Koncsol László – Cseppben a tenger
(Csáky Pál Harmatos reggelek álmai című dokumentumregényéről)
A könyv némileg rejtett, belülre vitt alcíme: Dokumentumregény: egy tanító élete 1968-ban és utána. A tanító, Újváry László, a könyv hőse ma is él. A magyarázó alcímet, ha szerkesztő vagyok, így módosítottam volna: Egy tanító élete 1968-ig és utána. Újváry igazgató úr 1930-ban született Léván, s a könyv 158 oldalán egész életét fölmondja. Élete pedig nem más, mint az érintett történelmi folyamatok leképződése sorsában. Egy változat a milliók közül, Csáky Pál lejegyzésében.
A kommunisták két lépcsőben tervezték meg örökösnek, globálisnak s a világ végezetéig tartónak szánt hatalomgyakorlásukat. Az első lépcső a megkaparintott országok társadalmának szétverése volt. Ezt végre is hajtották, „a múltat végképp eltörölni” jelszavával hónapok alatt szilánkokra zúzták és mély sírgödrökbe lapátolták a történelmileg kialakult osztályokat és rétegeket. Egyedeiket politikailag, vagyonilag, jogi úton, ha úgy jött, és gyakran jött úgy, testileg is likvidálták, s egy alacsony szinten az egész társadalmat egyneműsítették. Illyés Gyula 1934-ben találkozott először Moszkva szürke, homogenizált embertömegével; ez a szomorú homokszín aztán a vedlő házak falára, a gépekre és gépkocsikra is szétszivárgott, s egész életünket belepte. A világbirodalomnak a vörös szín különböző árnyalataiból kirakott országmozaikját leszaggatták a nyugati civilizációról, a lenini–sztálini reakciót militánsan terjesztő-védelmező szovjet törzs érrendszerére kapcsolták, a belső vasfüggönyök hálózatát pedig aknamezők, villanyárammal dúsított szögesdrót sövények és gyalogsági gyorstüzelő fegyverek átlátszó, de átjárhatatlan, modern kínai fala védelmezte.
A második lépcső, egy messze magasabbrendűvé, abszolúttá elgondolt, osztálynélküli, minden eddiginél szabadabb, haladóbb, dinamikusabb társadalmi, politikai és gazdasági szerkezet, egy kizsákmányolástól mentes társadalom fölépítése a moszkvai központból irányított hatalmi hálózatnak hetven év alatt sem sikerült. Egy interjújában Lukács György azt fogalmazta meg, hogy a legrosszabb szocializmus is jobb a legfejlettebb kapitalizmusnál: ez volt az elméleti konstrukció, amelyet a gyakorlat képtelen volt igazolni, a próbán a puding elbukott. Rendszerükbe kódolták az erőszakot, amelyből nem engedhettek. Ha olykor ilyen-olyan okból lazult a diktatúra szorítása, s a társadalom a több levegőtől megpezsdült, a kommunista hatalom mindig a diktatúrák reflexe szerint válaszolt, valós vagy csak vélt ellenfeleire megsemmisítő csapásokat mért. Rendszerint családtagjaik sorsát is vakvágányok-ra lökte-rugdosta. A rendszer groteszk, tragikomikus paradoxona volt, hogy idővel már nem is az osztályharc jegyében számoltak le az emberek százezreivel és tízmillióival, hanem a már nem is létező osztályellenséget, hanem saját embereiket, neveltjeiket, elvtársaikat parancsolták le társadalmi pályájukról, fosztották meg tanult hivatásuk terepétől. Jöttek rájuk a harckocsik, a rotyogó-fortyogó robajú óriáshelikopterek, a vadászbombázók. Magukra, maguk ellen jöttek.
Emlékszem egy régi viccre. Egy elmebajos fiatalember a gumipuskájával minden ablakot szétlő. Intézetbe zárják, s a főorvos szexterápiára fogja. Éjjel-nappal csiklandozzák érzékeit látványossabbnál látványosabb színes pornófilmekkel, s ez hetekig így megy. Aztán a főorvos kérdőre veszi: mit tesz, ha szabadul. Kimegy az utcára, mondja, fog egy nőt, hazaviszi, szépen, módszeresen levetkőzteti, míg el nem jut a kisnadrághoz. Na és? – kérdi ajzottan a főorvos. Azt is lehúzom róla, jön a válasz. És akkor? – teszi föl a lélekidomár a döntő kérdést, amely terápiáját hivatott igazolni. „Akkor kiszedem belőle a gumit, gumipuskát csinálok belőle, és kilövöm az ablakot.” – Beteg, gyógyíthatatlan beteg fiatalemberünknek a gyönyörűséges világteremtő aktus erőterében is a primitív rombolás eszköze, a gumipuska jut eszébe, mint a kommunista diktatúra vezéreinek a jobbíró eszmék erőterében a tankok, az óriáshelikopterek és a vadászbombázók.
A világrendszer vezérei talán már a berlini lázadás idején, de a lengyel és a magyar 1956 és különösen a csehszlovák 1968 után minden bizonnyal látták, hogy a rendszer belülről társadalompolitikai vonalon, kívülről pedig civilizatórikusan nem tartható fenn tovább, ellopott vagy asztal alá hullt morzsáiból él, s hogy a világrészek versenyében menthetetlenül lemarad, de a megoldást nem a rendszer fellazításában, egy szociáldemokrata átfejlődési irány követésében, az állami vagyon átgondolt, fokozatos magánosításában, hanem a diktatúra szigorításában vélte megtalálni. A több világrészt uraló rendszer fegyvereiben, az államrendőrségben s az emberek egzisztenciális fenyegetettségből sarjadó rettegésében bízott. Ez már egy cinikus párt- és állami gépezet rémült uralmi végjátéka volt. Tudták, hogy országaikat szakadékba kormányozzák, de a műszerfal elé senkit sem ültethettek, mert progresszív belső ellenzéküket ellehetetlenítették, s féltek az ellencsapástól, amely szerintük több évtizedes terrorjukra válaszolt volna. Nem lesz több hatvannyolc, mondogatták, és igazuk lett. Jött viszont egy év, 1989, amelynek helyébe boldogan fogadtak volna el egy új hatvannyolcat, mert az az esztendő a rendszer villámgyors széthullását és az erős nyugati magántőke meg a helyi vadkapitalizmus be- és feltörését hozta. A pudvas belsejű, üreges fát bivalyerős acélabroncsok markolták öszsze, de a fa magába roskadt, s a rengeteg abroncs (fegyver, szögesdrót) ócskavasba került. Beolvasztották. Ebbe a történetbe, a folyamat csehszlovákiai, ezen belül szlovákiai, még ezen belül is szlovákiai magyar, sőt Garam menti ágbogaiba fonódott bele Újváry László igazgatótanítónak, az életrajzi dokumentum hősének a sorsa, aki a regényben Újvári Sándor néven szerepel. A könyv szerzője Csáky Pál vegyészmérnök, író, politikus. Bizonyos jelek szerint Léván, a szerző ottani textilgyári mérnöksége és magyar ifjúsági szervező munkája során kerültek egymással meghitt emberi kapcsolatba, így ismerte meg Csáky a nálánál huszonhat évvel öregebb, sokat megélt, minden jót és szinte minden rosszat megtapasztalt, világos fejű férfi életét.
Eötvös József 1851–54-ben írta A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra című könyvét. A magyar reformkor és az addigi európai forradalmak tapasztalatain is okult szerző a remek szintézisben a kommunisták programját is bemutatja, s higgadt, érdekfeszítő tudományos összehasonlító történelmi és állambölcseleti elemzéssel mutatja ki, milyen katasztrófába sodorhatja ez a terv, ha győz, a társadalmakat. „A lényeg, mire nézve a communismus minden követője egyetért, abban áll, miszerint az állam czéljául a teljes egyenlőséget, s eszközül e czélra az egyén föltétlen alárendelését az államnak tekintik. S miután az egyén teljes alávetése az állam hatalmának csak úgy lehetséges, ha az államot korlátlan hatalommal ruházzuk fel, és mivel az átalános egyenlőség elvét akkor lehet leginkább megközelíteni, ha az alól csupán egy személy van kivéve, következik: hogy a despotismus nemcsak ellentétben nincs a communismus elveivel, sőt szükséges eredménye ennek, s oly forma, melynek elvei annak leginkább megfelelnek. Nem a communista elvek győzelme, hanem csupán az lehetlen, hogy ezen elveket valaha más valósítsa, mint az absolutismus. S azért a communismus győzelme mindenkor egyszersmind a despotismusé leend…” – Ezt írta látnoki tudásával Eötvös József, mint a kommunizmus megelőlegezett kritikáját.
Amit jósolt, az jó hetven év múlva meg is jelent a glóbuszon. Százmilliók sorsát határozta meg így vagy amúgy, s az egyik ilyen élet, amelyet hullámverésével emelt és a mélybe ejtett, amelyen a despotizmus egész természetrajzát demonstrálni lehet, éppen Csáky Pál könyvének falusi igazgatótanító hőséé. A zsarnokság fölemelte, majd eldobta, mondvacsinált indokkal, hogy környezetében félelmet gerjesszen, mint egy szükségtelenné vált, még hordható, csak éppen divatjamúlt kacatot. Igazgatótanítóból, kiváló, sikeres szakemberből benzinkutast csinált. „Igen, mert mindig széklábat csináltam / És azt is a leghitványabb alakra” – panaszolja Michelangelo Az ember tragédiájának XII. színében, a falanszterben. Egyenszéket, egyenbútort, egyenházat, egyenruhát. „Soká könyörgtem, hagyják módosítnom, / Engedjék, hogy véssek rá holmi díszt, / Nem engedék. Kívántam változásul / A szék támláját, mindent hasztalan. / Megőrüléshez voltam már közel, / S ott hagytam a kínt, ott a műhelyet.” Az aggastyán, a munkafelügyelő a reneszánsz óriását szobájába küldi, amiért panaszkodott, hogy ne élvezze a „szép, meleg napot”. Mire Ádám: „Michelangelo, mily pokol lehet / Szűd istenének, hogy nem bír teremteni. – Oh mennyi ismerős mindenfelé, / És mennyi szellem, mennyi őserő. / Ez vélem harcolt – az mártírhalált halt, / Ez szűknek érzé a világtekét, / S mi egyformára, mily törpére szűrte / Az állam…”
Mint a mi Garam menti, lévai Michelangelónkat, igazgatótanítónkat, népművelőnket, műkedvelő színházrendezőnket, kis híján MATESZ-igazgatónkat, CSEMADOK-vezetőnket, Újváry Lászlót. Jó ez a dokumentum, mert általános érvénnyel is bír. Ha hősének útját pontról pontra jól megfigyeljük, mindjárt kiderül, hogy cseppben a tenger, az egész felvidéki magyar történelem lejátszódik benne. Az impérium- és hivatali nyelvváltások durva, szakadékos határvonalain bukdácsoló, hivatáscserékre kényszerített apa, a különböző intézmények által fenntartott, különböző oktatási nyelvű iskolák, amelyekbe hősünk járni kényszerült, akár értette a tanárok nyelvét, akár nem, a háborúba vezényelt családfő, a front és a menekülés a távoli Horvátiba, Felsőszemeréd alá, hasonlóan egyebek közt a hontfüzesgyar-mati Duba családhoz, amelyet kiváló prózaírónk több műfajban is bőven dokumentált, elhagyott lakásuk kifosztása, a magyarüldözés különböző formái, a lakosságcsere réme, a szlovák iskola felemás, eleve távlattalan kényszere, hisz ezzel a magyar családnévvel, mondja hősünknek a szlovák tanárnő, gimnáziumban nem boldogulhat, s révbe érkezése a kommunista fordulat utáni esztendőkben, amikor elrendelt hivatására talál. Húszévesen, félkész pedagógusként már tanít, sőt mindjárt iskolákat igazgat, családot alapít, kultúrát szervez, úgy érzi, övé lett a világ. A hatalom hulláma emeli, s ő gyanútlan és boldog. Boldog és tevékeny, a lakosságcserével erősen csorbult Garam menti magyar munkások és földművesek gyermekeit segíti föl az őt is emelő hullám hátára. Közben, persze gőzerővel zajlik a szövetkezetesítés, az egyházak visszaszorítása, a munkaerő-fölösleg elszívása, a szlovák iskolaalapítás részben a magyar intézmények rovására, például közös szlovák igazgatással – minden, ami idővel a vidék kiürülését hozta magával. Így sorvasztották el például hajdan erős lévai végvárosunk magyar középiskoláit.
A tervgazdálkodás sem kis-, sem középvállalkozásokat nem szült, minden alkotó ösztönt a nagyipar kohói és gépei közé szorított. Michelangelót a falanszter műhelyébe, panelgyárak öntőformái közé, panelházak összerakására. A tüneteket észrevettük, íróink, költőink, publicisztáink írtak is róluk. Hirtelen Cselényi két versét, a Gömör népét és a bodrogközi szélről írt rapszódiáját tudnám említeni, de a folyamat végeredményét, a magyar vidékek kiürülését még nem mertük volna megjósolni, értelmünk visszariadt a látomástól. A jövő mindig a jelenben készül; éppen Eötvös József figyelmeztet arra, hogy egy-egy eszme, gondolat, program meghirdetésekor még senki sem sejti, mibe sodorja vele a világot. Luther nem akart egyházszakadást, mondja, csak reformokat sürgetett, a francia forradalom eszmei előkészítői sem országos vérontást, csak reformokat szerettek volna.
A szovjet tábor (milyen jó szó ez: tábor – katonai tábor, koncentrációs tábor, munkatábor, átnevelő tábor, kényszermunkatábor stb.) közép-európai nemzetei a cári Oroszországétól diametrálisan különböző társadalomtörténeti hagyományokkal, a demokrácia és az önkormányzatok emlékeivel élték meg a diktatúrát, s lázongtak ellene. Gyakran találkoztunk olyan idős kommunista mozgalmi emberekkel, akik már 1945 és később, 1948 után visszariadtak a hatalomgyakorlás napi tapasztalataitól, és meghasonlottak a világgal. 1956 októberének magyar üvöltését már az egész világ meghallotta, hatása pedig irodalmunkban is szövegeket szült. Tőzsér híres 1958-as Férfikor című verse a diktatúra által megsebzett szabad szellem vad tiltakozása a hatalom inzultusai ellen: „Szúrok, ha szúrnak, / rúgok, ha rúgnak, / nem hajlok se új, / se régi úrnak…” – s pár év múlva megszületnek azok a cseh és szlovák irodalmi alapszövegek, amelyek az 1968 felé vezető utakat cövekelik ki. Tatarka két briliáns pamfletjét, amelyet A bólogatás démonáról és Figura fejedelemről írt, a Madách 1969-ben hozta ki, de mindjárt be is vonták és bezúzták, s csak a szerző halála és az 1989-es demokratikus fordulat után jelenhetett meg következmények nélkül.
Csáky Pál könyve ezt az időszakot a Csemadok és a központi hatalom dialógusára fókuszálja, mert hőse főképp ebben a párbeszédben volt érdekelt. Magam is úgy látom, helyesen beszél az egész 1968-as folyamat, általában a létezett szocializmus történetének kétarcúságáról. Volt a hatalomnak egy derűs, biztató, ünnepi, internacionalista, építkező, a zászlótengerekből szélesen kimosolygó, minden dolgozónak, s miután a tábort csak dolgozók népesítették be, kivétel nélkül minden becsületes, szorgalmas állampolgárnak zavartalan, fényes jövőt ígérő nyilvános és egy sötét, fenyegető, gyanakvó, a gondolkodást, bírálatot, tájékozódást, mozgást és mindenféle jogokat tilalmazó, sőt büntető arca. Egy soviniszta arca is volt. Napfényes internacionalista ábrázat külső, nemzetközi, sötét soviniszta belső, nemzetpolitikai használatra. Az 1968-as reformkísérlet gyászos kudarcából láthattuk, hogy a kommunizmus szovjet koncepciója menthetetlenül kiégett, a fa pudvás, csak az acél abroncsok tarthatják össze ideig-óráig. Akkor mondogattam néhány barátomnak, hogy ha a táborban akadnának emberek, akiknek valóban fontos még a szocializmus, összefognának, és fegyveres offenzívát indítanának a birodalmi központ ellen. Rabul ejtenék a Kremlben kártékonykodó gerontológiai központ félhülye véneit, s ültetnének a helyükre olyanokat, akik a tábort átvezetik az osztrák, svéd, norvég, finn, nyugatnémet szociáldemokrácia szabad világába. Vonuljunk már egyszer mi is Moszkvába, ne csak ők mihozzánk, s valóban mentsük meg a szocializmust, de őtőlük.
Aztán hősünk életében is bekövetkezett, ami a tábor millióinak sorsát hasonló módon vagy még gonoszabbul pecsételte meg. Valakiket büntetni kellett; ha egyszer ellenforradalom dúlt az országban, ellenforradalmárokat kellett keresniük és büntetniük. Bíborban született Konstantin bizánci császár írta a birodalmi politika kulisszatitkait leleplező nagyesszéjében, hogy idegesítette a birodalom határai közelében izgő-mozgó két nagy nép, a besenyők és a magyarok közelsége, megkérte hát a magyarokat, hogy számolnának le besenyő szomszédságukkal. A magyarok félve a nagy túlerőtől, nem vállalták a megtisztelő feladatot, mire a császár a besenyőket kérte meg ugyanarra a szogálatra a magyarok ellen. Ők megtették, a magyar erőket szétverték, s a maradék menekült be a Kárpátok Isten alkotta védelmező bércgyűrűjébe. 1968-as magyar vezetőinket, s ezt tőlük tudom, az uralkodó párt új vezérei megkérték, vádolnák be ellenlábasaikat, és söpörjék ki őket mint ellenforradalmárokat a közéletből. A megszólítottak jellemes emberek lévén másként látták ugyan a dolgokat, mint amazok, de rosszat nem akartak nekik. Erre az illetékesek a másik csapatot idézték színük elé, s a célkeresztet ezekre állították át. A kivégzés rövid úton megtörtént. Hullottak az emberek, azok, akiket a hatalmi maffia ellenforradalmárokká nevezett ki. Vitték a sok kis Michelangelót a falanszterbe. Újváryt sok hányattatás és vergődés után pártközponti protekcióval a lévai benzinkúthoz, közel húsz évre. Élete nagy, áldozatos kalandjára házassága is ráment, a tilalmak miatt gyermekeinek sorsa is másként alakult, de túlélte, és tett még egy fontos, hasznos napi munkájánál messzebb vivő lépést, amikor életét fiatal barátjának, Csáky Pálnak tollba mondta.
Születtek nálunk 1945 után az övénél sokkal sötétebb tragédiák, de a hatalom gépezete lényegében mindig úgy működött, ahogy Újváry László igazgató úr Csáky Pálnak a maga esetét előszámlálta. A gépezet csavarait, transzmisszióit, fogaskerekeit, ahogy Sztálin egy nagy beszédében kifejtette, nem nevezi nevükön, vagy köny-nyen megfejthető álnéven említi őket, de nem is ez a fontos. Kétarcúak voltak, mint a rendszer. „Vigyázz R.-rel, gömbölyű, gurul, mint a labda”, mondta Dobos, amikor egy keserves ügyemmel naivul R.-hez fordultam segítségért, s hasonlót mondott róla Turczel is. R. mindent megígért, de másfelé gurult, más lőhette vele a győztes gólt, az én kapumba, ellenem. Az ő gurulékony természete felelt meg a hatalomnak, s belátom, a társadalmat a nagy birodalmi nyomás alatt is működtetnie kellett valakinek. A szocializmus kétütemű álom-Trabantja, álom-Wartburgja, négyütemű Škodája és Ladája-Zsigulija sok büdös füstjével és a kapaszkodókon felfortyanó hűtővizével ugyan, de gurult, s kormányosai rutinosan vezették a szakadék felé. Két-három év alatt írógépet is vehettem, kivártam soromat a listán, két-három hónapon belül gépszalag is került a boltba, megadhattam, a kölcsönszalagot A Hét titkárnőjének, aki nekem Mácstól könyörögte vissza, sőt pult alól vagy száz géppapírt is csúsztatott egy kedves, bölcs, mindent értő elárusítónő a táskámba, amikor csak ketten voltunk a papírboltban, s mondtam neki, hogy író vagyok. Hetekig tartó sorállások után toalettpapír is került valahonnan a boltokba, s előfordult, hogy fővárosi zöldségesünknél főszezon idején paprikát és paradicsomot is kaptam. Ez volt a létező fejlett szocialista társadalom tervgazdasága.
Erről jut eszembe egy korabeli magyar vicc. XIII. Ramzesz idején rosszul áll Egyiptom szénája. A legfelsőbb udvari tanács összeül, és bölcsen úgy dönt, hogy nem a rendszer, hanem Ramzesz a bűnös, ezért a fáraót ki kell iktatni a hatalomból. Közlik vele, hogy élve egy piramisba falazzák. Ő belenyugszik, csak egyet kér: kedvenc tevéjével kelljen a nagy kőtömbök közé vonulnia. Az ítéletet végrehajtják, s jön XIV. Ramzesz. A birodalom állapota tovább romlik, s az udvari tanács belátja, hogy a hiba nem a fáraókban, hanem a rendszerben van. Eldöntik, hogy XIII. Ramzeszt újratemetik, és rehabilitálják. Kiszedik a köveket, s döbbenten látják, hogy húsz év után az élő XIII. Ramzesz s tevéje támolyog ki hunyorogva az üregből. Csoda történt, Ramzesz valóban isten! Mindenki térdre hull és hasra vetődik, de a tanács főembere megemberli magát, föltápászkodik, s mélyen hajlott derékkal fölteszi a kérdést: „Ó, isteni fáraó, miként lehetséges ez, húsz évig élni egy sötét üregben, étlen-szomjan, egy tevével?” – „Ez úgy volt, fiacskám, hogy amit a tevém poty-tyantott, azt megettem én, amit én pottyantottam, megette a tevém. Ezt neveztem én el odabent, tépelődéseim közben a tervszerű egyiptomi hiánygazdaságnak.”
Eötvöst idéztük, hát kanyarodjunk vissza őhozzá. Minden diktatúrára diktatúra válaszol, mondja a kiváló magyar arisztokrata író, politikus, gondolkodó. Így volt ez mindig a világtörténelemben, Kun Béláék után is, Horthy első hónapjaiban, és nem csoda. Ütésre ütés a válasz. Elgondolni is szörnyű, mi lett volna az országból, ha tagköztársaságként Szamuelyékkel és a Lenin-fiúkkal Sztálin uralma alá kormányozzák. Hál’istennek 1989 után másként fordult a kerék, a fiatal demokrácia bölcs volt és megbocsátó, s vértelen forradalmat kívánt. Ezáltal ma egymás mellett, egymást mosolyogva köszöntő szomszédokként élünk azokkal, akik kinyírtak, szemmel tartottak, le- és kihallgattak, jelentgettek bennünket. Ők kapják a nagyobb nyugdíjat, s mi, akiket a falanszter műhelyeibe löktek, egy szót sem szólunk ellenük. Ismerjük őket, nevük listákon, tetteik írott emléke a bukott rendszer intézményi levéltáraiban olvasható, s beérjük annyival, hogy tudunk és írunk róluk, kódolt nevekkel, mert az ember természete olyan, hogy ismeretekre vágyik. A Ramzesz-viccet egy magyarországi író barátomtól hallottam, nem is sejtettem róla, hogy jelentések tucatjait írta másik kiváló barátunkra, pályatársára a megfelelő ügyosztálynak. Sajnálom, sokat köszönhetek neki, valószínűleg a titok kipattanása vitte őt idő előtt a sírba. R.-t is sajnálom, tehetséges ember volt, s együtt bukott gazdaszervezetével. Akik túlélték a falansztereket, akár úgy, mint Michelangelo, akár mint a táborparancsnok „aggastyánok”, olyanformán jártak, mint a két etelközi népcsoport, a magyarok és a besenyők: az utóbbiak elpáholták az előbbieket, akik idemenekülve hazára találtak. A győztes besenyőket azonban száz év múlva a bizánciak és a kijeviek leverték, s maradék népességük egyetlen menekülési útvonala a Kárpát-medence, a magyarok hazája volt. Így zajlik a népek és az egyének élete. Ha Etelközben a magyarok győznek, ma nem vagyunk itt, és egyikünk sem látja 2008 júliusának felhős-szeles égboltját. S hol vannak a besenyők? Emlékük a könyvekben, vérük egyebek közt a csallóközi magyarok vérében.
Rengeteget összelocsogtam Csáky Pál dokumentumregényének ürügyén, de remélem, a látszat ellenére sem szakadtam el tőle. Azt mondtam, hogy cseppben a tenger, egész történelmünk, a felvidéki magyarság történelme benne zúg, s a képzettársítások láncolatán minden pontjából elindulhatunk valamerre, akár közösségi, akár saját múltunk dolgai felé.
Köszönjük Újváry László igazgató úrnak, hogy mindezt, mint Móricz Zsigmond boldog embere, elmesélte, és Csáky Pál vegyészmérnök, író, politikus barátunknak, hogy lejegyezte, és könyvbe foglalta. Emlékezni és hivatkozni fogunk rá. (Madách-Posonium, 2008)