Szavak a borostyánkőben – (Győrffy Ákos Nem mozdul című kötetéről)

Könyvről könyvre – Szalay Zoltán írása
„Miközben mindennapi életünkben a szavakat használjuk, elfeledkezünk arról, hogy azok ősi, öröklétű történetek fragmentumai, és mi, barbárok módjára, istenszobrok cserepeiből építünk hajlékot magunknak” – írja Bruno Schulz A valóság mitizálása című esszéjében, hozzátéve, hogy a szó és az értelem régi kötelékeinek feltárását, a szónak „az anyasejthez való vonzódását, állandóan visszatérő vágyakozását, őshazája iránti sóvárgását nevezzük költészetnek”.

Győrffy Ákos – vagy legalábbis a Teknős alakja volt című versben beszélő fél szemére vak gondnok – szerint „mindegyik szó ima”, „csak valahogy elsüllyedt, kirohadt belőlük az, amitől ima lehetne / még máma is mindegyik”, olyan módon, ahogy az üres teknőspáncél alakja is emlékeztet a teknősre, „csak hát az már mégse teknős”. Győrffy első két verseskötetében, majd az azokat leleményesen ötvöző és folytató harmadik, Nem mozdul című harmadikban elszántan kutatja a szavak „őshazáját”, s azt főként az én és a táj kapcsolatának elmélyült elemzésén keresztül próbálja feltárni. Jelszava: „Lehet-e, hogy valaki inkább már táj” (Táj, 59.). Ez a hipotézis vezet el különféle léptékű felismerésekig, melyek tulajdonképpen a szabad szemmel is látható, ám ritkán felismert szépségeket mutatják be egy olyan költészet nyelvén, amely for-mailag egyszerű eszköztárral dolgozik, mégis nagyon sokféleképpen és hatásosan variálható.

A Nem mozdul című kötet nagyobb részt a szerző előző könyveinek át- és továbbírásából jött létre, illetve agyafúrt szerkesztési trükkök eredményeként, amelyeket azonban az előző köteteket nem ismerő vagy éppen csak nem eléggé szemfüles olvasó nem kell hogy kiszúrjon. Ezeket a vonatkozásokat Győrffy kritikusai, lévén szó egy immár kétéves kiadványról, már alaposan körbejárták, ezért jelen szövegben nem bonyolódnék ilyen jellegű kérdésekbe. Ezt lehetővé teszi az a tény is, hogy a Nem mozdul önmagában is teljességében megállja a helyét.
Amint a kötet címe is mutatja, a szerző minden kertelés nélkül kérdez rá a mozgás ősi filozófiai problémájára, s nem átall kapásból, már a címben dacolni Hérakleitosz tételével. A Győrffy eszmevilágához meglehetősen közel álló Krasznahorkai László (Győrffy az Ott lett vége című versét ajánlja neki a tárgyalt kötetben) kezdi hasonlóképpen legutóbbi, Seiobo járt odalent című kötetét, melynek nyitó elbeszélésében egy tökéletesen mozdulatlanná merevedett, a körülötte száguldó világgal konokul ellenkező óriáskócsag alakja indítja el a hosszú-hosszú körmondatok láncolatát. Győrffy időfelfogását (és mozdulatlanság-felfogását) legszemléletesebben talán a Méz című versben (48.) mutathatjuk ki, amelyben látványosan állítja szembe a természet megállíthatatlan folyamatait az öröklét képeivel. A versben a haladást, folyamatosságot, változást jelző szavak (erjedés, fáradó, lassul, égetnek) a megtorpanásra, mozdulatlanságra utaló szavakkal és képekkel („Megáll a mézben a kanál”, „a mézben bogár”, „a mozdulatlan bogár”, „Ujjam / a mézben, akár egy múmiáé, / olyan”) váltakoznak. Az állandó átalakulásban lévő természet végül eljut a végállomáshoz, a tartóssá konzerválódott formához: a mézbe ragadt bogár képe a borostyánkövekben sokmillió évvel ezelőtt foglyul ejtett s máig eredeti formájában fennmaradt rovarmaradványokra emlékeztet, ahogy a múmiákra való utalás is a pusztulással való dacolást idézi fel. Hasonló történet jelenik meg a Pereg el című versben, melyben egy porladó denevértetemet hasonlít a narrátor egy régi újsághoz: „Mint nagyapám régi újsága, Az Est / kilencszázharminchatos évfolyama, / úgy mállik darabokra” (50.). Itt azonban hiányzik a megmaradás ígérete, a mozgással, a változással való dacolás lehetősége. Átveszi a helyét a pusztulás poétikája, aminek keretén belül a táj és a nyelv kell hogy emlékezzenek (lásd: A völgy emlékei, 30.).
A paradicsomból való kiűzetés, a szavak és a beszéd megértésére tett kísérletek kilátástalanságát jelképezi az imádkozásra való képtelenség, ami két versben is megjelenik: „Imádkozni próbálok, elrontom. Elfelejtettem imádkozni. / Újrakezdem, eltévesztem megint” (Capodistria, 74.); „Nem tudja, hogyan kell / imádkozni” (Messze alszik, 95.). Látni tehát az aranykort valahol a valóság fátylán túl, de elérni lehetetlen. A valóság fátyla azonban olykor fellebben, s mitológia és realizmus szabadon keverednek: zöld istenek és igéző tekintetű angyalok, sötét ördögök és hegylakó tündérek az egyik oldalon, szenny, mocsok, rothadás a másikon. Szakrális és banális olykor egészen meghökkentő találkozásai: „Az angyal illata, ahogy felülről betör. Birkaszaros dűlőutak, / sárgarigók” (Messze alszik, 95.). Ez a bizonyos feldolgozhatatlan egyensúlyhiány pedig az én kiüresedéséhez és lelki ingatagsághoz, állandó mélabúhoz vezet. A kiüresedettség helyenként kétségbeesett iróniába csap át, mint a már idézett Messze alszik című költeményben: „Az van, hogy ül / a nyárfa árnyékában, cigarettázik, és közben a Semmi / a lábujjaiból indulva lassan kúszik fölfelé a testében. / Semmi különös” (95.). Az efféle irónia nem túl gyakori ugyan Győrffynél, annál hatásosabb és megrendítőbb, amikor felbukkan: szinte arcul csapja az olvasót.
Helyenként azonban a szerző óhatatlanul átesik a ló túlsó oldalára: túl sokat akar mondani, túl súlyos akar lenni. Nem könnyű megbocsátani olyan kilengéseket, mint hogy egy leíró versszakot a szerző ezzel a mondattal indít: „Szép” (Négy őszi darab, 85.). Szintén túlzónak találtam, amikor egy „szétzúzott gerinccel tekergő sikló” maga lesz az „igazság” (Akutagava noteszéből VIII., 43.). A szerző egyébként tárgyilagos, visszafogott beszédmódja ezeken a helyeken szembeszökően elfogulttá válik, s ez a hevesség nem igazán hasznos a szövegekre nézve. A hasonló egyenetlenségek azonban a szerző állhatatosságát is jelzik: Győrffy Ákos költészete egyedülállóan merész a kortárs magyar lírában, hiszen minden trenden és divatos irányzaton kívül áll, valahogy úgy, mint azok a szerzők, akik mestereinek tekinthetők, Beckett-től Krasznahorkaiig. Győrffy Ákos valamiféle szakralizált tájköltészeten keresztül fedezi fel újra a vers manapság gyakran háttérbe szoruló mélyrétegeit. A Nem mozdul legszebb darabjaiban minden felesleges ballaszt nélkül teszi ezt, gyakran csak siváran villogó állóképeket felmutatva. Behugyozott férfi alszik a padon, mellette tévéújságba csomagolt szalonna. Arrébb egy zöld isten szalad az ösvényen a hegyre. Mindezt pedig egy rendíthetetlen tekintetű angyal nézi az ablak túloldaláról. Olykor az elviselhetetlenségig fokozott feszültség, akár egészen rövid szövegecskékben; menekülnél, de: „akárhova / nézel: ég, föld, folyó” (Akárhova, 92.). A részvétlen természet és a végtelenül érzékeny én találkozásának történetei, finoman csiszolt prózaversekben: egyedülálló teljesítmény a mai magyar irodalomban.
    (Győrffy Miklós: Nem mozdul. Magvető, Budapest, 2007)