Rácz Vince – A csodába a hétköznapokkal!
(Szerb Antal szépírói és értekező munkásságának kapcsolódási pontjai)
Szerb a csodát avatja a regény műfajának alapvonásává.1 A csoda, a benne rej-lő lázadás a hétköznapok ellen akár a Szerb Antal-i életmű mottója is lehetne, benne ragadható meg leginkább elméleti és költői pillanata.
Ahogy elméleti mun-kásságában észember létére az ösztönnel kacérkodik, ahogy az intellektus önként vállalt diktatúrájában az ösztönösségről szövögeti álmait, ahogy a szakadatlan önkontroll állapotában a vágy utáni vágyról értekezik, úgy kerülgeti a csodát szép-irodalmi életművében. A viszonya a rendkívülihez kettős: nosztalgikusan vágyik rá, illetve ironikusan elutasítja. Ennek az ambivalenciának adnak hangot novellái és regényei, és ez mélyül elméletté rendhagyó regénytörténetében. Novelláinak visszatérő hőse a sete-suta bölcsész, aki minduntalan valamiféle csodára vár. Lelkében révész valóság és álom között, testi valóságában a könyvtár lakója, könyveket búvárló örök kamasz. A tartalmi ismertetés nem célunk, éppen ezért csak a jelzés szintjén említjük meg novelláinak néhány tartalmi vonatkozását, illetve motívumát. A Sze-relem a palackban elsőként kísérti meg a csodát. Lancelot ragaszkodik a vágyakozáshoz, minden gyötrelme ellenére is élhetőbb számára a sóvárgással teli lét, mint a valóság, melyben ismeretlen a vágyakozás, így a gyötrelem is. Az álmodozás az élet megédesítője, mondhatnánk némi keresettséggel. Az örök bölcsész alakja a St. Cloudban, egy kerti ünnepélyen című novellában tűnik fel első alkalommal. A hős egy tünékeny álmot ringatva a vaskos valóságot öleli, hogy végül csömörrel forduljon el a hétköznaptól az álom felé. Gondolatok a könyvtárban – a filoszt újra megkísérti a csoda, de nincs bátorsága, hogy elmerüljön benne. A hétköznap megszokott közege ismerősebb számára, a vágyott, de ismeretlen csoda hiába illegeti magát előtte. Madelon, az eb – hőse olyannyira vágyik a csodára, hogy figyelme elfedi önnön tárgyát, a fától nem látja az erdőt. A csoda megtéveszti, egészen hétköznapinak tűnik fel előtte, vágyakozásában semmi sem zavarhatja meg, paradox módon még vágyakozásának tárgya sem. Mintha ösztöne arra biztatná, hallgasson az eszére, az eszével pedig mintha az ösztönösség után sóvárogna.
Ez a kettősség, ha tetszik, köztesség, feloldódás és vágyódás pólusai közt, Szerb szépírói habitusának is lényegi eleme. Eszével a szív írója akar lenni, de szíve az eszéé. Amint Babits Mihály is az angol költészetben ismert önnön lelki tájára, mint sajátos mezsgyére a franciás evilágiság és a németes sejtelmesség, másvilágiság határszéli tartományai közt, Szerb lélektája szintén a faerievel, a tündérvilággal, a középső országgal rokon, ahol a csodák szépek és szelídek: Athén erdejében, Prospero varázsszigetén. Elmerülés és menekülés, ez szépirodalmi életművének gyámköve, játék a csodával. Novelláiban a csodás elem hétköznapi események arcát ölti magára és korántsem lepleződik le minden alkalommal. Ha mégis, elillan vagy élvezete csömört okoz. Bestsellere, A Pendragon legenda a külső csoda regénye, a külső csodáé, melyben ez alkalommal elmerül, sőt, valósággal lubickol. Az Utas és holdvilág egy másfajta csoda, a veszedelmes, lélekmélyi kísértet, a belső csoda regénye, melynek fenyegetése elől életösztönétől hajtva el-menekül. A Pendragon legenda csodamotívuma már-már ponyvairodalmi kölcsön-zés. Hiszen a látványos külső csoda igazából az olcsó ponyvára tartozik. Ez a kiindulópontja a regénnyel kapcsolatban felmerülő vádnak, hogy lektűr volna. Az azonosság azonban csak látszólagos, Szerb Antal bár merít a ponyvából, intellektusa, mindent átszövő iróniája, nosztalgiája művészi síkra emeli az esztétikailag eredetileg mégiscsak alacsony-rendűt. A regényben a csoda pazar kelléktárából válogat, szerepel benne kísértet, kastély titkos alagutakkal, felnyíló sír, éjféli lovas; a külső csoda megannyi arca. A regényben feltáruló misztériumvilág mégis egyéni színezetű egészet alkot, dacára a sok, szinte közkézen forgó fantasztikus elemnek, melyet felvonultat. Minden eredetisége ellenére is szokás megjelölni irodalomtörténeti előképeit, ezek közé tartozik Powys Wolf Solentje, Woolf Orlandója, Garnett A rókaasszonya és Collier A majomfelesége. Valamennyi lehetséges előképről megemlékezik szubjektív lírai regényelméletében. Ami összefűzi a felsorolt műveket, az a csoda, a fantázia birodalmából támadt külső csoda ironikus, nosztalgikus szemlélete, az elsődleges jelentésen túli rejtett értelem megsejtése. A Pendragon legenda műfaji besorolását nem-csak a ponyvával való érintkezés teszi problematikussá, hanem bonyolult többsíkú szerkezete is. A műelemzés nem célunk, ezért csak nagy vonalakban térünk ki rá. A könyv egyszerre esszéregény, detektívtörténet és kísértethistória.2 A műfaji hármasság hármas hangnemet indukál. Ami egybekapcsolja a hármas hangzatot, itt is a szerző iróniája. A mű alapszövetét az irónia adja, erre épül egy nosztalgikus és egy intellektuális réteg. Az előbbit képviseli a rózsakeresztesek rajza, egyfajta, félig valóságos, félig kitalált középkor szellemének nosztalgikus idézgetése. A műben rej-lő esszéregény hangneme ebből a nosztalgiából és az alapként szolgáló iróniából van összegyúrva. A regényből kibontakozó detektívtörténet egyben a műfaj mintapéldánya és paródiája is, hang-nemét, melyet az intellektuális és az ironikus sajátos ötvözete adja, az intellektuális sík dominanciája határozza meg. A kísértethistória szövetében ugyanakkor azonos súllyal szerepel irónia, nosztalgia és intellektualitás. Ez az egyedi hangvétele teszi egyénivé a közhelyszerű tematikát feldolgozó regényt. A Pendragon legendában Szerb Antal egyszerre mosolyog és borzong a csodán.
Az Utas és holdvilág csodamozzanata merőben más természetű. Ebben a re-gényében a belső csoda képviseli a hétköznapok ellenpólusát. A lélek rejtett csodái, egyben fenyegető kísértetei, melyek elől menekülnie kell, ha nem akar a kockázatos szeánsz áldozata lenni. Szerb Antal itt a lélekmélyi szörnyetegeket hívja elő, a vágyott-rettegett kamaszálmokat idézi meg. A regény hőse Itáliában tesz utazást, a külső helyszínek közti bolyongásánál sokkal fontosabb azonban aláereszkedése önmaga mélységeibe, egykori kamaszálmai birodalmába, múltjának elfojtott emlékei közé. A megidézett csoda azonban azzal fenyeget, hogy elnyeli a hétköznapok világát, a hős erre azzal válaszol, hogy elmenekül önnön kísértetei elől. A világirodalmi ősök sorából a már taglalt Alain-Fournier Az ismeretlen birtoka tűnik a legkézenfekvőbbnek. Cocteau Vásott kölykök, Márai Zendülők című regénye szintén joggal vetődik fel a családfa megrajzolásakor. Ugyanakkor csakúgy, mint A Pendragon legendában, itt is többé-kevésbé eredeti-egyéni csodavilágba kalauzolja olvasóját.
A csoda mozzanatán túl, a vele sokban rokonítható lázadás gesztusa a másik motívum, mely az esszéista és a szépíró Szerb Antal munkásságában egyaránt tetten érhető. Nem véletlen, hogy életre szóló hatást tett rá a romantika bűvölete, amennyiben a realizmus elleni romantikus lázadást olvasta ki belőle. Szerb Antal szellemi magatartása a gimnazistakori kamaszrajongástól a férfikori bölcs rezignáltság irányába mozdult el. Bár habitusa módosult, gondoljunk csak puber-táskori verseinek rajongó hangszerelésére, illetve A világirodalom története portréinak mérlegelő józanságról tanúskodó, kissé kiábrándult hangvételére, a lázadás, a tabudöntögető indulat a legsajátabb gesztusa. Lázadás a régi, az elavult, a konvenciók, a hétköznapok világa ellen. Ez az indulat közös mind a fiatal és az érett Szerb Antalban, mind pedig az íróban és az esszéistában. Kamaszattitűdje nem múlt el nyom-talanul, az érett Szerb Antal szellemi magatartását alapvetően ugyanúgy a lázadás gesztusa határozza meg. Ahogy a pályakezdő, úgy a pályája csúcsán lévő író és esz-széista is lázad. A szellemi és lelki szűkösség elleni ösztönös tiltakozása eredményezi legjobb írói tulajdonságait is. Ezek a kvalitások szinte a kezdetektől a birtokában vannak, ilyen a tehetsége a latinos világosságú kifejezésre, a metsző éleslátással párosuló elemzőkészsége, szélesre tárt szellemi horizontja, különös érzéke a világ-irodalmi távlatok iránt, elsősorban azonban az a sajátos portréfestési módszere, mely-lyel az alkotás misztériumának feltárására törekszik, azaz a mű mögött az embert ke-resi, az alkotó titkát kutatja.
A gimnazista Szerb Antal a gyerekkorát átható vallásos eszmék és cser-készideálok ellen lázad, vallásos meggyőződését a művészetbe vetett hitre cseréli. Az aszkézis eszménye ellenében az erotika felszabadító hatása, a szexualitás korlátlan szabadsága mellett tesz hitet. Az elfojtással a kitörést, vagyis megint csak a lázadást szegezi szembe. A fiatal Szerb Antal ugyanúgy gátakat tör át, mint a férfiéveibe lépő esszéista, csak hevessége szelídül és alakul át idővel ironikus bölcses-séggé. Az előítélet azonban ugyanúgy rombolásra ösztönzi a hangvételében már ki-ábrándult esszéistát is. „Az első versek lírai vallomásaiban (…) felsejlik a kamasz Szerbnek a megunt miliőből, az önmaga megbízható eminens-diák énjéből való kitörésre irányuló vágya. A szürke valóságból és szimpla egyéniségből való kinövés vágya elsősorban önmaga stilizálásában, énjének – legfőbb olvasmányainak megfelelően – kifinomulttá, betegessé, művészien dekadenssé való formálásában jelentkezik.”3 Pubertáskori esztétizmusa, arisztokratizmusa lázadó alkatának eredménye. Lázadásának a humanizmus nevében, annak a humanizmusnak a nevében, mely mindig a célt látja az emberben, soha az eszközt. Különös véletlen, hogy zsengéinek korszaka, a forradalmi hevületének kicsúcsosodása éppen egybeesik a forradalmak korával. Ekkor ér véget az első világháború, mely addig még sosem tapasztalt pusztítást hajtott végre Európában, ekkor omlik össze a birodalom, a háborús évekre a forradalmak hónapjai jönnek, előbb a polgárié, majd a vörös terroré, hogy az ország elérkezzen az ellenforradalmi rend küszöbéig, mely szintén vérrel volt szegélyezett. Forrongás időszaka kívül és belül. A külső események összecsengenek a belső történésekkel. Lázadásának így állít emléket egy kései esz-széjében: „A modern irodalom saját történelmemben egy volt a lázadással, amelyen minden szellemi embernek keresztül kell mennie, a felnőttek ellen, a meglévő dolgok ellen való tiltakozással, az egyéniség életigényével. A lázadás morális, illetve amorális lázadás volt, kőtáblák összezúzása, egy új ethosz keresése. Bevallom, kissé pirulva, ebben az időben legtöbbet Mereskovszkij akkor oly divatos Leonardo da Vinci-jéből és Wilde írásaiból okultam: a renaissance elképzelése (már a »renaissance« szó is mily magával ragadó volt!), a szépség és az ókor kultusza körül alakult ki bennem az új törvény, a szépségért való élet. A szépségért élni akkor annyit jelentett, mint szembehelyezkedni minden mással, minden keresztényi és polgári értékrendszerrel. A modern-ség éppen ez volt a szememben: a dekadencia, a sátános velleitások, a Jenseits von Gut und Böse és a dandys fölény. Dorian Gray, ha emlékszel még rá, szegényre. Úgy éreztem, egy nagy világáramlat sodrában úszom: minden szellemi jelenség, amellyel akkoriban találkoztam, az egyéniség szabadságjogait hirdette: Babits Mihály költészete, Nietzsche filozófiája, az impresszionista festészet »meglátásai«, minden – és én is azok közé tartoztam, akikkel előre mozog a világ, míg a renyhe nyárspolgári tömeg elmarad.”4
Lázadásának első korszakában az aszkétikus életelvvel az erotikum gyönyörelvét állítja szembe, a cserkészmúltjával összeforrt tekintélytisztelettel a sza-badságvágyat, az egyéniség kultuszát, a vallásossággal pedig a szépség imádatát. Lázadásának első hulláma egészen az élet kapujáig kíséri. Dekadens szépségkultusza azonban ekkor már végleg meghaladottnak számít, az volt már korábban is, de Szerb kamaszos hevületében mélyen átérzi, így nem tarthatjuk csupán öntetszelgő sze-repjátéknak a részéről. Lázadását lélekből fakadó indulata tette őszintévé. Ő maga erre így emlékezett vissza: „Amit modernnek éreztem, a fin-de siecle világ-hangulat, éppen akkor omlott össze, amikor én átéltem. A világháború végén az igazán mo-dern emberek már megmosolyogták az ártalmatlan esztétikai világszemléletet, a fogatlan l’art pour l’art-t, a dandyzmustól undorodtak, a szubjektív filozófiát kezdte a fenomenológus iskola objektív idealizmusa eltemetni, az induvidualista hóbortokat a kollektivista hóbortok, a dekadens finomkodásokat az aktivista izommutogatás. Mindezt lassankint én is beláttam. Ma már tudom, hogy ami akkor véget ért, csakugyan nagy és nevezetes stílusegység volt. Nietzsche és Rilke, Ady és Van Gogh, Rodin és Reinhardt csodálatos kora, a XIX. század emberének színjátszó káprázatos alkonyata. Tudom, hogy amit én modernnek éltem át, csak igen kicsi része volt a kor szellemi színképének – de 1920-ban, 21-ben ezt a keveset is szégyelltem, már ahogy az ember fiatalkorában szégyellni szokta kinőtt rajongásait. Abbahagytam a művészet-történeti stúdiumaimat is (azután vagy tizenöt évig rá se néztem festményekre), abbahagytam a klasszika-filológiát az egyetemen.”5 Második Sturm und Drang-korszaka a Barabások köréhez köthető. Ennek a rebellis, irodalmi útkereső fiatalokból álló írói csoportosulásnak tagja volt az iskolapadból éppenhogy csak kikerült Szerb Antal is. Ami összefűzte ezt a heterogén összetételű csoportot, az a lázadó attitűd. „Undorral néztünk le minden írást, amely beérte a kézenfekvő, mindennapi, normális ki-fejezésekkel. Mindenre új expressziót kell találni, mondtuk, az írónak nem szabad értelmi, diskurzív módon átadni mondanivalóját, hanem látomásszerűen felbukkanó képekben kell belevetíteni a felvevő lelkébe, csak a kép, csak a kép, a hieroglif az igazi, az új a művészi. (…) Kis szekta voltunk, gőgös egymást imádó szekta, előttünk egy fantasztikus dacos Helikon. A szektán kívül állókkal nem ereszkedtünk szóba és ahogy most visszagondolok, azt hiszem, nagyon boldogok lehettünk, mert szektáriusnak lenni a legnagyobb öröm ezen a földön (…) Mélységesen komolyak voltunk, mint minden szektárius; előző éveim esztétizmusa és dandys cinizmusa teljesen elmaradt, férfiasak, pathetikusak és átmenetileg nagyon vallásosak voltunk, templomba járó áhítatossággal”6 – emlékezett vissza Barabás-korszakára már érett fejjel az esszéista.
Lázadásának újabb korszakaiban eszméinek, eszményeinek változásával tiltakozása is új irányokat keres. A húszas évek tanulmányírója a szellemtörténet igézetében lázad a pozitivista laposságok, az elavult tudományosság ellen. A szel-lemtörténeti módszer hadrendbe állításával harcol az irodalomtörténet-írás művészi szintre emeléséért is, szélesre tárt szellemi horizontját a beszűkült szellemi parlagiassággal szegezi szembe. Férfikorának első nagy művében, a Magyar irodalomtörténetben szintén a lázadás ösztöne munkál, még ha rejtettebben is, mint fiatalkori zsengéiben. Irodalomtörténeti rendszerezésének egyik fő célja, hogy élővé varázsolja az irodalom nagyjait, az iskolás műveltséget személyes élménnyé tegye, emellett az is, hogy a magyar irodalmat az európaival szoros egységben láttassa. Az utóbbi törekvése a nacionalista színezetű kurzusideológia ellenében hatott. Hogy telibe talált, jelzi a háborús magyarországi kultúrpolitika felháborodása Szerb Antal művé-vel kapcsolatban. A Hétköznapok és csodákban, láthatjuk, a játékosságot, a vitalizmust szegezi szembe a konvencionalizmussal, a lelket felszabadító csodát a lelket elnyo-morító hétköznapokkal. A Pendragon legenda és az Utas és holdvilág így, már-már közhelyszerűen hat a megállapítás, tulajdonképpen csodaelméletének illusztrációi. A világirodalom története, mely a háború közepén jelent meg, a faji gondolat és a provincializmus ellenében a nemzetekfölöttiséget vallja, az emberi szellem egységét, mely-nek foglalata a világirodalom Goethétől és Babitstól örökölt eszméje.
Korai novelláinak gyakran visszatérő motívuma az értékek szembeállítása és ütköztetése. Így feszül egymásnak ezekben az írásaiban életöröm és aszkézis, egyé-ni szabadság és közérdek, szeretet és magányosság, egyén és közösség, hivatástudat és teljes élet, a torzonborz valóság és az örök szépség. Ezeknek az ellentéteknek a hátterében szintén lázadó indulat feszül, az életvágy valamiféle magmaizzása, melyet az intellektus hűvös kérge fed. Még valamiről árulkodnak azonban ezek a novellák, mégpedig Szerb Antal legsajátabb írói tulajdonságáról – a művi ihletettség-ről. A művi kifejezés itt is közvetettségre utal, olvasmányélményből táplálkozó ihletettségre. Legmélyebben átélt élményeiben is van ugyanis művi jelleg, a személyesen túl valami idegen, a sajáton túl valami elsajátított is. Amint azonban meg-késett szépségkultusza, irodalmi ihletettségben fogant versei, novellái sem feltétlenül őszintétlenek. A saját élmény mellett ugyanakkor, látni kell, legalább akkora szereppel bír az olvasmányélmény, az idegen költői világokkal való azonosulás is. Mindent egybevetve, a korai novellák inkább páratlan rezonanciakészségről árulkodnak, semmint kérlelhetetlen művészi erőről. A fokozatosan kibontakozó esszéista alkata már itt megmutatkozik. Ami a fiatal szépírónál egyéni ihletettség, az az esszéistánál személyes kötöttség a témához. Az olvasmányélmény felfűtése azonban a személyes ihletettséggel mind megerőltetőbb számára. „A művész exaltációban dolgozik (…) Ezt az állapotot akarja rögzíteni (…) Pathosz kell és mesterkéltség és minden erőm összedobálása, hogy meg tudjam éreztetni”7 – írja alig húszévesen. Panaszkodik, hogy a szükséges lelkesültség, pátosz, ahogy ő nevezi, és amit a művészi alkotás feltételének érez, mindinkább cserbenhagyja, nem győzi szusszal, árulja el egy naplóbejegyzésében: „Elkezdtem írni a Merlin és Viviánát; de nem ment; hiába, a teljes pátoszt nem bírom már tüdővel.”8 A pátosz elhalványulásával hallgat el a novellista és kér szót az esszéista.9 Az esszéista szerep alighanem kárpótlásul szolgált számára a benne lakozó, önmagát versben és novellában kifejező alkotóművész kényszerből, fájdalommal feladott szerepéért. Bár korai alkotói korszaka, a zsengéktől a Kölcsey-disszertációig, korántsem releváns az életmű későbbi, akár szépirodalmi, akár tudományos eredményeihez képest, támpontokat kínál a teljes oeuvre értelmezéséhez. Számos olyan írói tulajdonságra tett szert ugyanis szellemi pubertáskori útkeresése közben, mely alapvetően határozta meg életpályáját. Ekkor alakul ki benne – minden látszólagos állhatatlansága ellenére – valamiféle állandóság, valamiféle többé-kevésbé szilárd lelki alapállás, egyfajta tabudöntögető indulat mindenfajta tudományos előítélet, elavultság, szellemi korhatagság, elmaradottság és lélekölő sivárság ellenében. Láthattuk, a tizenöt éves diák egy megkésett szépségkultusz, a századvég esztétizmusa nevében lázadt a cserkészélet és a piarista gimnázium által ráparancsolt vallásosság, keresztényi aszkézis, önmegtagadó tekintélytisztelet ellen. A húszas éveibe lépő Szerb Antalt értelemellenes indulat fűti, az eksztázis nevében lázad a logika ellen. Barabásként a neoklasszicizmust szegezi szembe az általános külső-belső értékkáosszal. Fogékonysága a szellemi szenzációk iránt ekkor alakul ki szintén, a folytonos újdonságkeresés ekkor válik alapvonásává. Haláláig ez maradt legjellemzőbb vonása szellemi magatartásának.
Amíg azonban bírja tüdővel, érződik novelláin, hogy irodalmi tanulmányok árnyékában születnek. Valamiféle stílusimitációnak tűnnek. Törékeny vázukra súlyos tudásanyagot aggat. Szimbolikájuk átgondolt, talán túlságosan is. Novelláinak sze-replői többségükben „egy-egy történelmi törekvés vagy emberi magatartás szimbóluma”-i.10 A valamit mondani akarás erőszakoltsága érződik rajtuk. Emellett kommentárjelleget is hordoznak azáltal, hogy tudományos elgondolást példáznak vagy valamiféle kultúrtörténeti tényt, historikumot dolgoznak fel. Ismérvük a stilizáltság, a túldíszítettség, az eszközök valamiféle túltengése – éppen filológusi ihletettsége, kiterjedt szellemi arzenálja miatt –, a részletezéssel dolgozó atmoszférateremtés, az intellektuális asszociációk halmozása. Hangsúlyozzuk, mindez elsősorban a korai novellákra igaz. Ugyanakkor bizonyos szempontból az életének későbbi szakaszában írott novellái is azt látszanak megerősíteni, hogy inkább csak sajátos melléktermékei tudományos érdeklődésének. Általánosságban elmondhatjuk, az élmények elevensége helyett szerzőjük széles körű világirodalmi olvasottsága húzódik meg hátterükben. Novellák a műfaj határán, a tudományos apparátus, melyet mozgatnak, az esszé műfaja felé közelíti őket. A korai novelláknak ez a sutasága nem feltétlenül a szár-nyát próbálgató író kezdeti buzgalmával, átmeneti kiforratlanságával magyarázható, sokkal inkább Szerb Antal sajátos szépírói alkatával, mely olvasmányélményekből táplálkozik eleven élmények helyett. Az epikus művészetére mindvégig jellemző elméleti jelleg idővel némileg háttérbe szorul, az érett Szerb Antal novellái a kezdeti sematikusságot, túlzsúfoltságot kevésbé ismerik. Jellemformálása levetkőzi korábbi gyengéit, alakjai nagyobb plaszticitást nyernek. Az első novellák közvetett líraisága a későbbiekben személyes hangvétellé alakul át. Ugyanúgy, ahogy a korai tanulmányok tudományos attitűdjét a harmincas évekre felváltja az esszéista szubjektivi-tása. Ezzel párhuzamosan erősödik írásainak ironikus felhangja. Ez az ironikus szemlélet, illetve önszemlélet teremti meg, ha lehet mondani, legrokonszenvesebb figuráját, aki papírlétében, szinte már közhely, sokban Szerb Antal vonásait tükrözi. Kétségtelen, a novellák doktor Bátkyja, aki A Pendragon legendában is főszerepet kap, Szerb Antal önarcképének is felfogható. „Bátky az elmúlt korok szerelmese, »aki felett nyomtalanul múltak el az épeszű századok«, aki a harmincas évek Londonában az Amadis-regényekért rajong, akit lelkesíteni tudnak »heroikus hülyeségek«. Ő az, akinek »ritkán tetszenek a nők, és akkor sem nagyon«, rövidlátó hunyorgásával mégis átbotorkál néhány furcsa szerelmi kalandon, de közben mindig visszavágyik igazi atmoszférájába, a British Museum vagy a Bibliotheque Nationale olvasótermébe. A kaland veszélyességére, az extázis felszabadító lángjára vágyik, de a legmámorosabb pillanatokban is cédulákat gyártó bölcsész marad, akit kékharisnya szerelme úgy használ, mint egy irodalmi kézikönyvet, aki úgy csókolja meg kedvesét, mintha egy szonett mámorát hagyná magán átviharzani. A tisztaság és a kiábrándultság, a lelkesedés és a szkepszis sajátos keveréke, aki a kamasz határtalan rajongásával sodródik furcsa kalandokba, de már józan fanyarsággal éli át ezeket a kalandokat. A szkepszis mögött mindig megcsillan valami tisztának maradt kamasz álom, és öntudata mélyén az extázis pillanataiban is mosolyog saját mámorán.”11
A szépíró és az esszéista közti alapvető rokonságra utal szintén, hogy az esz-szék Szerb Antala ugyanúgy a szkepszis és a rajongás közt lebeg, mint novelláinak visszatérő hőse, a szemüveges filozopter. Egy önarckép körvonalait rajzolják meg ezek a novellák abban a vonatkozásban is, hogy hőseiket éppen az a kereső nyugtalanság hajtja, mely a Szerb Antal-i életpályának is legfőbb hajtóereje. Az a nyugtalanság, az a feszültség, mely a novellák hőseit áthatja, ugyanaz, „amely Szerbet egész életében új szellemi világtájak meghódítására ösztönözte, amely nagy tudományos művek sorában mérte fel a magyar és európai múlt majdnem teljes irodalmi örökségét”.12 Hősei általában többre tartják „a forrongó bizonytalanságot a szürke hétköznapok egyforma kiegyensúlyozottságánál”,13 akárcsak ő, az elméletíró a spontaneitást, az egyéniség kiteljesedését, a szűkös lehetőségeket és élethely-zeteket kínáló lefokozott élettel szemben. Kétely és nekirugaszkodás, irónia és rajongás kettőssége határozza meg a felnőttkori novellák alaphangulatát is, csakúgy, mint az esszékét. A novellistát ugyanaz a gyötrő dilemma foglalkoztatja, mint az elméletírót, intellektus és élmény libikókáján egyensúlyoz, de tudja, és tudjuk mi is, intellektusa a súlyosabb. „…mintha nem is volnék: csak egy felöltöztetett agyvelő”14 – írja a naplójában. Annyira persze nem súlyosabb, hogy a földre szögezné és véget vetne lebegő játékának, de annyira igen, hogy ösztönével ne lendüljön szédítő ma-gasságokig. A képes beszéd hátránya, hogy a képzeletnek túlzottan pontos irányt és feszes alakot szabva, lekerekíti a gondolatot, mely természeténél fogva nem kerek. Akkor már mondat lenne. Így van ez ezzel a libikóka-hasonlattal is, azonban kétely nélkül állítjuk, az intellektus egy milligrammnyi túlsúlya teszi olyan mérhetetlenül izgalmassá a Szerb Antal-i életművet novellástul, regényestül, elméletestül. Észember, aki pazar irrealitásérzékkel bír, és még valamivel, ami több mint formaérzék, de kevesebb mint a művész kérlelhetetlen teremtőereje, tehetsége, mellyel filológusi, esszéista indíttatás, könyvélmények híján is az ihletettség állapotába képes kerülni. Intellektusa fokozza ihletettségét, így fordulhat elő az a paradoxia, hogy írói alkatában a tudatosság az ösztön cinkosa. „Az irodalom hallatlanul izgalmas valami, és egyáltalán nem elvont, hanem nagyszerű szabad lebegés”15 – mondta egyszer. Novelláiban, regényeiben szintén valamiféle libikó-kamozgás, lebegés érvényesül két világ határán, vagy inkább az egyetlen létező mezsgyéjén. Korábbi hasonlatunkkal élve, a lelkében révész Szerb Antal A Pendragon legendában a túlsó parton köt ki. A hétköznapokból átlendül a csodába. A filoszhős a könyvtárat kísértetkastélyra cseréli, egy kísértetkastély pedig, nevéhez méltóan, valósággal vonzza a kísértetet, vagyis a csodát. Ugyanakkor bármennyire is átlendül a csoda szférájába, filológusi ihletettsége átsüt a mese szövetén, a regényben a többé-kevésbé szabályos kísértethistória mellett megfér egy esszé is a rózsakeresztes mozgalom mítoszairól. Ez adja azt a bizonyos elméleti jelleget, mely szépirodalmi műveire olyannyira jellemző. Az imént azt mondtuk, többé-kevésbé szabályos kísértethistóriát alkot; ami a szabálytalanságnak forrása: az a bizonyos ironikus felhang. Egyfelől a műfaj mintapéldányát szolgáltatja, másfelől a paródiáját. Intellektusának említett túlsúlya nem engedi, hogy túlzottan komolyan vegye magát, ez a többlet billenti ki egyébként a műfaj nyomtávjából is. Szerb Antal ugyan kísértetjárta vidékre kalauzolja olvasóját, de minduntalan jelzi, maga sem hiszi, amit el akar vele hitetni, illetve dehogyis akar, merthogy kizárólag szórakoztatásra és üdítő játékosságra törekszik. Ha a novellák csodaváró filozopterhőse sokban Szerb alakmásának tekinthető, az Utas és holdvilág Mihálya majdhogynem azonos a szerző-vel. Jól példázza a szépíró Szerb Antal egyik legjellemzőbb vonását: mégpedig hogy figurái zömmel vagy papíralakok, vagy szerzői tükörképek. Autonóm novella- vagy regényhős megalkotására nem igazán futja szépírói tehetségéből, ebből a szempontból különös módon a nőírókkal tart rokonságot, amennyiben a nőírók alapvető ismérvét ő maga abban látta, hogy javarészt a saját életükből vett eseményeket írják meg. A regény tehát, ez szinte már közhelyszámba menő megállapítás, önéletrajzi ihletésű. A lebegés benne is érvényesül a hétköznapok és az álmok, itt és most, a felnőttkor és az ifjúság világa közt. A főhős kamaszkori énjével szembesül, átlényegülése azonban megint csak illuzórikus. Az ifjúság utolsó megkísértése a regény. A hiteket, vágyakat megtagadó és elfelejtő felnőttkor foglya megidézi és elbúcsúztatja egykori önmagát, az ifjúkor foglyát. Emléket állít a lázadásnak az egy-kori lázadó, aki éppen alámerülni készül a hétköznapokban. Az intellektusban leli meg újra nyugalmi helyzetét. Meglátta a kísértetet, és elfordult tőle, hátában égő te-kintetével. Maga mögött hagyja a csodát, hogy továbbra is vágyhasson rá titokban. „Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami”16 – vigasztalja a főhős, de egyben a szerző is önmagát. Hátraarcát életösztöne kényszeríti ki, még idejében, te-gyük hozzá, mielőtt végleg elnyelné a csábító, de ugyanakkor veszedelmes, nyugtalan, távlatos csodák világa. A regény a romantikus elvágyódás regénye is egyben. Mert a romantikus sohasem érzi jól magát ott, ahol éppen van, természetéből fakad az elvágyódás az elérhetetlen távolok, földrajziak vagy lélektájiak, az oly sokszor emlegetett kék virág után. „Jean Paul, írja Szerb Antal, a német romantikus regényíró azt mondatja egyik regényalakjával: »Szeret-nék lelkész lenni Svédország északi részén, mert ott oly hosszúak a nappalok, oly sokáig lehet alkonyatkor a ház előtt ülni, és Olaszországba vágyódni.« Íme: a romantikus vágya a vágy után vágyódik, Jean Paul embere nem Olaszországban sze-retne lenni, hanem Svédországban, mert onnan még jobban, még fájdalmasabban lehet Olaszország után vágyódni. A romantikus vágyódás legtöbbször nem is irányul valami határozott tárgyra, és nem is teljesülhet soha: az igazi romantikus vágy a végtelenbe fut, és nem is más, mint vágy a végtelen után.”17 Mihály romantikus útja önmagába vezetett, mint az igazi romantikusoké. Kékvirág-történet az Utas és holdvilág is, akárcsak Alain-Fournier regénye.
Az elméleti jelleg, említettük, mindenekelőtt a környezetrajz, az atmoszféra túlzott előtérbe helyezésében, a felduzzasztott részletekben, a kulturális historikumok beemelésében, a pompázatos történelmi kulisszák tologatásában mutatkozik meg. A tudása, tudományos felkészültsége ezeken a helyeken csapódik le. Az elméleti jelleg, szó volt róla, még a ponyvával is rokonságot tartó kalandregényét is jellemzi, A Pendragon legendában minden izgalmas cselekményessége, fordulatossága mellett is van valami tanulmányszerű. Ugyanígy, az olyan habkönnyűnek látszó VII. Olivér is hordoz magán valamiféle kreatív jelleget, parabolikus sugallmat,18 intellektuális-filológusi színezetet. A regény rámutat Szerb Antal egyé-niségének egyik alapvonására, mely a személyiség problémájával függ össze. A regényben szereplő, magamagát megbuktató exkirály játékában, vagyis abban, hogy különféle személyiségeket ölt magára, abban, hogy azt játssza, egyben másvalaki is, búvik meg a tudós Szerb Antal egyéniségének alapvető vonása. Tanulmányai ugyanígy kísérletek különféle személyiségek magára öltésére, esszéi ugyanúgy azo-nosulások egy-egy alkotó egyéniséggel vagy szellemi jelenséggel, ahogy a VII. Olivér főhőse végső soron önnön maskarája. Ahogy Rónay mondja, „félig-meddig gazdag pótéletek is; az életnek azért a kudarcáért nyújtanak kárpótlást, amelyről leplező öniróniával a novellák legtöbbje is szól”.19
A szépíró az esszéistával kart karba öltve jár, gyengéje az erőssége, illetve fordítva, attól függően, hogy viszonyulunk az életművéhez. Ezért mondhatjuk, hogy ami epikus művészetében az elméleti jelleg, az a vallomásosság és a személyes hangvétel a tudományos munkásságában. A hozzáértés intim jellege. Vagyis az a valami, ami alkatának kettősségét adja. Irodalomtörténet és önvallomás, kulturális elmélet és lelkiállapot kibogozhatatlan összefonódása – ez a Szerb Antal-i életmű lényege.
JEGYZETEK
1 L. SZERB Antal: Hétköznapok és csodák. In Szerb Antal: Hétköznapok és csodák. Magvető. Budapest. 2002.
2 Vö. POSZLER György: Nyaralás a könyvtárban. Vázlat Szerb Antal arcképéhez. In Poszler György: Ars poetica – Ars teoretica. Magvető. Budapest. 2006. 154.
3 POSZLER György: Szerb Antal pályakezdése. Akadémiai Kiadó. Budapest. 1965. 44.
4 SZERB Antal: Könyvek és ifjúság elégiája. In Szerb Antal: Gondolatok a könyvtárban. Magvető Könyvkiadó. Budapest. 1981. 677–678.
5 Uo. 678.
6 Uo. 679–680.
7 SZERB Antal: Naplójegyzetek (1914–1943). Magvető. Budapest. 2001. 70.
8 Uo. 202.
9 Vö. POSZLER. 1965. 75.
10 POSZLER György: Szerelem a palackban. In Tört pálcák 2. Wágner Tibor szerk. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. 2000. 316.
11 Uo. 317.
12 Uo. 318.
13 GION Nándor: Szórványos kirándulások. In Tört pálcák 2. Wágner Tibor szerk. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. 2000. 322.
14 Vö. SZERB. 2001. 312.
15 NEMES NAGY Ágnes: A Száz versről. In Tört pálcák 2. Wágner Tibor szerk. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. 2000. 247.
16 SZERB Antal: Utas és holdvilág. Magvető Kiadó. Budapest. 1980. 336.
17 SZERB Antal: A romantika. In Szerb Antal: Hétköznapok és csodák. Magvető. Budapest. 2002. 463.
18 BATA Imre: VII. Olivér. In Tört pálcák 2. Wágner Tibor szerk. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. 2000. 230.
19 RÓNAY György: Szerelem a palackban. In Tört pálcák 2. Wágner Tibor szerk. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. 2000. 324.