Gál Sándor – Az egy és az egész – IV. rész

KINCSES KOMÁROM (1)
Az ötvenes évek eleje a hagyományos paraszti világot gyökerestül forgatta ki. A korábban érvényes gazdálkodási rendet és rendszert Csehszlovákiában az 1948-as hatalomátvétel villámcsapása a történelem időmértéke szerint egy pillanat alatt eltüntette.

Az 1945–48 közötti megpróbáltatások következtében a szlovákiai magyarság lényegében értelmiség nélkül maradt, nem voltak – mert hogyan is lehettek volna? – politikusai és politikai képviselői. Persze, ugyanezt a hiányt tapasztalhattuk a gazdaságban, s a kultúrában is. Az egykori színtiszta magyar etnikum képe a ki- és betelepítések következtében gyökeresen megváltozott. Repat-riált szlovákok, délre települt – vagy: telepített – hlinkagárdisták, tanítók, katonák, csendőrök, közigazgatási végrehajtók lepték el a magyar településeket, és szinte kivétel nélkül ezek az idegenek kerültek be a közigazgatásba s egyéb hatalmi pozíciókba. Amikor pedig a CSKP feladatul tűzte ki a mezgazdaság kollektivizálását, az alakuló mezőgazdasági termelőszövetkezetek – hivatalosan: Egységes Földműves Szövetkezetek – élére is zömmel ezek a be- és letelepült szlovákok kerültek. Egy-kori bányászok, szénégetők, favágók, akiknek fogalmuk sem volt a mezőgazdasági munkák mibenlétéről, s amikor szántani vagy vetni kellett volna, sem az ekét, sem a vetőgépet nem tudták beállítani. Következésképen a folyamatos mezőgazdasági munkák szervezését sem voltak képesek megoldani, nem beszélve az állattenyész-tés mindennapos tennivalóiról. Takarmánybekészítés, almozás, trágyakihordás, fejés, vagy a növendék állatok szakszerű gondozása.

Így az 1950-es évek apokalipszise nagyon rövid idő alatt teljes egészében megsemmisítette a korábban — évszázadnyi idő alatt — kialakult hagyományos parasztgazdálkodást, s vele együtt a paraszti társadalmat, a paraszti közösségeket.

E kaotikus, ellehetetlenített, feje tetejére állított világot további zavaraival a nagyméretű iparosítás növelte. Természetesen az ipartelepítés munkaerőt követelt, amelyet a szétzilált paraszti társadalomban keletkezett  f e l e s l e g  adott meg. A szövetkezetek megalapításakor jelentős paraszti réteg „szabadult fel” a falvakban, amelynek számát a fokozatos gépesítés csak tovább növelte. Ennek következtében olyan népességmozgás indult meg a falvak és az ipari központok között, amire a korábbi időkben nem volt példa. Ezrek és ezrek ingáztak naponta a városok és a falvak között.
Ezzel egy időben az a fiatal nemzedék – kortársaim – jelentős része is „felesleggé” vált szülőhelyén, hiszen a saját gazdaság megszűntével lényegében az életlehetőségei is megszűntek. Ez a fiatal nemzedék adta az előbb említett kiáramlás második hullámát. Lényegében engem is ez az áramlat sodort előbb Ipolybélre, s egy évvel később innen mentem felvételizni a Komáromi Mezőgazdasági Technikumba, s mert felvettek, így lehettem négy évig komáromi diák.
És ez a négy esztendő adta vissza a hitemet, hogy nem vagyok senkinél kisebb, nem vagyok senkinél alább való, s hogy kitartással, szorgalommal szándékaimat képes leszek valóra váltani.
Nyugodtan írhatom ide, hogy akkori szándékaim középpontjában már az irodalom állt, tételesen a költészet csodája. Ugyanakkor azt is illik ide rögzíteni, hogy az ötvenes évek első felében ez valóban még csak szándékként élt bennem, s maga a szándék is valami elvont, ismeretlen térben lebegett előttem – szinte megfoghatatlanul.
A Mezőgazdasági Műszaki Technikum egyébként a Komáromhoz közeli Gadócon működött, s az egyik legrégibb, legpatinásabb ilyen intézete volt a valahai Magyarországnak. (Amikor e sorokat írtam, kaptam a szomorú és semmivel sem menthető  hírt, hogy a szlovák kormányzat az intézményt megszűntette.)
Az iskola mellett diákotthon, tornaterem volt, s természetesen egy jól szer-vezett tangazdaság működött, ahol a diákok az elmélet mellett a gyakorlati tárgyakkal ismerkedhettek meg.
Amikor oda kerültem az ötvenes évek derekán, jól összehangolt és kiváló színvonalú tanári kar végezte az oktatást. Zömmel mezőgazdasági mérnökök, ve-gyészek, biológusok, közgazdászok oktatták a szaktárgyakat, de hasonlóan felkészült pedagógusok vitték az általános és humán tárgyakat is. Fizikát, matema-tikát, s a három – magyar, szlovák, orosz – nyelvet-irodalmat. Az  általános tárgyakat az akkori rendszerben az első két évben tanították. A harmadik és negyedik osztályban már a fizika és a matematika elmaradt, azonban az irodalmat – mind a három nemzetét – folyamatosan tanultuk, ha nem is valami nagyobb részletes-séggel. Azt hiszem, abban az időben ezt és ennyit bőven elégségesnek tartottak a majdani gazdászok irodalomban-kultúrában való eligazodására.
Azt is érdemes megemlíteni, hogy azokban az években az oktatás rendszere lényegében főiskolai szinten történt. Az első félév végén, s ehhez hasonlóan az oktatási év végén két-két hét vizsgaidőszak volt, amikor minden szaktantárgyból – vizsgatételek alapján – egy-egy nap az adott tantárgyból bizottság előtt a hallgatók vizsgát tettek.
Ezt a vizsgarendet – egyféle megmérettetést – én kedveltem, hiszen objektív összegzést adott öt hónap ismeretanyagából. Természetesen az iskolaév többi szakaszában is feleltettek a tanárok, így a korábbi eredményeket is figyelembe vették az osztályzásnál, de a „vizsgai” szereplés a bizonyítványba került osztályzatot jelentősen nyomatékosította.
Emlékezetem szerint ezt a módszert a második osztály végén – okát nem tudom – megszüntették.
Arról is meg kell emlékeznem, hogy ebben a szakiskolában a kötelező tantárgyak mellett gazdag kulturális tevékenység is zajlott.  Erről részben már szóltam korábban az A Szövetség című kötetemben is, s ha most esetleg az ismétlés ódiuma vetül rám, azt sem tartom valami nagy bajnak, hiszen ez is része annak az egésznek, ami komáromi éveim csodáját adta, vagy hozta el akkor.
Ezt a változatosnak és színesnek mondható tevékenységet az Arany János Önképző Kör fogta össze. Ennek lényegében két jelentősebb áramlata  volt. Az egyik – amolyan szakmai kiegészítésként – különböző előadások szervezése és megtartása jelentette. Például a lóversenyzés története, ami tananyagként ugye nem sze-repelt, de valahogy mégis csak hozzá tartozott a lótenyésztéshez. A másik áramlathoz pedig értelemszerűen a konkrét kulturális tevékenység kapcsolódott. Például, amikor a technikumba kerültem, az iskola népi tánccsoportja már országos rendezvényeken szerepelt. De volt egy harminctagú zenekarunk is, továbbá esztrád- csoport, de rendszeresen szerveztek-rendeztek irodalmi esteket, szavalóverse-nyeket is, s hát az iskola diákjai rendszeresen látogatták a MATESZ előadásait Komáromban.
Arról is szót kell ejtenem, hogy abban az időben a technikum diákállománya eléggé „vegyes” volt. Akadt a felsőbb osztályokban több meglett, „bajuszos” fiatalember, a háború, s az azt követő idők „megkésettjei.” (Mellesleg: magam is e megkésettek közé tartoztam.) Túl ezen más jellegzetessége is volt még akkor ennek az intézetnek. Mégpedig az, hogy az egyes osztályokban alig volt pár leány. Tételesen a mi osztályunkban hat leány volt, de a párhuzamos „növényeseknél” csak kettő vagy három. Később ez az arány gyökeresen megváltozott, s amikor végzős voltam, már az első és második osztályban az arány több esetben megfordult, mégpedig a lányok javára. Meg – tegyem hozzá – a mi javunkra. Bővült a választék, a választási lehetőség. Nekem kezdetben ezek a „csitrik” akkor még igencsak kis-lányoknak tűntek, hiszen akit fiatal hadiözvegyek tanítottak a szerelemre, attól a diákromantika, a diákszerelem ábrándvilága igen távol esett. Az én ez irányú, köznapi tapasztalataim vaskosabbak és egyszerűbbek voltak. Más volt az idejük, és a törvényük is más volt. Nem csoda hát, ha e tizenéves kislányokat szinte nem is vettem asszonyszámba. Persze később – ez a „később”: pár hónapot jelent –, vélekedésem megváltozott velük kapcsolatban.
De erről  még alább szót ejtek, mert ez is fontos része komáromi éveimnek, s így kihagyhatatlan.
Folytatom az iskolával.
Az első és legdöntőbb emlékem és élményem, ami máig hatóan bennem él, az az, hogy megszűnt az a másodrangúsági érzés, amely a szlovák iskolában – de még Ipolybélen is –  folyamatosan megkülönböztetett osztálytársaimtól. Itt az anyanyelv által valahányan egyenrangúak voltunk. Esélyeinket, lehetőségeinket ez az egyenrangúság határozta meg. A szorgalom, a tudás, a megszerezhető ismeretek lehetősége által. Itt, ebben az intézetben egyszeriben a legjobb tanulók közé emel-kedtem, holott fele annyit sem tanultam, mint annak idején a szlovák iskoláimban. Egyszerű és világos volt minden. Értettem – és ez egyáltalán nem túlzás – s élveztem mindazt, amit tanulnom kellett. A „kellett” nem is fedi pontosan a lényeget, mert  a k a r t a m   a tudást. Minden porcikámmal akartam! Holott akkor még nem ismertem fel magamban – bár ösztöneimben jelen lehetett már – a   t u d á s  s z é p – s é g é t. A lényeg – úgy hiszem – az volt, hogy a megismerés már önmagában is örömöt szerzett. És mellé még büszkeséget is! S ez vonatkozott mindenre. Az általános és a szaktárgyakra egyaránt. Hogy például mi a szimbiózis, mik az ami-nosavak, a fehérjék, a baktériumok, s hogy együtt miként vannak jelen a természet-ben, s hogy miként működnek… Olyan tartományok mélységei tárultak föl előttem, amelyek nemcsak hasznosak, csodálni valóan szépek is voltak. Létezésükkel és hasznosságukkal együtt. Az állattenyésztés, a növénytermesztés egy-másra épülése, logikája, szervezése és szervezettsége is ugyanúgy vált – a megismerés révén – valóságom részévé, ahogy az egykori otthon játszott játékok. S nem csupán a fogalmak szintjén, hanem a gyakorlatban is. Hiszen az elmélet mellett a gyakorlati tennivalókat is el kellett sajátítani. A  lópatkolástól kezdve – ami  nem is akármilyen művészet – mondjuk a biokémiai kísérletekig.
Rövidre fogva: mindez érdekelt és foglalkoztatott, hiszen mezőgazdászként majdan ez lesz kenyérkereső munkám. Elég idős voltam akkor már ahhoz, hogy lehetőségeimet tudomásul vegyem. Mondom ezt annak ellenére, hogy akkor már minden gondolatom az irodalom, az írás irányába kötelezett el. Naponta írtam verset, olykor többet is. Az iskola körül szép, gondozott park terült el, oda jártam, s egy jól elrejtett padon ülve, térdemre fektetett noteszba írtam a verseket. Ezekből nagyon kevés maradt meg, mert padtársam, Léka Lajos, akinek oda adtam a késznek gondolt költeményeket olvasásra, a világ legvéresebb kritikusának bizo-nyult: amelyik vers nem nyerte el a tetszését, gátlástalanul összetépte, s a szemét-kosárba dobta. S nekem még csak meg se fordult a fejemben, hogy e vérengzés ellen tiltakozzam. Később azonban megváltozott a helyzet. Az ötvenes évek derekán – talán 54-ben, vagy 55-ben – az Új Ifjúság, a Dolgozó Nő, a Szabad Földműves és az  A Hét – akkor még ez volt a hetilap címe – olykor-olykor már egy-egy versemet közölte, ami által padszomszédom kritikai működését beszüntettem.
Természetesen abban a közegben a lapokban megjelent verseim kisebb-na-gyobb visszhangra találtak pro- és kontra egyaránt. Például osztályfőnököm – egyben magyartanárom –, Fölöpp Rezső bácsi tetszését ezek a korai verseim nemigen nyerték el és meg. Az ő mértéke Arany és Ady költészetének különös egybefogása – egybehangolása? – volt. Elém is ezt tette meg követendő példának. Ezt még el is fogadtam volna, csupán az volt a baj, hogy – akkor még – sem Arany, sem Ady verseit nem olvastam, nem ismertem. Hogy helyesbítsek: szlovák gimnazista koromban egy szlovák nyelvű világirodalmi antológiában ( Výber zo svetovej literetúry) találkoztam Ady nevével és néhány szlovákra fordított versével – E. B. Lukáč fordításai voltak ezek a versek —  , de ez volt minden, amit Adyról addig megismerhettem. Arany János Toldiját azonban hamarosan olvashattam, hiszen ez már második osztályos koromban tananyag volt.
Rezső bácsi mértéke azonban nem e sajátságos szemlélet végett okozott számomra gondot. Sokkal inkább tudatlanságomra döbbentett rá. Hogy verset írok, de a magyar költészetet alig ismerem. De jobb ha egyszerűen azt mondom, hogy nem ismerem. Nem is ismerhettem, hiszen sem otthon, sem a szlovák iskolában nem találkoztam vele. Azonban még akkor is inkább valahol az ösztöneim mélyén jelentkezett ez a hiányérzet, s nem az értelem, a tudatos létezés szintjén. Így hamar bizonyossá vált számomra, hogy rengeteg pótolnivalóm van. Csak megint ugyanaz a kérdés ismétlődött meg, hogy hogyan és miként – s főleg: mikor? – pótoljam a pótolnivalókat?!
Könyvek kellettek! Jó és hasznos könyvek.
Mert nem az volt a baj, hogy nem olvastam, hanem az, hogy nem azokat – nem olyan könyveket olvastam, amelyek segítettek volna. Egyrészt Lajos bátyám tízfilléres regénytárának tucatjai jelentették az „irodalmat” , másrészt az ötvenes években hozzánk került sematikus, főleg  a második világháborúról szóló szovjet regények jelentették olvasmányaim java részét. Mint például Az aranycsillag lovagja, Az Ifjú gárda, a Távol Moszkvától, vagy A volokolamszki országút – ha jól emlékszem ez utóbbi címére… És ezek a regények bizony – akkor – komoly hatással voltak rám. (Érdekes módon közben eszembe se jutott e regények cselekményét összevetni valós háborús élményeimmel, emlékeimmel, a szovjet hadsereg testközelről megismert cselekedeteivel. Hogy miért, annak okát, magyarázatát nem találom.)
Sok időnek kellett eltelnie, amíg e hatás alól ki- és megszabadultam. Köze volt ehhez természetesen annak, hogy az iskolában folyamatosan megismerkedhettem a magyar irodalommal általában, s egy-egy írói-költői életmű java részével is. De – újra mondom – sok időnek kellett eltelnie, amíg idáig eljutottam.
Természetesen az én irodalmi érdeklődésem ott és akkor, amolyan harmad- vagy sokadrangú kérdés volt, s rajtam kívül az égvilágon senkit sem érdekelt. Hétköznapi tennivalóink nem erről szóltak. A szakmára való felkészülés determinálta azokat a hónapokat, éveket. Elsősorban a nagyüzemi – szövetkezeti – gazdálkodás szervezeti felépítése, különböző szakágazatok szerkezete, egymásba kapcsolása – vagy kapcsolhatósága —, nemkülönben a növény- és állattenyésztés elméleti és gyakorlati tudnivalói. Olyan újfajta ismereteket kellett elsajátítanom – elsajátítanunk —, amelyek alapvetően különböztek attól a hagyományos gazdasági rendszer szervezettségétől és folyamataitól, amelyeket korábban odahaza megismertem és – legalábbis nyaranta – gyakoroltam szüleimmel együtt. Létezett ebben a hagyományos rendszerben is mondjuk vetésforgó, vagy annak egy hazai változata, de az sokban eltért az iskolában megismert, tudományos alapokon nyugvó vetésforgótól. Az előbbiben mondjuk a talajszerkezet, annak tápanyagtartalma, savas, avagy lúgos mivolta, az egyes növények vetése előtt fel se merült. Ezek tudo-mányos vizsgálatára mód se volt, meg hát idő sem. A talajművelés, trágyázás, szántás, vetés, növényvédelem az adott terület ismeretében alakult. A nagyüzemi növény-termesztésben ezzel szemben a tudomány akkori vívmányait már széles körben alkalmazták, s mi már – persze csak marginálisan, hiszen a fő szakunk az állattenyésztés volt – mindezt tanultuk, s a tangazdaságban gyakoroltuk is.
Hasonló változásokat ismerhettünk meg a nagyüzemi állattenyésztésben is. A szarvasmarha-tenyésztés például szakosodott hús- és tejtermelésre, tehenek abban a relációban már igásállatként nem szerepeltek. A fokozatos gépesítés következtében a lovak szerepe is egyre inkább háttérbe szorult,  s így a nagyüzemi termelésben néhány év alatt elenyészett. S ami a hagyományos gazdálkodásból szinte teljesen hiányzott a vegyszerek és a műtrágyafélék intenzív alkalmazása –, az új gazdasági rendszerben egyre nagyobb szerepet kapott.
E nagyon hézagos felsorolás csupán jelzésszerűen mutatja, hogy a majdani mezőgazdasági szakemberek – vagyis mi, akkori diákok – olyan új kihívásokkal néztünk szembe, amely egy évtizeddel korábban a mi térségünkben még elméletben sem létezett. Vagy ha létezett is, megvalósításukhoz még a korabeli nagybirtokokon sem voltak meg a szükséges föltételek.
Mindebből látható, hogy az akkori „holnap” és „holnapután” nem egy lehetséges költői-írói pályát vetített elém, hanem egy szikár szakmai valóságot: a zoo-technikusi kenyérkereső mesterséget. Komárom, s az iskola elsősorban ezt a biztonságot teremtette meg számomra, ha sikeresen befejezem a négy évet és leérettségizem.
De hol voltam még akkor ettől!…
Az időbeli távolság azonban csak egy volt a többi tényező közül. A lényeget a  l e h e t ő s é g  jelentette, hogy az érettségi elérhetővé vált számomra. Ami az akkori időkben, s a korabeli gazdasági viszonyok között valamiféle felemelkedést, előbbre jutást jelentett, s nem csupán a magam, de az egész harmincas korosztály számára. Kiemelkedni a szegényparaszti sorból – és sorsból! —, valami soha nem ismert – újra, s ismét ide írom – lehetőséget kínált, vagy ígért számunkra, amely akkor egyszerinek tűnt. Minthogy az is volt! Természetesen irodalmi, írói ambícióimat a mezőgazdász „szakma” nem tudta befolyásolni, ugyanakkor egyféle biztonságtudatot adott, hogy – ahogy odahaza szokás volt mondani – „lesz kenyér a kezemben”.
Tanultam hát és olvastam rendületlenül.
Olvastam, és mindent, amihez sikerült hozzájutnom. Miután úgy-ahogy ott-hon éreztem magamat az iskolában, hétvégeken be-bejártunk Komáromba. Leginkább moziba vagy csak sétálni, nézelődni. A Nádor utca volt abban az időben Komárom közepe, főutcája. Itt voltak az üzletek, köztük két könyvesbolt is, továbbá a Centrál kávéház, s nem utolsósorban  az egykori Legényegyletben a Magyar Területi Színház – a MATESZ. Egyetlen hivatásos színtársulatunk.
A szombati komáromi séták persze nem mindig, s nem okvetlenül a Nádor utcai könyvesboltok látása végett történtek meg. Ahogy már korábban megemlítettem, mi amolyan „leányhiányos” iskola voltunk, s bizony abban a csodálatos csi-kókorban az ösztönök megkövetelték a magukét. Az én korábban szerzett ez irányú tapasztalataim, ahogy már említettem, nem a diákromantika- és diákszerelem kategóriájába tartozók voltak. A háborút követő évek férfihiánya és asszonybősége sok mindent leegyszerűsített az életünk minden területén. Számunkra – a felnövő, férfivá érő korosztályok számára – ott voltak a huszonévesen árvaságra ítélt hadiözvegyek, s bárha a szokás és a hagyomány törvényei szerint gyászfeketében jártak, az élet folytonosságának biológiai és fiziológiai követelményeit – leegysze-rűsítve: a nemi életet – a „szükség törvény bont” lehetőségei és adottságai alapján oldották meg és fel. Röviden: nem nagyon volt válogatni valójuk. Nos, magam is ebbe „nőttem bele”, s Komáromban való otthonra találásom után még  a velem egy-korú tizenéves kislányok után kezdetben meg se fordultam. Később – s elég hamar – megváltozott ez irányú magatartásom, s az előbb említett Nádor utcai szombatok-vasárnapok gyakran elfeledtették irodalmi ambícióimat, nemkülönben a két könyvesbolt kirakata előtt való áhítatos ácsorgást.
Egyébként amikor én Komáromba – Gadócra – kerültem, akkorra a mi iskolánk, s a Komáromban működő óvónőképző között egyféle kapcsolatrendszer alakult ki, teljesen spontán módon. Ott a több száz majdani óvónő, emitt a több száz majdani mezőgazdász – szóval volt hétvége, amikor – akárha két egymással szembe jövő hullám – éppen a város közepén találkozott ez az egymásnak teremtett nemzedék. Szerelmek, csalódások szépségét, kudarcát őrzik a Nádor utca kövei, a mozi – ha még megvan –, nemkülönben a Centrál kávéház, a MATESZ környéke… A randevúk a Jókai-szobornál, a parkban, a Duna-parton vagy a Szigeten. Ahogy a lehetőségek magukkal hozták. Persze, abban az időben akadt konkurencia is, hiszen Komáromban a híres-nevezetes „ipari”, meg hát a gimnázium is eleven valóság volt. De emlékezetem szerint ez a rivalizáció soha nem öltött komolyabb formát. Vagyis e tekintetben jól megfértek az akkori magyar intézmények diákjai egymás mellett. Egyébként is a gimisek meg az iparisták jelentős hányada „bejáró” volt, ami azt jelentette, hogy a hétvégeket nem töltötték Komáromban, mint mi, s az óvónő-képző diáksága. Nálunk az volt  az iskolai – diákotthoni – rendtartás gyakorlata, hogy az első osztályosok – a bentlakók – havonta egyszer utazhattak haza, később aztán minden hétvégén. De voltak „keleti” osztálytársaim – Gömörből, Szepsi környékéről –, akik szeptemberi megérkezésüket követően csak a karácsonyi szünetre utaztak haza, hiszen akkor még szombaton is folyt a tanítás, s az oda-vissza út legalább másfél napot vett igénybe.
Rövidre fogva: az akkori Komárom diákvilága ebben a környezetben élt és mozgott, készülve valamire, ki így, ki úgy… Az azonban már akkor is bizonyos volt, hogy az első hullám, a zömmel paraszti, falusi közösségekből kiszakadó nemzedék előtt valami egészen ismeretlen, új társadalom körvonalai bontakoztak ki, amelynek jó vagy rossz voltáról igazából elképzelései sem voltak. Nem is lehettek. A korabeli brosúraideák a szocialista, később a kommunista, osztályok nélküli társadalom lila ködébe burkolódzva lebegtek, egyelőre megfoghatatlanul. A mate-rialista és az idealista társadalomszemlélet vívta egymással engesztelhetetlen csa-táját. A szocialista és a kapitalista társadalom-filozófia politikai és gazdasági egy-másnak feszülése jelezte, hogy „ez a harc lesz a végső”.
A negyvennyolc utáni államosítás, majd a mezőgazdaság szocializációja –   természetesen a szovjet minta szerint – egy évtized alatt – ahogy korábban is leírtam már – gyökerestül kiforgatta alapjaiból azt a gazdasági rendszert, amelybe még az én nemzedékem – a harmincas korosztály – beleszületett. Egyszeriben a  f ö l d  elveszítette azt az értékét, amely egykor a falusi ember – a parasztság – első és legfontosabb létalapját adta! Egyszeriben mindenki  egyenlővé lett. A korábbi ötven- holdas gazda, s a gazda cselédje, nemkülönben részes aratója  egyként munkaerővé alakult át. Reggelente – hányszor láttam, s éltem meg együtt velük ilyen napkezdeteket – ott ácsorogtak a szövetkezet irodája előtt, „parancsra várva”, az aznapi tennivalók végett. S valaki, idetelepült egykori mészégető vagy szénbányász, szlováksága révén lett „csoportvezető” mondta meg, hogy az istállóban vagy a határban mi a teendő…
Annak, aki ebből a földből nőtt ki!
Annak, aki a határ minden dűlőjét ismerte, minden dűlőnek  tudta a nevét…
De most nem ezt a történetet írom, bár ez is szerves része annak, hanem a komáromi kezdést és kiteljesedést.
És ehhez az is oda tartozik, mert ez az igazság, hogy én bizony Komáromról csak annyit tudtam akkor, hogy város, ahol tanulhatok. Történelmét, kultúráját nem ismertem, mert hát honnan is ismerhettem volna?! Meg aztán az is az igazság része, hogy mindez különösebben nem is érdekelt. Később – szinte önmagától – történelméről, kultúrájáról ez-az rám ragadt, de még gazdaságának fontosabb vonatkozásai is előtűntek az elmúlt századok mélyeiről. A híres szekeres gazdák, a hajóvontatók, a céhek, az ipar gazdagsága, sokszínűsége, a vizafogás – halászat – különös, az ötvenes években már nem létező romantikája… Aztán Jókai, s vele vagy általa az irodalom, Péczeli Mindenes Gyűjteménye, de az egészen különleges, európai ritkaság, a komáromi erődrendszer, amely Klapka vezetésével a legtovább védte a magyar forradalom és szabadságharc eszményét…
Ahogy ezek a történelmi események-képek valamiféle egésszé, egységgé álltak össze bennem, egy idő után kezdtem büszke lenni arra, hogy komáromi diák vagyok. Ezt az érzést erősítette bennem az is, hogy akkor, az ötvenes évek derekán kezdett Komárom egy kicsit a csehszlovákiai magyarság központjává, vagy inkább amolyan kulturális „fővárosává” emelkedni. A négy magyar  középiskola mellett egy – sok szakmát oktató  és sok száz tanoncot befogadó —  tanonciskola is működött. Aztán ugye, itt volt a MATESZ, s később itt rendezték meg évente a Szavalók és prózamondók országos versenyének döntőjét, a későbbi Jókai Napokat, s ez utóbbi rendezvény a hatvanas években már az én  javaslatomra vette fel Komárom nagy szülöttjének a nevét. (Erről az eseményről, s annak dokumentumairól A Szövetség c. könyvemben részletesen szóltam.)
   A komáromi, közelebbről, s ezzel együtt a gadóci valóság így tágult-terebélyesedett tudatomban, szinte azzal a  természetességgel, ahogy gyermekkorom hajnalán a mesék és népdalok szépséges csodái.
(Folytatjuk)