Pomogáts Béla – A nyelvvédelem kérdéséhez – Stratégiai és taktikai megfontolások –

Néhány hete a budapesti televízió képernyőjén megjelent Peter Weiss, a Szlo-vák Köztársaság magyarországi nagykövete: egy sajtótájékoztatón válaszolt az újságíróknak a szlovákiai nyelvtörvény gyakorlati alkalmazását érintő kérdéseire.

Természetesen amellett érvelt, hogy Szlovákiának, mint szuverén államnak, elsőrendű érdeke és kötelessége, hogy nemzeti nyelvének, mint az állam nyelvének a kizárólagosságát a közélet minden területén érvényesítse. Aztán elhangzott egy kérdés: vajon ez a törvény a Szlovákiában élő cseh nemzetiségű polgárok nyelv-használatára is vonatkozik-e. Kissé elhűltem a válaszon. A csehekre természetesen nem vonatkozik, így a nagykövet, minthogy a cseh nyelv tulajdonképpen a szlovák „egyik nyelvjárása”. Nem tudom, prágai, brünni barátaim, egyáltalán a cseh írók, művészek, politikusok, közemberek mit szólnak ehhez a vadonatújnak mondható nyelvészeti felismeréshez.

Úgy érzem, valamiképpen ez a meglepő kijelentés minősíti az egész nyelvtörvényügy politikai és intellektuális színvonalát. Persze, a törvény által előidézett helyzet nem ad okot arra, hogy pusztán egy kissé humoros abszurdnak tekintsük a bekövetkezett eseményeket. A törvény végrehajtási utasítása ugyan adhat könnyítéseket, a szlovákiai magyarok kereshetnek és talán találhatnak kiskapukat, igazából nem a rendelkezés „részleteiben van az ördög” (a hagyományos mondás szerint), hanem abban, hogy egy ilyen nyelvtörvény egyáltalán létrejöhe-tett. A szlovákiai magyarokat sújtó diszkrimináció ugyanis abban a „lelki” és „erköl-csi” presszióban érhető tetten, amelyet a nyelvtörvény puszta léte jelent. Az, hogy az állam egyáltalán feljogosítva érzi magát arra, hogy határozzon polgárainak megszólalása felől, és eldöntse azt, hogy ezek a polgárok milyen nyelven kötelesek érintkezni egymással. Tehát például akkor, amikor magyar anyanyelvű emberek egy-más között hivatalos ügyeket intéznek. A szlovák nyelvtörvény végső soron ugyan-is nem csak a közéletet, hanem a magánszférát is érinti, minthogy egy modern társadalomban igen nehezen lehet e kettőt egymástól elválasztani. Lehetnek ugyanis olyan helyzetek, például tisztviselők vagy tantestületi tagok egymás közötti beszélgetése, amelyek a józan ész szerint a „magánélet” körébe tartoznak, ugyanakkor lehetőség van arra, hogy ügybuzgó „nyelvrendőrök” ezeket hivatalos beszélgetésnek minősítsék. Egy eleve antidemokratikus rendelkezést ugyanis könnyen lehet a magánélet szférája ellen is fordítani.
Annak idején: a sokat bírált Osztrák–Magyar Monarchia korában ilyen törvényre sor sem kerülhetett volna, és a mindig is szigorú kritikával emlegetett 1908-as Apponyi Albert-féle iskolatörvény is csak arról rendelkezett, hogy azokban a kisebbségi (például erdélyi görög katolikus vagy görögkeleti) iskolákban, amelyek a magyar államtól kapnak segélyt, heti két órában az államnyelvet is tanulni kell – egyébként minden tantárgyat az iskolafenntartó közület nyelvén (tehát például románul vagy szerbül vagy ruszinul) lehetett tanítani. Az új szlovák nyelvtörvény éppen a végrehajtási rendelkezések homályos volta következtében kétségtelenül bizonyos „lelki” pressziót jelent, és azok körében (vagyis a szlovákiai magyarok jelentős csoportjainak az esetében), akik nincsenek felkészülve a lelki és morális ellenállásra, fel fogja gyorsítani az asszimilációs folyamatokat. Bizonyára ez a megfontolás is szerepet játszott a törvény megalkotóinál.
A helyzetet súlyosbítja, hogy igazán hatékony kontrollra és védelemre az Európai Unió intézményei részéről sem lehet számítani. Ez különben az eddigi történéseket figyelve már kiderülhetett. Az unió most jó esztendeje küszködik egy-részt azzal a pénzügyi válsággal, amely a mögöttünk lévő esztendő leginkább sze-rencsétlen világpolitikai fejleménye volt, másrészt küszködik a saját intézményrendszerének és jogrendjének kiteljesítése körül tapasztalt belső vitákkal, amelyek nemegyszer az uniós rendszer magasabb szintű, átfogó működésének tervezett stratégiáját kérdőjelezik meg. Mondhatnám, az unió vezető hatalmait lekötik a maguk belső bajai, nemigen van erejük és idejük (kedvük) odafigyelni a kisebb közép-kelet-európai országok belső fejleményeire és egymás közötti konfliktusaira. Nem egy nyugat-európai politikus gondolja úgy, hogy a keleti bővítés kissé elsietett volt, és most már hagyni kell, hogy az unióba felvett új államok maguk oldják meg azokat az egymás közötti konfliktusokat, amelyeket a „hagyományos” (a nyugat-európaiak számára tulajdonképpen értelmezhetetlen) nacionalizmusok okoznak. Mert ne legyenek kétségeink: a mértékadó nyugati közvélemény mind a szlovák nyelvtörvényt, mind az ezt fogadó magyar tiltakozást a régivágású kelet-európai nacionalizmusok következményének látja, és (kivált válságos időkben) nem kíván foglalkozni azokkal a perpatvarokkal, amelyeket ezek kiváltanak. Igaz, mindehhez hozzájárul az is, hogy a vezető uniós hatalmak a kelet-közép-európai régió történelmét és etnikai viszonyait tekintve lényegében tájékozatlanok, nem hajlandók tudomásul venni azt sem, hogy a dél-szlovákiai magyarságot igazából egy igazságtalan döntés szakította el Magyarországtól.
Az európai intézmények részéről megnyilvánuló érdeklődéshiányt szomorú módon egészíti ki a magyar állam gyengesége, aminek következtében erősen csök-kent az ország diplomáciai mozgástere. Korábban, midőn Magyarország még a kelet-közép-európai térség „éllovasának” számított, bizonyos óvatosságot lehetett tapasztalni, például a szlovák kormányzat részéről, a szlovák–magyar kapcsolatok alakításában. Az ország gazdasági, pénzügyi, belpolitikai és diplomáciai meggyengülése általánosságban viszont csökkentette a megegyezés készségét és felbátorította a térségben (mindig is meglévő) magyarellenes indulatokat és szándékokat. A másfél évtizede megkötött úgynevezett „alapszerződések” idején Magyarország még jóval erősebb pozícióban volt (talán erre támaszkodva lehetett volna bővíteni az alapszerződésben garantált kisebbségi jogok körét), azóta ez a pozíció meggyengült, következésképp éppen a pozsonyi kormány kedvező lehetőséget lát a kisebbségi közösségek jogainak korlátozására, és azzal sem törődik különösebben, hogy megsérti az alapszerződések előírásait, mindenekelőtt pedig ezeknek a megbékélés stratégiáját előtérbe helyező szellemét. Sőt, figyelmen kívül hagyja a kisebbségi jogok Európai Chartájának előírásait és az Európai Unió korábbi ajánlásait, amelyeknek tiszteletben tartására még az uniós felvétel előtt mégis csak ügyelt. A kisebbségi magyar közösségek számára nincs veszélyesebb tényező, mint egy gyenge (vagy gyengének látszó) Magyarország és magyar külpolitika, és persze a maga vadonatúj nemzeti szuverenitásának bűvöletében élő  szlovák kormánypolitika.
Magyarország ezeréves történelme során mindig megélt pusztító vereségeket: a tatárjárás, a török hódítás, a vereséggel végződő Rákóczi Ferenc-féle függetlenségi háború, az ugyancsak kudarccal járó 1848-1849-es szabadságharc idején, az első és a második világháború után, vagy éppen az 1956-os forradalom eltiprásakor. Ezekből a vereségekből azonban mindig fel tudott emelkedni, és magára tudott találni, hiszen a tatár pusztítást az ország újjáépítése és a közép-európai magyar nagyhatalom felemelkedése követte, Mohács után (nagyrészt a reformáció és az ellenreformáció műhelyeiben) újjászületett a nemzeti kultúra és identitás, a Rákóczi-féle szabadságharc veresége után megkezdődött az ország újjászer-vezése, újjáépítése (ekkor született meg a magyar barokk), az 1849-es vereséget a magyar kultúra (mindenekelőtt a magyar irodalom: Arany János, Jókai Mór, Eötvös József, Kemény Zsigmond munkásságának) kibontakozása követte, az első világháború után, Trianon ellenére is, megerősödött a szellemi élet (ekkor következtek Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Illyés Gyula, Németh László, Bartók Béla, Kodály Zoltán és persze Kós Károly, Reményik Sándor, Mécs László és Fábry Zoltán évtizedei), a vesztes második világháború után is adatott három termékeny esztendő (amit azután a kommunista hatalomátvétel kártékony kibontakozása követett), és az ötvenhatos vereséget is a szellemi emelkedés enyhítette (az új ma-gyar irodalom, a magyar zene, az új festészet, a magyar filmművészet újabb nagy kor-szaka, hogy csupán néhány nevet említsek: Nagy László, Juhász Ferenc, Mészöly Miklós, Mándy Iván, Örkény István, Kurtág György, Kondor Béla, Jancsó Miklós és a többiek munkássága). Nagyon bízom abban, hogy a mostanában tapasztalt gazdasági, politikai, morális válságból is lesz kibontakozás, és egy erős, magabiztos ország vissza tudja utasítani (nemzetközi téren és eszközökkel is) a kisebbségi ma-gyar közösségek (vagyis az egész nemzet) ellen irányuló támadásokat.
Nem először beszélek arról, hogy a magyarság regionális (tehát kelet-közép-európai) és európai (tehát uniós) érdekeinek képviselete mindenképpen hatékonyabb politikát és mögötte átgondoltabb nemzeti, regionális, európai stra-tégiát követel. Már szó esett arról, hogy a magyar állam gyengesége (ahogy ezt a közlekedőedények ősi fizikai törvénye is szemlélteti) mindig felerősíti a szomszédos országok nacionalizmusát, most mindenekelőtt a szlovák nacionalizmust. Következésképp igen megfontolt nemzetpolitikára és szomszédsági politikára volna szükség, és ennek nem mindig (talán csak olykor) felelnek meg azok a tapasztalatok, amelyeket a közelmúltban ezen a téren szereztünk. Többen is mondják, nem is jogtalanul, hogy a nemrég lezajlott szécsényi magyar–szlovák kormányfői találkozó nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem is válthatta be, minthogy a találkozó célja nem a vitatott kérdések megoldása (nevezetesen a diszkriminatív nyelvtörvény által okozott sérelmek orvoslása) volt,  hanem annak demonstrálása (mindenekelőtt az uniós kormányok számára), hogy a két kormány tárgyalásokba képes elegyedni egymással és hajlandó csökkenteni a feszültségeket. Ha azonban a feszültségeket okozó tényezők megmaradnak, akkor a megállapodásnak nincs érdemi, legfeljebb retorikai értelme. Így is történt a szlovák kormány, a szécsényi találkozón képviselt retorika ellenére, eltökélten végrehajtotta korábbi diszkriminatív terveit, a magyar kormány pedig meglepődött azon, hogy (ki tudja, hányadik alkalommal) ismét csapdába esett. Ilyen körülmények között a kétoldalú találkozóknak nincs tétjük és értelmük, ezek révén csakis a szlovák fél profitálhat, minthogy kényelmesen megnyugtathatja az európai uniós jogvédők amúgy sem túlságosan háborgó lelkiismeretét.
Mindezek után talán ésszerű volna néhány javaslattal előállni a jelen megbeszélésen – nehezen teszem, minthogy hosszú évek óta hajtogatom újra és újra ezeket a javaslatokat, mondhatni, minden visszhang (és főként eredmény) nélkül. Mégis megteszem, persze bizonytalanul és kedvetlenül. Tehát:
l.Valóban ki kellene alakítani valamiféle magyar nemzetstratégiát, abban az értelemben, ahogyan annak idején Széchenyi Istvánnak volt nemzeti stratégiája (először modernizálni és megerősödni, utána függetlenné válni), Bethlen Istvánnak is volt (gazdasági és kulturális tekintetben felemelni a trianoni Magyarországot), Teleki Pálnak is volt (megőrizni a semlegességet a szomszédos nagyhatalmak összecsapásakor), Antall Józsefnek is volt (helyreállítani az ország függetlenségét és elhelyezkedni a nyugat-európai integrációban). A kívánatos nemzetstratégiának ezeket a hagyományokat kellene követnie, természetesen nem pusztán retorikában, hanem józan és következetes napi politikai intézkedésekben.
2. A kívánatos nemzetpolitikai gondolkodás és stratégia kialakításában valamiféle konszenzusra kellene jutniuk a Magyarországot vezető politikai erőknek. Nagy tévedés azt gondolni és arról beszélni, hogy erre csupán a kormányon lévő politikusoknak van lehetőségük és felelősségük: egyrészt a felelősség az egész magyar „politikai osztályra” hárul, másrészt a mai ellenzéknek mindenképpen van akkora (és egyre növekvő) hatalmi súlya (például az állami televí-zió irányításában, a napisajtó nagyrészében), amely egyszersmind nemzetpolitikai felelősséget jelent. A nemzetpolitika nem lehet az a tér, ahol az ellentétes politikai erők összecsapnak, mert így (éppen a szlovákiai fejlemények igazolhatják ezt) csak sérülhetnek a kisebbségi helyzetbe szorított magyar közösségek érdekei: kormányzati részvételük, önigazgatásuk, iskolarendszerük, kulturális intézményeik, végső soron fennmaradásuk érdekei. A közös nemzetstratégia kialakítása ezért elsőrendű össztársadalmi feladat, függetlenül attól, hogy ki kormányoz és ki opponál – a mai kormányzati erőből ugyanis előbb-utóbb ellenzéki erő lesz, az ellenzék pedig kormányra kerül: felelősségük ezért közös és kölcsönös.
3. Korábban is az volt a véleményem, hogy politikai hiba volt a Magyar Állandó Értekezlet intézményének megszüntetése. Természetesen jogos volt az az aggály, hogy ezeken az értekezleteken nem mindig megfelelő kérdésekkel foglalkoztak a jelenlévők, az is igaz volt, hogy a határokon túlról érkező politikai vagy egye-sületi vezetők közül többen is alkalmatlanok voltak arra, hogy egy komolynak tekinthető munkafolyamat részesei legyenek, mindazonáltal az összejöveteleknek volt érdemi, szimbolikus és morális jelentőségük: egyrészt elősegítették a magyar– magyar párbeszéd nagyon is akadozó menetének rendbetételét, másrészt „kifelé” (tehát például a szlovák politikai élet felé) reprezentálták a magyar nemzeti összefogást: a kisebbségi közösségek iránt tanúsított szolidaritást, és ennek az államnemzeti nacionalizmus előretörését tekintve lehetett némi moderáló ereje.
4. Régóta beszélek arról, hogy a magyar-magyar kapcsolatok fejlesztését (le-gyünk szerényebbek, mostanában csupán megőrzését) nem lehet pusztán az államigazgatás és a politikai pártok képviselőire bízni – szükség van a társadalmi, mindenekelőtt az értelmiségi részvételre és felelősségvállalásra is. Ehhez azonban természetesen működőképes és erős civil szervezetek kellenek, és nagy hiba volt az, hogy a „rendszerváltozás” után (sőt már előtt) kibontakozó civil szerveződések fej-lődése elakadt, mi több, visszájára fordult. Ma már olyan hagyományos és a nemzetpolitika alakításában tekintélyt szerző szervezetek, mint a Magyar Írószövetség, az Anyanyelvi Konferencia és a különféle anyanyelvápoló egyesületek szinte elveszítették kormányzati támogatásukat és korábbi hatékonyságukat. A magyar értelmiség nagyrésze különben is „belső emigrációban” él, és messze kerültek tőlünk azok az idők, amikor egy Illyés Gyulának, Németh Lászlónak, Déry Tibornak, Vas Istvánnak, Nagy Lászlónak, Juhász Ferencnek egyértelmű és határozott közéleti súlya – befolyása volt.
Nehéz dolog mostanában útirányokat megjelölni, igaz, talán azért létezik né-hány „nemzetpolitikai prioritás” (ezeket próbáltam megnevezni az imént), amelyre figyelni lehetne. A vallató kérdések és a kívánatos megoldások azért is különösen nehezen kezelhetők, mert azt a „nemzetpolitikai válságot”, amely mára tapasztalható, nem lehet pusztán hatalomváltással (kormányváltozással) megoldani, a válság ennél mélyebben található: a magyarság tömegeinek mentalitásában, életmódjában, értékválasztásaiban – a közösségi és történelmi felelősségvállalás hanyatlásában. Ezért is lenne szükséges egy új „összmagyar diskurzus” bevezetése, lehetőleg nem a politikai pártok, inkább az értelmiségi szervezetek kezdeményezésére és keretei között. Egyelőre kevés a biztató jel, Széchenyi klasszikus mondásának szomorú, mert tragikus átfogalmazásával zárhatom be felszólalásomat: „Nyelvében fél a nemzet”. Ettől a félelemtől kellene okos eszmecserék és nem kevésbé okos intézkedések által megszabadulni. Akkor a szlovák nacionalizmus sem lenne annyira gátlástalan.

(Előadás a Csemadok megalakulásának 60. évfordulója alkalmából rendezett konferencián, 2009. december 12-én Galántán.)