Csordás János – Fellángolás

Szerelem! Sokszor volt szerelmes futólag, ez a mostani érzés azonban más, mélyrehatóbb, bódítóbb, egyfelől zuhatagként omlik rá, égeti, mint a delelő nap, beborítja, nem hagyja békén, mélyről fakad, másfelől kiegyensúlyozottságot biztosít, habár akként érzi, lebeg a talajszint felett legalább fél méterrel, vagy szárnyal, mint a madár;  a lány neve Ružena, vékony, karcsú, energikus mozgású, mosolygós teremtés, hullámos sötétbarna haja a vállára omlik, hasonló a képzeletbeli lányhoz, akit megálmodik magának, iskolából jövet látja meg őt, elébe toppan, az ámulattól nem akar hinni a szemének, hihetetlen, hogy az általa megálmodott teremtmény életre kel, létezik, kedves arca elragadó, mosolygós szeme megbűvöli, alkata, energikus mozgása vonzó, azonnal beleszeret. A lány „észreveszi”, mosolyogva néz rá, a mosoly jelentéssel bír, olvadozik tőle, akár a befagyott Rimán a jég február havában, ám a felismerés hevében leblokkol, aznap otthon csak ül, bámulja a csupasz falat, nem lát, nem hall, nem eszik, nem iszik, legbennső lénye fölbolydul, vadul kavarog, hevesen dobogó szívvel szövi a terveket, boncolgatja, miként kellene megismerkednie vele. Bonyolult dolog, meg kell adni a módját, ott még nem tart, hogy elébe áll, megszólítja, ez lenne a legegyszerűbb, leggyorsabb megoldás, be kell tartania az illemszabályokat, ilyeténképpen diktálja a kor szelleme és a szülői neveltetés, fontosnak tartja a modort, nem lehet tolakodó vagy neveletlen, még konzervatív, előfordulhat, hogy az utcán leszólított lány nem áll szóba idegennel, helytelennek tartja ezt az ismerkedési formát.
Mindenképp meg kell találni a megfelelő és helyénvaló módot elkerülve a kínos leégést, bosszantja, hogy nem elegyedik rögvest szóba vele, talán várta, szólítsa meg őt. Barátai ravasz cselekkel hálózzák be a kiszemelt lányokat, jómaga szeretne a saját elképzelései szerint eljárni, nem óhajt mások hibájába esni, neveletlennek mutatkozni, biztosra akar menni, bízik a véletlenben, nála ez jön be, a hosszadalmas töprengés, cselszövés ellenben megöli a tettet, tapasztalhatja. A találkozás helyszínéből megítélve Ružena feltételezhetően a híd előtti lakótömbben lakik, elbiciklizhet arra, hátha meglátja, reggelente ki kell fürkésznie, milyen útvonalon jár az iskolába, melyik az az iskola. Tervet készít, aprólékosan elgondolja a mozzanatokat, lázban ég estig, nem találja a helyét, a vágyakozás hajtja, ücsörög a diófa árnyékában, mászkál, rugdossa a zsombékokat, végül gondol egyet, az anyjának azt mondja, megy ki levegőzni egy órácskára, felpattan a bicajára, elkarikázik a folyó túlsó parjára, Ružena alakja lebeg a szeme előtt, hevesen ver a szíve, a kelleténél gyorsabban hajt, a paneltömb hátsó traktusa előtti járda felé veszi az irányt, megkerüli az épületet, az az ötlete támad, hogy ott fog körözni, kezd sötétedni, a látási viszonyok még jók, akarja, hogy lássák, megteszi az első kört az épület körül, aztán a másikat, a harmadikat; lassan hajt, lépésben halad, mint akinek nincs dolga, csupán szórakozásból pedálozik a járdán, két vagy három percbe telik, míg megteszi a teljes kört, közben figyel, nem akarja, hogy a tekintete elkerüljön bármiféle apróságot, mint a sas, ha les az áldozatára, a harmadik kör után irányt változtat, eltávolodik az épülettől, megfordul, körözni kezd újra, és ekkor megtörténik a csoda: Ružena kilép a bejáratból, felé fordul, s megáll mosolyogva, várakozón, a dolog félreérthetetlen, ez annyira meglepi, hogy elkarikázik mellette, rá se néz, megszégyenülve elhajt a környékről…
Otthon belátja, mekkora ostobaságot követett el, Ružena meg akar vele ismerkedni, és tessék, kihagyja az alkalmat!! Mit gondolhat most róla?! Felkínálja magát neki, bízva abban, megszólítja őt! Sokáig szégyenkezik magatartása miatt, de nincs mit tennie, be kell ismernie: kellő tapasztalatok hiányában elszáll a bátorsága, rá kell döbbennie, ez az első eset, mikor ismeretlen lánnyal szeretne megismer-kedni. Felvetődik benne a gondolat, hogy a problémát meg kellene osztania a barátjával, de egyrészt egyedül akarja megoldani, másrészt szégyell erről a legjobb barátjával beszélni, ő se beszéli meg vele a nőügyeit, harmadrészt egy belső sugallat hatására nem akarja, hogy tudomást szerezzen Ružena létéről, noha Ružena nem szőke, ismerve a barátját, lecsaphatja a kezéről, ennek ugyan kicsi a valószínűsége, mégis fennáll a lehetőség, így volt ez annak idején Jutka esetében, akkor viszont hibázott, amiért kivárt, puszta jelét se adva Jutka felé annak, mi a szándéka, inkább feladta félreállva, vesztesként.
Megfigyelései során kideríti: Ružena kilencedikes, abban az általános iskolában tanul, amelyik egyazon épületben székel a gimnáziummal, egy emelettel lejjebb található az osztályuk, leggyakrabban egy szőke lánnyal látja együtt, ő a barátnője, általában vele megy haza, vele lóg a szabadidejében, folyton együtt vannak, kuncognak, nevetgélnek, az ő társaságában kellemetlennek találja a megszólítást, eldönti, akkor lép, ha Ružena egyedül van, bárhol legyen. Ružena alakját a járókelők forgatagában azonmód észreveszi, személye kihat rá, megérzi, hol bukkanhat rá, mikor láthatja, előfordul, hogy mintegy húsz méterrel előtte halad szőke barátnője társaságában hazafelé, gyakran néz hátrafelé, mégsem állnak meg, gyanítja, a barátnőjének fogalma sincs a meg nem valósult randiról, ha lenne tudomása róla, esetleg meglepetésszerűen bevárnák a szórakozás kedvéért, kettesben általában a lányok bátrabbak. Reggelente igyekszik kifürkészni az időpontot, mikor Ružena kilép az épületből, elindul otthonról az iskolába, a legmegfelelőbb alkalom a megismerkedésükhöz, ha „véletlenül” egymás mellé érnek az utcának egy bizonyos pontján, akkor nincs egyéb lehetőség: együtt kell megtenniük a további utat. Többször előfordul, néha az egymást követő napokon, hogy másodpercek eltérésével azonos időpontban jutnak a kiszemelt helyre, de vagy már vele van valaki, egy barát, barátnő, nem mondhatja, hogy lépjenek le, szeretne egy lánnyal megismerkedni, vagy Ružena nincs egyedül… Azon a szombati napon pedig, amikor déltájban az ablakon át meglátja Ruženát az utcán, amint elhalad a házuk előtt, miközben sűrűn tekintget a szemközti ház felé a másik oldal házait fürkészve, nincs kellőképpen felkészülve; hamarjában tornacipőt húz, inget vesz fel, rohan a kerten át, hogy szembe találkozzon vele az utca végén, abban reménykedve, időben oda ér az épületeket megkerülve, találgatja, mit mondjon neki, mi legyen az első mondata; a sarokra érve bosszúsan látja, Ružena visszafordult, kecses alakját a távolban észleli.
Ilyen véletlen vagy balszerencse nincs, második alkalommal puskázza el a lehetőséget! Ha kimegy a kapun, egymásba botlanak… Naponta gondot okoznak neki a lángoló érzések,  a helyben topogás, van egy lány, képzelete szülöttének testet öltött megszemélyesítője, soha hozzá hasonlót nem látott, a szimpátia láthatóan kölcsönös, egyet akarnak: megismerkedni, és tessék, mit hoz a sors! Egy ponton megreked a folyamat, mert egyrészt figyelembe veszi az elvárásokat, a szülők és a tanítók által hangoztatott illem szabályait, mindazt, amit eddig megtanult, másrészt mert bizonyos előítéletei vannak. Szenved emiatt, átmenetileg kedvtelenné válik, egyfolytában Ruženára gondol, akarja őt, ha az utcán látja mások társaságában, remegés fogja el, ideges lesz, elalvás előtt gondolataiban fantáziál találkozásuk lefolyásáról, álmaiban fiúval látja, akit elagyabugyál… Vágyik mint még soha Ružena társaságára, a mosolyára, legyen vele, járhasson vele, fogja a kezét, érezze a jelenlétet, nevethessen vele. Meg kell, hogy ismerje közelebbről, mit gondol, mit érez, mit szeretne…
Az iskolában, valamelyik napon, a nagyszünetben, a kinti büfébe menet a második emeletről rohanva le a lépcsőn, majdhogynem összeütközik egy felfelé igyekvő lánnyal, megfogja a vállát, nehogy elessen, bocsánatkérések közepette menne tovább, s ekkor felismeri a lányban Ruženát, elakad a szava, a mosolya megnémítja, nem számít ilyesmire, s egyszeriben megszólítja: – Eljössz velem este a moziba? – A szíve a torkában dobog, még mindig fogja a vállát, testét átjárja a forróság, fogalma sincs, mit vetítenek aznap a moziban, hajlandó bármilyen filmre beülni Ruženával, egymás szemébe néznek, tekintete átható, a boldogság reménysugaraként fúródik a lelkébe. – Jó, ötkor várlak, gyere értem, tudod, hol lakom… – Ružena sarkon fordul, fut felfelé. Végre valahára megtörtént az, amit akart!
…ülök szemben egykori szerelmemmel, kortyolgatjuk a presszókávét, eszegetjük a süteményt, egymást nézzük boldogító érzéssel. Megrohannak az emlékek, ólomsúlyként hullanak rám, fejbe kólintanak. Harmincöt év telt el kényszerű „elválásunk” óta. Szép nő vált belőle, vidámsága és karcsúsága megmaradt a régi, szemében ott lángol a huncutság, mely sohasem hagyott nyugodni. Véletlenül akadtunk össze a téren, elmentünk egymás mellett, egyszerre fordultunk meg.  
Nem jók az ilyen találkozások. Tönkreteszik a jelent hosszú időre. Felelevenítik a múlt leggyönyörűbb időszakait, az ember visszavágyódik fiatalabb énjének az időszakába, nem tud mihez kezdeni az érzésekkel, epekedik, kétségei támadnak önmagával és a világgal szemben. Megszakad a szívem, ha belegon-dolok, hogy esetleg másként alakulhatott volna kettőnk sorsa. Iskolások voltunk, a tanulás számított elsődleges célnak. Ő az általános iskola elvégzése után elkerült innen, másutt tanult, mind ritkábban járt haza, leragadt egy messzi városban. Férjhez ment, gyerekeket szült, elvált, vállalkozik.
– Mesélj magadról – mondja.
– Túl hosszúra sikeredne, ha meg röviden mondom, akkor meg minek.
– Nem változtál…
– Üres lettem belül. Az utóbbi silány évek eredményeként.
– Rosszul élsz?
     – Kiegyensúlyozott családi életem van, szeretem a feleségemet, a fiam felnőtt férfi, a lányom középiskolás. A magánéletemmel semmi gond, azt hiszem. Nem vagyok sem boldog, sem boldogtalan, lebegek a köznapok gondjai közt, teszem a dolgom. Stabil munkahelyem van, szívesen végzem a munkámat, csak olykor buzgólkodó, levakarhatatlan alakok keserítik meg az életem közéleti részét. Az utóbbi években ez szerfölött zavaró tényező. Beletörődtem abba, ami van, noha olykor lázongok. Néhány dolognak az az egyetlen értelme, hogy nincs értelme. Most meg jössz te, mint derült égből a fapados gép, úgy zuhansz bele az életembe, felelevenedik a múlt… Rá kell döbbennem, régebben sokkalta boldogabb lehettem. Arról nem is beszélek, hogy szabadabb is!
– Nekem is felelevenednek azok a hónapok, évek, a mozibajárás, a kóborlások a természetben, a titkolózások, az esti randik és… Tulajdonképpen mi nem szeretkeztünk.
– Akkor még fordított normális világ volt a maihoz mérten.
– Nem emlékszem rá, hogy gondoltunk volna a szeretkezésre. Korainak tartottuk.
– És most gondolsz rá?
– Annyi idő elteltével mi más marad nekünk? Lehet, hogy soha többé nem találkozunk. Visszamegyek Rózsahegyre, kötődöm a városhoz, te oda nemigen jársz, vagy igen? Nekem több keresnivalóm Rimaszombatban aligha lesz. Úgy hittem, elmentél egy másik városba… Egyik írásodból mintha ez derült volna ki… Olvasom a novelláidat… Felfedeztelek az interneten… Ez a város számomra nem jelent sokat, barátaim közül kevesen maradtak itt. Nincs miért többé idejönni. A múlt emlékeiből táplálkozom, élménydús emlékek maradtak hátra… A házasélet motorikussá vált. Ismétlődő szokások nap mint nap, egymás meg nem értése. Beleuntunk. Az ember hajszolja a pénzt, hogy egyszer vagy kétszer egy évben elmehessen valahová nyaralni. Utána megint hajtás, idegeskedés, gondok. A pénz függővé tesz. Romantika nincs, merengés nincs, csend helyett zajok… Ráragad mindenre a politika összes hordaléka, behatol a magánéletbe, tönkreteszi a kapcsolatokat, elidegenít… Pótolni kellene a mulasztásunkat.
     – Nem is tudom, van-e kedvem szeretkezni… Igyunk meg még valamit!