Duba Gyula – A Büdösvíz pat­ká­nya

(Rész­let Duba Gyu­la Va­la­mi el­múlt – Erni gye­rek­ko­ra cí­mű ké­szü­lő re­gé­nyé­ből)
A Gyar­mat ha­tá­rát egy­kor vi­zek ural­ták és az em­be­rek al­kal­maz­kod­tak hoz­zá­juk, sze­szé­lye­i­ket meg­szok­ták, be­le­nyu­god­tak ki­szá­mít­ha­tat­lan­sá­guk­ba. Nem lá­zad­tak el­le­nük, in­kább igye­kez­tek ki­hasz­nál­ni őket, hó­bor­tos­sá­guk­ból is hasz­not húz­tak. Nem is vol­tak ezek nagy vi­zek.

A Ga­ram va­la­hol a kö­zel­ben, órá­nyi já­rás­ra folyt a fa­lu­tól, még­is mes­­sze, va­la­hol a tá­vol­ban, meg­ta­pasz­tal­ha­tat­lan va­ló­ság­ban, csak a hí­re le­he­tett élő meg a két­ség­be­von­ha­tat­lan­sá­ga, akár a le­gen­dás dol­gok­nak, me­se­be­li je­len­sé­gek­nek, me­lyek még­is lé­tez­nek. Leg­in­kább az ijesz­tő hí­rek ju­tot­tak el a fa­lu­ba, ami­kor őszi esők után vagy ta­va­szi ol­va­dás ide­jén a Ga­ram be­tört a fal­vak­ba, el­ön­töt­te a szérűket, ma­gá­val ra­gad­ta az ud­va­rok­ból az öl­fát és el­úsz­tat­ta a szé­na­bog­lyá­kat meg a ló­he­re ­kaz­la­kat. A gyarmati ha­tár vi­zei csak pa­ta­kok vol­tak, a Szikince, meg a Pe­rec, a Kompa-pa­tak és az eze­ket ös­­sze­kö­tő, szá­mos ér és árok, me­lyek ta­vas­­szal meg­tel­tek víz­zel, ki­csap­tak med­rük­ből és ten­ger­ré, majd mo­csa­ras-lá­pos rét­ség­gé vál­toz­tat­ták a fél ha­tárt, zsom­bé­kos, buc­kás senkiföldjévé, mert ilyen­kor meg­kö­ze­lít­he­tet­len volt a Bok­ros meg az Al­só- és Fel­ső­ir­tás, a Katócé és a Szám­la is, de még a Tö­rök­ölés dűlői is, ahol a ha­gyo­mány sze­rint egy­kor nagy­szá­mú tö­rök por­tyá­zó se­re­get kon­colt fel a vég­vá­ri ka­to­na­ság és a fa­lu fér­fi­né­pe. Víz te­hát min­den ta­vas­­szal volt bő­ven, s ami­kor az ára­dás vis­­sza­hú­zó­dott és le­vo­nult dél fe­lé, és a ré­tek ki­zöl­dül­tek, majd bu­ja szí­nes fü­vek­kel pom­páz­ni kezd­tek, az em­be­rek meg­nyu­god­tak és kedv­tel­ve szem­lél­ték a me­ző­ség új éle­tét, s a szé­na­ka­szá­lás­ra ké­szü­lőd­tek. A tör­té­nel­mi múlt en­ge­del­mes­ség­re szok­tat­ta a táj né­pét. A hi­tük is ilyen for­rá­sok­ból táp­lál­ko­zott, val­lá­suk ar­ra ne­vel­te őket, hogy az em­ber sor­sa ele­ve el­ha­tá­ro­zott, is­ten min­den­ki élet­út­ját meg­szab­ta, nem kell nyug­ta­lan­kod­ni, tűr­ni kell s el­vi­sel­ni a ne­héz­sé­ge­ket, meg­ol­da­ni a gon­do­kat. Az em­ber­rel, ál­lat­tal, az egész vi­lág­gal csak az es­het meg, ami­nek meg kell tör­tén­nie. A vi­zek is a te­rem­tő aka­ra­ta sze­rint vi­sel­ked­nek, nincs mit ten­ni, ha a Bok­rost el­ön­ti az ára­dás, vár­ni kell, míg el­fo­lyik a víz, be­is­­sza a föld, dús lesz a sar­jú, is­ten aka­ra­ta ren­dít­he­tet­len! A szik­ka­dó vi­ze­nyős rét­ség­ben ki­haj­ta­nak a bo­kor­fü­zek, a mély­be hú­zó­dó cser­me­lyek he­lyén dús, üdezöld bun­da nő a föld tes­tén, s az em­be­rek ki­vá­ló lo­va­ik­ra és bőtőgyű te­he­ne­ik­re gon­dol­nak. Elé­ge­det­ten né­zik a vi­zek he­lyén a sar­ja­dást. Ha­csak a ké­ső ­ta­va­szi zá­po­rok, a bő­sé­ges má­ju­si eső­zé­sek nem kész­te­tik is­mét a pa­ta­ko­kat, hogy da­gad­ja­nak és meg­duz­zad­ja­nak, s új­ból ki­lép­je­nek kacskar­ing­ós med­rük­ből, mert ak­kor a Bok­ros, meg a Katócé új­ból víz alá ke­rül, tük­ré­ből csak a bo­kor­fü­zek boly­hai lát­sza­nak ki, és a gaz­dák csak re­mény­ked­het­nek, hogy az el­ső ka­szá­lás nem rot­had el az új ára­dás­ban. Em­ber­em­lé­ke­zet óta így volt, és a fa­lu meg van győ­ződ­ve ró­la, hogy így kell len­nie…

De Ernit ar­ra a ré­gi vi­lág­ra, amely­ről oly so­kat hal­lott az öre­gek­től, leg­in­kább már csak a Büdösvíz em­lé­kez­te­ti. Sa­já­tos a tíz­éves fiú­gye­rek em­lé­ke­ze­te, mi­u­tán nin­cse­nek még vagy ke­vés él­mé­nye van, a lá­tott és hal­lott dol­gok­ból táp­lál­ko­zik. S ahogy a ka­nyar­gós, fe­ke­te vízű me­der, a holt­ág part­ján jár, éb­ren van s még­is mint­ha ál­mod­na! A kép­ze­le­te van in­kább je­len, ke­vés­bé a va­ló­sá­ga. Erni nem hor­gász­ni járt a Büdösvízhez, tud­ja, hogy a holt­ág ha­la­i­nak a hú­sa is „bü­dös”, meg­rom­lott a tes­tük, nem sok­ra men­ne ve­le. Cél­ta­la­nul jött ki va­sár­nap dél­előtt, ősz­re vá­ro­si is­ko­lá­ba megy, gim­ná­zi­um­ban ta­nul majd Lé­ván, nyug­ta­lan, ke­res va­la­mit, de nem tud­ja, mit?! S hogy ez a bi­zony­ta­lan nyug­ta­lan­ság tár­gyat kap­jon, tör­tén­het­ne va­la­mi, le­het­ne vá­rat­la­nul fel­ke­lő és el­ro­ha­nó nyúl vagy sur­rog­va fel­reb­be­nő fogolypár, de leg­in­kább hód­pat­kány le­het­ne a Büdösvízben, Erni úgy hal­lot­ta, van­nak itt hód­pat­ká­nyok, de ő még nem lá­tta, szerene lát­ni egyet, csak el­kép­zel­ni tud­ja, mi­lyen le­het a hód­pat­kány! Az­tán jö­het­ne va­dász­em­ber is, pus­ká­val a vál­lán er­re bal­lag­hat­na a ma­lom­ból Mé­szá­ros úr, meg­kér­dez­né őt, lőtt-e már hód­pat­kányt, vagy lá­tott-e: mi­lyen a hód­pat­kány? De más is jö­het­ne, bár­ki, ha va­la­mi ér­de­ke­set tud mon­da­ni vagy mu­tat­ni, s ha nem jön sen­ki, az sem baj. Erni úgy­is ta­lál va­la­mit, ami le­kö­ti a fi­gyel­mét, meg­moz­dít­ja a fan­tá­zi­á­ját és kép­ze­lő­dés­re kész­te­ti, amúgy is gyak­ran csa­va­rog egye­dül, ma­gá­nyos al­kat és ilyen­kor job­ban tud gon­dol­kod­ni. Elég meg­lát­ni va­la­mit, új is­me­ret­len dol­got, s agya már­is fog­lal­koz­ni kezd ve­le, ezért len­ne jó egy hód­pat­kány, meg­ló­dul­na a kép­ze­le­te, dol­goz­ni kez­de­ne, biz­to­san olyan ér­de­kes ké­pe­ket va­rá­zsol­na elé­be, olyan hi­he­tet­len ké­pe­ket vil­lan­ta­na fel, me­lyek­ből az­tán va­rá­zsos tör­té­ne­tek for­má­lód­hat­ná­nak, igaz me­sék ke­re­ked­né­nek, va­ló­ban iga­zak, hi­szen ma­ga lát­ta a dol­got, amely ki­vál­tot­ta a ké­pe­ket, két sze­mé­vel ta­pasz­tal­ta, csak igaz le­het. Erni kép­ze­le­te tíz­éves ko­ra el­le­né­re olyan ke­rek me­sé­ket va­rá­zsol elő a sem­mi­ből, hogy cso­da­szám­ba me­het­ne, ha más is tud­na ró­luk, de így is szé­pek és fon­to­sak, csak egy pa­rá­nyi do­log kel­le­ne hoz­zá, ed­dig is­me­ret­len jel, leg­jobb len­ne egy hód­pat­kány…!
Ilyen gon­do­lat volt az is, hogy a Büdösvíznek akár ha­lott víz le­het­ne a ne­ve. Pe­dig nem élet­te­len, va­la­hogy még­is ha­lott! Né­ha ha­la­kat lát ben­ne, egy­szer egy ví­zi­pó­kot, csi­gá­kat, más­kor sik­lót, csi­bo­ro­kat, még rá­kot is! Még­is élet­te­len­nek tű­nik fel, ha­lott­nak. Erni sze­re­ti a me­sé­ket, so­kat ol­vas és meg­jegy­zi ma­gá­nak azo­kat a dol­go­kat a köny­vek­ben, me­lye­ket az­tán ös­­sze­vet­het az élet dol­ga­i­val. Pél­dá­ul a holt ár­kot né­ha olyan me­se­be­li mo­rot­vá­nak vé­li, mely­nek tör­té­ne­te le­het s ta­lán egy sár­kány la­kik ben­ne, de ez nem biz­tos… Gyak­ran jár er­re, iga­zá­ból ked­ve­li a Büdösvizet, bár vi­szo­lyog is tő­le, né­ha bor­zaszt­ja, ijesz­tő sej­tel­mek­re kész­te­ti, még­is is­mét és is­mét el­jön er­re, va­la­mi­re vár, hogy meg­pil­lant­ja, nem a sár­kányt ke­re­si, ha itt van is, biz­to­san lát­ha­tat­lan, de ta­lán egy hód­pat­kány… az öre­gek­től hal­lot­ta, hogy ha va­la­hol a ha­tár­ban van még hód­pat­kány, ta­lán itt le­het… ez az ál­ma, szin­te mitikus ál­lat, nem tud­ja, mi­lyen le­het, ho­gyan néz ki, egye­dül a ne­ve… a le­gen­dás ne­ve… va­jon mit je­lent…?

Né­zi a sö­tét vi­zet, be­le­lát, ér­de­kes, hogy szin­te fe­ke­te a víz, még­is át­tet­sző, lát­ja a me­der al­ját, a kal­ló­dó ága­kat és rotható fa­le­ve­le­ket, az éger­fák és fü­zek le­hul­lott lom­bo­za­tá­nak enyé­sző ma­rad­vá­nya­it, itt-ott va­la­mi el­moz­dul a mély­ben, fur­csa ro­var, csi­bor vagy ví­zi­pók, hal vil­lan ezüst vil­lám­ként, s a víz szí­ne moz­du­lat­lan. A nap már me­le­gen süt s az árok sze­szé­lye­sen ka­nya­rog, Erni hal­lot­ta, hogy egy­kor a Szikince med­re volt, a fo­lyócs­ka er­re folyt dél fe­lé, a kö­zép­kor­tól, mi­kor a Garam mente ár­rend­sze­re ki­ala­kult, egé­szen a múlt szá­zad vé­gé­ig s a hu­sza­dik szá­zad el­ső har­ma­dá­ig, ami­kor a vi­ze­ket sza­bá­lyoz­ták. Meg­fé­kez­ték a ki­szá­mít­ha­tat­lan pa­ta­ko­kat, s a ké­nye-ked­vük­nek ki­tett rét­ség­ből ter­mő me­ző­sé­get va­rá­zsol­tak, ki­tű­nő szán­tó­föld lett a Bok­ros és a Katócé meg a Ma­lom­me­ző, az Al­só- és Fel­ső­ir­tás vi­szont ne­he­zebb föld, már­gás, szap­pa­nos, ne­he­zen mű­vel­he­tő szí­vós ta­laj. Ak­kor Erni ap­ja is dol­go­zott a mun­ká­la­tok­nál, vis­­sza­hó­dí­tot­ták a vi­zek­től, a ter­mé­szet­től a ha­tárt, már csak a Büdösvíz őr­zi a ré­gi vi­lág em­lé­két.

Erni nem gon­dol ar­ra a vi­lág­ra, nem is tud ró­la, nagy­ap­ja még ré­sze volt, de már ap­ja is csak gye­rek­ként íz­lel­te s ki­nőtt be­lő­le, szá­má­ra pe­dig fel­idéz­he­tő ha­gyo­mány lesz, a ré­gi­ek­től hal­lott em­lék, sej­tel­mek va­ló­sá­ga és le­tűnt ár­nyak vi­lá­ga, tör­té­ne­lem. Olyan dol­gok em­lé­kez­te­tik majd rá, mint a kam­rá­ban a sze­gen ló­gó szil­va­kék ka­bát, me­lyet nagy­ap­ja ba­ka­ru­há­já­ból var­rat­tak ap­já­nak, ka­masz­ként, ser­dü­lő le­gény­ként hord­ta, s egy­szer majd Erni is fel­ve­szi és hord­ja ro­man­ti­kus nagy­zo­lás­ból, ami­kor le­gény lesz, ma­gá­ra öl­ti is­me­ret­len vágy­tól hajt­va, hogy ap­já­hoz ha­son­ló le­gyen, tit­kos sej­tés­ből, hogy a szo­kat­lan szí­nű ka­bát cso­dás erőt rejt ma­gá­ban, ko­pott gal­lér­ja alatt, sza­ka­do­zott bé­lé­se mö­gött az idő rej­tő­zik, Öregattya ka­to­nás­ko­dá­sa Bosz­ni­á­ban és se­be­sü­lé­se az orosz harc­té­ren, mind­ez igaz is len­ne, de Erni ilyen ér­te­lem­ben a múlt­tal még nem fog­lal­ko­zik. Csak a me­sék vi­lá­gát sze­re­ti, és Sí­pos Zsu­zsa nenő ja­jon­gó bal­la­dá­it hall­gat­ta bor­zong­va, amíg a vén­as­­szony – bo­szor­ka, mond­ta né­ha ha­ra­go­san Erni any­ja – élt. Nem tud Erni ar­ról a ré­gi vi­lág­ról, ké­sőbb majd meg­is­mer­ke­dik em­lé­ké­vel, ami­kor szük­sé­ge lesz rá, ha fel­nő és te­vé­keny ré­sze lesz a fa­lu fér­fi­tár­sa­dal­má­nak, ami­kor tu­da­ta a kö­zös gyar­ma­ti em­lé­ke­zet ré­szé­vé vá­lik, ak­kor majd tud­nia kell rég­múlt ese­mé­nyek­ről és egy­ko­ri dol­gok­ról, s a vi­zek bi­ro­dal­má­nak a meg­hó­dí­tá­sá­ról. Is­mer­ni kell a múl­tat, hogy részt ve­hes­sen a tár­sa­sá­gi be­szél­ge­té­sek­ben, s ta­lán a fa­lu dol­ga­i­nak az in­té­zé­sé­ben is, sok min­den­ről tud­nia kell, ami ré­gen tör­tént, hogy meg­ért­se a tör­té­ne­tek és ado­mák ér­tel­mét, a rej­tett cél­zá­sok és uta­lá­sok je­len­tő­sé­gét, a ko­mi­kus vagy tra­gi­kus ese­tek va­ló­di sú­lyát és ben­ső ös­­sze­füg­gé­se­it, egé­szé­ben te­hát min­dent tud­nia kell, amit egy érett és be­csül­ni va­ló fér­fi­em­ber­nek is­mer­nie kell. Most azon­ban még csak a fe­ke­te vi­zet vizs­lat­ja, bár ha­lál­ra uta­ló sö­tét­sé­ge nem kö­ti le fi­gyel­mét, min­den ér­zé­ké­vel a hód­pat­kányt ke­re­si, hol le­het…?

Ol­va­sott egy szép köny­vet, két ki­csi hód­ról szólt a tör­té­net, a könyv cí­me is ez volt, Két ki­csi hód, az ame­ri­kai ős­er­dő­ben él­tek egy nagy fo­lyó men­tén, éles fo­ga­ik­kal fá­kat dön­töt­tek ki és há­zat – hód­la­kot – épí­tet­tek ma­guk­nak. Ér­de­kes vi­lá­guk el­ámí­tot­ta Ernit, he­te­kig a tör­té­net va­rá­zsá­ban élt. El­kép­zel­te ma­gá­ban az óri­á­si fo­lyót és ha­tal­mas er­dőt, az ős­er­dőt, mi­lyen ti­tok­za­tos a ne­ve is, van ben­ne va­la­mi bor­zon­ga­tó, s há­zuk­ban a két ki­csi hó­dot, ahogy nyu­god­tan él­nek, jó volt rá­juk gon­dol­ni, mint­ha na­gyon szép, cso­dá­la­tos mes­­szi vi­lág­gal ta­lál­koz­na! Ért­he­tő mó­don hoz­zá­juk tár­sí­tot­ta a hód­pat­kány ké­pét, me­lyet ke­res, nagy­ap­já­tól tud­ja, hogy itt a Büdösvízben ta­lán még le­het be­lő­lük, mert egy­kor vol­tak a vi­zek­ben, ez egé­szen biz­tos, Öregattya is a nagy­ap­já­tól tud­ja, a ré­gi­ek­től, akik még más éle­tet él­tek, biz­to­san ők is az elő­de­ik­től tud­tak sok olyan dol­got, amit az­óta ta­lán már sen­ki nem tud­hat és kán­tá­ló vén­as­­szony­ok éne­kel­nek fe­lő­lük né­ha a ja­jon­gó bal­la­dá­ik­ban… Erni a hód­pat­kányt is ilyen ré­gi dol­gok­kal ve­tet­te egy­be, érez­te bi­zony­ta­lan­sá­gu­kat, kér­dé­ses vol­tu­kat, még­is biz­tos volt ben­ne, hogy lé­tez­nek, kell, hogy le­gye­nek, sem­mi nem tűn­het el nyom­ta­la­nul, a két hód­ról szó­ló könyv is ar­ról győz­te meg, hogy ke­res­nie kell őket, a ne­vük ha­son­ló­sá­ga okán úgy vél­te, ta­lán azo­no­sak vagy kö­ze­li­ek le­het­nek, az ame­ri­kai hó­dot Gyar­ma­ton hód­pat­kány­nak hív­ják, a ré­gi­ek te­het­nek ró­la, akik egy­kor így ne­vez­ték el, övék a fe­le­lős­ség. A fel­nőt­tek dol­ga­i­ban ta­nács­ta­lan Erni, ta­lán nem is ér­dek­li na­gyon a fel­nőt­tek vi­lá­ga, kép­ze­let­be­li va­ló­sá­ga vi­lá­gá­ban él, s ami­kor kér­dez va­la­mit a na­gyok­tól, nem a dol­gok iga­zi mi­vol-t­ára vo­nat­ko­zik, ha­nem a lé­nye­gük­re alig ügyel­ve ar­ra irá­nyul, mi ben­nük a szép, mi okoz jó ér­zést, in­kább a lát­sza­tot, a kül­sőt érin­ti, amit az­tán a kép­ze­le­té­vel to­vább gon­dol­hat, tö­ké­le­te­sít­het és ki­szí­nez­het, míg vé­gül olyan szép­pé tet­te, hogy min­dig jó ér­zés­sel gon­dol­ha­tott rá… Az ösz­tö­ne­i­ben élt, hogy jó gon­dol­kod­ni, ér­de­kes és hasz­nos a dol­gok fe­lett töp­ren­ge­ni, de még nem tu­da­to­sult a lel­ké­ben, hogy ez ket­tős­sé­get je­lent­het, mint ahogy most is, mást tesz, mint ami­re gon­dol, ér­zé­kei a hód­pat­kányt ke­re­sik, míg agya a két kis ame­ri­kai hód­dal fog­lal­ko­zik, mint­ha az em­ber­ben ket­tős­ség él­ne, sem­mi ilyet még nem sejt Erni. Még­is így vi­sel­ke­dik s eb­ből né­ha furcsa, már-már kí­nos, szin­te szé­gyell­ni va­ló él­mé­nyek kö­vet­kez­het­nek.
– Er­re csa­va­rogsz… nem félsz egye­dül, Erni?
A hang mö­göt­te szólt, Mé­szá­ros úr a há­ta mö­gött állt plumpnadrágban és mel­lény­ben, fel­tűrt ingujakkal, ar­cát széles karimájú ka­lap ár­nyé­kol­ta. Pus­ká­ja a vál­lán lóg. Erni ko­ráb­ban már gon­dolt Mé­szá­ros úr­ra, még­is meg­ijedt, a hang vá­rat­la­nul ér­te, de nem val­lot­ta be ma­ga előtt sem, ami­lyen ki­csi, ap­ró ter­me­tű gye­rek­nek is, olyan bá­tor­nak mu­tat­ta ma­gát.
– Jó na­pot, Mé­szá­ros úr… ki­től fél­nék… nem fé­lek én…!
– Csak ne hős­ködj… – mo­so­lyog a va­dász –, tu­dod, ho­gyan mond­ják, jobb fél­ni, mint meg­ijed­ni…! Ne hős­ködj… hal­lod!

Néz­ték egy­mást. A fér­fi nyu­godt jó­in­du­lat­tal in­kább, mint ér­dek­lőd­ve, ahogy fel­nőt­tek né­zik az ap­ró gye­re­ket, Erni an­nál na­gyobb bá­mu­lat­tal. Vá­gya­koz­va bá­mul­ja a va­dász vál­lán ló­gó pus­kát. Mé­szá­ros úr­nak nem két­csö­vű, ka­ka­sos ti­zen­ha­to­sa van, mint a fa­lu­si va­dá­szok­nak, Erni ap­já­nak meg Bo­ri sógor bácsinak is, ha­nem mo­dern vincseszter tí­pu­sú va­dász­pus­ká­ja, kor­sze­rű is­mét­lő­fegy­ver, egy­más után lő anél­kül, hogy fel­húz­nák. Gyar­ma­ton egye­dül Mé­szá­ros úr­nak van ilyen cso­dá­la­tos pus­ká­ja. A va­dász most a fe­ke­te vi­zet vizs­gál­ja, lát va­la­mit.

– A rus­nya pat­ká­nya… – mond­ja és le­ve­szi vál­lá­ról fegy­ve­rét –, hogy fi­gyel min­ket a be­tyár…! Azt hi­szi, mi nem lát­juk őt…
A tólsó part al­só ré­szé­re mu­ta­tott, Erni so­ká­ig ke­res­te te­kin­te­té­vel, míg meg­pil­lan­tot­ta a kis ál­la­tot. Ös­­sze­hú­zód­va, szür­ke göm­böc a bo­zon­tos víz­part mé­lye­dé­sé­ben, a víz­szint kö­ze­lé­ben ku­po­rog, moz­du­lat­la­nul néz. Be­le­vesz­ve az ágak sűrűjébe, a fon­­nyadt le­ve­lek rozs­dás­szür­ke hát­te­ré­be, ma­ga is szür­ke ku­pac, há­rom mé­ter­re le­het tő­lük, csak két fény­lő gomb­sze­me él, csil­log­va fi­gye­li őket, nem moz­dul, ösz­tö­nei el­hi­te­tik ve­le, hogy nem lát­hat­ják őt, rejt­ve ma­rad a vi­lág elől, a kör­nye­zet ele­me, tárgy a le­pusz­tult va­ló­ság­ban, ré­sze a ha­lott vi­lág­nak, ha nem ad­ja az élet je­lét, sem­mi ba­ja nem történhet….

– Ha­szon­ta­lan in­gyen­élő… – foly­tat­ja meg­ve­tő­en Mé­szá­ros úr, las­san, meg­fon­tol­tan be­szél, nem ha­rag­szik, de köz­be kell lép­nie, nem tűr­he­ti az ál­lat je­len­lét­ét, el­kép­zel­he­tet­len szá­má­ra, hogy to­vább él­jen, foly­tas­sa mi­hasz­na lé­tét, ha­szon­ta­lan éle­tét. Fel­húz­ta vincseszterét, a moz­du­lat­lan pat­kány­ra cél­zott és be­le­lőtt. Na­gyot dör­rent a fegy­ver, Erninek csen­gett tő­le a fü­le, s az ál­lat he­lyén egy­szer­re nem volt sem­mi. A pat­kány nyom­ta­la­nul el­tűnt. Tes­tét olyan ap­ró da­ra­bok­ra tép­ték a sö­ré­tek, hogy egé­szen megsemmisült, nyo­ma ve­szett, mint­ha ott sem lett vol­na. Vér­folt sem ma­radt utá­na, az egész va­rázs­lat­nak tűnt fel, Mé­szá­ros úr vér­fa­gyasz­tó cso­dá­já­nak, s a pus­ka kor­lát­lan ha­tal­má­nak, egyet­len lö­vés a vincseszterből. Erni fü­lé­ben nem szűnt a csen­gés, in­kább mo­raj­lott, szin­te dö­röm­bölt a dob­hár­tyá­ján, nem volt gon­do­la­ta, sem­mi sem ju­tott eszé­be, sí­rás kör­nyé­kez­te. Mé­szá­ros úr is­mét vál­lá­ra vet­te a pus­ká­ját és to­vább­ra is ko­mo­lyan, nyu­god­tan, mint­ha sem­mi nem tör­tént vol­na, így foly­tat­ta: – Nem sze­re­tem az ilyen hit­vány pat­ká­nyo­kat… a vi­zek sem­mi­re­kel­lői, sem­mi egye­bek…
– Nem hód­pat­kány? – mo­tyog­ta kis­sé el­csuk­ló han­gon Erni –, hód­pat­kány le­he­tett… Öregattya mond­ta, hogy van­nak…
– Kö­zön­sé­ges vízipatkány… – igaz­gat­ta vál­lán a fegy­ve­rét a va­dász és meg­ve­tő­en rán­dí­tott a vál­lán, most sem mo­soly­gott, de kis­sé meg­eny­hült a hang­ja, ész­re­vet­te a gye­rek ije­del­mét –, hon­nan ve­szed, hogy hód­pat­kány lett vol­na…?
– Öregattya mond­ta, hogy a Büdösvízben ta­lán még le­het­nek hód­pat­ká­nyok, ő tud­ja, ré­gen lát­ta őket… ha más­hol nem is, itt még él­het­nek…
– Nin­cse­nek már hód­pat­ká­nyok… – néz­te őt Mé­szá­ros úr el­né­ző­en, szin­te meg­ér­tő­en, kedv­tel­ve – ré­gen, ami­kor a ha­tár­ban több volt a rét­ség, az er­dős ár­te­rü­let, mi­kor a vízöntötte föl­de­ken a hód volt a gaz­da és a vid­ra az úr… va­la­mi­kor a tö­rök idők­ben, mi­kor az ér­sek­új­vá­ri pa­sa ja­ni­csár­jai és adó­sze­dői haj­tot­ták be az adó­kat meg a ha­rá­csot… még él­het­tek itt hó­dok, a vi­zek vi­lá­gá­ban fa­tör­zse­ket dön­töt­tek ki és la­ká­so­kat, hód­há­za­kat épí­tet­tek ma­guk­nak, kö­rül­rág­ták a ju­har­fák meg az éger­fák tör­zsét, és ki­dön­töt­ték… ak­kor vol­tak itt hó­dok szá­mo­san, em­lé­kü­ket őr­zi az öre­gek mon­da­vi­lá­ga, de az­óta már ré­gen kipusztultak… nem jól tu­dod, Erni, hó­dok már nin­cse­nek… az­tán mi len­ne az a hód­pat­kány…? Vagy hód vagy patkány!…
– Öregattya tud­ja… – ma­kacs­ko­dott.
– No, majd az iskolában… hal­lom, gim­ná­zi­um­ba mégy…! Ott majd meg­ta­nu­lod… Gye­re ve­lem a Ma­lom­ba, Erni… adok krachedlit… pi­ro­sat vagy sár­gát, ami­lyet akarsz… fe­lejtsd el a hód­pat­ká­nyo­kat. Már csak a me­sék­ben le­het­nek még…
– Ha­zame­gyek in­kább… – vá­la­szol­ja bi­zony­ta­la­nul, töp­reng­ve mo­tyog, most ide­gen­ke­dik a va­dász­tól, pe­dig ma­gá­ban kí­ván­ta, hogy er­re jöj­jön. Biz­to­san nem mond iga­zat, nem is tud­hat­ja, mi min­den le­het er­re­fe­lé, hi­szen ide­gen, nem­ré­gen jött a ma­lom­ba… ha Öregattya tud ró­luk, kell hogy le­gye­nek hód­pat­ká­nyok, ahogy a bör­zsö­nyi he­gyek­ben far­ka­sok is, nem múl­hat el nyom­ta­la­nul, ami egy­kor volt…
– Ahogy gon­do­lod, Erni… – a va­dász vál­lat vont –, nem kell krachedli, úgy­is jó… nem erő­szak a disz­nó­tor…! – S elő­ször mo­so­lyo­dott el. –  Hát szer­vusz… az­tán a gim­ná­zi­um­ban jól ta­nulj…!
– Hon­nan tud­ná… – a fiú már a sze­kér­úton ban­du­kolt a fa­lu fe­lé –, hon­nan sej­te­né, hogy mi volt itt va­la­mi­kor, hi­szen ide­gen? Nem tud­hat min­dent, hi­á­ba nagy va­dász! De… ho­gyan tűn­he­tett el olyan nyom­ta­la­nul…? – A pat­kány­ra gon­dolt s ahogy a va­dász vincseszeterének a sö­rét­jei szét­tép­ték, hogy nyo­ma sem ma­radt, mint tűn­het el va­la­mi ilyen nyomtalanul?… Egy pil­la­nat alatt volt s már nincs…?!