Szirmai Péter – Átjárók (Apám emlékének!)
1. (Túlvilágból…)
Az angyal a túlvilág vénában lüktető vérhez hasonló folyóján érkezett hozzám a fénnyel telített térbe, az apró gondolatszigetre, ahol már egy ideje türelmetlenül vártam. A szárazföldek és a vizek állandóan változó kettősét, mély, szeretetteljes hang zengte át, s az angyali lény felől áramló hőhullám azt a gondolatot közölte velem, amire már régen vártam:
– Eleget mondtad, hogy meg akarsz halni e világ számára! Most itt az ideje, hogy megtedd!
A hő áramlása egy irányba összpontosította figyelmem, és megjelent előttem az angyalokkal közösen elkészített, jövendőbeli megtestesülésem szellemi ősképe. Felébredt bennem a halálvágy, az elszállás allegóriája. A képek összefüggő halmaza, mely ide érkezésemet követően mindig is ott rezgett szellemi tudatom mélyén, most visszafordíthatatlanul tört elő, s a közölt információnak megfelelő erőteret képezett körém.
A tér egy helyen megritkult, és a jövőbe néző ablakban, új fizikai testbe rejtett, szellemileg ismerős szereplőkkel benépesített, eddig ismeretlen történeti tabló főbb jelenetei rögzültek szellemi tekintetem előtt:
– béresekkel benépesített hatalmas búzamező, középkorú férfi és nő szólítgat a szobában, idős emberrel az őszi erdőben, fogolytábor dróthálós kerítései, férfiak öklüket rázva kiabálnak a ház előtt, menekülés holmikkal telezsúfolt lovas kocsikkal a földes úton, két szomorú arcú idős ember, újra egy ismeretlen birtokon, újra egy ismeretlen házban, de az idős férfi arca végtelen lelki fájdalmat hordoz, egy iskola képei diákokkal, zokogó tömeg egy sírnál, munkásokat irányítok egy hatalmas építkezésnél, elégedetten nyitom ki a saját házam ajtaját, boldogan tekintek egy szép fehér ruhába öltözött nőre, körülöttünk elegáns sokaság, újra egy sírnál, egy kisfiúval futballozok a kertben, egy irodában több emberrel kell vitatkoznom, hogy az igazamat bizonyítsam, vita egy kamasz fiúval a szobájában, egy fiatal férfi zavartan megölel és én meghatódva tekintek rá, a kertben sétálva elveszítem az egyensúlyomat, egy kórházi szoba képei, majd minden elsötétedik.
Mikor eltűntek a képek, már egy meleg védőburok vett körül, és éreztem, hogy mennyországbeli halálom felé haladok.
2. (Túlvilágba…)
Végtelen fáradtnak éreztem magam. Iszonyú lassan, maradék erőm végső megfeszítésével elfordultam ágyam előtt álló családomtól, akiknek sziluettjét már csak igen homályosan láttam. A falról pergő zöldes festék szürkévé, majd feketévé vált, de a sötétség helyét átvette a tér minden négyzetmilliméteréről beömlő, agyamat szinte szétpattantó fény. Az utolsó földi kilégzésem után ezt a fényt lélegeztem be, a végtelentől elszívott fénytömeg helyén a fizikai valóságtól merőben eltérő térben egy nyílás képződött, s az itt elfutó képek látására megnyílt a szellemi szemem. Tudtam, hogy ezek a képek az én elmúlt életemet ábrázolják, de láttukra nem éreztem semmit. Azt viszont tudtam, hogy ez valami újnak, valami ismeretlennek a kezdete.
Édesanya kivesz az ágyból és a keblére szorít, Apa arcvonásai megkeményednek valami miatt, Apa a csillagos homlokú lovon irányítja a béreseket a gazdaságban, vadászat Dávid bácsival az őszi erdőben, Apa Érsekújvárról hozott kiflit nyújtja felém, a fekete képű fiú dühtől eltorzult arca elemi iskolában, Apa a bátyámat pofon vágja, a béresekkel együtt aratok a tűző napon, vonatablak előtt elfutó fények Németország felé, Johnny villogó fogsora a fogolytáborban ahogy nevet, mikor mondom, hogy I’m a gangster in my country too, félrehúzom a függönyt és látom, hogy a szlovákok üvöltöznek az ablakunk alatt, Édesanya riadt tekintete ahogy a szája elé emeli a kezét, Apa gondterhelten hajol a beneši nyilatkozó ív fölé, a vagonok tele holmikkal, kiáltozás zilált fejek, Apa a Békésben csereként kapott vert falú földes padlójú ház asztalánál könyököl, csak árnyképe régi önmagának, Voytka tanár úr a zakó ujjával törli le a táblát, Apa ablakra szegezett tekintete halálos ágyán, végtelen puszta a novemberi ég alatt, munkások futballoznak a sárban, megtörlöm a homlokom és az épülő házam falát nézem, a barna szemű nő elbűvölő tekintete, az utcáról beszüremlő fénykéve végigfut a meztelen testén, mikor hátat fordítva nekem a pongyolájáért nyúl, Édesanya utolsó kérlelő tekintete, hogy segítsek rajta, de nem tudok, a kiságyában fekvő fiam nevető tekintete, a hebegő párttitkár félelemtől eltorzult arca, mivel állítását nem tudja bizonyítani, kisfiam zuhanó testét figyelem, és azt hiszem, hogy vége, fiam dühös arccal figyeli, ahogy az ajtóban állok és tanulásra akarom rávenni, fiam szektavezetőjének ajka körül játszadozó gúnyos mosolya, mikor elutasítom a kézfogását, fiam meghatottan könnyezve nyújtja felém a diplomáját, gyengülő szemmel figyelem az ablaknál ülve a kertben dolgozó családomat, a kórházi ágyon oldalra fordulva még látom ahogy a falról pergő zöldes festék szürkévé, majd feketévé válik.