Elmosódott torzulások (Krusovszky Dénes Elromlani milyen című kötetéről)

Könyvről könyvre – Szalay Zoltán írása
Egyszerű elemekből, könnyedén építkezik Krusovszky Dénes az idei könyvhétre megjelent Elromlani milyen című verseskötetében, az eredmény azonban mégis összetett és kellőképpen súlyos. Hogy ne legyen túlsúlyos, azaz megmaradjon a szükséges arányokon belül, arról a némiképp romlott, elhasznált, szikár, fáradt nyelv lezser, ám minden drámaiságtól korántsem mentes zörgése-kattogása gondoskodik, illetve az a gyakran szürrealizmusba vagy éppen groteszkbe hajló asz-szociációs rendszer, amely könnyen felismerhetővé teszi a Krusovszky-verseket.

 „Nem logika, hanem elszántság szerint” – olvashatjuk a Szabálytalan részek című költeményben (11.) a képek összeillesztéséről, s ez a motivációs bázis fontos kiindulópontja lehet a szerző szövegvilágának megismeréséhez. Ez a bizonyos elszántság a fáradhatatlan kutatásban, önfelmérésben mutatkozik meg leginkább, illetve a – gyakran természeti – környezet iránti nyitottságban, s a leghangsúlyosabban a Talán kiderül valami című versben jelenik meg, amely szövegre a kötet borítóján látható kép is utal: egy alámerülő test, némi rozsdásan derengő fény odafentről, idelent sötétség: a felfedezés, a megismerés kényszere, élménye, kudarca (a borítóterv kalligramos kiadvány lévén természetesen Hrapka Tibor munkája, aki ezúttal sem okoz csalódást).

A szerző hat ciklusra osztotta ezt a láthatóan nagyon szigorú következe-tességgel szerkesztett kötetet, az egyes ciklusokban más-más formákkal kísérletezik, de az alaphang a maga szorongásosságával mindenütt megmarad. Nyo-masztó hangulat: üresség, köd, gyenge lámpafény. A motívumok vissza-visszatérnek, a köd olykor ondószerűen gomolyog (Mi lép elő, 68.), máskor áthatolhatatlan akadályként jelenik meg [(6.), Képeslapok vissza c. ciklus, 46.]. A köd, a ragacsosság, a „sötét eső” határozza meg a versek depresszív hangját, illetve a mindenhol jelenlévő lassúság, amire Bán Zoltán András is utal a Litera.hu-n megjelent kritikájában: lassú bőr, lassú idegesség, lassú mozgás, lassú fény, lassú ereszkedés, lassú oldódás. A lassúság azonban nem jelent vontatottságot, a szerző kiváló érzékkel tartja meg a tempót végig a kötetben. A lassúság inkább valamiféle elmosódottságot feltételez, a határok bizonytalanságát, ahogy erre az egyik ciklus címe is utal: Egy bizonytalan határon túl. S ezek a bizonyos elmosódó határvonalak a külső és a belső világ találkozását és vegyülését, egymásba oldódását jelentik: „A konyháig egy / hosszú, sötét folyosón vezetett át az út, valami belső ösvény” (Egy bizonytalan határon túl, 34.). Így válik felcserélhetővé például a szájüreg és a betonkeverő két egymást követő versben: a Nyelvem helyén című egysorosban („száraz kavicsok forognak”, 19.), illetve a címadó Elromlani milyen címűben („Nem éreznek semmit, / fáradtan mozognak, / hideg szavak kopognak / egy betonkeverőben”, 20.). Így azonosul a narrátor azzal a rozsdás hordóval, amelybe egy harcsát tesznek reggel, hogy estére egy „halként már nem elképzelhető”, homályos valami körözzön kiegyenesedni képtelenül „a sötét massza alján” (Élni akar, 29.). A groteszk elemek szerepének lényegét a kihajolni legalább című szövegből ismerhetjük meg: „Még érzem a torzulásokat, / de már nem tudom, mihez képest” (22.).

A fiatal Krusovszky Dénes (1982) neve azzal a Telep néven ismertté vált cso-porttal kapcsolatban került be az irodalmi köztudatba, amelynek alapítója és egyik legeredetibb alkotója, s amellyel kapcsolatban gyakran szokták egy költészeti para-digmaváltás lehetőségét emlegetni. Túlzás lenne állítani, hogy az Elromlani milyen című kötet bármit is forradalmasítana a magyar lírában, mindenképpen érdekes állomás azonban a depoetizáló költészetszemlélet és a hagyományos megszólalásokhoz való visszatérés között. Lágy, mégis fojtottan zaklatott hanggal néz szembe az én megragadhatatlanságával, nem utasítva el teljesen az emelkedettséget, de mértékkel adagolva azt. A szerző hangsúlyosan utal mestereire a kötetben, a szemlátomást szigorú alapossággal válogatott vendégszövegeket jelöli (kurzívval szedettek) és gondosan jegyzeteli: a legerőteljesebben Győrffy Ákos és Szijj Ferenc munkásságának a hatása érvényesül a verseken. Győrffy természetközeli, panteista hajlamú költészete leginkább a kötet középső részében az Egy bizonytalan határon túl talányosan kongó prózaverseiben, illetve a Képeslapok vissza című ciklus borúsan derengő szövegeiben figyelhető meg. Utazások, menekülések stációi idéződnek meg, helyszínek és emlékek elevenednek meg valahol a homályosan gomolygó ködfátyolon túl – a szerző azonban egy pillanatra sem feledkezik meg a versbe zártságról, nem ragadja magával a mondanivaló sűrűsége: „kiállsz / az utolsó sor végére, a mélyben / sétálóknak innen integetsz” [(2.), Képeslapok vissza c. ciklus, 42.]. A kötetcímben megidézett Baudelaire szelleme a távolból integet felénk a verseken keresztül, melyekből kiérezhető némi halovány dekadencia, ám határozottan kétkedéssel, iróniával s különösen: elidegenedettséggel itatódik át (nem véletlenül került a kötet szigorúan megválogatott vendégszövegei közé Kafka-idézet). A szövegek narrátora nem ül bele kényelmesen ebbe a modern dekadenciába, kétségbeesett frusztráltsággal törne ki belőle, míg rá nem döbben, hogy nincsen kijárat, ahogy ezt a kötetzáró versben elmondja. Ha pedig nincs kijárat a fény felé, ezeken a sötét színtereken kell megkeresni az elromlás szépségét.
(Krusovszky Dénes: Elromlani milyen. Kalligram, Pozsony, 2009. 104 oldal)