Csoóri Sándor 80

Jánossy Lajos  írása
Csoóri művészi és politikai pályája voltaképp elválaszthatatlan egymástól. Pontosan látszik ez úgy a ’89-es rendszerváltozáskor, ahogyan azóta is. – Köszöntjük születésnapján a 80 éves költőt!

Amikor egy ízben Csoóri verseit angolul megpillantottam, nemcsak a közhelyszámba menő, reménytelen érzés futott át rajtam, hogy a versek, ezen belül a ma-gyarok, fordíthatatlanok, másképpen: visszaadhatatlanok, hanem a kérdés is, hogy Csoóri művészete maga nem került-e abba a helyzetbe, amelyben a magyarról magyarra fordítás nehézsége felmerül. A villámléptű gondolat azonban nem a korszerűtlenség elmarasztaló akcentusával szólalt meg (korszerűség vs. korszerűtlenség oppozíciója, ha korábbról nem, hát Nietzsche óta csöppet sem egyértelmű), hanem a kultúra, azon belül a költészet tudásformáinak és emlékezetpoétikájának veszen-dősége, a tektonikus mozgások ereje rázott meg, amely a súlyosnak és elpusztíthatatlannak látszó, masszív tömböket is képes meggyűrni, a mélyrétegekbe tördelni.

De mindenekelőtt a tények, amelyek itt azért fontosak, mert történelmi tablóként, egy kor krónikájaként is olvashatók: Csoóri Sándor Zámolyon született 1930. február 3-án földműves családban. Elemi iskoláit itt végezte. 1942-ben a népi írók által kezdeményezett Országos Falusi Tehetségkutató Intézet segítségével Pápára került középiskolába. 1950-ben a Református Kollégiumban érettségizett. 1950-ben a pápai Néplap munkatársa, majd a Veszprém megyei Népújságé. 1951– 52-ben Budapesten az Egyetemi Orosz Intézetben orosz–történelem–marxizmus és műfordítás szakon tanult. Tanulmányait háromnegyed év múlva betegsége miatt félbehagyta, tüdőszanatóriumba került.
1953–54-ben az Irodalmi Újságnál, 1954-ben a Szabad Ifjúságnál dolgozik. 1955–56-ban az Új Hang versrovatának szerkesztője. 1957–58-ban tisztviselő a Lakatosipari Vállalatnál. 1958-tól szabadfoglalkozású író 1968-ig, 1968-tól 1988-ig a MAFILM dramaturgja.

A szellemi és politikai ellenzék egyik vezetője, a monori (1985) és a lakitelki tanácskozás (1987) előkészítője.
1987-ben a Magyar Demokrata Fórum alapító tagja. 1988-tól 1992-ig a két-hetenként megjelenő Hitel című irodalmi és társadalmi folyóirat szerkesztőbizottságának elnöke. 1990-ben megkapja a Kossuth-díjat, 1997-ben Sára Sándorral és Kósa Ferenccel Magyar Örökség Díjat kap a Tízezer nap című filmért.
1991-től 2000-ig a Magyarok Világszövetségének elnöke. 

Csoóri távolról jött, de nem feltétlenül és kizárólag szociológiai értelemben; mögötte határtalan övezet húzódik, amelyet a magyar parasztság világaként lehet leírni, és amelyre a huszadik századi magyar irodalom egyik rendkívüli fontosságú vonulatának, az úgynevezett népi szárnynak a történelmi, a kulturális és az etikai önazonossága alapozódott. Az ország egy bizonyos rétegét, annak életvilágát értékmegőrző kultúraként egyben látó szemléletről beszélhetünk. Hagyományról. Olyan perspektíváról, amelynek figyelme több műfajban is honos a szociográfiától a líráig terjedően.

A II. világháború végével a népi mozgalom ambíciói ideig-óráig, érthető okok-ból, vagyis a Horthy-rezsim idején a kisemmizettség szélére sodort közösség tapasztalatait maguk mögött vélve, megerősödtek. A „fordulat éve”, a kommunista hatalomátvétel a parasztsorból jött, immáron első generációs értelmiségiek bizakodását egy darabig nem bizonytalanította el. Csoóriék lelkesedése abból a propaganda-marxista tételből táplálkozott, amely a mindenkori elnyomottak felemelését jelölte meg a történelem teloszaként, és amelyet a mindenkori kommunista pártok zászlójukra tűztek. A népieknek is idő kellett, amíg meglátták, hogy ebben az ideológiában, az uralkodó osztályok mellett, a parasztságnak sem jut hely.
A felismeréstől fogva Csoórit hajthatatlan kritikai szemlélet jellemzi; „osz-tálya”, a parasztság iránt érzett féltő és gondoskodó öntudat munkál könyveiben. Az 56-os forradalmat követő években, bár el nem ítélik, de ő is hallgat, majd a konszolidációs évek után talál végképp magára. A problémakör, amelyben összegződnek az őt és társait foglalkoztató kérdések, az a már jelzett hagyományvilág, ahol a parasztságnak, a kisebbségi magyarságnak, a doni hadsereg pusztulásának egyaránt és egyenjogú helye van. Csoóriék úgy látják, jogosan, hogy mindez martalékává válik annak a felvilágosult-abszolutista (kultúr)politikának, amelyet mindközönségesen Kádár János és Aczél György hatalmi játszmáiként szokás emlegetni. Ekkorra már egyértelművé vált, hogy a népiek politikai vezetője Illyés Gyula, ő lesz az a „diplomata”, aki a maga paraszti gyökerekből táplálkozó agyafúrtságával tárgyal, kiegyezik, és túljár a kommunista vezetők észén.

Csoóriék teszik a dolgukat; a hetvenes évek második felétől elindulnak Sára Sándor filmrendezővel a 2. Magyar Hadsereg pusztulásáról szóló, a szemtanukat megszólaltató dokumentumfilmek. És megkezdődnek a csehszlovákiai ellenzék perbe fogása ellen tiltakozó aláírás-akciók, a Charta 77 az első, amelynek egzisztenciális következményei lesznek. Egyre élénkebbé válik a kisebbségi magyarságról való gondolkodás, amelynek felkeltésében Csoórinak elévülhetetlen érdemei vannak. Ő volt, aki a felvidéki Duray Miklós Kutyaszorítóban című, a csehszlovákiai magyarság aktuális helyzetével foglalkozó könyvéhez előszót irt. Ehelyütt jegyzendő meg, de méginkább kiemelendő, hogy Csoóri a magyar esszé-vonulat egyik legjelesebb képviselője, elég ha csak A félig bevallott élet című kötetére emlékeztetünk.

Csoóri művészi és politikai pályája voltaképp elválaszthatatlan egymástól. Pontosan látszik ez úgy a ’89-es rendszerváltozáskor, ahogyan azóta is. Állást foglal, tehát egyetértésre, vitára egyaránt ingerlő. Nem is lehetne másképp, hiszen a költő, aki ennyire intenzíven és emotívan a népballadák, a mesék, a természetközeliség kollektív értékkészletéből és vele együtt él, nem nézheti részvétlenül ennek a kultúrának az egyre sz/élesebb veszélyeztetettségét. Csoóri Nagy Lászlóhoz és Juhász Ferenchez hasonlóan hordja zsigereiben ezt a világot. Egy világot, amely szimbolikájában, föld- és égközeliségében úgy adott otthont az embernek, hogy őt egyenjogú részévé avatta, mert ugyanezt tette az ember is: szim-bólumaival, történeteivel párbeszédbe fogott velük. Csoóri költészetének a története magán hordja a „kincstár” történetét, mondhatni, állandó éberségű rezonőrje egy alábukó világnak. Viszi és viseli a súlyt, de a paraszti kultúra szétforgácsolódása az ebből a gyökérzetből lélegző költészet megszólalási lehetőségeit is korlátozza. Az értelmezés egyre inkább archeológusi munkát kíván. És ez fájdalommal mondható érvényesen. Csoóri késői költészetében, az utolsó köteteiben épp ez, a fájdalom, ami a széthullás sötét folyamatát kísérő személy tekintetében megjelenik, ez az, ami ismét erős hangú, drámai költészetté képes formálni Csoóri sorait. A repedező kollektív háttér és a hátterét vesztő, abból kibontakozó, fekete kontúrú költő alakja teremti az atmoszférát. A személyesség a mostani Csoóri aranyfedezete. Ami arra is indíthat, hogy nyomába eredjünk korábbi korszakainak. (Litera)