Szalay Adrianna – Radnóti Miklós költészetéről

„Az ember haláláig egy művön dolgozik. A megjelenő könyvek részei az oeuvrenek, az életműnek” – írja Radnóti a Naplójában,1egy nagy keretbe foglalva útját a bukolikus romantikától a költői realizmusig.

Bóka László Radnóti költői életműve ívéről a következő rövid, de találó összegzést írja2: Költészetében mintha helyreállt volna a természeti világ és az ember kapcsolata, valami civilizáció előtti, pogány életöröm. Noha az első hangütés frissessége után a kötetek hangja egyre komorodik.

Az Újhold című kötete megjelenése kapcsán Bálint György Radnóti verseinek leglényegesebb vonásait emeli ki, miszerint a kötetben teljes gazdagságában és érettségében áll előttünk egy sajátos ízű és színű, jelentős súlyú, különlegesen magyar zenéjű költészet. Az élet örömeinek és gondjainak majdnem tárgyilagos vállalását érezni ki belőle. Ez a hangulat, mely több versében is visszatér, közeljár a rezignációhoz. Csaknem rezignált ez a líra, és mégsem az. Sejteti, hogy a harc egye-lőre reménytelen, de mégsem tehet egyebet, sorsa és természete szerint. Vállalja a harcos életformát, mert minden más életforma idegen tőle.3

Ortutay Gyula szerint Radnóti költészetéről szólva először a végső pillanatokról kell beszélni, vagyis az utolsó versekről. Pilinszky János szituációs zseniali-tásról beszél4. Nem kezdhetjük másként, mert költészete végleges formát, értelmet nyer itt. Ez egy megrendítő magaslat, „hatalmat érő” nyugalom, mely a versein elárad, s az írás mintegy az élet meghosszabbíthatóságának lehetőségét hordozza.

A munkatáborban írt versei egy részében Szegedy-Maszák Mihály szerint5 a hangvétel inkább az elégikus idillel, mintsem a tragikummal hozható kapcsolatba.
Pilinszky megfogalmazásával élve6: az idill, az elveszett latinos paradicsom visszaszerzése. Meg tudott bennük formálni egy olyan létrendet a maga számára, melyben a valóság által hitelesítve, de mégis fölötte felsejlik az életnek egy más, valami által finomodó minősége (az élet lebírhatatlan szépségei).
Rónay László szerint a személyes sors kifejezésének kényszerén túl a remény. S az  avantgárd vonzásában indult Radnóti a háborús korszakban lelt rá a leghibátlanabb klasszikus időmértékes formára, mintegy nyugalmat, rendet vágyva, amikor létének keretei széthullóban voltak.7 „Érezte, hogy a lélek rémületét csak a klasszikus forma fegyelmezheti, a kívül leselkedő veszély ellen az értelem és az erkölcs szilárd belső rendje ad fegyvert és öntudatot” – véli Pomogáts Béla.8
Szegedy-Maszák Mihály szerint9 nehéz volna eldönteni, mennyiben alkata s milyen mértékig a történeti összefüggésrendszer és egyéni elhatározása vezette a klasszikus formához. Radnóti életműve és a holokauszt irodalma közötti viszony megvilágításával kapcsolatban megjegyzi, hogy Radnóti az anyanyelvi közös-séghez ragaszkodott, s ezért művei a magyar költészethez tartoznak. Másfelől vi-szont legjelentősebb versei és naplója a holokauszt irodalmához is kapcsolódnak.

Radnóti az Ikrek havában a következőket írja10:

„– És … anya azért halt meg, mert ikergyerekei lettek? – Azért … – … nem kellett volna engedni, hogy gyerekei legyenek anyának … – rúgtam bele a dívány sarkába és az utcára rohantam. S akkor elkezdődött valami, amiről csak verset lehet írni … akkor kezdődött volna az ifjúság? S micsoda évek! Te maradtál meg? vagy a másik? Megölted őket,- beszélt a hang, megölted őket, megöl ted ő ket, megöl ted ő …”
„Mikor múlik el a gyerekkor? S mikor az ifjúság? S az élet? Észre se venni. Kétszer leshettem csak meg a pillanatot, mikor a szirom elhagyja helyét s a földre perdül. S tulipán volt mind a két virág és mind a kettő fehér.
S halott-e már a perdülő szirom,
ha hullni kezd?
vagy akkor hal meg, hogyha földet ér?”

Jelen értekezés Radnóti verseiben a születése körülményeire utaló megnyilatkozásokat szemrevételezi, azok stiláris megformáltságáról von le konzekvenciákat. „Hogy ez a katasztrofális gyerekkor hogy védett meg bizonyára bizonyos neurózisoktól, arra majd később visszatérek” – idézi Baróti Dezső11 Radnóti önélet-rajzi vázlatát, amire válasz híján a verseken keresztül próbálunk meg rávilágítani. (A versrészleteket a Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1970-ben megjelent kötetéből idézzük.)
Tematikánkba illeszkedő versek első típusa  a fojtott indulattal telítődőek, melyekhez bölcs, belátó nyugalom társul.
        Éjfélre szült anyám, hajnalra
        Meghalt, elvitte a láz és én a
        mezőkön szülő erős anyákra
        gondolok cifra szavakkal (…)
        Az őseimet elfelejtettem,
        utódom nem lesz, mert nem akarom, (…)
            (Csöndes sorok lehajtott fejjel, 1929)
                A Pogány köszöntő (1930)

        Erőszakos, rút kisded voltam én,             
        Ikret szülő anyácska, – gyilkosod! (…)    
                               
        úgy emeltek föl a fény felé,                     
        akár egy győztes, kis vadállatot (…)  
     
        Anyácska, véres áldozat,                        
        a férfikorba nőttem én,                          
        erősen tűz a nap, vakít,
        lepke kezeddel ints felém,
        hogy jól van így, hogy te tudod,
        s hogy nem hiába élek én.                      
            (Huszonnyolc év, 1937)                         
                Meredek út (1938)   
                             
        Talán ha gyermek lennék újra …
        Vagy tán bolond lehetnék?

        A világ egyre tágasabb.
        Már játszanék, lebegnék
        már újra tűz a nap,
        már fényben ég a távol.

        A rend hálója enged,
        majd újra összezárul.
            Talán …, 1940
                (Tajtékos ég, 1946)

Koczkás Sándor szerint12 Radnóti versszerkesztése expresszionista, nem az eleven képek belső logikájára, hanem a szavak és kifejezések hangulatának különös váltakozásaira épül.
A nap-motívum ugyanúgy, mint más természeti jelenségek leírása mögé fogalmi jelentést rejt el a verseiben. Pomogáts Béla az érzés halk dekadenciáját és a kifejezés impresszionizmusát, mint a verseket átszövő elemeket emeli ki.13 Továbbá rávilágít a Radnóti-féle klasszika-sajátosságra, miszerint a rímes jambusok ma-gyar változatát teremtette meg, mely a hangsúlyt is belejátssza az időmértékbe, de lejtésben, sorkapcsolásban, rímelhelyezésben szabad.
    A születés-motívum, mint negatív értékrend a Keseredő utolsó soraiban (1931, Újmódi pásztorok éneke) világlik ki leginkább, és a magány-versben (Férfivers, Újhold, 1933):

        Tegnap módos legény szemétől híztak    
        vasárnapi lányok a templom előtt még;    
        holdas gond pipál ma házaink lukán    
        és várostjárt, nagyhasú lányok lesik
        lassan kifelé kerekedő kölykeiket,    
        hogy tele combjuk közt liláraszorítsák,    
        mert mire is kell ma, kicsi melles lány    
        és legényke, gatyábafütyölős! hogy
        álljanak majd éhesre ijedten, mikor rí
        a rét s a föld a magot is undorral kihányja!

        Tudd, egyedül vagy, mint az első farkas volt
        az éjszaki rideg erdőn, mikor félfarra dőlt
        és fürészelő nyögéssel tépte
        a húsbapólyált bordát oldalából,
        hogy nőstényt teremtsen magának,
        kivel együtt futhat a fák közt
        s ki elpotyogtatja majd fajtáját maradéknak!

Pomogáts szerint Radnóti a klasszikusok módjára, teljességükben és gazdagságukban bontotta ki a hasonlatokat, melyek az egész verstestet betöltik.14 Nemes István a dúsított komplex képre – s noha a ritmus és a szótagszám sem kötött, a rímelés is hiányzik –, a logikai felépítésben a fegyelmezett asszociáció uralkodására hívja fel a figyelmet15. Mindez talán erőltetettnek hat. Fontosabb szemlélet inkább az, hogy miért pár versre szorítkozó, és miért olyan amilyen a születés-halál tematika összefonódása a verseiben – elfojtott-szűkszavú, groteszk-látomásos, egyáltalán nem a klasszikusokra jellemző tartalmi-formai műgonddal. Sokszor jelzői kapcsolatokban él vele, például a Tört elégiában (1933, Újhold), vagy az Elégiában (1936, Járkálj csak, halálraítélt!)

        És mindennap újszülött borzalommal élek         
        s oly nyugtalanul. Szeretőm karolásához is        
        gond íze járul s egyre vadabb bennem        
        a szomorúság.                    
        
        A lélek egyre többet elvisel,
        holtak között hallgatag ballagok,
        újszülött rémek s hitek kisérnek
        és a vándorlófényű csillagok.

Továbbá hasonlatokban is megjelenik, mint például az Őrizz és védj (1937, Meredek út) című versben:

        De mindenünnen, Afrikából is
        Borzalmas sírás hallik; rémitő
        Gyermekét szoptatja nappal, éjjel
        Szederjes mellén a dajka idő.

Radnóti szomorúsága ugyanakkor néhol idillbe olvadó. Például az És ke-gyetlen (1933, Újhold) című versben, ahol az idill hasonlattal érzékeltetve éles kont-rasztban áll az elfojtott, lappangó szomorúsággal:

        Oly félelem nélküli így az életünk és egyszerű,
        mint a papír, vagy a tej itt az asztalunkon
        és kegyetlen is,
        mint mellettünk a lassútekintetü kés.

A kés-motívum A félelmetes angyal (1943, Tajtékos ég) című, az anya halála miatt önvádló versben még visszatér:

        (…) Kikél a lélek
        aljából és sikongva vádol.
        Az őrület. Úgy munkál bennem, mint a méreg
        s csak néha alszik. Bennem él,
        de rajtam kívül is. Mikor fehér
        a holdas éj, suhogó saruban
        fut a réten s anyám sírjában is motoz.
        Érdemes volt-e? – kérdi tőle folyton
        s felveri. Suttog neki, lázítva fojtón:
        megszülted és belehaltál!( …)
        „Vetkezz tovább! –
        így bíztatott, – ne védjen bőr sem,(…)
        Nyúzd meg magad, (…)

        S az asztalon felébredt s villogott a kés.

 Visszatérve az idilli versekhez, Kurcz Ágnes szerint16 az érett költő egyéni hangütése a „modern idill”. S az idilli hangulatot apró, mozaikszerű képecskéknek is köszönheti; átlelkesített absztrakt fogalmaknak és természeti jelenségeknek, melyek ismétlésszerűen bukkannak fel, mint például a szél, a hold. Az idilli képecs-kék hirtelenszerű felbukkanásával, majd eltűnésével belelátja a lelket a környező dologi világba. A Negyedik eclogában (1943) a képsorozat az erőszakos születés-motívumot a nyugodt halál képével hozza összefüggésbe.

        Kérdeztél volna csak magzat koromban …
        Ó, tudtam, tudtam én!
        Üvöltöttem, nem kell a világ! Goromba!
        tompán csap rám a sötét és vág engem a fény! (…)

        És már tudom, halálra érek én is,
        emelt s leejt a hullámzó idő (…)

        Szabad leszek, a föld feloldoz, (…)

        Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik;
        elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld.

A Két karodban (1941, Tajtékos ég) című vers egy halál-ringató:

        Két karodban ringatózom
        csöndesen.
        Két karomban ringatózol
        csöndesen.
        Két karodban gyermek vagyok,
        hallgatag.
        Két karomban gyermek vagy te,
        hallgatlak.
        Két karoddal átölelsz te,
        ha félek.
        Két karommal átölellek
        s nem félek.
        Két karodban nem ijeszt majd
        a halál nagy
        csöndje sem.
        Két karodban a halálon,
        mint egy álmon
        átesem.

A tajtékos ég alatti hold és a szélben zúgó fakorona alatti kép egy groteszk halál-idill:
        Megértem azt is, ezt is,
        súlyosnak érzem a levegőt,
        neszekkel teljes, langyos csönd ölel,
        mint születésem előtt.
            (Tajtékos ég, 1940)

Grotesz szemléletű az első versek (1925–1930) adys hangütése a Szerelmi ciklus 1927–28-ból, ahol „néha a fiadnak érzem magam” refrénnel fogja össze a szerelmi mámor fokozódó hőfokát kifejező versszakokat.
    A születés-motívum negatív előjelűségét felvonultató Radnóti-versek sokak számára csalódást jelenthetnek, habár egy egész költői életművet ráépíteni éppoly túlzás lenne. Mégis van egy olyan Radnóti, aki ha nem is tudatosan belopott valamit születése szomorú körülményeiből a versekbe, az oeuvre-be.     

JEGYZETEK

1 RADNÓTI Miklós, Napló, Magvető, Bp., 1989, 179.
2 Radnóti Miklós összes versei és műfordításai, Szépirodalmi, Bp., 1970.
3 BARÓTI Dezső, Kortárs útlevelére, Szépirodalmi, Bp., 1977, 480.
4 PILINSZKY János, „Radnóti Miklós”, In Tanulmányok, esszék, cikkek. Bp., Századvég, 1993, I. kötet, 265–266.
5 SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Radnóti Miklós és a holocaust irodalma=A határ és a határolt, szerk. TÖRÖK Petra, Bp., 1997, 209.
6 Lásd. uo. 3.
7 RÓNAY László, Társunk az irodalom, Szépirodalmi, Bp., 1990, 255–256.
8 POMOGÁTS Béla, Radnóti Miklós, Gondolat, Bp., 1984, 113.
9 Lásd. uo. 5.
10 RADNÓTI Miklós, Ikrek hava, Magyar Helikon, Bp., 1959,
11 BARÓTI Dezső, Kortárs útlevelére, Szépirodalmi, Bp., 1977, 13.
12 KOCZKÁS Sándor, Előszó Radnóti Miklós verseihez és műfordításaihoz, megj. 1954.
13 POMOGÁTS Béla, Radnóti Miklós, Gondolat, Bp., 1984, 8, 105.
14 Lásd uo. 13, 107.
15 NEMES István, Radnóti Miklós költői nyelve, Akadémiai, Bp., 1979, 247.
16 KURCZ Ágnes, A szóhangulat Radnóti Miklós költészetében, Irodalomtörténeti Köz-lemények, 1960/5, 566.