Judita Kaššovicová – A csend világa – Csölösztő

Vizek zöld hullámain
és a nádason
leng az idő hangja,
mely itt hordja az örök gyermeket bennünk.
Fölöttünk, a kozmikus
oszlopok sípjaiban
megszülöd mindennapi lélegzetünket.

Ábrándozva nézünk
a nap arcába.

x x x

Mi az értelem?
Felel rá
a fűzfák
ütköző leveleiből
fölmerülő csend.

x x x

Nem csodálkozom
Sziddhárt hercegen,
ki elvonult a csendbe,
hogy Istent tisztelhesse.
Ma a hajót körülfogó párában
kacsákat és sirályokat láttam
úszkálni a tóban. Az erdőből
kakukk szava szólt.
Nem akartam visszatérni
az úttal összefolyva.

x x x

Ma beleszülettem
a fehér lámpás
narancsszínű szobába.
Még Muvriniék is
üdvözlő dalt játszanak.
A néma virágok elindultak.
Esőcsepp csillog
ablakok üvegén.

x x x

Reggel fecskék cikáztak
a csölösztői tornácok fölött.
Fekete szárnyak kontúrjai között
fehér hasikák
suhannak a kék égbolton.

Rám tört a vágy,
hogy lelkemet a lelkeddel
ötvözzem.

x x x (…)

E pillanatban
felszínével
közeledik hozzám
a kövek
csillogása,
villogása.
A folyó
a hajamba merül.

Állok a parton.

x x x

A csönd világa,
Somorja.
A csönd világa,
Csölösztő.
Tahír barátom,
Zulejka húgom.
Fekete kormorán
szárnyait szárítja.
Minden halász fényes,
fekete tollakat
bírna.

x x x

Meglehet, csupán
a világűr istenének
követei vagyunk.
Toronyházak
ablakainak üvegezésére
küldöz bennünket,
és átfogó íves tetőt
ácsolni planétánk
fölé.
A templomok iránti
belénk kódolt érzék
megőrzi a barokkot
és minden sajátos stílust.
Egyre nyúlánkabb
leszármazottaink
tisztelettel simogatják majd
a templomtornyokat,
és arról beszélnek,
milyen gyanútlanok voltak
a történelem előtti korok
emberkéi,
mikor a boldogságot
a szabad, esős ég
alatt keresték.

x x x

Halott édesapánk,
az űr ablakában áll.
Pirókokat etet.
Szép piros begyükkel
kezét melengetik.
Testvér, nézz az égre,
nehogy, nehogy lekésd
a percet, amikor
kigyullad majd a fény.

x x x

A képet
hímező férfi
színes fonalakat válogatott
a tavasz köszöntésére.
Nevetésével és a virág
bájával teli csokor
kinyílik a narancsszínű falon.

Jöjjetek hozzánk
a boldogságról beszélgetni.

x x x

A hold, a te ragyogó,
felhőkből kibukó
kerek arcod
világítja az utat
erre a helyre.
Nézek messze, messze,
oda, hol én voltam Te.

x x x

Puha, gyöngéd köd.
A benned elsüllyedt oltár.
Alvó fák.
Csölösztőn – a csend világán át
A teremtő keze simogat.

(…)

Mikor a hajók
fényei kihunynak,
s a csöndben feloldódik az éj,
az új reggel
ködébe ébredünk,
amelynek egyetlen vágya –
hogy a lelkünkben időzhessen,
akár a csend világa – Csölösztő.

Tóth Elemér fordítása