„…egy kép­zelt vár­ud­var … lo­va­gi küz­dő­te­rén” – Tóth Elem­ér Töl­gyek cí­mű ver­ses­kö­te

(Könyvről könyvre)  Az iga­zi  vers értelme, célja, élete több mint a szép – az iga­zi vers in­tel­lek­tu­á­lis for­má­ba sű­rí­tett energia, magyarul: tett… Ugye, a vers ott kez­dő­dik va­la­hol, ahol sza­vak­kal, em­be­ri nyelv­vel ki­fe­jez­ni már nem le­het töb­bé – ír­ja Márai Me­ré­nyi Gyu­la Rosa Mystica cí­mű vers­kö­te­té­vel kapcsolatban.

Valahol ott kez­dő­dik te­hát a vers, ahol mint egy pa­rá­nyi rá­di­um ott él a so­rok kö­zött, el­kezd ani­mál­ni, s vi­szi az ol­va­sót – mit viszi! – ra­gad­ja ma­gá­val, nem hagy­ja nyu­god­ni, to­vább él ben­ne – egy­szó­val új­ra­éli  a köl­tő gon­do­la­ta­it, át­éli ugyan­azo­kat az érzéseket, amelyet az al­ko­tó érez­he­tett al­ko­tás közben. A jó vers­nek te­hát ez az is­mér­ve! Va­la­mi ilyes­mit érez­tem, ami­kor kéz­be vet­tem Tóth Elemér Tölgyek cí­mű, a kö­zel­múlt­ban meg­je­lent kötetét. Sokáig hall­ga­tott – vagy hall­gat­tat­ták – Tóth Elemért. Sokan már elparentálták, hallgatását, érzékeny lel­kü­le­tét sér­tő­dött­ség­nek tud­ták be, nyelvének, magyarságának fél­té­sét félremagyarázták.És most íme, az új kö­tet egy kiérlelt, minden te­kin­tet­ben ma­gas szin­tű vers­tech­ni­ká­val, mon­dan­dó­já­nak, té­ma­vá­lasz­tá­sá­nak szín­ská­lá­já­ban gaz­da­gab­ban tér vis­­sza, s fog­lal­ja el a ne­ki ki­já­ró he­lyet  ha­zai köl­té­sze­tünk­ben.

Ver­se­lé­sé­ben új színt kap a fe­le­sé­gé­hez írt sze­rel­mes ver­sek hangulata. Az öre­ge­dő köl­tő múlt­idé­ző szo­nett­je­i­ben új­ra­éli a sze­rel­mes pillanatokat, s a vá­lasz­té­kos nyelvezet, a szó­ké­pek cso­dás ere­je élő­vé va­rá­zsol­ja a je­len mu­lan­dó­sá­gát. Mert le­het-e szeb­ben mondan a ked­ves­nek hogy:

        …Te vol­tál az él­te­tő for­rás,
              örö­kös fény, örökös sod­rás –
        meg­si­mo­gat­lak vén ke­zem­mel.       
                                                      (Ve­led)

A sze­rel­mes ver­sek akár egy szonettkoszorút is ké­pez­het­tek vol­na, ha a köl­tő ar­ra tö­rek­szik. Bi­zo­nyí­tás­ként hadd áll­jon itt egyné­hány vers­cím: pél­dá­ul a Ta­va­szi va­rázs, Dal, Sze­re­lem, Meg­ké­sett val­lo­más, mely­ben ilyen so­rok van­nak: „S bár kin­cse­ink közt akad pár hamis / ki­ros­tál­ták éle­tünk­ből az évek… / Ná­lad nél­kül már fe­lé­nyit sem érek!”  De meg­ta­lál­ha­tók a „hi­deg na­pok” ver­sei is, ami­kor a já­té­kos, vi­dám hang­vé­tel a kö­ze­lí­tő tél­lel egy­re fa­gyo­sab­bá vá­lik: „Megyünk a tél­be mind a ketten, / a hi­tünk ta­lán még töretlen, / de csont­ja­ik már csikorognak, / és nem tudjuk, mit hoz a holnap.”… „Szép já­té­kot nem­igen játszunk, / örökösen hi­deg az ágyunk, / s fe­ke­tén  sza­kad ránk az  álom.”  A köl­tő Tóth Elem­ér be­teg­sé­gé­vel egye­nes arány­ban gyűl­nek, so­ka­sod­nak az el­mú­lást idé­ző versek. A Szo­mo­rú dal, a Nem bá­nom én, ősz fe­lé, Ha jön az ősz stb. A be­teg­ség, az el­mú­lás gon­do­la­ta így csa­pó­dik le a köl­tő  ér­zés­vi­lá­gá­ban, ver­se­i­ben. A ki­tá­rul­ko­zás ,a min­dent el­mon­dás zak­la­tott vi­lá­ga nem hoz­za meg a várt nyu­gal­mat, in­kább nö­ve­li azt, vagy ép­pen ez ad­ja meg a köl­té­szet­ben nél­kü­löz­he­tet­len bel­ső iz­zást, amit Márai már em­lí­tett so­ra­i­ban szin­te meg­kö­ve­tel a jó vers­től.     

Tóth Elem­ér nem­csak a szép, meghökkentő kép­zet­tár­sí­tás­ok­kal le­pi meg olvasóit. Szóképeit, az egy­más­tól tá­vol eső ké­pe­ket úgy il­lesz­ti be ver­se­i­be, hogy az ol­va­só előtt ki­bon­ta­ko­zik a hasonlat, a metafora, me­to­ní­mia cso­dá­la­tos har­mó­ni­á­ja. Ha csak egyné­há­nyat em­lí­tek, az is ele­gen­dő bi­zo­nyí­tó erő­vel bír: pél­dá­ul  a Kö­ze­lí­tő őszben így ír­ja le az ősz jöt­tét: „…Még óva­to­san, vi­gyá­zón lépeget, / s ha­lad, ha­lad ti­peg­ve előre, / mint a kép­tár vén, lúd­tal­pas őre, / ki sor­ra cso­dál­gat­ja a képeket.”… Irígylésre mél­tó gyö­nyö­rű rím, és ha­son­lat! Má­sik példa: …„csípőjét rin­ga­tó búzatábla”… Bár eb­ben a kép­zu­ha­tag­ban  el­bú­jik né­hány fél­re­ért­he­tő szó­kép. Ilyen: „Ki tilt­hat­ja meg a rigóknak/ hogy gyász­ru­há­ju­kat viseljék/ mi­kor erős vá­runk alapja / csu­pa ho­mok és csu­pa sem­lyék.” (Ki tilt­hat­ja meg). Az „erős vá­runk” kur­zív­val szed­ve szin­te fel­kí­nál­ja a kál­vi­nis­ta zsol­tár szö­ve­gét „Erős vá­runk  a mi Istenünk / Jó fegy­ve­rünk és pajzsunk  /… Ám le­gyen, el­fo­ga­dom. De ak­kor mit ke­res a vers szö­ve­gé­ben az „erős vá­runk alapja / csu­pa ho­mok és csu­pa sem­lyék?”  Va­gyis a vá­runk ho­mok­ra és sem­lyék­re, épült? (semlyék: csalitos vi­ze­nyős terület). Ezek vol­ná­nak az „erős vár­nak” „jó fegy­ve­rei”? Erő­sen két­lem! A „sem­lyék bi­zo­nyá­ra csak a rím ked­vé­ért ke­rült a vers­be! A viseljék-semlyék mily gyö­nyö­rű len­ne, ha előbb­re vin­né a ver­set – de nem, ki­lóg a szövegből. „Az ősz ko­pog­tat, érednek a szí­nek”. Az „érednek” ki­fe­je­zés kis­sé mes­ter­kélt, azt is mondhatnám: erősen táj­szóíze van. Nem biz­tos, hogy a köl­tő nem ta­lál­ha­tott vol­na más szinonimáját  az ősz beköszöntésének. (ősz felé),… „Vagyok /…A ró­zsa­il­lat – / kö­röt­ted kerengő / a szé­na­szag, a rét”…(Szénaillat! Sza­ga csak az ös­­sze­pál­lott szé­ná­nak van! Az esőt nem ka­pott, s úgy szá­radt fű­nek-szé­ná­nak il­la­ta van!)  Van egy má­sik kü­lön­le­ges­sé­ge is a kö­tet­nek! A könyv 62 ver­sé­ből 56 szo­nett! Egy kö­tet­ben en­­nyi szo­net­tet  – nem ös­­sze­gyűj­tött ki­adás­ban – őszin­tén be­val­lom, még nem lát­tam! Nem hi­szem, hogy a ma­gyar iro­da­lom­ban még egy ilyen kö­tet elő­for­dul­na! Nem­csak azért, mert a szo­nett vers­ta­ni kö­tött­sé­gé­nél fog­va pró­bá­ra te­szi a ver­se­lőt, ha­nem azért is, mert a té­má­ja sem en­ge­di a köl­tőt sza­ba­don gaz­dál­kod­ni (ga­ráz­dál­kod­ni) mon­da­ni­va­ló­já­val. Megköveteli, mi több, el­vár­ja a vers­ben azt a bo­ron­gó, leg­több eset­ben  a szen­ti­men­ta­liz­mus­ba haj­ló vál­tást az el­ső nyolc sor után kö­vet­ke­ző két há­rom­so­ros rész­ben, ami­hez – né­ze­tem sze­rint – Tóth Elem­ér nem min­den eset­ben kö­ti ma­gát. A lát­vány mi­att en­ged­mé­nye­ket tesz! Mind­ez azon­ban nem von le a ver­sek él­ve­ze­té­ből egy jot­tá­nyit sem. In­kább visz, ma­gá­val ra­gad egy  kép­zelt vár­ud­var ho­mok­kal meg­szórt lo­va­gi küz­dő­te­ré­re, ahol az es­ti ho­mály­ban lant kíséretében el­mond­hat­ja mind­azt, amit jó­zan nap­pa­li fény­nél ta­lán meg se mer­ne be­val­la­ni. Va­ló­szí­nű­nek tartom, hogy a köl­tő ép­pen a szo­nett meg­kö­ve­tel­te ne­héz­sé­ge mi­att vá­lasz­tot­ta ezt a for­mát, mint­egy a tol­lá­val ha­da­ko­zó kö­zép­ko­ri lo­vag a vá­lasz­tott ked­ves előtt – szin­te fel­mu­tat­va – lán­dzsá­ja he­gyé­re (tol­lá­ra) tűz­ve a kor­do­non kí­vül ál­lók­nak (bí­rá­ló­i­nak) a győz­tes tru­ba­dúr ju­tal­mát :Íme, én er­re is ké­pes va­gyok! Csi­nál­já­tok utá­nam!
A má­sik nagy te­rü­le­te a köl­tő­nek a nyelvfél­tés. Az anya­nyelv fe­let­ti őr­kö­dés. A tár­sak hí­vá­sa, meg­idé­zé­se: kö­ves­se­tek! Ez az út a he­lyes! A ma­gyar­or­szá­gi párt­harc­ok, a sze­ren­csét­len de­cem­be­ri ket­tős ál­lam­pol­gár­sá­gi népszavazás, mind-mind egy-egy ap­ro­pó  ma­gyar­sá­gá­nak a meg­val­lá­sá­ra. Az ő lel­ké­ben még a gesz­te­nye­fák is magyarok.(Tölgyek) „Ab­la­kunk alatt a tölgyek / su­sog­nak. Ma­gyar vala-hány.”…Gondosabb szer­kesz­tői  mun­ká­val el­ke­rül­he­tő lett vol­na, hogy az amúgy szép ki­ál­lí­tá­sú kö­tet­be olyan ver­sek is be­ke­rül­je­nek, ame­lyek a köl­tő Tóth Elem­ér ed­dig el­ért ver­se­lé­si szint­jén alul ma­rad­nak. An­nak da­cá­ra, hogy a Töl­gyek kö­tet­cím egy­ben a vers, fel kel­lett vol­na ál­doz­ni, mi­vel di­dak­ti­kus szö­ve­ge nem fe­di a kö­tet tar­tal­mát. Például ez: Meg­ké­sett vallomás.Vagy a fe­le­sé­gé­hez ír­tak kö­zül bár­me­lyik, amely job­ban együtt lett vol­na szö­veg­kör­nye­ze­té­vel. Itt is ér­vé­nyes az is­mert mon­dás: a ke­ve­sebb több lett vol­na! Leg­alább is (né­ze­tem sze­rint!) a kö­tet cí­mé­nek  és a tar­ta­lom­nak va­la­mi­lyen for­má­ban ta­lál­koz­nia kell! Egye­zé­se ter­mé­szet­sze­rű­en el­vár­ha­tó. De van egy szebb ké­pe is a gesz­te­nye­fák­ról: „Gyer­tyát gyújtott a gesz-tenye,/ örül a ta­vasz­nak, a szépnek”… (Ta­va­szi zson­gás).  

Öröm az ilyen köny­vet kéz­be ven­ni, olvasni. Mert ol­vas­ha­tók! Sőt to­vább me­gyek! Felol­vas­ha­tók anél­kül, hogy a hall­ga­tó­ság pi­ron­ko­dá­sát lát­nánk, ol­vas­hat­nánk le az ar­cok­ról – he­lyet­tünk. Mert min­dent ki le­het mon­da­ni arc­pi­ru­lás nél­kül – ha he­lyén­va­ló! Még az is­tenká­rom­lást is! (Lásd Ba­bits­nál!) De ha nem! Jaj an­nak a vers­nek, ame­lyik­nél ma­gya­ráz­kod­ni kell! Há­la a fe­let­tünk va­ló­nak, Tóth Elem­ér ver­sei ol­vas­ha­tók, előbb a szív­hez, majd az ész­hez  ke­re­si az utat. S ha Máraival kezd­tem e könyv­is­mer­te­tést, hadd fe­jez­zem be ve­le, át­ír­va a ket­tőnk kö­zött lé­vő ba­rá­ti kap­cso­lat­ra: „Egy fur­csa val­lo­más­sal tar­to­zom ma­gá­nak (ne­ked) : mi­e­lőtt ne­ki­ül­tem, hogy írok a ver­se­i­ről (ver­se­id­ről) va­la­mit, ami egy kri­ti­ká­hoz ha­son­lít, el­ol­vas­tam a köny­vét! (könyved)… Bo­csás­sa meg (bo­csásd meg), tu­dom, ez nem szo­kás…”, mert a mi kis iro­dal­mi ber­ke­ink­ben,  ha va­la­ki nem tar­to­zik egyik iro­dal­mi ká­non­ba se, an­nak a köny­vé­ről csak nagy üg­­gyel-baj­jal  le­het  kri­ti­kát  ír­ni – s méginkább kö­zöl­tet­ni! Az az író nincs, ta­lán nem is lé­te­zik! És ha még­is, az sem szá­mít, nem a mi ku­tyánk köly­ke! (Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2008)

 Gyüre La­jos