Egerpataki Ernő versei

Sötét nap

Nézd, fehér a hajam és távolodó a hajóm…
És egyre gyarapodó, súlyosbodó a bajom.

Mi régebben hevített, mint, még a szerelem is,
szívem elült,
Haragom, indulatom, tompává csendesült.

Mit akarsz hát még tőlem, élet?
Titkomat? Az sincs már; sem kiadott, sem féltett.

Mit akarsz? Maradék erőt gyengülő embertől?
Láthatod, egy hosszú nap után fejem is alig
emelem föl!

Hidd el végre, és makacsul ne gyötörj;
békésnek tűnik nekem már minden gödör.

Nem látod, miben életvizet meregettem,
kilyukadt a vödör!
Csak az alja tartja valamennyit, és ezt tudni
nem nagy gyönyör!

Nézd sötétülő ráncaimat, foltosodó eres kezem!
Lásd a rettenetet bennem és azt is… már-már
jóvá lettem!

Orvosok határozzák meg életem s mondják,
mit étkezzek,
rossz szívem meg, hogy már csak emlékeimben
vétkezzek.

Ha elgondolom: a természet volt templomom
s maholnap csak az ablakból nézem, mert nem járhatom…
Nem kulcsolom imára két gyengülő kezem,
s nem akarok új gondolatot sem, ha rossz irányba
vezet.

Már hiába, ha akarnék új katedrálisokat látni
s hatalmas, oltáros hegyek előtt lenyűgözve
állni!

Nézd, milyen ritka és fehér a hajam,
s mily távoli már és törékeny a hajóm.

Leeresztve rajta minden vitorla
és tíz évnél is több éve rossz a motorja.

Pedig de jó is volna…
pedig még jó volna!

A felhő

A felhő, mely tegnap kék alapon
fölém tornyosult s figyelt utamon,
most
harmatgyöngyös hajnalon
fenyőktől tépázva a dombaljon
vár
melegítő napsugárra,
hogy mint emelkedő meleg pára,
hűlve,
felhővé lehessen újra,
s új utamon ismét kísérőm,
ha indulok,
mert erős bennem a menni akarás
a célt elérni elhatározás.

Valahol,
egy gyönyörű, új virág nyílik,
az üzent értem.

A legelőkön túl

A legelőkön túl,
a parcelláktól sakktábla dombok fölött
kelő naptól-glóriás fenyők hívnak;
a megdicsőült pillanat részese legyek…

Hű zarándok-bakancsos lábam
füvek mossák,
ha hozzájuk érek…

Ígérik, csodaragyogás lesz a részem,
fény ölel,
– akárha ősmagyart a Nap Anya –
ha a gerincet elérem.

A legelőkön túl,
a parcelláktól sakktábla dombok fölött
jó nekem, gondom feledem, s tudom
szeret engem az Isten!

Ritka madárfütty és…

Távolról a bércek vad romantikája
csalogat,
Idelent békés harmónia
csábít:
Fenyvesek, gyanta- és gombaszag,
tüdőt tisztító levegő,
Rengeteg suttogása, hegyi patak
zubogása;
mélyítik köröttem a csendet,
Ritka madárfütty
követ utamon a rengetegbe,
Egy kis csikó-szellő
rám kacag
s tovanyargal,
Ficánkol bennem
a szabadság
valósága.

Csendbe olvadva

Mily halk a fák magánya

és türelme.

szép erdei csendbe olvadok:

bensőséges kapcsolatban

a természet

titkait megosztja velem.

Gyönyörű nyugalom, hallgatás.

Bakancstalp tompa tam-tamja

roppantja a csendet.

Mintája

az érintetlen fehérben

az éppeni voltba

visszavezet.

Megkésve, úton

Négyen voltunk:

a Hegy,

az Út,

a Holdvilág

és – a sötéttől tartva –

jómagam

a késő estén,

melynek már szinte

éj-teste volt,

A Hegy alámerült

a Csendbe,

az Út

– a Holdvilágos tájba –

végtelen árnyékomként

elém nőtt.

A Hosszú-tó partján

egy mormota altatót fütyült.