ŐSZINTÉN, KÖNTÖRFALAZÁS NÉLKÜL (Jozef Leikert: Mulandóság – Pominuteľnos)
Könyvről könyvre – Köbölkúti Varga József írása
A magyar olvasóközönség előtt először mutatkozik be Jozef Leikert a Mulandóság – Pominuteľnos című kétnyelvű verseskönyvével. A költő ezekben a versekben-énekekben (nevezhetnénk akár versfolyamnak, de még inkább versfüzérnek) felvonultatja sajátos életszemlélete teljes fegyvertárát. Verseit bizonyos fajta tapasztalati axiomatikusság lengi át; belső szerkezetük megformálásában domináns szerep jut mind a hangulati, mind pedig a tartalmi elemeknek.
A lelkesedés valamiféle tartózkodással, az elszántság higgadt megfontoltsággal, a természetes líraiság pedig töredékes fabulációval vegyül és hígul.
Verseit az olvasó azonnal megkedveli, amelyek egyszer dísztelen, másszor meg magasztos szavakkal ecsetelt erkölcsi-filozofikus alapigazságoknak tűnnek. Éppen olyanoknak, amilyeneknek a költő túlérzékenysége diktálja. Helyet juttat a bánatnak és az örömnek, vágyaknak és érzéseknek, szerelemnek, hitnek, bizalomnak. A vers számára mint egy véget nem érő rajongás az életigen-lésről; összességében pedig valamennyi vers összefüggő „zsoltárfolyamot” alkot.
Ez a versfolyam, amelyet a költészet hagyományos kategóriáiba szinte lehetetlen besorolni, 52 hosszabb-rövidebb énekből-fejezetből áll. A költő verskezdései leginkább a szlovák konkretisták (Ján Stacho, Ján Ondruš, Lubomír Feldek, Kamil Peteraj, Ján Buzássy) törekvéseit idézik, de némiképpen az angol konkretistákat is, elsősorban pedig Robert Greaves-t, akinek a lírája ugyancsak személyes hangú, és belső feszültségekkel terhes.
A versfejezetek, amelyeket a költő római számokkal jelöl, a hiteles valóság egy-egy szegmentumát rajzolják meg, üzenetet hordoznak magukban, leltárt készítenek, párhuzamokat ábrázolnak, miközben ezek a motívumok fokozatosan absztrakcióba mennek át. A figyelem középpontjában minden esetben egy „tétel” áll (amikor emberről, házasságról, családról, gyermekekről értekezik, vagy a fájdalomról, bűnről, bűnhődésről, féltékenységről, irigységről, vagy a diófáról, illetve a hangyákról, verebekről, madarakról), amely a vers korpuszában költői gondolatalakzattá módosul (például diófa = gyökér és ágak a tér és idő dimenziójába vetítve; hangyák = dolgozók és henyélők; madarak = szabadság és korlátozottság), hogy végül is általános érvényű egyetemes gondolatot továbbítson.
A kötet gondolatmenete nosztalgikus-elégikus hangvételű. Lehet, hogy a költőnek a mulandósággal való szakadatlan találkozása az olvasót esetleg fájdalmas kiábrándultságba taszítja, mégis azért végkövetkeztetésként inkább az csendül ki verseiből, hogy ott is szeretetet keressünk, „ahol eddig sohasem volt”. Leikert az élet fogalmát a filozófiai transzcendencia síkjára tereli, kapcsolatot teremtve a „felebarát” iránti szeretettel. A költő tömören így értekezik az életről: „Rorátényi mindössze az élet – / néhány fázós reggel, / kialvatlan szemek.”
Gondolatai az emberi pillanatok lelki rezdüléseiből születnek, mintha legalábbis távoli képzettársítások visszhangjai lennének. Ezek a szabad versek mai elgépiesedett és ösztönszerű világunkban apriorisztikus jelenségeket, az emberi túlérzékenység szóképeit közvetítik. Leikert „törékeny” verseiben a finoman cizellált hangszín meg a hangnem tolmácsolja azt a melankolikus hangulatot, amely által igyekszik felfejteni az emberek közti viszonyok elhidegülésének okait vagy a szerelem sérelmeit. Merthogy a szerelem „ellenszenves kurtizán, / aki soha senkit nem szeretett. / A szerelem / szétszerelt kerékpár / vadonatúj csengővel. / És visz-szapillantó tükörrel. / Ezekre szükséged van, / ha nem akarsz még nagyobb bajt / hozni magadra.”
A költő természetesen az emberi sors filozofikus értelmezésének töredékes voltát is magában rejti, s felteszi, ki tudja, immár hányadikként és hányadszor a kérdést: vajon az ember csupán azért van a világon, hogy szenvedjen?… Hiszen egy idő után semmi sem marad belőlünk: „Porból vagyunk, / porrá leszünk”. A versben azonban felhangzik az az optimista gondolat is, amelyet most kivételesen Sartre modorában idézünk: „Nem azért élünk a világon, mert megszülettünk, hanem azért, mert élni akarunk.” Többször is, más-más motívumokból kindulva, de mindig egyazon konklúzióhoz eljutva arra figyelmeztet a költő, hogy bár az emberi életút rendkívül göröngyös, és minduntalan teli kisebb-nagyobb akadályokkal, tragédiákkal, ám mégis csupáncsak egy „hosszú monológ”, amellyel okosan kell sáfárkodni… Egyéni elhatározásaink is a mindennapi újjászületés jegyében fogannak: „A sors eltompítja a gondolatokat, / akadozik, / akár a rossz csapágy“. Az egyén persze születésétől fogva együtt él az elidegenedés és a mulandóság érzeté-vel. Életünk bizarr valóságának minden „salakja” hétköznapjaink akárhány elvetélt elméleti és tapasztalati kudarcából ered. A költő a társadalom hibáit is az egyes ember szemszögéből láttatja, amelyet a Sátán kísértésének tart: „Nem vagyunk eléggé alázatosak, / előbb puhítjuk meg a sziklát, / semmint meggyőznénk magunkat. / Mennyi csapdát rejt a sorsunk, / mennyi bonyodalmat, / mérgező szót. / Mennyi furfangot, kevélységet, / gonoszságot tükröz.”
A kétnyelvű versfüzér Jozef Leikert első kínálata a magyar olvasóknak, amelyet Tóth László tolmácsolt magyarul. Fordításnak a szó igazi értelmében nem is nevezném a verseket, inkább „magyarításnak”, ugyanis a költő által közvetített gondolatok néhány versfejezetben elsikkadnak, pontosabban nem egészen az eredeti ekvivalensei. Véleményem szerint a „magyarított” versek még bizonyos időbeli „érettségre” szorultak volna, mielőtt megjelennek, és tartalmilag, formailag „egybeforrnak” a fordítóval.
Állításomat néhány példával is illusztrálnám (persze korántsem a teljesség igényével). Leikert saját verseiben elsősorban igékből képzett főnevekkel operál, míg a fordításokban nemegyszer többes szám első személyű összetett igealak jelentkezik, amely mind szerkezeti, mind tartalmi szempontból lényeges eltolódás. Például: „Zvláštny to kolobeh prírody, / naahovanie starých / pundusoviek” – „A természet különös körforgása ez, / mindegyre fel kell húznunk / rozzant falióránk” (XIX. vers). És emellett még a „pundusoviek” alakhoz a fordító indokolatlanul ragasztotta hozzá a „rozzant” jelzőt, mivel az eredetiben ilyen összefüggésben nem találkozunk vele. A XXXIII. versben a szemléltetésre szánt verssorok a következőképpen hangzanak: „Oèi jachtajú, / v sne / prepochodovali najväèší kus / cesty. A fordításban az érzékszervek funkciójának összekeveréséből származó agyrém („hebeg a szemem”) helyett a szemek mindenekelőtt „(remegőn) pislognak”. A XLV. versben található „pod kopytami / mu cválajú dostihy” versrészlet igei alakját a fordító a szerencsétlen és idegen „trappolás” kifejezéssel oldotta meg, holott a „cvála” szó esetében a magyarban többféle szinonimával is élhetnénk. Ügyetlen, szinte érthetetlen a XXVII. vers utolsó két sorának fordítása: „Pod poste¾ou / zastali šuchtavé papuèe“ – „Az ágy alá / besoroltak a surrogók”. Fellapoztam néhány szótárat, de egyikben sem találtam meg a „surrogó“ kifejezést, csak a „surrog” igét, amelyet azonban a köznyelvben az orsóra vonatkoztatunk. A magyar nyelvben tehát még nyelvjárási szinten sem használják a papucsot „surrogó” minősítésben.
Leikert verseinek fordítása az olvasótól teljes elmélyülést követel, mert a gondolatok fontos egyetemes üzenetet közvetítenek. Tóth László fordítása viszont eléggé felemásra sikeredett. A fordító sokszor figyelmen kívül hagyta azt a vezérelvet, miszerint a gondolatok pontos visszaadásának, az eredetihez hasonló tartalomban és formában való közvetítésének feltétele a köznyelv tökéletes ismerete minden jelentésárnyalatával, szókészlettanával stb. egyetemben. Vannak azonban a versfüzérnek olyan részei is, amelyekben Tóth László megfelelőképpen azonosult (vagy-is szinkronban volt) az eredeti anyag szó- és gondolatalakzataival. Persze ez volt a kevesebb…
A Mulandóság – Pominutelnos című versfüzér a mai emberhez szól. Metaforái nem azért keletkeztek, mert a költő gyönyörködni akart sajátos szójátékaiban, mondatfűzéseiben, axiómaszerű gondolatiságában, szilárd erkölcsi meggyőződésében, inkább azért, hogy a trópusok segítségével önazonosságát ke-resse, s megtalálja helyét a társadalomban, nemzetben, családban, költészetben. Orpheusz Kiadói Kft., Budapest