Gál Sándor – Feljegyzések elmenőben… (2)
Van, amikor sok minden összesűrűsödik az emberben, s nincs semmi olyan belső kiválasztási szerkezet, amely rangsorolná, hogy az összesűrűsödött élményekből mi fontosabb. A megőrzendő vagy a hátrébb sorolandó. Most az elmúlt – három kihagyott – napot kellene elhelyezni ide, de az a háromszor huszonnégy óra oly módon lett egyetlen tömbbé, hogy meg se kísérlem háromfelé törni. Ebből az egészből az a rész mutatkozik feljegyzendőnek, amely az írással – a munkával – kapcsolatos. Lényegében elérkeztem a RÁK-kal egy olyan szintre, amely már egy kötet határozott körvonalát – szerkezetét – mutatja. Ezzel együtt az előttem lévő lehetőségeket is, az esetleges újabb vállalkozások irányába. Ugyanakkor azt is illik tudatosítani, hogy bármi előfordulhat, ami mindennek gátat szabhat.
Mert: ma délelőtt – ragyogó idő volt – kimentem a lugast metszeni. Szándékomat azonban kudarc követte: negyedórányi munka után orvosságot kellett bevennem. Ilyen pillanatok jelzik hétköznapi esélyeimet, s ezeket illik komolyan venni!
* * *
Úgy tűnik, megöregedtem, s ehhez nincs is mit hozzátennem. Ez tény, mint annyi más. Csak az nincs rendjén ebben, hogy milyen állapotban élem meg ezután e z t az öregséget. Hogy a rák után lesz-e elég erő, nyugalom és derű valamit is élvezni öregkorom idejéből?! Mert a mai nap példája is azt látszik igazolni – előre vetíteni —, hogy semmit sem tekinthetek bizonyosnak. Sem a javulást, sem a visz-szaesés lehetőségét.
E vasárnap fénypontja az lette volna, hogy kimegyünk vadászni Sándorral. Ki is mentünk, de nem tudtam igazán élvezni a kintlétet a rám telepedett fáradtság miatt. Ennek ellenére, egy óra elmúltával, megszépült az egész. Mert: láttam három vadludat repülni, s hallottam halk gegegésüket, és egy nyulat is láttam a repce-táblán, meg a keleti égen kibomló szivárványkoszorút – az élet kapuját!
* * *
Néha arra gondolok, hogy amit itt naponta folyamatosan leírok, az valami időfeletti folyam. Egyik partja a jelen szikár ténysora, a másik part pedig áttekinthetetlen ködgomolygás.
Ami „odaát” van, az a sejtelmek tartománya, a „talán” és az „elképzelhető”.
S e két part között az ismeretlen.
Ugyan van-e, lesz-e lehetőség, erő, kitartás és idő, hogy ennek az átjárhatóságát felfedjem és magamban szilárd egységgé változtassam?
Az értelem fénye elől mit takar el az a gomolygó ködfátyol?
Egyáltalán: part az, amit innen annak vélek?
És: mi hullámzik e partok között?
A Sztüx vagy a Léthé?
Ó, a görögök!…
* * *
Bizony, lanyhul a szorgalmam. Reggeli terveimet rendre halasztgatom, a „majd később” kimondatlan, bár tudott frázisával. És még csak megalkuvásnak sem érzem döntésemet. Persze, igazolást sem keresek rá, mert ezen a világon senki-nek sem tartozom elhatározásaim végett felelősséggel. Ma és itt maga a felelősség is egészen abszurdnak tűnik.
Kint esik az eső, s a februári sötétben minden a saját idejét éli.
* * *
A konyhában ülök és hallgatom ahogy az óra percegi a másodperceket. A mért vagy mérhető időt. Sokat gondolkodtam és írtam az elmúlt évtizedekben az időről. Próbáltam közelíteni hozzá több oldalról. Ám arra az egyszerű kérdésre, hogy mi az idő lényege – nincs elfogadható válaszom. Az az egységes rendszer, amit az időről az ember megalkotott és használ, csupán az emberi – földi – dimenzióban érvényes. Mert például a mi naprendszerünkön kívül mit kezdhetünk egy másodpercünkkel vagy egy napunkkal?! Ami nekünk szinte örökkévalóságnak tűnik, a mindenség terein jelölhetetlen, s így használhatatlan is. Ha ez így van, akkor miért bír olyan jelentőséggel, ahogy mi ezt megéljük? S miért tartjuk számon, ha igazából se haszna, se értelme nincs?!
* * *
Valamikor réges-régen írtam le, hogy gondolkodni annyit jelent, mint lázadni. Mostanában ez a vélekedés mintha kezdene megváltozni bennem. Mégpedig oly módon, hogy a mindenkori gondolkodás – ma, most – a nyugalom megtalálásának és megtartásának a lehetősége. A változás feltehetően azzal az élettapasztalattal hozható összefüggésbe, amely egy meghatározott életkoron túl jelenik meg az emberben. Amikor már nem a változtatást hozó lázadásé a szerep, hanem a megélt ismeretek birtoklásáé és következetes használatáé. Azonban ha jobban belegondolok, lehetséges, hogy ez a
l e g n a g y o b b lázadása öregségemnek!
Megtartani minden megtarthatót, amíg lehet, s ahogy lehet.
Hát igen! Megint csodásan rám esteledett…
* * *
Tisztában vagyok azzal, hogy bármi megtörténhet velem, s a nap bármelyik pillanatában. Ma délután is oly hirtelen jött a rosszullét, hogy alig tudtam eljutni az ágyig. Buta szédülés, hőhullámok, s nyomukban az ömlő veríték. S percek alatt olyan gyengeség szakadt rám, hogy mozdulni is alig tudtam. Mintha hirtelen nehéz ólomcsizmát húztak volna a lábamra. Egyebek mellett ettől válik kockázatossá mondjuk az autóvezetés. Mert egy ilyen hirtelen szédülési roham vezetés közben rosszul is végződhet, hiszen nincs semmi biztosíték arra, hogy a helyzet ura tudok lenni (maradni?).
Lassan halmozottan hátrányos helyzetbe kerülök a holnapot illetően.
Ismét hidegre fordult az idő, havazik.
* * *
Valami módon minden nap az előző folytatása. Amiből az következik, hogy minden külön nap egy összefüggő láncolat része. Olyan megszakíthatatlan egység, amelynek nincs se kezdete, se vége. S azt hiszem, ideje sincs, bár ha azt az ember mégis csak méri, órában, percben, mikor hogy.
* * *
A téli világ tovább tart. De ez február dolga. Az én dolgom meg az, hogy mindezt túléljem. Minden nap külön történelmét, s hogy folyamatosan mindezzel meg is kell küzdenem.
Nem tudom folytatni…
* * *
Hányféle formában – változatban – jön vissza a múlt, a történelem – az én történelmem?
Azt hiszem, az idő múlásával – vagy előrehaladásával – a tapasztalatok újabb és újabb összefüggéseket és értelmezési lehetőségeket vetnek a felszínre. És ettől színesednek meg az egykori események és élmények újra meg újra. Tehát nem ismétlődik semmi, hanem a l é t e z ő tágul bennem és velem az időben, s nyer más dimenziót.
Valamit, ami egyre tisztább, s egyre inkább csakis az enyém!
* * *
Lehetséges, hogy az emberben a szellemi és a testi immunrendszer nem egy-séges. Lehetséges, hogy amit a szellem még képes volna kivédeni, azt a szervezet föladja? Vagy a kettő együtt – közösen – csalja meg az emberi értelmet, valami reményfélét táplálva a
k i v é d h e t e t l e n előtt is?
Néha azt hiszem, hogy a halált tudom, s nem az életet!
* * *
Pontosan öt hónappal ezelőtt operálták ki az elrákosodott gyomromat. Azóta egyvégtében igyekszem összeszedni magamat, s úgy tűnik, nem kilátástalan ez irányú igyekezetem. Más kérdés, hogy végül milyen szinten stabilizálódik a testi és szellemi kondícióm. De már azzal is kiegyeznék, ha a jelenlegi helyzet hosz-szabb távon megmaradna, ha nem fordulna rosszabbra. Mert ma már inkább az időről időre visszatérő rohamaim az aggasztóbbak. Az elromlott érrendszer jelent-heti a komolyabb veszedelmet. Minden megtörténhet, tudom ezt, ha nem is beszélek róla.
* * *
Amikor nem történik semmi, csak eljön a reggel, a dél, s rá a korai sürvedés, ezt a „nem történést” miként lehet tárgyiasítani?! Ugyan hányadszor próbálok választ találni erre az újra és újra elém bukó kérdésre? És: miért érzem úgy, hogy ennek az „eseménytelenségnek” van története? Lehetséges, hogy maga a „nem-történés” az, ami bennem vagy rajtam kívül mégis csak „megtörténik?” Vannak napok – vannak olyan életszakaszok –, amelyeknek ez a legfőbb jellemzője. S most, ahogy ezt leírtam, mégis csak megtörtént valami. Ami lehet, hogy fontos, de lehet, hogy nem is. Feltehetően mindez értelmezés kérdése csupán, s nem érdemes vele foglalkozni. Vagy elfogadja az ember, vagy nem. Az egészben az lehet a lényeg, ami az „igen” és a „nem” között” feszül…
Uramisten! Micsoda sötétség!…