Duba Gyu­la – 50 éves az Iro­dal­mi Szem­le

Ezer­ki­lenc­száz­hat­van­nyolc szep­tem­ber el­se­jé­től szer­kesz­tet­tem az Iro­dal­mi Szem­lét. Em­lék­szem az el­ső nap­ra, ami­kor fő­szer­kesz­tő­ként mun­ká­ba men­tem. Ka­pun­kon ki­lép­ve az ut­cán – ak­kor Fuèík ut­cá­nak hív­ták – szov­jet pán­cé­los két­él­tű jár­mű jött szem­be ve­lem, nagy gu­mi­ke­re­ke­in las­san gör­dült fe­lém, te­ré­ben acél­si­sa­kos lö­vé­szek ül­tek gép­pisz­tol­­lyal a ke­zük­ben. Én­rám – a já­ró­ke­lők­re – ügyet sem ve­tet­tek, ta­lán nem is lát­hat­tak, az eme­le­te­ket fi­gyel­ték.

Az­tán a Fel­ke­lés te­rén lát­tam az Ir­gal­ma­sok temp­lo­má­nak go­lyók se­bez­te tor­nyát, s tá­vo­labb, a Nagy­pos­ta előtt a vi­rá­go­kat és gyer­tyá­kat azon a he­lyen, ahol meg­halt egy em­ber. A Štefánik ut­cá­ban újabb jár­őrö­ző pán­cé­los jött szem­be, ben­ne si­sa­kos ka­to­nák, kalasnyikovok. S egy pil­la­nat­ra az ju­tott eszem­be, ho­gyan lesz ez­után, le­het-e még la­pot szer­kesz­te­ni?!

És… nem lett sem­mi! Foly­ta­tó­dott min­den, ahogy el­kez­dő­dött. Az egy­re ter­mé­ke­nyebb re­form­gon­dol­ko­dás til­ta­ko­zá­sok­ban csú­cso­so­dott ki és az iro­da­lom tet­te to­vább, amit el­kez­dett, a meg­úju­lást. A po­li­ti­kai-ha­tal­mi pár­harc­ok bű­vös kö­ré­ből nem sza­ba­dul­ha­tott, de még­is in­kább az iro­dal­mi al­ko­tás irá­nya­i­ra és ered­mé­nye­i­re fi­gyelt. Ki­de­rült, hogy az iro­dal­mi gon­dol­ko­dás és for­ma­te­rem­tés ön­tör­vé­nyű, ma­kacs erő, már-már meg­fé­kez­he­tet­len és alig irá­nyít­ha­tó, még­oly drá­mai be­avat­ko­zás is ne­he­zen ál­lít­hat­ja meg. Ak­kor is­mer­tem fel, hogy ha­zai ma­gyar iro­dal­munk is olyan fo­ká­ra ért az al­ko­tói ér­ték­te­rem­tés­nek, me­lyet már nem ad fel és kö­vet­ke­ze­te­sen ha­lad a ma­ga út­ján. Amit már el­ért, ah­hoz ösz­tö­nö­sen és ele­mi­en ra­gasz­ko­dik, és a szel­le­mi mun­ka ter­mé­sze­té­nek meg­fe­le­lő­en to­váb­bi fel­fe­de­zé­sek­re, új ér­té­kek­re tör. A szer­kesz­tő dol­ga, hogy minden­nek te­ret biz­to­sít­son. Ezek az ered­mé­nyek a tör­té­nel­mi sors és ki­sebb­sé­gi lét­for­ma meg­je­le­ní­té­sét és új esz­té­ti­kai ér­té­kek el­mé­lyí­té­sét je­len­tet­ték. A lap­nak pe­dig te­ret kel­lett biz­to­sí­ta­ni eh­hez és vál­lal­ni ér­te a köz­lés fe­le­lős­sé­gét. A Szem­le ép­pen fenn­ál­lá­sa 10. év­for­du­ló­ját ün­ne­pel­te, és nagy­mér­ték­ben ne­ki volt kö­szön­he­tő a re­form­gon­dol­ko­dás el­mé­lyü­lé­se.

Más­részt, mint­egy ve­le együtt – 1958-ban – je­lent meg a Fi­a­tal szlo­vá­ki­ai ma­gyar köl­tők an­to­ló­gi­á­ja. A „nyol­cak” nem­ze­dé­ké­nek két kulcs­em­be­re – Tő­zsér Ár­pád és Koncsol Lász­ló – már ko­ráb­ban a Szem­le szer­kesz­tői vol­tak Do­bos Lász­ló fő­szer­kesz­tő irá­nyí­tá­sa mel­lett. Tő­zsér Fér­fi­kor, így jöjj! cí­mű ver­se – meg Fábry Zol­tán Ide­je már bi­zony! cí­mű elő­sza­va – in­dí­tot­ta a la­pot. Koncsol pe­dig az an­to­ló­gi­át véd­te a nem­ze­dék és köl­té­sze­te kö­rül ki­ala­kult vi­tá­ban. Mind­ket­ten a klas­­szi­kus ér­te­lem­ben vett iro­dal­mi for­mák és esz­té­ti­kai ér­té­kek hí­vei vol­tak. Az in­du­ló nem­ze­dék ösz­tö­nös­sé­gé­vel szem­ben mi­nő­sé­gi szem­pon­to­kat vé­del­mez­tek. Mun­ká­juk nyo­mán a lap­ban már moz­go­ló­dott és han­got adott ma­gá­ról iro­dal­munk­nak im­már har­ma­dik – a Ve­tés – nem­ze­dé­ke, amely nem sok­kal ké­sőbb az Egy­sze­mű éj­sza­ka (1970) és a Fe­ke­te szél (1972) cí­mű an­to­ló­gi­ák­ban tel­jes mell­szé­les­ség­gel mu­tat­ko­zott be, új­sze­rű, sőt avantgárd vo­ná­sok­kal ékes­ke­dő mű­ve­ik­ben. Ösz­tö­nös­ség, esz­té­ti­kai tá­jé­ko­zó­dás, avantgárd – mind­ezek je­len vol­tak iro­dal­munk­ban ezer­ki­lenc­száz­hat­van­nyolc­ban.
Mind­eh­hez tisz­tá­zat­lan ide­o­ló­gi­ai lég­kör és po­li­ti­kai bi­zony­ta­lan­ság já­rult. Mint­ha az ösz­tö­nök­nek to­vább­ra is je­len­tő­sebb sze­re­pük len­ne, mint a tu­da­tos mér­le­ge­lés­nek. Más­részt az al­ko­tó­mun­ka te­rü­le­te­i­ről, a tá­gu­ló szel­le­mi ér­dek­lő­dés ol­da­lá­ról új igény je­lent­ke­zett. Az év­ben je­len­tet­tük meg Kecs­kés Lász­ló Ko­má­ro­mi szekeresgazdák cí­mű ta­nul­má­nyát. A lap ko­ráb­ban is kö­zölt tör­té­ne­ti vis­­sza­te­kin­té­se­ket és iro­dal­mi ha­gyo­má­nya­ink­kal fog­lal­ko­zó dol­go­za­to­kat, Kecs­kés mun­ká­já­val új mű­faj ka­pott he­lyet a Szem­lé­ben: a ké­pek­kel do­ku­men­tált hely­tör­té­net! Ok­kal és szük­ség­sze­rű­en tör­tént. Nyo­má­ban, fo­ko­za­to­san a szlo­vá­ki­ai ma­gyar tu­do­má­nyos­ság je­lent­ke­zett, az iro­da­lom ha­tár­te­rü­le­te­i­ről sor­ra kap­tuk a „ro­kon” ér­dek­lő­dé­sű mun­ká­kat, a szo­ci­o­ló­gia, nyel­vé­szet (struk­tu­ra­liz­mus), pe­da­gó­gia, mű­vé­szet­tu­do­mány, s fő­leg a vi­dé­ki gyö­ke­rű hely­tör­té­net és ha­gyo­mány­éb­resz­tés ér­té­kei sor­ra meg­je­len­tek. Szá­mom­ra a má­sik nagy fel­fe­de­zés! A szlo­vá­ki­ai ma­gyar szel­le­mi­ség sok­ol­da­lú ér­dek­lő­dé­sét, a vi­dé­ki kul­tu­rá­lis mun­ka ér­ték­te­rem­tő ké­pes­sé­gét és a múlt fe­lé for­du­ló gon­dol­ko­dá­sát bi­zo­nyí­tot­ták. Ar­ra utal­tak, hogy a kisebbségi tu­dat önál­ló­sul, sa­já­tos tör­vé­nyei van­nak és mi­nő­sé­gi fej­lő­dé­se, mind al­kal­ma­sabb a tör­té­nel­mi ön­vizs­gá­lat­ra, a ki­sebb­sé­gi sors elem­zé­sé­re és közép-európai kör­nye­ze­te vizs­gá­la­tá­ra, sa­já­tos ma­gyar mi­vol­ta te­kin­te­té­ben iden­ti­kus, szel­le­mi kap­cso­ló­dá­sai sok­ré­tű­ek.
A szer­kesz­tő­ség mun­ká­ja is bo­nyo­lul­tabb lett, sok­ré­tűbb is, nyug­ta­la­nabb is, olyan ér­te­lem­ben, ho­gyan kép­vi­sel­je mind­azt, amit fel­ada­ta se­gí­te­ni és vé­de­ni. Ne­ve­ze­te­sen az iro­dal­mi al­ko­tás sza­bad­sá­gát és a ki­sebb­sé­gi gon­dol­ko­dás ér­ték­rend­jét! Egy év múl­tán az em­lé­ke­ze­tes ha­gyo­má­nyos­ság – kí­sér­le­te­zés vi­tá­ban, va­la­hogy így kez­dő­dött a kon­szo­li­dá­ció, a lap az iro­dal­mi­ság és esz­té­ti­kai ér­ték mel­lé állt, véd­te a kí­sér­le­te­zés jo­gát, szer­kesz­tői gya­kor­la­tá­ban pe­dig mind a ha­gyo­mány­őr­zés, mind a for­mai újí­tás gesz­tu­sa he­lyet ka­pott. Fel­is­mer­tük, vagy csak ösz­tö­nö­sen éreztük?, hogy a Szem­le ak­kor töl­ti be kül­de­té­sét, ha szem­lé­le­té­ben fe­let­te áll a min­den­nap­ok ká­o­sza el­lent­mon­dá­sa­i­nak, a nem­ze­dé­ki szem­lé­le­tek csap­dá­i­nak, az erő­sza­kos vagy lo­pa­ko­dó di­va­tok csá­bí­tá­sá­nak s a túl­zott esz­mei el­vá­rá­sok lo­gi­ká­já­nak. Elég ha­tá­ro­zott­nak kell len­nie ah­hoz, hogy meg­véd­je ön­ma­gát s ily módon a vál­lalt iro­dal­mi ér­té­ke­ket! Az adott kon­szo­li­dá­ci­ós hely­zet­ben, so­ro­za­tos lap­be­til­tá­sok ide­jén a na­ci­o­na­liz­mus vád­já­tól fő­szer­kesz­tői „ön­kri­ti­ká­val” me­ne­kült meg a Szem­le, mi­köz­ben szá­mos gya­nú­sí­tás övez­te. A szer­kesz­tő­ség ös­­sze­té­te­le is vál­to­zott. Tő­zsér és Koncsol más uta­kat ke­res­tek, he­lyük­be fi­a­ta­lok jöt­tek (Var­ga Im­re, Zalabai Zsig­mond, Tóth Lász­ló, Kul­csár Fe­renc), szer­kesz­tők­ként he­lyük lett az iro­dal­mi fej­lő­dés­ben, rá­nyom­hat­ták egyé­ni­sé­gük bé­lye­gét. Ma né­mi­leg cso­dál­koz­va s két­ked­ve gon­do­lunk vis­­sza a kor­ra, a het­ve­nes évek­re, s ar­ra a tény­re, hogy a tár­sa­dal­mi kon­szo­li­dá­ció kö­zel­ről sem biz­ta­tó és se­gí­tő­kész éve­i­ben a szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom a mi­nő­sé­gi elő­re­lé­pés és fej­lő­dés nagy­sze­rű sza­kasz­át tel­je­sí­tet­te. Az Iro­dal­mi Szem­le in­téz­mény jel­le­ge ki­tel­je­se­dett s iro­dal­munk a nem­ze­ti iro­dal­mak part­ne­re le­he­tett. Nem(csak) a ma­ga ere­je foly­tán! Sok­kal in­kább ki­sebb­sé­gi kul­tú­ránk és szel­le­mi éle­tünk állhatatossága okán! Va­la­mi­fé­le sa­já­tos „ön­erő­nek” a ré­vén, ben­ső szel­le­mi ener­gi­ái okán, amely az­óta is jel­lem­zi kul­tú­rán­kat. Te­vé­ke­nyen be­foly­tunk a Kárpát-medencei ma­gyar iro­dal­mak „egye­te­mes­sé­gé­be”, a ré­gió fon­tos­sá­gát is érez­ve.

Az Iro­dal­mi Szem­lét ti­zen­öt évig szer­kesz­tet­tem. Ak­kor úgy érez­tem, hogy az iro­da­lom va­ló­ság­szer­ve­ző élet­erő, tár­sa­dal­mi sú­lya van, se­gí­tett volt vagy meg­fi­gyelt, ám min­den­kép­pen szá­mon tar­tott. Má­ra ezt a po­zí­ci­ó­ját el­ve­szí­tet­te. A ki­sebb­ség ön­szer­ve­ző­dé­sé­nek a tá­mo­ga­tá­sá­ra tö­re­ke­dett, rész­ben ezt is fel­ad­ta. Egy­ko­ri él­mé­nye­im és ta­pasz­ta­la­ta­im az idő­be­li­ség fon­tos­sá­gá­ra fi­gyel­mez­tet­nek. A hu­sza­dik szá­za­di lét­for­mák s az élet fon­tos ele­me lett az idő! Mérv­adó­vá vált az itt és most, a genius loci is­mér­ve! Alig­ha is­mer­he­tő meg a szá­zad az idő­be­li­ség át­élé­se és tör­té­ne­ti ér­zék hí­ján. Aki ér­te­ni sze­ret­né vagy ítél­ke­zik fe­let­te, is­mer­je a kort, és ön­ma­gát is! A Szem­le év­fo­lya­ma­i­ban szá­mos rész­let ben­ne van. Be­kö­tött szá­ma­i­ban rej­tő­zik a tör­té­nel­mi idő…