Pomogáts Béla – Civil társadalom és politikai kultúra Magyarországon*
Napjaink
Aki rendszeresen olvassa a magyarországi újságokat, könnyen arra a véleményre juthat, hogy magyar földön valójában nincs vagy csak töredékesen és kezdetleges módon létezik a „civil társadalom”, legalábbis annak a hagyománynak az értelmében, amely szerint ezt a fogalmat a kurrens nyugat-európai politológiai és szociológiai iskolák meghatározzák. Egyetlen példát (ha tetszik, forrásmunkát) idézek fel.
Ez a David Miller által 1991-ben Oxfordban közreadott és 1995-ben Budapesten magyar fordításban is megjelentetett Politikai filozófiák enciklopédiája című kézikönyv, amely széles körű tudományos konszenzus nyomán a következő módon határozza meg a „civil társadalom” fogalmát: „az államtól különvált társadalmi és gazdasági berendezkedések, törvények, intézmények”. Majd a részletesebb elemzés során a fogalom történetére is kitér, először Cicero, majd Locke és Ferguson államtana nyomán, ezek szerint a „civil társadalom” fogalma „nemcsak az egyes államokra utalt, hanem a kellően fejlett, tehát városokat magában foglaló, saját jogi kódexszel (ius civile) bíró politikai közösségek általános életviszonyaira is, melyekhez hozzáértették a civilizáltságot és urbanitást (a barbárok és a preurbánus kultúrák nem számítottak civil társadalomnak), a polgári társas viszonyt – vagyis hogy az élet a polgári joghoz igazodjon és igazíttassék –, valamint a »civil élet« és a »ke-reskedelmi mesterségek« kifinomultságait.”
Ez a meghatározás tulajdonképpen a skót származású Adam Ferguson (1723–1816) véleményére épül, aki Tanulmány a polgári társadalom történetéről („Essay on the History of Civil Society”) című 1767-ben közreadott munkájában az őskortól a civilizáció kibontakozásáig követte nyomon a „civil társadalomra” utaló eszmék és intézmények történetét. Ettől kezdve a „civil társadalom” (számos szerzőnél a polgári társadalom) fogalma a modernkori tapasztalatok és törekvések egyik kulcsfogalmává vált, minden esetben elkülönülve az államszervezettől és az ezt meghatározó politikai társadalomtól. Mi több, a „civil társadalom” kifejlődése és megerősödése, szabadsága és érvényesülése a polgári életforma kritériuma és fokmérője lett, és a „civil társadalom” elégtelen működése, a visszaszorítására irányuló törekvések minden esetben azt jelezték, hogy az európai mintájú polgárosodás kialakulásában komoly zökkenők következtek be.
A „polgári” jelző és minősítés egy időben, természetesen a mögöttünk lévő kommunista korszakra gondolok, semmiképpen sem hordozott pozitív tartalmakat és értékeket, pontosabban a „citoyen” fogalma teljességgel kiszorult a politikai gondolkodás teréből, és csak a „bourgeois” fogalma, természetesen erősen elítélő módon, kapott szerepet. Már pedig a nyugati társadalombölcseletek mindig a „citoyen” fogalmával – és az ebben a fogalmi körben meghatározható felfogással, szemléletmóddal, magatartással – operáltak, erősen pozitív tartalmat rendelve a fogalom mellé. Erről tanúskodik különben a tizenkilencedik és huszadik század világ- és magyar irodalma is, például Dickenstől Thomas Mannig és Jókai Mórtól Márai Sándorig.
Előadásom tárgya: a „civil társadalom” és a politikai kultúra viszonyának magyarországi alakulása – e rövid bevezetés után hadd vágjak nyomban a dolgok közepébe. Arról szeretnék ugyanis beszélni, hogy az 1989–1990-es úgynevezett „rendszerváltás” után (sőt még korábban) imponáló lendülettel fejlődésnek induló magyarországi „civil társadalom” teljesebb kibontakozása később mintha elakadt volna, és mindez az ugyancsak gyors ütemben kibontakozó politikai kultúra visszaesését eredményezte. Politikai szabadság természetesen létezik Magyarországon (illetve a Kárpát-medencei magyar közösségek életében), a „civil társadalom” fejlődése azonban érzékelhető módon elakadt vagy zsákutcába került, mondhatnám így is, egyszerűbben: szinte mindenre rátenyerelt a hihetetlen hatalmat és befolyást élvező pártpolitika, és vele együtt a pénz politikája, amely hol szolgálja, hol uralja a pártpolitikát.
Nem kell különösebb társadalomkutatói búvárkodásokat és elemzéseket végezni ahhoz, hogy eljussunk a következtetésig: a magyar társadalom, a magyar közélet ma súlyos politikai, szociális és morális válságot él át, és ez a válság érzékelhető a kisebbségi magyar közösségekben: Erdélyben és a Felvidéken is. Erről a válságról mindazonáltal, legalábbis a nyilvánosság színterein, kevés szó esik, pontosabban: mindkét magyarországi (és persze mindkét erdélyi) politikai erő (akár így is fogalmazhatnék: politikai „hitfelekezet”) részéről hangzanak el igen vészjósló kijelentések, kizárólagosan a szembenálló politikai erő felelősségéről, arra azonban alig törekszik valaki, hogy elmélyültebben és elemző módon vessen számot a mára kialakult széles körű válság természetével, okaival és következményeivel. Az alábbiakban néhány olyan tényezőt vagy körülményt veszek fontolóra, amelyek (nézetem szerint) veszedelmesen akadályozzák a „civil társadalom” teljesebb kifejlődését.
1. Igen fájdalmasnak és ártalmasnak tartom azt, hogy a magyar értelmiség, különösen a humán értelmiség (írók, művészek, tudósok, tanárok) korábban, még a legsötétebb diktatúra évtizedeiben is érvényesülő közéleti tekintélye és hatékonysága a mögöttünk álló évtizedben egy igen radikálisan működő „erózió” áldozata lett. A közép-európai rendszerváltozásoknak mindenütt a humán értelmiség volt a kezdeményezője és szervezője, ez a történelmi szerep fokozatosan és most már rohamos tempóban leépült, és mára ott tartunk, hogy a humán értelmiségnek szinte semmi befolyása sincs a közélet eseményeire, kivált a politika stratégiai döntéseire. Ez az értelmiség radikálisan visszavonult a közéleti viták tereiről, és legfeljebb egy-egy aláírásokat gyűjtő tiltakozó memorandum körül adja létezésének jelét. Ezek a memorandumok és akciók azonban mára a legkevésbé sem érdeklik a politikát. A kormányzati pozícióban lévő politikusok, de az ellenzékiek is hovatovább szánakozó mosollyal legyintenek az értelmiségi emberek „okvetetlenkedéseire”, és legfeljebb a hozzájuk teljes mértékben lojális értelmiségiek számíthatnak némi figyelemre, azok, akik igazolni és nem bírálni kívánják a pártpolitikusok döntéseit.
2. Időközben felnövekedett és megerősödött az a gazdasági-pénzügyi hatalmi csoport, amely többnyire nem nyilvánosan, inkább a színfalak mögött tartja kezében a politikai döntéseket. Ez a pénzügyi „elit” időnként ad némi szerény alamizsnát a kultúra képviselőinek, természetesen elvárva azt az ellenszolgáltatást, hogy az alkotó értelmiség nem okvetetlenkedik a milliárdosok gyanús ügyeinek firtatásában, magát a kultúrát mindazonáltal hasznos, de nem szükséges dekorációnak tekinti a pénz világának homlokzatán, anélkül persze, hogy komolyabban fáradozna a kulturális értékek megértése és elsajátítása körül. Léteznek persze látványos kultúratámogató akciók, ezek azonban, időnként igen zavaró módon, nemcsak az alkotó szellem elismerését, hanem legalább annyira (vagy még inkább) a pénz megdicsőítését szolgálják. A magyar kultúra ma nem báró Hatvany Lajosokkal és báró Kornfeld Zsigmondokkal találja szemben magát, már csak annak következtében is, hogy a mai krőzusok műveltségét nem lehet Hatvany Lajos műveltségéhez hasonlítani, és a milliárdosok körében (kevés kivétellel) nem alakult ki az a mentalitás, amely száz esztendővel ezelőtt a modern magyar kultúra létrejöttének elsőrendű támasza volt.
3. A politikai-kormányzati munkában igen sok kínos zavar tapasztalható. Csak a legutóbbi hónapokban is: az egészségügyi törvény körül épeszű ember mára alig képes átlátni és megítélni a fejleményeket, csak az érzékelhető, hogy egy átalakítási stratégia, amelyre különben éppen az egészségügyi szolgáltatások rendszerének hatékonyabb (és átláthatóbb) működtetése érdekében múlhatatlanul szükség volna, jó mélyen belesüllyedt a pártpolitikai élet mocsarába, és az országgyűlési képviselők sem igen tudják megmagyarázni, hogy miért érdemes támogatni, vagy miért kell elutasítani ezeket a reformokat. A mögöttünk álló népszavazás azután pontot tett az egészségügyi reform ügye mögé: véleményem szerint mind a kormányzati oldalon kezdeményezett reform, mind ennek radikális elutasítása a magyar egészségügy és általában a reformkezdeményezések téves megközelítését, illetve eleve elutasítását jelentette, és mint ilyen, az egész folyamat – kezdeményezésével és végső kifejletével együtt – sokat ártott a különben szükséges reformok ügyének. Az egészségügyi reformot azért hozom példának (természetesen hivatkozhatnék a reformkényszer, a reformkezdeményezés más példáira is!), mert ennek a reformnak a tervezése, megvalósítása és elutasítása olyan könnyen és sokoldalúan mutatja be a magyarországi reformpolitika gyenge pontjait, mint az a bizonyos állatorvosi mappa a lovak betetségeit. (Az „állatorvosi ló” metaforája ugyebár Deák Ferenc óta közkeletű magyar retorikai fordulat.)
4. A legfontosabb beruházási ügyekben kifejezetten szerencsétlenkedés és kapkodás tapasztalható, így például az úgynevezett „kormányzati negyed” felépítése körül, a tervezetre eddig, mint mondják, sokszázmillió forintot költöttek el, majd sajátos kommunikációs ötlettel bejelentették, hogy a műveleteket nem „leállították”, hanem „megállították” (nagyon finom stilisztikai érzékre vall, ha a kettő között valaki felfedezi a különbséget). Hasonló tapasztalatokat lehetett szerezni a budapesti metróépítés körül, csak úgy röpködnek a százmilliók, amikor szó esik arról, hogy az építkezés költsége hétfőről keddre milyen mértékben változik. (Korábban hasonló számháború zajlott az autópályák építése körül.) Mondhatnám, ember legyen a talpán, aki ezekben a bonyodalmakban eligazodik.
A hevenyészett kormányzati intézkedések természetesen nem pusztán a jelenleg regnáló adminisztráció számláját terhelik, így volt ez a korábbi kormányok idején is, hadd emlékeztessek a Nemzeti Színház felépítése körüli érthetetlen és siralmas dolgokra: elkészült egy meglehetősen széles szakmai körben rokonszenvvel fogadott tervtanulmány, hozzáfogtak az alapozás munkálataihoz, aztán következett egy új kormányzati ciklus, és az illetékes hatalmi tényező befejezettnek nyilvánította az elkezdett építkezést, elvetette a már elfogadott terveket, és saját „házi” építészével (aki a villáját is megtervezte) készíttetett új helyszínre új terveket, a korábbi elképzelések emlékeztetőjéül meg ott maradt a (mára konszolidált) úgynevezett „nemzeti gödör”. A színház végül is felépült, hála Istennek, működik (a magyar színészet hőskorában, Déryné idején, falusi pajtákban is tartottak sikeres színielőadásokat), a nemzet színháza mindazonáltal a legkevésbé sem emlékeztet azokra az épületekre, amelyekben Európa nyugati részén egy reprezentatív teátrum tevékenykedik.
5. A magyar közéletben történelmileg nem ismeretlen, de mindig tragikus következményekkel járó szakadás tapasztalható, és mára két magyar közélet, két magyar értelmiség, két magyar kultúra létezik. A „pártok Magyarországa” lehetetlenné tesz minden közös vállalkozást, közös felelősségvállalást és közös sikert. Nem tudom, a politikai osztályban és a tudós politológusok körében (akiknek úgynevezett „szakszerű” magyarázatai számomra mindinkább közönséges hadovának tetszenek) felismerte-e valaki ennek a kettészakadásnak a végzetessé váló következményeit. Pedig könynyű volna felidézni a magyar történelem beszédes példáit, mondjuk a Mohács előtti korszakból, midőn a király serege nem várta be azt, hogy csatlakozzanak hozzá az erdélyi, a horvátországi és a csehországi hadak, ezek egy része szándékosan, hatalmi ambícióktól vezetve, miként Szapolyai János erdélyi serege tette, hagyta magára és hagyta elvérezni a királyi sereget, és mindez történelmi értelemben tette tönkre azt az országot, amely valamivel korábban még a közép-európai régió vezető hatalma volt. (Innen azután, mondhatni, egyenes út vezetett el Trianonig.) A magyar történelem számos olyan példát ismer, amelynek tanúsága szerint a nemzeten belüli ellenségeskedés végzetes következményekkel járt az egész ország számára.
Mára nemcsak a magyarországi, hanem a határon túli magyar politikai közösségeket is végzetes belső ellentétek osztják meg, többnyire természetesen a magyarországi pártoskodás mintájára és hatására. Erdélyben egészen különleges szerencse, mondhatnám, kegyelmi ajándék kellett ahhoz, hogy a nemrégiben lezajlott európai parlamenti választásokon végül is négy magyar képviselő lehetett a magas brüsszeli testület tagja. Mindenesetre az erdélyi magyar politikai közösség (részben magyarországi példák és biztatások nyomán történt) végzetes kettészakításának könnyen lehetett volna az a következménye, hogy egyetlen magyar képviselő sem kerül az európai honatyák közé, és ez a veszedelem továbbra is fenyeget a soron következő romániai parlamenti választások alkalmával. A mostanában eluralkodó választási retorika arra utal, hogy az erdélyi magyar összefogás eszméje jelenleg távolabb áll a megvalósulástól, mint korábban bármikor. Talán elmondható, hogy a román államfő sikeresen dolgozott az ottani magyar politikai közösség kettészakításán, és ezt a manipulációs tevékenységét nyilván a jövőben sem adja fel.
6. A politikai élet bipoláris rendszerének kialakulása eredményezte, hogy a magyar (és a határokon túli magyar) közéletben és kultúrában minden korábbi várakozással szemben rendkívüli mértékben megerősödtek a szélsőséges politikai erők pozíciói – egyelőre a szélsőjobboldalon, minthogy a magyar baloldal teljesen szétesőben van, az úgynevezett baloldali politikai tényezők sem szívesen képviselik a hagyományos baloldali politikai értékeket, ezeknek jelenleg nincsen képviselete, és általánosságban is a baloldal fogalma elveszítette valódi jelentését és hitelességét, így azután baloldali lobogókkal legfeljebb a politikai mező szélső bal szélén fellépő pártocskák tesznek kísérletet. Ezeknek azonban – a Kádár-féle rendszer bűnei és hitelvesztése következtében – szerencsére nincsenek tényleges lehetőségeik. Viszont mindinkább teret nyertek az egykori hazai szélsőjobboldal ideológiai és mozgalmi örökösei és ezeknek félkatonai szervezetei, amelyek mára öntudatosan masíroznak, gondolom, valamiféle, a vágyálmokban körvonalazódó hatalomátvétel felé. Ebben a tekintetben voltak félelemkeltőek és kiábrándítóak a magyarországi szélsőjobboldal félkatonai szervezeteinek egyenruhás, Árpád-sávos felvonulásai és tüntetései. Magam igen veszedelmesnek tartom, hogy tulajdonképpen jó szándékú és a magyarság jövőjéért aggódó fiatalok olyan lobogók alatt, olyan jelszavak mellett keresik helyüket, amelyek különben az ország idősebb nemzedékeit egy kifejezetten magyarságellenes, nemzetvesztő politikai kurzusra emlékeztetik. Mindez, más elszomorító példákkal együtt arra utal, hogy Magyarországon súlyos válságban van az iskolai történelemoktatás.
7. Végül: számot kell vetni annak következményeivel, hogy az ország igen kis része hihetetlenül meggazdagodott, igen nagy része pedig hihetetlenül elszegényedett. Annak idején (különben a későbbiekben helyét a szélsőjobboldalon kereső Oláh György egy híressé vált metaforája nyomán) „hárommillió koldus” Magyarországáról beszéltek, és az ezzel járó társadalomkritika kifejezésre talált a szociáldemokrácia, a polgári liberalizmus és a népi irodalom táborában is. Mára ismét létrejött ez a hárommilliós (vagy nagyobb) szegénység: a kiszolgáltatott, teljességgel reménytelen és jövőkép nélküli embersokaság, amely egyszerűen képtelen integrálódni a polgári társadalomba, és csupán azért nem veszélyezteti igazán ennek a társadalomnak a berendezkedését, intézményeit, mondjuk így: a gazdagok mind korlátlanabbá váló „egyeduralmát”, mert nincs politikai képviselete. És akkor még nem szóltam azokról a rejtett és időzített „bombákról”, amelyek egyszer valóban felrobbanhatnak és veszedelmes társadalmi válságot idézhetnek elő: természetesen az emberhez méltó élet elemi feltételeit is nélkülöző, nyomorban élő rétegekre, például a vidéki cigányságra gondolok.
A magyar társadalom, mondhatnám, ma két politikai stratégia vagy inkább lelki berendezkedés megosztó világában vergődik: egyfelől érvényesül egy bizonyos absztrakt racionalitás, amely hatékony reformintézkedések által kívánja megoldani a kialakult válságos helyzetet, másfelől érvényesül egy szenvedélyekre, mindenekelőtt (kétségtelenül jogos) társadalmi elégedetlenségre építő demagógia, amely voluntarista elképzelések révén ígéri ugyanezt. Úgy gondolom, hogy értelmes, ugyanakkor empatikus beszéddel kellene elemezni a válság okait, körülményeit és a megoldás lehetőségeit. Ez az értelmes és empatikus beszédmód azonban csak olyan társadalomban képzelhető el, amelynek gondolkodása, érvelési rendszere és retorikája nincs kiszolgáltatva a pártpolitikának, pontosabban, amely a politikai pártok partikuláris érdekei helyett az ország, a nemzet, a társadalom hosszú távú érdekeit tartja szeme előtt. Vagyis civil módon, a „civil társadalom” nevében és eszközeivel vállal és végez el stratégiai jellegű feladatokat. Erre pedig csak az értelmiségnek (a független értelmiségnek) lehet képessége és mandátuma. Ha tehát ki akarunk emelkedni a szociális, politikai és morális válságból, ennek az értelmiségnek kellene (akárcsak a nyolcvanas évek végén) felemelnie a fejét és a szavát.
* (Előadás a nagyváradi „Varadium Napokon”, 2008. április 23-án)