Petőcz András – Talán az lesz a haza

Csak erre jó a gyalog. Lépked sietve, ha van
neki lépés. Ha van neki tér. Csak lép, benne
a térben. Menekül. Futása ez a gyalognak.

Csak a menedék. Hiánya van a menedéknek,

a gyalog hiányolja a menedék-lehetőséget

abban a nagy-nagy szomorúságban, ami.

Abban a nagy-nagy szomorúságban, ami

mostanság körülöleli, abban a hidegben,

ami itt, a térben, ha van neki tér, ha van neki itt.

Most nem a menekülés, csak a hazatérés

a fontos. A gyalog remeg, remegve lép,

lépked, gyalogol, várja, hogy eljön a haza.

Átöleli őt a haza. Gondolatban. Szép a hó,

ahogy hullik a térben, egyre több hóhullás,

a gyalog fáz, miközben siet, a hóban, remeg.

Mi ez a félelem bennem? Mi ez a rémkép,

ez a testtelen szorongás, mi ez a furcsa semmi?

Miért, hogy csak remegni tudok, miért?

A sötét hóban világít a haza. Fények gyúlnak,

mindenütt, kiabálások, de ezek szégyenletesek.

A sötét havat taposom, dühödten: Miért kell félnem?

A gyalog menekül. Hazafelé siet, árnyékos éj,

feketehó-taposás, csúszik a láb, szinte esik el.

Valami világít. Talán az lesz a haza. Bizonytalan.

Változatok Kavafiszra

    „Annyit bámultam én a szépet,

    hogy a látásom tele lett vele.”

    (Kavafisz – Somlyó György)

Kávéházi magányban

ahogy ragyogni képes

egy sarokasztal,

tompultan, kopogósan,

simán az érdes

füstben – szálkás fény alatt

szikár, kiszikkadt

félszavak, kimért sorok

gőgje sugárzik.

Antik pillanatokban

a szépség az igazak

éke, miképpen

élnek, s búcsúzni tudnak

hirtelen ádáz

sorsuktól, elszakadtan

leválnak sorról

sorra – versekről, létről,

ódai vázról.

Fáradtabb napsugarak

sávjai váltják egymást

egy férfiarcon – hol fiatal, hol öreg,

s örök szobrokra

gondol, márványra, kőre,

bronz idomokra,

s kesernyés, sós sarakkal

rásüt a tenger.

Éjszakák életében

túl sok az érzés, emlék,

elsuhanó test,

s az eltűnés, tűnődés

visszaviláglik

az agyban – titkos ágyak

árnyai telnek

föl tiszta értelemmel,

vágyakozással.

Névtelenek fényei

égnek néma szeszekben,

kocsmamocsokban,

rossz hírű negyedekben,

utcamorajban –

mindig itt köt ki minden

költészet, álom,

üzérkedés gyönyörrel

öldöklő öröm.

Parázsló ablakszemek

mélyén hány jelenés leng,

ptolemaioszi

ájben hány hellén arcél,

s hány Antonius,

kit elhagyott az isten –

ennyi a legszebb

élet, mit lehetetlen

újra megélni.

Meghajszolt kísértetek

mind, megszállnak a bolygó

porban, a húsban

elomló vágyban, s többé

nem hazajárnak

a lelkek – a nyelvben is