, s meg­en­ge­di, hogy a szer­zők ne meg­kö­ve­se­dett elő­írá­sok­hoz ra­gasz­kod­va port­ré­kat raj­zol­ja­nak, ha­nem sa­ját tör­té­ne­tü­ket tár­ják az ol­va­só elé.

E sok­ol­da­lú­ság ab­ban is meg­nyil­vá­nul, hogy azok­ról az iro­da­lom­mal ro­kon mű­vé­sze­ti meg­nyi­lat­ko­zá­sok­ról is szó esik, ame­lyek pár­hu­za­mo­sak az írói tö­rek­vé­sek­kel. Egy­mást erő­sí­tő tö­rek­vé­sek ezek. Gyö­ke­rü­ket ko­ruk meg­úju­ló szel­le­mi­sé­gé­ben ke­res­het­jük, s ha meg­je­le­ní­té­sük ter­mé­sze­te­sen kü­lön­bö­zik is, újí­tó szán­dé­kuk, mo­ti­vá­ci­ó­ik kö­zös­sé te­szik őket. Ez né­ha ab­ban is meg­mu­tat­ko­zik, hogy a mű­vé­sze­ti ágak kö­zött az es­­szé vagy a kri­ti­ka át­já­rást te­remt, gon­dol­junk pél­dá­ul Csáth Gé­za re­mek ze­nei tár­gyú es­­szé­i­re vagy Bar­tók mel­let­ti hit­te­vé­sé­re. S van olyan eset is, ami­kor szin­te el­dönt­he­tet­len, me­lyik mű­vé­sze­ti ág kép­vi­se­lő­jé­vel szem­be­sü­lünk. Tóth Ala­dárt akár szép­író­ként is ol­vas­hat­juk, oly ma­gá­val ra­ga­dó, szép stí­lus­ban írt ze­né­ről és ze­ne­mű­vé­szek­ről.
A mód­szer al­kal­maz­ko­dik a cím su­gal­la­tá­hoz. Egy-egy jel­lem­ző, fon­tos dá­tum kö­ré épül­nek a fe­je­ze­tek. Már-már esszéisztikus a cím­vá­lasz­tás, amely mint­egy ös­­sze­fog­lal­ja a fe­je­zet író­já­nak né­ze­tét az ese­mény­ről, a mű­ről vagy az író­ról. Egyet­len pél­da: A sza­bad­el­vű­ség ér­ték­őr­ző bí­rá­la­ta a fő­cím, majd kö­vet­ke­zik az idő­pont és a mű­al­ko­tás le­írá­sa, mint a cím in­dok­lá­sa: 1875. Meg­je­le­nik Asbóth Já­nos Ma­gyar Corservativ Po­li­ti­ka cí­mű köny­ve. (A fe­je­zet író­ja egyéb­ként a kö­tet fő­szer­kesz­tő­je.)
Le­het eset­leg vi­tat­ni, va­jon a tör­té­net (akár „tör­té­ne­tei”) nem je­lent-e va­la­mi­fé­le foly­to­nos­sá­got. (Sze­rin­tem igen.) Né­me­lyik ilyen met­szet­ben fel­tá­rul az írói élet­mű, né­me­lyik­ben azon­ban nem, s oly­kor vi­tat­koz­ni le­het az­zal is, va­jon a vá­lasz­tás a leg­jel­lem­zőbb idő­pont­ra és az ak­kor meg­je­lent al­ko­tás­ra esett-e. Az el­já­rás leg­in­kább az or­vos citológiai vizs­gá­la­tá­ra em­lé­kez­tet, egy bi­zo­nyos pont­ról nyert min­tá­ból kö­vet­kez­te­té­sek so­ra von­ha­tó le. Így van itt is, kér­dés, va­jon a ki­vá­lasz­tott hely­ről nyert fo­lya­dék meg­győ­ző elem­zés­re ad-e mó­dot, s né­ha az a két­sé­günk is fel­me­rül, iga­zán hoz­zá­ér­tő-e az elem­ző.
A há­rom kö­tet kö­zül ket­tő­vel fog­lal­koz­nék ki­csit rész­le­te­seb­ben, azok­kal, ame­lyek 1800-tól 1919-ig és 1920-tól nap­ja­in­kig vizs­gál­ják iro­dal­munk tör­té­ne­te­it. Oka elég egy­sze­rű: a Gon­do­lat Ki­adó jó­vol­tá­ból meg­kap­tam mind­há­rom kö­te­tet, az el­sőt azon­ban va­la­ki el­tu­laj­do­ní­tot­ta. S mert e tu­laj­don­vál­tás az EL­TE-n tör­tént, fel­té­te­le­zem, hogy a ré­geb­bi ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­te­it be­mu­ta­tó rész is sok ér­té­kes és új is­me­re­tet tar­tal­maz, s ezek a hoz­zá­ér­tők szá­má­ra is új­don­sá­gok.

Meg­le­pe­té­se­im
Nem a kö­te­tek­ben ol­vas­ha­tók ma­gas, oly­kor igen ma­gas szín­vo­na­lát mél­tat­nám (két­sé­ge­i­met ké­sőbb so­rol­nám föl), ha­nem azok­ra a rész­le­tek­re irá­nyí­ta­nám a fi­gyel­met, ame­lyek a kor leg­jel­lem­zőbb tö­rek­vé­se­it és vál­to­zá­sa­it (vagy: vál­toz­ta­tá­si tö­rek­vé­se­it) vi­lá­gít­ják meg. Itt van pél­dá­ul Bécsy Ág­nes A szö­veg­től a szer­ző­ig – köl­té­szet és kri­ti­ka cí­mű fe­je­ze­te Köl­csey Fe­renc Ber­zse­nyi Dá­ni­el ver­se­i­ről írt le­súj­tó bí­rá­la­tá­nak elem­zé­se, amely­ben nem­csak e hír­hedt, Ka­zin­czy szel­le­mé­ben és tet­szé­sé­re szol­gá­ló bí­rá­lat­ról, ha­nem an­nak előz­mé­nye­i­ről (töb­bek kö­zött egy ha­son­ló cél­za­tú Cso­ko­na­it bí­rá­ló írás­ról) is ala­pos mél­ta­tást ol­vas­ha­tunk. Ta­nul­sá­gos e kri­ti­ka szü­le­té­sé­nek egyik leg­ér­de­ke­sebb oká­val szem­be­sü­lünk: a ra­di­ká­lis stí­lus­kri­ti­ka hát­te­ré­ben a köl­tői ide­ál vál­to­zá­sa is fel­sej­lik, s egye­bek mel­lett ez a je­len­ség is be­le­ját­szott Ber­zse­nyi köl­té­szet­el­mé­le­ti vizs­gá­ló­dá­sa­i­ba, ame­lyek ered­mé­nye­it ös­­sze­fog­la­ló mun­ká­ja (Po­é­ti­kai harmonistika, 1832) a ko­ra­be­li ha­zai esz­té­ti­kai gon­dol­ko­dás csúcs­pont­ja.
Új­don­ság­ként ol­vas­tam Ritoók Zsig­mond Ókor­tu­do­mány cí­mű fe­je­ze­tét, mely­nek ese­mény­tör­té­ne­te a pes­ti egye­te­men 1850-ben meg­nyílt klas­­szi­ka-fi­lo­ló­gia tan­szék mű­kö­dé­sé­hez kap­cso­ló­dik. A latinnyelvűség és a klas­­szi­kus ókor iro­dal­má­nak és böl­cse­le­té­nek is­me­re­te ter­mé­sze­te­sen szin­te kez­de­te­i­től jel­le­mez­te iro­dal­mun­kat, de a fel­vi­lá­go­so­dás az ókor­ban ana­ló­gi­á­kat ke­re­ső szel­le­mi­sé­gé­nek vis­­sza­ha­tá­sa­ként a klas­­szi­ka-fi­lo­ló­gia ve­szély­be ke­rült, s je­len­tős át­tö­rés­nek mi­nő­sült, hogy Pes­ten önál­ló tan­szé­ket ka­pott, igaz, el­ső pro­fes­­szo­ra, Konrad Halder ma­gya­rul egy­ál­ta­lán nem tu­dott, s az el­nyo­mó Auszt­ria kép­vi­se­lő­jét lát­ták ben­ne, így nem cso­da, hogy az el­ső év­ben ös­­sze­sen egy, s ké­sőbb is sze­rény szá­mú hall­ga­tó­ja volt, bár sze­mé­lyé­ben még­is a ma­gyar­or­szá­gi klas­­szi­ka-fi­lo­ló­gia ösz­tön­ző­jét tisz­tel­het­jük, s át­he­lye­zé­se után a tan­szé­ki te­vé­keny­ség mind­in­kább el­ma­radt az eu­ró­pai nor­mák­tól, s aki te­het­te, kül­föld­ön vé­gez­te be ta­nul­má­nya­it. A szín­vo­nal eme­lé­sé­hez nem­csak sok­ol­da­lú­an kép­zett tu­dós (ilyen volt Schvarcz Gyu­la) je­len­lé­te kel­lett, ha­nem el­kö­te­le­zett ta­ná­ré még in­kább. Ponori Thewrewk Emil ezért volt a ha­zai klas­­szi­ka-fi­lo­ló­gia fon­tos szer­ve­ző­je. Ki­emel­ke­dő ta­nít­vá­nya, Ábel Je­nő, a ha­zai hu­ma­nis­ta szö­ve­gek ku­ta­tó­ja. Thewrewk ta­nít­vá­nya volt Pecz Vil­mos (az óko­ri le­xi­kon szer­kesz­tő­je) és a ki­tű­nő for­dí­tó, Csengery Já­nos, aki tol­má­cso­lá­sa­i­val ösz­tön­ző sze­re­pet ját­szott a ha­zai mű­for­dí­tás tör­té­ne­té­ben. A kö­vet­ke­ző év­ti­ze­dek­ben ki­vá­ló tu­dó­sok (Ma­rót Kár­oly, Kerényi Kár­oly, Némethy Gé­za, Huszti Jó­zsef, Moravcsik Gyu­la, Trencsényi-Waldapfel Im­re, Sza­bó Ár­pád, Hahn Ist­ván, Bor­zsák Ist­ván és má­sok) jó­vol­tá­ból a ha­zai klas­­szi­ka-fi­lo­ló­gia eu­ró­pai ran­gú­vá vált, s a tu­dós ku­ta­tók ál­tal fel­tárt al­ko­tá­sok ki­tű­nő for­dí­tá­sok se­gít­sé­gé­vel a ma­gyar nyel­vű iro­da­lom­ba is be­épül­tek. (S ha már a for­dí­tá­so­kat em­lít­jük, nem hagy­hat­juk em­lí­tet­le­nül Kállay Gé­za Arany Já­nos Ham­let-for­dí­tá­sá­nak je­len­tő­sé­gé­ről írt ki­tű­nő fe­je­ze­tét sem. Aran­­nyal egyéb­ként sok né­ző­pont­ból kap­ha­tunk ké­pet, érez­he­tő, hogy va­ló­ban ő volt a szá­zad egyik leg­na­gyobb író­ja és meg­ha­tá­ro­zó irány­mu­ta­tó­ja.)
Fut­tá­ban em­lí­tet­tem már Szegedy-Maszák Mi­hály Asbóth Já­nos­ról írt fe­je­ze­tét (A sza­bad­el­vű­ség ér­ték­őr­ző bí­rá­la­ta), amely e mél­tat­la­nul ke­ve­set em­le­ge­tett író-gon­dol­ko­dó­nak 1875-ben meg­je­lent Ma­gyar Conservativ Po­li­ti­ka cí­mű mű­ve kap­csán szol­gál­tat igaz­sá­got, né­mi­képp át­raj­zol­va a szá­zad má­so­dik fe­lé­ről val­lott ké­pün­ket. A fő­szer­kesz­tő egyéb­ként több igen ér­té­kes írá­sá­val emel­te a kö­te­tek szín­vo­na­lát. Ed­di­gi mun­kás­sá­ga is­me­re­té­ben nem meg­le­pő Ke­mény Zsig­mond Zord idő cí­mű re­gé­nyé­nek meg­je­le­né­se ör­vén írt meg­győ­ző, szép elem­zé­se. Ki­tű­nő­ek a ma­gyar ze­ne­tör­té­net meg­ha­tá­ro­zó ese­mé­nye­i­ről szó­lók, 1888: Mah­ler ki­ne­ve­zé­se a bu­da­pes­ti Ope­ra­ház élé­re; 1911: Bar­tók pon­tot tett a Kék­sza­kál­lú her­ceg vá­ra vé­gé­re, ez adott al­kal­mat, hogy Szegedy-Maszák Újí­tás az iro­da­lom­ban és a ze­né­ben cím­mel meg­győ­ző pél­dá­ját ad­ja az ös­­sze­ha­son­lí­tó elem­zés­nek. Még ala­po­sabb, szer­te­ága­zó, oly­kor egé­szen új­sze­rű meg­kö­ze­lí­té­se­i­nek ered­mé­nye­it tar­tal­maz­za élet­műso­ro­za­tá­nak – Szó, kép, ze­ne – jó né­hány ta­nul­má­nya. Né­mi szo­mo­rú­ság­gal nyug­táz­hat­juk, hogy ezek a ze­nei ta­nul­má­nyok oly­kor gaz­da­gabb is­me­re­te­ket kí­nál­nak jó né­hány iro­dal­mi ta­nul­má­nyú fe­je­zet­nél.
Mik­száth Kál­mán élet­mű­vét több né­ző­pont­ból, meg­győ­ző­en tár­gyal­ják a ró­la szó­ló rész­le­tek, de szá­mom­ra iz­gal­ma­sab­bak az új iro­da­lom irá­nyá­ba mu­ta­tó, azt tár­gya­ló elem­zé­sek. Új szem­pon­tú elem­zést ad az Ady fe­lé mu­ta­tó tö­rek­vé­sek­ről Eisemann György Vaj­da Já­nos­ról írt ta­nul­má­nya, s fon­tos kö­vet­kez­te­té­se­ket ta­lá­lunk Bednanics Gá­bor A ma­gyar fő­vá­ros lí­rai meg­kö­ze­lí­tés­mód­ja­it tár­gya­ló írá­sá­ban. A „vá­ros” nem­csak köl­tői té­ma lett, ha­nem bi­zo­nyos mér­té­kű po­é­ti­kai vál­to­zást in­du­kált. Eb­ben a kö­zeg­ben élt még a ha­gyo­má­nyos­nak mond­ha­tó táj­le­írás. Pósa La­jos, Gár­do­nyi Gé­za és Szabolcska Mi­hály ver­se­i­nek alap­ér­zé­se az el­vá­gyó­dás, az idil­li fa­lu­si élet­for­ma ide­a­li­zá­lá­sa, de a köl­tők egy ré­sze fel­is­mer­te, hogy a nagy­vá­ro­si élet­ér­zés meg­fo­gal­ma­zá­sa nem tör­tén­het a ro­man­ti­ka esz­kö­ze­i­vel, egy­sze­rűbb ki­fe­je­zés­mó­dot kí­ván, ugyan­ak­kor fe­szült­ség for­rá­sa is, hisz a tö­meg, a zaj éles el­len­tét­ben áll a ter­mé­szet rom­lat­lan ve­ge­tá­ci­ó­já­val. A vá­ros za­ja elől a töl­gyek alá me­ne­kü­lő, „Kap­csos köny­vé­be” lí­rai re­mek­lé­se­ket író Arany Já­nos el­vá­gyó­dá­sa an­­nyi­ra szem­ben állt ko­ra fő tö­rek­vé­se­i­vel, hogy köl­té­sze­té­nek e ré­szét so­ká­ig nem be­csül­ték. Ha­lá­la után a lí­ra meg­kö­ze­lí­té­sé­nek más­fé­le böl­cse­le­ti meg­ala­po­zá­sát ad­ta Kom­já­thy Je­nő (Eisemann György mé­lyen szán­tó fe­je­ze­tet írt A ho­mály­ból meg­je­le­né­se al­kal­má­ból), s tíz év múl­va eze­ket az el­ve­ket szub­jek­tu­ma ki­ára­dá­sá­val te­téz­ve Ady End­re vit­te har­so­gó el­len­ér­zés­től kí­sért di­a­dal­ra. (Az Új ver­sek­től ugyan­csak Eisemann te­kin­ti át pá­lyá­ját és leg­jel­lem­zőbb köl­tői tö­rek­vé­se­it, a Nyu­gat­ról és a ma­gyar iro­da­lom vi­lág­iro­dal­mi be­ta­go­zó­dá­sá­nak kí­sér­le­té­ről Szegedy-Maszák Mi­hály fe­je­ze­te ad ké­pet.) A Nyu­gat és a nyu­ga­to­sok iránt meg­mu­tat­ko­zó s egy­re nö­vek­vő ér­dek­lő­dés fo­lya­ma­tá­ban óri­á­si sze­re­pe volt Ka­rin­thy Fri­gyes 1912-ben meg­je­lent Így ír­tok ti cí­mű mun­ká­já­nak, amely­ről a sza­bály­ta­lan, sok­ol­da­lú író­já­ról Bónus Ti­bor­tól ol­vas­ha­tunk ös­­sze­fog­la­lást.
Az 1920 utá­ni rész el­ső pil­lan­tás­ra döb­be­ne­tes új­don­sá­ga Ve­res And­rás Rej­tő Je­nő­ről írt mé­lyen szán­tó ta­nul­má­nya (A pony­va klas­­szi­ku­sa). Vi­tat­ha­tat­lan, hogy Rej­tő nap­ja­ink­ban is ta­pasz­tal­ha­tó nagy nép­sze­rű­sé­ge min­den­képp in­do­kolt­tá te­szi az élet­mű­vé­vel tör­té­nő szem­be­né­zést, de megint csak azt mond­ha­tom, fáj­dal­mas, hogy a ró­la szó­ló fe­je­zet jócs­kán szín­vo­na­la­sabb, mint egy­né­hány ma már klas­­szi­kus­nak szá­mí­tó írónk tö­rek­vé­se­i­nek mél­ta­tá­sa. (A ki­ma­radt je­len­tős írók­ról nem is szól­va.) És is­mét szem­be­ta­lál­ko­zunk ez­zel a pa­ra­do­xon­nal olyan va­ló­ban ki­tű­nő rész­le­tek­ben, mint Jó­zan Il­di­kó­nak a for­dí­tás­ról (Iro­da­lom és for­dí­tás), Szi­li Jó­zsef Hor­váth Já­nos­ról (A ma­gyar iro­da­lom ön­el­vű rend­sze­re­zé­se) vagy Ma­ro­si Er­nő Eu­ró­pai mű­vé­szet­ről és ma­gyar mű­vé­szet­ről szó­ló ta­nul­má­nya­i­ban.
A má­so­dik nem­ze­dék ki­emel­ke­dő író­i­ról jó né­hány ere­de­ti és új­sze­rű szem­pon­tot tar­tal­ma­zó mél­ta­tás ol­vas­ha­tó. Az ará­nyok is vi­tat­ha­tat­la­nok: a lí­ri­ku­sok kö­zül Sza­bó Lő­rinc, Jó­zsef At­ti­la és Il­­lyés Gyu­la, a pró­za­írók so­rá­ból Né­meth Lász­ló és ugyan­csak Il­­lyés kap ala­pos mél­ta­tást Kul­csár Sza­bó Er­nő, Kul­csár Sza­bó Zol­tán, Tverdota György és Szegedy-Maszák Mi­hály, il­let­ve Szirák Pé­ter, Do­bos Ist­ván és N. Hor­váth Bé­lá­nak a né­pi-ur­bá­nus vi­tát is mér­ték­tar­tó­an be­mu­ta­tó ta­nul­má­nya­i­ban. (A né­pi iro­da­lom ős­aty­já­ról Ve­res And­rás írt. Sza­bó De­zső-port­ré­ja iga­zi meg­le­pe­tés, ál­mom­ban sem gon­dol­tam vol­na, hogy ép­pen ő ér­tel­me­zi ilyen el­fo­gu­lat­la­nul az író pró­fé­tai at­ti­tűd­jét.) El­ső­sor­ban Jeney Éva jó­vol­tá­ból lé­nye­ges szí­nek­kel gaz­da­gít­ják az össz­ké­pet az er­dé­lyi ma­gyar iro­da­lom­ról ír­tak, meg­győ­ző, új is­me­re­te­ket köz­lő port­rét raj­zol Rad­nó­ti Mik­lós­ról Ferencz Győ­ző (Tra­u­ma és köl­té­szet: a nyel­vi ön­meg­al­ko­tás fo­na­la), bi­zo­nyos mér­ték­ben a hi­á­nyok pót­lá­sá­nak is te­kint­he­tő Erdődy Edit­nek az Új­hold­ról írt ös­­szeg­zé­se („Há­rom­éves iro­da­lom”), meg­győ­ző a nyu­ga­ti ma­gyar iro­da­lom össz­ké­pe, s a sok­ré­tű mai ma­gyar lí­rá­ból jó ér­zék­kel eme­li ki Rakovszky Zsu­zsát Zsadányi Edit. (Az ön­ér­tel­me­zés alak­za­tai kor­társ író­nők mű­ve­i­ben; a szá­zad­előn al­ko­tó író­nők­ről ugyan­csak szín­vo­na­las ta­nul­má­nya szól.)
A vál­lal­ko­zás ér­té­két jel­zi, hogy ma­gas­la­ti pont­ja­i­ról csak váz­la­to­san szól­tunk. Azt azon­ban min­den­képp leg­na­gyobb po­zi­tí­vu­mai kö­zé so­rol­hat­juk, hogy bő te­ret ad az iro­da­lom­tu­do­mány fi­a­ta­labb nem­ze­dé­ké­nek, mely­nek tag­jai kö­zül jó né­há­nyan meg is fe­lel­tek az előlegzett bi­za­lom­nak. Azt mond­hat­juk, hogy a ké­zi­könyv is­ko­lát is te­rem­tett, s an­nak ma­gas szín­vo­na­lát ugyan­csak rep­re­zen­tál­ja.

Hi­ány­ér­ze­te­im
Az itt kö­vet­ke­ző­ket el­ső­sor­ban azért mon­da­nám el, mert ben­nem is él a ma­gyar iro­da­lom egy­faj­ta tör­té­ne­te, s jó né­hány he­lyen más­ként, mint eb­ben a két kö­tet­ben meg­je­le­nik. Nem hi­ány­lis­tát nyúj­ta­nék be, egy-két (vagy több!) hi­á­nyos­sá­got azon­ban ak­kor is fáj­la­lok, ha tu­do­má­sul ve­szem, hogy né­me­lyik fe­je­zet nem ké­szült el. Posz­ter György ta­pin­ta­tos, ugyan­ak­kor nagy­sza­bá­sú bí­rá­la­tá­ban épp csak érin­tet­te azo­kat az író­kat, mű­ve­ket és ese­mé­nye­ket, ame­lyek­ről ol­vas­nunk kel­le­ne, akár tör­té­net­ről, akár tör­té­ne­te­i­ről esik szó, hisz tel­jes­ség­re nem is le­het, és nem is kell tö­re­ked­ni (hát­rá­nya­it jól pél­dáz­za a „sós­ka”, s a ve­le szem­ben ta­nú­sí­tott el­vá­rá­sok), de né­me­lyik hi­ány – eny­hén szól­va – fáj­dal­mas és vesz­te­ségér­zést szül.
Kez­de­ném a Pe­tő­fi-fe­je­zet­tel, amely cím­vá­lasz­tá­sá­nak meg­fe­le­lő­en a köl­tő kö­te­te­i­ről szól, ala­pos fi­lo­ló­gi­ai mun­ka. De lí­rá­já­ról, an­nak új­don­sá­ga­i­ról, ma­gá­val ra­ga­dó sza­bad­ság­har­cos ver­se­i­ről, köl­té­szet­tör­té­ne­ti je­len­tő­sé­gé­ről, le­gen­dá­já­ról, ha­tá­sá­ról itt ter­mé­szet­sze­rűen csak né­hány mon­dat ol­vas­ha­tó, mint ahogy vi­lág­iro­dal­mi meg­be­csült­sé­ge is ho­mály­ban ma­rad. Nyil­ván a hi­á­nyolt jel­leg­ze­tes­sé­gek­ről má­sik ta­nul­mány szólt vol­na, ám ez az ös­­szeg­zés nem ké­szült el. Nem kel­lett vol­na meg­vár­ni? S nem kel­lett vol­na épp eb­ben a nem lé­te­ző fe­je­zet­ben szá­mot vet­ni a kö­te­tek egyik jól ki­ve­he­tő tö­rek­vé­sé­nek, az életrajziság el­ve­té­sé­nek prob­lé­má­já­val? Hisz épp Pe­tő­fi ese­té­ben – és nem csak az övé­ben – az élet­rajz ese­mé­nyei vál­nak iro­da­lom­má. Egyéb­iránt itt le­he­tett vol­na szól­ni a ha­za­sze­ret ma igen­csak le­já­ra­tott fo­gal­má­ról, mint élet- és szem­lé­let­for­má­ló esz­mény­ről. A sok fon­tos böl­cse­le­ti fej­te­ge­tés mel­lett ez is he­lyet kap­ha­tott vol­na egy ma­gyar iro­da­lom­ról ké­pet adó vál­lal­ko­zás­ban, hi­szen a po­li­ti­ku­sok ál­tal köz­he­lyek­be ful­lasz­tott ér­zü­let a 19. szá­zad író­i­nak nyelv­hasz­ná­la­tá­ban még szent mel­lék­ér­tel­met ka­pott, és ön­ma­gunk­nak, az iro­da­lom be­csü­le­té­nek is tar­to­zunk az­zal, hogy vis­­sza­pe­rel­jük le­ala­cso­nyí­tott hely­ze­té­ből.
A 19. szá­zad vé­ge és a mai kor ro­kon­sá­got mu­tat egy­ben-más­ban. Egy év­vel Iványi Ödön A püs­pök atya­fi­sá­ga cí­mű re­gé­nyé­nek meg­je­le­né­se előtt, 1889-ben e kor­jel­lem­ző so­ro­kat ol­vas­hat­juk: „A mai, élet­be­vá­gó köz­gaz­dá­sza­ti ér­de­kek szol­gá­la­tá­ban ál­ló, vagy szen­ve­dél­­lyel po­li­ti­zá­ló kor­szak lá­zas iz­ga­tott­sá­gá­val s anya­gi­as gon­dol­ko­dás­mód­já­val, egy­ál­ta­lán nem ked­vez a na­gyobb el­mé­lye­dést kö­ve­te­lő köl­tői al­ko­tá­sok­nak, s mint­egy kény­sze­rí­ti az írót ar­ra, hogy kön­­nyeb­ben hoz­zá­fér­he­tő, gyor­sabb ha­tá­sú, rö­vid mű­vek írá­sá­ra for­gá­csol­ja szét ere­jét és hi­va­tott­sá­gát.” 1890-ben meg­szü­le­tett e szel­le­mi­ség át­fo­gó, epi­kus áb­rá­zo­lá­sa, Iványi Ödön re­gé­nye, amely­nek vég­ki­fej­le­te ugyan egy­ál­ta­lán nem meg­győ­ző, kor­áb­rá­zo­lá­sa azon­ban hi­te­les, ezért meg­ér­de­melt vol­na kü­lön fe­je­ze­tet. Amint Bródy Sán­dor ugyan­csak, már csak a na­tu­ra­liz­mus szin­te vég­te­len meg­va­ló­sí­tá­sa okán is, hisz a bal­sors elől csak a ha­lál­ba me­nek­vés je­lent­het me­nek­vést, val­lot­ta az író, s a kor ön­gyil­kos­ság-kul­tu­sza mint­ha iga­zol­ta vol­na vé­le­mé­nyét. Az er­köl­csi rom­lás, ame­lyet a na­tu­ra­liz­mus fé­lel­metes erő­vel tárt föl, Mik­száth­nál is jel­leg­adó, de ke­dé­lye­seb­ben, meg­bo­csá­tó hang­súl­­lyal, mint pél­dá­ul az Új Zrínyiászban. S he­lye­sen fi­gyel­mez­tet ar­ra Csé­ve An­na Mó­ricz Zsig­mond in­du­lá­sa­i­ról szól­va, hogy rá is ha­tott a na­tu­ra­liz­mus. A Tra­gé­dia elem­zé­se pél­da­mu­ta­tó. S hogy mi­ként ha­lad­ta meg Mó­ricz a na­tu­ra­liz­must, ho­gyan ju­tott a Tün­dér­kert ma­gas­la­tá­ra, új nem­zet­tu­dat meg­te­rem­té­sé­nek igé­nyé­vel, azt más­hon­nan kell meg­tud­nunk, egyik leg­na­gyobb re­gény­írónk to­váb­bi pá­lya­fu­tá­sá­ról ugyan­is nincs to­váb­bi in­for­má­ció, ami ugyan­csak fáj­dal­mas hi­á­nyos­ság.
De nem­csak Mó­ricz ala­pos pá­lya­ké­pe hi­ány­zik, ha­nem Tersányszky Jó­zsi Je­nőé is, s ez ugyan­csak ne­he­zen in­do­kol­ha­tó. Ez a rend­ha­gyó író ugyan sa­já­tos el­ve­ket val­lott az iro­da­lom­ról és a hal­ha­tat­lan­ság­ról, de ahogy Kakuk Mar­ci téb­lá­bol a vi­lág­ban, az bi­zony hal­ha­tat­lan­ná te­szi az el­eset­tek iránt ér­zett szo­li­da­ri­tá­sát sok­szor meg­fo­gal­ma­zó élet­re hí­vó­ját, ki­nek Le­gen­da a nyúlpaprikásrólja a ma­gyar pró­za re­me­ke.
Bi­zo­nyá­ra szi­go­rú szer­kesz­tői kon­cep­ció a ma­gya­rá­za­ta, hogy alig-alig ol­vas­ha­tunk Ju­hász Gyu­lá­ról és Tóth Ár­pád­ról, jól­le­het meg­ér­de­mel­tek vol­na port­rét. Amint je­lez­tem, he­lyes­lem Rej­tő Je­nő sze­re­pel­te­té­sét, de en­nek meg­lét­ében még ért­he­tet­le­nebb e két je­len­tős lí­ri­kus (Tóth Ár­pád a ma­gyar mű­for­dí­tás tör­té­ne­té­nek úgy­szin­tén je­len­té­keny alak­ja) mel­lő­zé­se.
Hi­á­nyo­lom a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti, né­pi in­dít­ta­tá­sú szo­ci­og­rá­fi­ák rész­le­te­sebb mél­ta­tá­sát. Nagy La­jos Kiskunhalomjától Er­dei Fe­renc Fu­tó­ho­mok­já­ig. Sza­bó Zol­tán, Ve­res Pé­ter, Féja Gé­za, Ko­vács Im­re, Dar­vas Jó­zsef ide­vá­gó mű­vei a 30-as évek so­kat vi­ta­tott, mű­faj (műnem?) -újító, fel­ka­va­ró al­ko­tá­sai vol­tak, ke­mény iro­dal­mi vi­ták ki­rob­ban­tói, oly­kor a tör­vény­ke­zés íté­le­tét is ma­gunk­ra von­va. Nem ér­tek egyet a Pusz­ták né­pe „az ide­gen­ség re­to­ri­ká­ja” szem­pont­ja sze­rint tör­té­nő elem­zé­sé­vel, még ke­vés­bé az­zal a kö­vet­kez­te­tés­sel, mely sze­rint „a fel­emel­ke­dés gyöt­rel­mes szép­sé­gé­ről al­ko­tott pél­dá­zat kel­tet­te vá­ra­ko­zást nem tel­je­sí­ti a mű”, bár nincs okom és jo­gom a fe­je­zet író­já­nak vá­ra­ko­zá­sát vi­tat­ni. Ért­he­tet­len, mi­ért nem vál­lal­ko­zott hoz­zá­ér­tő Il­­lyés lí­rá­já­nak, köl­té­szet­tör­té­ne­ti je­len­tő­sé­gé­nek be­ha­tó elem­zé­sé­re. Hi­á­nyo­lom Kodolányi Já­nost, ki­vált an­nak tu­da­tá­ban, hogy ki­tű­nő mo­nog­rá­fi­á­já­nak má­so­dik ki­adá­sa is meg­je­lent (Tüs­kés Ti­bor mű­ve) és fo­lyik élet­mű­vé­nek ki­adá­sa. Ezt a fe­je­ze­tet Csű­rös Mik­lós is ki­vá­ló­an meg­ír­hat­ta vol­na.
Itt egy ki­té­rőt ten­nék. A po­zi­tí­vu­mok kö­zött em­lí­tet­tem, hogy a ta­nul­má­nyok so­ra új nem­ze­dé­ket (is) rep­re­zen­tál, ki­tű­nő te­het­sé­ge­ket, akik­nek egy ré­sze je­les ered­mén­­nyel vé­gez­te „is­ko­lá­it”. Vi­szont ki­ma­rad­tak azok, akik más is­ko­lá­ba jár­tak, s el­kép­ze­lé­se­ik, iro­da­lom­ké­pük kü­lön­bö­zik a szer­kesz­tő­ké­től. Egé­szen biz­tos, hogy ma­gas szín­vo­na­lon ír­ták vol­na meg a hi­ány­zó ré­sze­ket, még ha eset­leg ke­ve­sebb fi­gyel­met for­dí­tot­tak vol­na is az el­mé­let­re, vi­szont ala­po­sab­ban ágyaz­ták vol­na be­le a mű­ve­ket a kor­ba és az élet­té­nyek­be. Hir­te­len­jé­ben meg­em­lí­te­nék né­hány – sze­rin­tem – hi­ány­zó, el­is­mert tu­dóst (Tüs­kés Ti­bor és Csű­rös Mik­lós ugyan­csak kö­zé­jük tar­to­zik): Pomogáts Bé­la, Fried Ist­ván, Ferenczi Lász­ló, Ke­nye­res Zol­tán, Sipos La­jos, Vasy Gé­za, Tar­ján Ta­más, Görömbei And­rás (még a név­mu­ta­tó­ban sem sze­re­pel, az­az egyet­len mű­ve sem ér­de­melt em­lí­tést), Frá­ter Zoltán…
A szer­kesz­tők, akik va­ló­ban ébe­ren fi­gyel­ték az iro­da­lom és a kul­tú­ra leg­fon­to­sabb ese­mé­nye­it, mel­lőz­ték a ma­gyar ke­resz­tény iro­da­lom be­mu­ta­tá­sát, s ez­zel olyan, egy­ál­ta­lán nem je­len­ték­te­len vi­lág­iro­dal­mi je­len­sé­gek, mint pél­dá­ul a neo­ka­to­li­ciz­mus ha­tá­sá­nak be­mu­ta­tá­sa­i­ról le­mond­tak, ho­lott ki­tű­nő fe­je­ze­te­ket ol­vas­ha­tunk olyan vi­lág­iro­dal­mi je­len­sé­gek­ről, ame­lyek a ma­gyar iro­da­lom fej­lő­dé­sé­ben sze­re­pet ját­szot­tak. Chestertontól Mauriacon és Graham Greenen át Heinrich Böllig hos­­szú-hos­z-­szú azok so­ra, akik­re ér­de­mes lett vol­na ki­te­kin­te­ni.
Ért­he­tet­len Sík Sán­dor hi­á­nya. Már az is vi­tat­ha­tó, Prohászka Ot­to­kár mi­ért csak ab­ban az ös­­sze­füg­gés­ben em­lí­tő­dik, hogy bí­rál­ta Ma­dách Im­re fő­mű­vé­nek szem­lé­let­mód­ját, vi­szont szót sem ér­de­melt, mint a 20. szá­za­di ha­zai ke­resz­tény vi­lág­né­zet meg­te­rem­té­sé­nek kulcs­fi­gu­rá­ja. De Sík Sán­dor sze­re­pe az iro­da­lom, a ne­ve­lés és az esz­té­ti­ka te­rü­le­tén is ki­emel­ke­dő, ar­ról nem is szól­va, hogy a ma­gyar lel­ki­sé­gi iro­da­lom meg­ha­tá­ro­zó újí­tó­já­nak ne­vez­he­tő, aki sza­kí­tott a köz­he­lyek­kel, s hí­res ta­nul­má­nyá­ban nagy­ko­rú­sí­tot­ta a ke­resz­tény iro­dal­mat. Az 1920 utá­ni iro­dal­ma­kat (a ki­sebb­sé­gi­e­ket is) be­mu­ta­tó kö­tet nyo­mon kö­ve­ti az 1956 fe­lé ve­ze­tő szel­le­mi tö­rek­vé­se­ket, majd a Ká­dár-rend­szer iro­da­lom­po­li­ti­ká­já­nak ala­ku­lá­sát, ám sze­rin­tem szer­kesz­tői sem is­me­rik Sík ki­vé­te­les ha­tá­sát, ahogy kon­fe­ren­cia­be­szé­de­i­ben ma­ka­csul vé­del­mez­te a ke­resz­tény er­köl­csöt. Ta­nul­má­nya­i­ban pe­dig írók és mű­ve­ik olyan jel­leg­ze­tes­sé­ge­i­re irá­nyí­tot­ta a fi­gyel­met, ame­lyek­ről má­sutt szó sem es­he­tett. Lap­ja, a Vigilia e kor­szak egyik meg­ha­tá­ro­zó fo­lyó­ira­ta volt, el­is­mer­ten a leg­szín­vo­na­la­sabb iro­da­lom­kri­ti­ka ott­ho­na. Sík Sán­dor nem volt ko­ra ki­emel­ke­dő lí­ri­ku­sa, de nap­ja­ink­ban is ér­vé­nyes mo­nog­rá­fi­á­i­nak jó né­hány meg­ál­la­pí­tá­sa (pél­dá­ul a Zrí­nyi stí­lu­sá­ról ír­tak), esz­té­ti­ká­ja pe­dig szel­le­mi nyi­tott­ság­nak re­mek pél­dá­ja. Ha va­la­ki eb­ből a kör­ből, hát ő bíz­vást meg­ér­de­mel­te vol­na, hogy mél­tány­ló fe­je­zet ké­szül­jön ró­la és ar­ról az irány­zat­ról, amely­nek gáncs­ta­lan, nagy kép­vi­se­lő­je volt. (Még egy ide­vá­gó meg­jegy­zés: a har­min­cas évek mes­­sze leg­nép­sze­rűbb köl­tő­je, Mécs Lász­ló nem sze­re­pel, ho­lott ér­de­kes po­é­ti­kai elem­zés­re ad­na al­kal­mat az írott és elő­a­dott szö­veg ha­tá­sá­nak ös­­sze­ve­té­se.)

A ti­tok­za­tos bölcs, Püthagorasz gon­do­la­tai kö­zül idé­zi Ham­vas Bé­la (ró­la sem szól a ké­zi­könyv) Anthologia humana cí­mű mű­vé­ben: „Csá­bí­tás, szó­val, tet­tel va­ló csa­lo­ga­tás el­le­né­re csak olyat tégy s olyat mondj, ami­nél job­bat nem tudsz.” (Mi­lyen szép is lett vol­na egy ilyen fe­je­zet­cím: Meg­je­lent Ham­vas Bé­la Anthologia humana cí­mű gyűj­te­mé­nyé­nek har­ma­dik ki­adá­sa!) A kö­te­te­ket von­zó, szép ki­adás­ban köz­re­a­dó Gon­do­lat Ki­adó nyil­ván csa­lo­gat­ta, csá­bí­tot­ta (eset­leg erő­sza­kol­ta) a szer­ző­ket: ad­ják le a kéz­ira­tot, ők pe­dig meg­tet­ték, ho­lott bi­zo­nyá­ra lel­kük mé­lyén érez­ték, job­bat is tud­ná­nak; még egy kis tü­re­lem, s tel­je­sebb le­het­ne a mű. Nyil­ván e kény­sze­rű si­et­ség is a ma­gya­rá­za­ta a hi­á­nyok­nak, ame­lyek kö­zül né­há­nyat még szó­vá ten­nék.
Poszler György em­lí­tett bí­rá­la­tá­nak szó­hasz­ná­la­tá­val él­ve, né­há­nyan igen­csak „ros­­szul jár­nak”. Vagy Né­meth Lász­ló sze­ren­csét­len ti­po­ló­gi­á­ját idéz­ve: van­nak, akik „to­vább men­tek”, má­sok „le­ma­rad­tak”. „To­vább ment” a kü­lön­ben fon­tos sze­re­pet ját­szott Új Symposion, „le­ma­radt” vi­szont Gelléri An­dor End­re. „To­vább ment” a Ma­gyar Mű­hely, ám „le­ma­radt” egy olyan ös­­sze­fog­la­lás, amely a ma­gyar mű­for­dí­tás nagykorúsodását mu­tat­ná be.
Ros­­szul járt a har­ma­dik nem­ze­dék jó né­hány ki­vá­ló író­ja. Min­de­nek­előtt Jékely Zol­tánt em­lí­te­ném, akit már Ba­bits is nagy­ra be­csült. A marosszentimrei temp­lom­ban a ma­gyar vers­iro­da­lom egyik csú­csa, de jó né­hány fe­lejt­he­tet­len köl­te­mé­nye klas­­szi­kus re­mek­lés. Idéz­ném egyik leg­ked­ve­sebb, bá­mu­la­tos táv­la­to­kat sej­te­tő mű­vé­ből: „Zöld ré­ten döng a bar­na fut­ball / – kü­lö­nös dzsun­ge­li ze­ne –, / eget jár s föld­re-föld­re hup­pan, / hős gyer­mek­kor­ból izenet. // – Min­dig lesz a nagy­vá­ros­ok ha­tá­rán / egy-egy le­ta­rolt-gye­pű rét / hol hű­vös al­ko­nya­ti órán / hal­la­ni e mély dobzenét…” (Fut­bal­lis­ták). Ko­runk e mí­to­szá­nak meg­je­le­né­se­kor min­dig a Kohut Vi­li bom­ba gól­já­ról ver­set író Zelk Zol­tán jut eszem­be, és Mándy Iván re­mek­lé­se, A pá­lya szé­lén. S a men­­nyei fut­ball­pá­lya le­lá­tó­ján ta­lán ott ül­dö­gél Homálynoky Szaniszló aty­ja, Kálnoky Lász­ló is, akit az em­lí­tet­tek­hez ha­son­ló­an hi­á­ba ke­res­gé­lünk. Õ bi­zo­nyá­ra zor­dan nyug­táz­ná ezt. Jékely mo­so­lyog­na, Mándy meg­bo­csá­tó­an le­gyin­te­ne, hi­szen az Új­hold­ról ír­va Erdődy Edit őt is a pá­lya kö­ze­pé­re szó­lít­ja. Zelk Zol­tán pe­dig az­zal kár­pó­tol­ná ma­gát, hogy el­nye­ri a szer­kesz­tők pa­pír­pén­ze­it. Hát Ko­lozs­vá­ri Grandpierre Emil? Õ alig­ha­nem olyas­fé­le iro­ni­kus ta­nul­mányt ten­ne köz­zé, ami­lyen­ben a ma­gyar ok­ta­tás­ügy és pe­da­gó­gia bal­lé­pé­se­it so­rol­ta elő.
De mit ten­ne Dsida Je­nő? Mi­köz­ben ró­la kel­lett vol­na ír­ni. „Pé­ter aludt, Já­nos aludt, Ja­kab aludt”, így az­tán egyet­len szót sem szól­tak a Nagy­csü­tör­tök és a Psal­mus Hungaricus szer­ző­jé­ről.
Jobb sor­sot ér­de­melt vol­na né­hány új­hol­das író is, jól­le­het a fo­lyó­irat­ról szó­ló fe­je­zet ró­luk írt mél­ta­tá­sai szé­pek és ta­lá­ló­ak. Nincs a mo­dern ma­gyar iro­da­lom­nak olyan ká­non­ja, amely­ből Ne­mes Nagy Ág­nes hi­á­nyoz­hat­nék. In­nen hi­ány­zik. Rá­ba György egyik leg­ki­vá­lóbb köl­tőnk, iro­da­lom­tör­té­ne­ti mű­vei meg­ke­rül­he­tet­le­nek. Mint­ha bú­jócs­káz­nék, csak itt-ott buk­kan föl. Hubay Mik­lós se­hol. Nem­ze­dé­ke egyik leg­na­gyobb köl­tő­je, Or­bán Ot­tó ugyan­csak­.
Mes­­sze­me­nő kö­vet­kez­mé­nyei van­nak, hogy az írói szo­ci­og­rá­fi­ák­ról és a né­pi iro­da­lom fon­tos köl­tő­i­ről sze­ré­nyen tör­té­nik em­lí­tés. Itt ke­res­het­jük an­nak a fur­csa ér­té­ke­lés­nek a gyö­ke­re­it, amely­nek nyo­mán Ju­hász Fe­renc né­mi­képp vi­tat­ha­tó kö­vet­kez­te­té­sek ál­do­za­ta, Nagy Lász­ló vi­szont még vi­tat­ha­tó ér­ték­íté­le­te­ket sem kap. Az ő hi­á­nya meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan!
Szól­nék egy-két szót a nyu­ga­ti és ten­ge­ren tú­li ma­gyar iro­dal­mak tár­gya­lá­sá­ról. Már csak azért is meg­te­he­tem ezt, mert társ­szer­ző­je le­het­tem A nyu­ga­ti ma­gyar iro­da­lom 1945 után cí­mű kö­tet­nek, mely­nek kéz­ira­tát lel­ke­sen ja­vít­tat­ták a lek­to­rok, s rész­ben ez és az ak­kor for­ga­lom­ban lé­vő ti­lal­mi lis­ták okoz­ták hi­á­nya­it. Itt­hon kri­ti­kái fő­ként a rend­szer­vál­tás után erő­söd­tek, ami­kor pá­lyá­ra lép­tek és ez ügy­ben meg­szó­lal­tak, akik ad­dig muk­kan­ni sem mer­tek. De ez ma­gán­ügy. Az azon­ban nem, hogy a ma­gyar iro­da­lom­nak e fon­tos tar­to­má­nya­i­ról nem le­het a Lá­tó­ha­tár, majd Új Lá­tó­ha­tár ala­pos elem­zé­se hí­ján ké­pet kap­ni. (A név­vál­to­zás okai és kö­rül­mé­nyei re­gény­be il­lő­ek, jel­lem­zik az ak­ko­ri ma­gyar kul­túr­po­li­ti­ka tö­rek­vé­se­it.) A nyu­ga­ti ma­gyar iro­da­lom egyik leg­je­len­tő­sebb író­ja, Tűz Ta­más is meg­ér­de­melt vol­na egy-két jó szót. (Köl­tői sú­lyá­val még Pándi Pál tisz­tá­ban volt, fi­gyel­te kö­te­te­it.)
Ki­nek ké­szült a vár­va várt iro­da­lom­tör­té­net? – ve­ti föl a kér­dést Posz­ter György. A di­á­kok­nak – vá­la­szol­ja. Né­mi­képp ké­tel­ke­dem, hogy a mai di­á­kok­nak (szü­le­i­nek) van-e majd­nem húsz­ezer sza­bad fo­rint­juk a há­rom kö­tet bir­tok­lá­sá­ra. Pe­dig ér­de­mes vol­na köny­ves­polc­okon elő­ke­lő hely­re ten­ni. Hogy van­nak hi­á­nyos­sá­gai? Me­lyik iro­da­lom­tör­té­net­nek nin­cse­nek? Ta­lán jő egy jobb kor, ami­kor eze­ket el­tün­tet­ve még tel­je­sebb lesz e kü­lön­ben fon­tos, ér­té­kes, né­hol ki­tű­nő gyűj­te­mény.
(Gon­do­lat Ki­adó, Bu­da­pest, 2007)

Rónay Lász­ló
Vi­gí­lia, 2008. feb­ru­ár