Duba Gyula – Szégyen (2) (Részlet a rövidesen megjelenő regényből)

 (11)  Hét óra után ébredt és mindenre emlékezett. A reggeli álmok szeszélyes logikával bírnak, de hogyan vihetik sosem látott vidékekre az embert? Vagy talán járt már ott egyszer, de elfelejtette? Mintha ilyen álmok az elmúlt idő eszközei, mintegy árnyképei lennének.

 Vagy a képzelet szertelen, lázadó természete dolgozik bennük, a tudat küszöbére, mintegy előterébe hozza mindazt, ami egykor jellegtelen és lényegtelen lehetett, új valósággá, friss látvánnyá keveri őket, átértelmezi és varázslóként az álomképes közepébe állítja az álmodót, hogy kezdjen vele, amit akar! De még így is érthetetlen, amikor idegen alakok és ismeretlen arcok élőkként megjelennek. Milyen szerepe lehet mindebben az időnek?

  Álmában most is utazott. Az álomutazásnak általában nincs oka és értelme, gyakran a célja is homályba vész, az elérendő hely él bizonytalan formában, a végállomás, mely – mint kiderül – többnyire elérhetetlen. Az utazás lényegét a kétségbeesett igyekezetünk adja, amellyel el akarunk jutni a végállomásra. Maga az utazás mindig gondokkal, szinte megoldhatatlan nehézségekkel jár. Nem jön vagy késik a vonat, gyalog kell eljutnunk az állomásra, bizonytalan az indulás, nem szállhat fel a repülőgép, loholnunk kell valahová, mint később kiderül, a semmibe..! Rendszerint nem vagyunk egyedül. Valaki kísér, de nincs arca, neve sincs, ismeretlen, s ha szólunk hozzá, nem válaszol, de tudjuk, hogy velünk van, haszontalan teher, gondot okoz s nem segít! Idegenektől érdeklődünk, kérdezősködünk, ők sem válaszolnak, magukkal törődnek, minden közeledést visszautasítanak, ridegek és közönyösek. S ha úgy tesznek, mintha teli lennének segítő szándékkal, akkor is gyakran becsapnak. Szándékosan félrevezetnek. A valódi utazások körül is számos gond akadhat, néha szinte legyűrhetetlen nehézségek, de az álomutazás mindig drámai, bár – érdekes módon – ritkán tragikus. Mintha az álom angyala vigyázna az álmodóra, rejtélyes erők megizzasztják, de végül megmentik, nem veszejtik el. Drámaisága, hogy rengeteg erőkifejtést igényel s a cél mégis elérhetetlen! Morvai utazása sem volt tragikus, szorongást sem keltett benne, sokkal inkább reménytelenséget. S ahogy egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a vonatok elmentek és a repülőgépet is lekéste, az álom görcsei lasan fellazultak és a történet átcsúszott az ébrenlétbe.

  Majd olyan átmeneti állapot következett, időtartamát nem érzékelte, amelyben már némileg gondolkodott s azon töprengett, ébren van-e már vagy még alszik?! Mint a könnyű köd a mezőség felett, meglepően hamar felszáll, kitisztul a tudat, s a teljes ébrenlét következik. Első gondolata, hogy komolyabban kellene foglalkoznia az álmokkal. Úgy emlékszik, gyerekkorában nem álmodott, fiatal korában is keveset, inkább álmodozott, mintha a férfikor hozta volna számára az álmokat. S ahogy visszagondolt, úgy érezte, hogy sosem vagy nagyon ritkán megnyugtatókat, netán boldog álmokat, sokkal inkább gondokkal telieket, nyomasztó éjszakákat! Bár érezte, hogy ez inkább csak feltételezés, nem képes rá biztosan visz-szaemlékezni. Abban azonban biztos volt, hogy a reggeli álmai akkor kezdtek jelent-kezni, amikor megérezte a múló idő természetét és a férfikor delelőjén megsejtette az öregedést. Tevékenysége lassult, formalitásokba húzódott vissza, a gondoktól sza-badulni vágyva több nyugalomra gondolt s az íráshoz nagyobb szabadságra. Fiatal korában egzisztenciális problémák és társadalmi gondok között írt, sietve és ösztönösen, egyéb tennivalók mellett szinte rohanva, s ahogy létfenntartó munkája állandósult formák rendszerében könnyebb lett, mind több energiáját vehette igénybe az írás, a formateremtés küzdelme és a gondolati kiteljesítés igénye. Mintha íróként egyre inkább révbe érne. Ám így furcsa változás következett, mintegy az alkotás „ördögének” bosszújaként! Képzelete új gondokat termett, váratlan helyzeteket és spirituális összefüggéseket teremtett, összezagyvált élőt és holtat, valóságosat és képzeletbelit kotyvasztott össze, és bizonyossá tette számára, hogy az írói lét minden mástól bonyo-lultabb és nehezebb lehet. Mintha a látomások fellázadnának a realitás ellen, a mindennapi tény váratlanul sejtelmes jelentéssel telik meg és az egyszerű dolgok roppant bonyolultakká válnak. A természetes biztonságérzet talaja mélyén remegni kezd, sőt megrendül a föld. Kiderült, hogy a felcseperedő közép-európai város – kölyöknagyváros – kisebbségi íróját kozmikus erőrendszer kiszámíthatatlan energiái veszik körül. S az álmok szaporodásával, az egyre nyugtalanabb és aktívabb fantáziának is része lehet ebben, megjelennek a reggeli álmok. Ezért kellene többet és mélyebben foglalkoznia velük, hiszen tevékenysége részei lehetnek: a képzelet munkája is álomszerű! Nem lehet véletlen, hogy Krúdy Álmoskönyvet írt!

  Aztán ismét az idő jutott eszébe. Ott volt körülötte, a képekről nézett rá, különböző időben vásárolta őket, emlékezett, mikor és hogyan kerültek a birtokába. Az elmúlt idő tanúja mindahány. De bizonyos hangok is az időre figyelmeztették. A régi bútoroknak, a szobabelső tárgyainak hangjai! Néha megroppan a ruhákkal teli szekrények mélye, apró jelzéseket küld, mintha élne. Ki tudná, mi szólal meg bennük, talán az összetételek eresztéke, a sok évtizedes enyvezés sóhajt fel, s az egymásba illesztett, mozdulatlanságra ítélt felületek megroppannak. Vagy a ke-resztfák hördülnek fel a fogasokon lógó ruhák, kabátok és bundák súlya alatt. De az is lehet, hogy a polcok nyugtalankodnak, a kissé meghajló keresztdeszkák a könyvek terhe alatt. A roppanások esetlegesek, nem gyakoriak, gépfegyver hangjaszerű ropogásban nem lehetne élni, de nem is ritkák, minden napra jut jó néhány, talán minden órára egy-kettő!
  Mintha megmozdulna a szobabelső, apró zajok, halk motozások kelnek, könnyen lehet, csak képzelete hívja életre őket! S ebben a nyugtalan pillanatban bolondos ötlete támadt: kidugta kezét a takaró alól, kinyújtotta karját, és jobb kezé-vel a levegőbe markolt: megragadja az időt! Kifolyik a kezemből, gondolja, van egyáltalán? Valaminek lennie kell, hiszen évezredek óta keressük! Órák ütik, naptárok mérik és harangok kongatják, figyelmeztetnek rá az évszakok és a költöző madarak! Emlékszel, ahogy szeptemberben a fecskék összegyűltek a telefondrótokon, némán üldögéltek, majd zsinatolva megbeszélték a teendőket, aztán egyszer-re észrevétlenül eltűntek, az idő elvitte őket. Vagy ahogy az első gólya megjelent és súlyosan átrepült e mezőség felett s leszállt a vizek, a rétek mentén, akkor azt mondtátok: megjöttek a gólyák, itt a tavasz! Őket is az idő hozta a déli messzeségből… Ezzel se sokra megyek, gondolta aztán, lustán, szenderegve okoskodó speku-lációk, erősen közhelyesek! Ha létezik az idő, ilyen alamuszi henyélés terméketlen idő! Álszent önámítás, ravasz játék a gondolatokkal, igazából kicsinyes agytorna, semmi komoly munka, lusta henyélés… esszét kell írnom az időről!
  S felkelt, hogy esszét írjon az időről! Nem akart rá gondolni, míg az íróasztalhoz nem ül, amíg nem látja gépe zöld billentyűit és a fehér papírra rá nem kopogja a nevét és munkája címét, igyekezett tehát elfelejteni témáját, de minduntalan beleütközött. Nincs tőle szabadulás, morogta magában, akár a ragadály…! A fürdőbe megy, a tükörben nézi magát. Borostáit vizsgálja, tűrhető még, arcszőrzete sötét alapon éppen szürkülni kezd. Nem borotválkozom, dönti el magában, inkább dolgozom, az esszébe kezdek… S ahogy vizsgálja magát, nem dereng fel a múltból más kép, csak amit a tükör mutat. Pedig… az idő lényege a változás, a dolgok elmozdulása és a jelzések pergése, az információk szakadatlan vágtája! De arcán nem látja a változások hangyamunkáját, ez az arc… – mintha az állandóság kuruzslója bűvölné, hogy lehet..? Melléfogtál, nagyokos, mondta aztán magában, napról napra látod, folyamatosan vizsgálod magad, s a tükör mindig a pillanatot mutatja! Hozzászoktat állandóságodhoz, hogy élhess. Tébolyba vinne, ha át kellene élned a pillanatok száguldását és a változások rideg tényeit. Az élethez nyugalom kell, s a tü-kör eszköz, természetes ajándék, hogy elviseld önmagadat, hogy tudjad, olyan vagy amilyen! Más élőlény nem tudhatja ezt magáról, nincs tükre, így lettünk emberek! Tudjuk magunkról, hogy vagyunk! S hogy milyenek vagyunk, látjuk a formát és megbizonyosodunk a lényegről. Napról napra változunk, s ezt néha megérezzük, de a tükör mutatta mindennapi látvány hozzászoktat magunkhoz, jelen formánkhoz, melyen nem vesszük észre az apró jelzéseket, pillanatnyi finom eltolódásokat, a látvány rezdüléseit, a mélyüléseket és elszíntelenedést, mindig a jelenben látjuk magunkat, és emlékezetünkben sem tudjuk visszaidézni korábbi képünket, s hogy egy bizonyos időnek előtte milyenek voltunk. Innen a fénykép ereje, ikonná dermeszti a pillanatot és felidézhetővé teszi az elmúlt időt.

  Kívánatos lenne, ha esszéjében nem arra törekedne, hogy okos gondolatokat és hiteles megfogalmazásokat írjon az időről, hanem ha sikerülne érzékelhető formában megjeleníteni! Az esszé maga lenne az idő! Önellentmondás, véli azonnal, hiszen a címe: Esszé az időről! Lehetne ilyen címe: Az Idő?! Vagy névelő nélkül: Idő. S ekkor furcsa hiányra döbbent: a folyamatos öntudat hiányára! Azon tudat állandó jelenlétére, annak gyakori vagy szinte folyamatos abszenciájára, amely tudja, mert állandóan érzi, hogy vagyunk! Csak ösztöneink figyelme folyamatos, talán mert ezek nem is figyelnek, hanem folyamatosan cselekesznek. Állandó készültségben vannak. Nem alusznak, el sem pilledhetnek, nem pihennek! Morvai elé-gedett magával, hogy mindezt meggyőzően elgondolta, hitelesen elképzelte, s ugyanakkor nevetni támadt kedve, kiröhögni önmagát, hogy mindennek jelentőséget tulajdonít. Micsoda nagyképű okoskodás, egy kocafilozófus bárgyú szellemes-kedése! Afelett pedig egyenesen pokoli jókedve támadt, hogy minden kétely ellenére, ha mindezt tudós jegyzet vagy személyes hangulatkép formájában leírná, a szerkesztő alighanem szó nélkül leközölné, egész jó, mondaná, okos, hangulatos!… És az olvasó elolvasná és elégedett lenne, a forma meggyőző ereje hatna rá és nem gondolkozna felette, tudomásul venné s talán azt gondolná: lám, az író jobban lát és mélyebben érez, mint én, nekem ez nem jutott volna eszembe…!

  S még ki sem mulatta magát a saját kétarcúsága és a pompás gondolatok kétszínűsége felett, író és olvasó viszonyának álságos útvesztői okán, amikor újabb fel-ismerés támadt munkájával kapcsolatban, mely felfedezés ugyancsak az idő természetével függ össze. Arról szólt, hogy korábban birtokoltunk egy gondolatot, igaz és okos felismerést, melyre azonban abban a pillanatban nem volt szükségünk, s mire eljött az ideje, hogy érvényre juttassuk és felhasználjuk, elveszítettük. Szőrén szálán eltűnt, nyoma veszett! Pedig tudjuk, hogy volt, hogy megvolt, a lényegét is érezzük, mint élt, mire vonatkozott, de a szavak, melyek tartalmazták, s a fogalom, amely éltette, szertefoszlott. Nyoma veszett gondolat! Írás közben tapasztalta a jelenséget. Egy novellán dolgozott, a történet követi a cselekményt, a tettek egymásból folynak és spirituális logika szerint követik egymást, s akkor – önkénytelen, titokzatos eredetű szikra – valahonnan esszébe ötlik, tudatába ugrik egy gondolat, kép vagy hangulatelem, mely később majd a történet része lehetne, de még nincs itt az ideje, talán nem is jön el, de jó lesz máskor, el kell halasztani. A történet élő vonulása háttérbe szorítja, majd később előveszi, pompás tégla lehet, építőelem, mely előrelendíti a mesét, akár új réteg alapja lehet, melyre majd további emelet épül. Visszatér tehát az írás jelenéhez, s a gondolat elhalványul, valamiféle sülylyesztőbe hull, elvész, folytatódnak a történet előző motívumai, szövik a mese szövetét, bonyolítják a lélektani villanások ritmusát, ahol a gondolat feltűnésekor abba maradt, folytatódik a történet. S mire oda ér, hogy szükség lenne a háttérbe szo-rított gondolatra, éppen beépíthetné a szöveg vázába, a történet épületébe, a gondolat nincs sehol. Hiába próbálja felidézni, nem válik ki az időből, nem jön vissza tudata mezőségeiről, bolyong valahol, nem bukik fel tudatalattija mélyéről sem, ahová talán lezuhant és elmerült. Biztos benne, hogy volt ilyen gondolat, létezett az értékes és hiteles ötlet, pedig most kellene, szükség lenne rá, lendítene a mesén és mélyítené a tartalmat, még az értelmét is érzi halványan, sejti, mire vonatkozott, de nem tudja, hogyan létezett, a formája elveszett! S aminek nincs formája, nem létezhet. Formateremtő szavak híján nem látható a valóság, hatalmas hiányérzetünk támadhat, amikor ilyen hiányok bandába tömörülnek, lelki-szellemi fekete lyuk támad belőlük, könnyűszerrel elnyeli az embert…
  Az írói gondolat borotvaélen táncolhat, vélte ekkor Morvai, szellemi teljesítmény és vásári bohóckodás között!
  A fürdőszobában érzett hiányérzete más síkra váltott, fiziológiai, mintegy testi természetű érzésre. A közérzetével függött össze. Mondhatnánk, szervezeté-vel, annak állapotával. Egészében jól van, nem fáj semmije, rendezett a vérnyomá-sa, normálisan alszik, anyagcseréje megfelelő, s bár ébredés után kissé zúg a füle és tompa az agya, mosdás és fogmosás után közérzete kiegyenlítődik, életérzésének mindennapi állapota rendeződik. Mégis hiányérzete támad. Úgy emlékszik, évekkel előtte, talán évtizedekkel is korábban másképp érezte magát, határozottan jobban! Akkor a fürdőszobában ilyenkor sajátos jóérzés fogta el, mely ma már nincs, mintha izmai jólesően feszültek volna, idegei energikusan rezdültek, mintha sejtjei is egészen kiválóan pezsdültek volna, valósággal pezsgett bennük az életerő. S néha szinte kedve lett volna felkiáltani, vidáman kurjantani értelmetlen hangokat, valami tombolt benne s jelt adott magáról. S amikor ilyenkor a tükörbe nézett, vonzónak és életkedvűnek látta arcát, pökhendien csillogónak a tekintetét. De ezek sejtések voltak és a múltra vonatkoztak, bizonytalan elképzelések csupán, mert mind-eközben, bárhogyan próbált visszaemlékezni rá, nem tudta felidézni magában azt az érzést. Nem tudja, mióta nincs meg, s mikor tűnt el, talán fokozatosan veszett ki belőle, elkopott, de abban biztos, hogy ma már nincs meg. S ami  a legnyugtalanítóbb: nem tudja, milyen volt az az érzés! Más volt, mintegy elegánsabb, de ma már felidézhetetlen. Lehetetlen újra érezni, hiszen nem tudja, milyen volt, annyi maradt belőle, hogy örömteli, erős érzés volt, jó emlékezni rá. Jó rágondolni, bár elgondolni már nem képes, elsüllyedt Atlantisz húzódhat meg mögötte. Ismét, nagyokos!… önironikus gúnnyal szólal meg ismét kisördöge, ismét a metafora, a miszticizmus, tombolunk a kétértelmű áttételességben, abszurdumok kóvályognak körülöttünk, mire jó ez…?! Emögött is az idő munkál, dünnyögte magában, igaznak véljük, amit csak sejtünk, mesterkedik velünk az időtlen idő, csinálja furfangos hókuszpókuszait! Meg kell írnom az esszét… azonnal neki kell fognom, mielőtt ez az emésztő és kíváncsi indulat is elsorvadna bennem… meglátjuk, az író írja-e művét vagy a mű írja az írót, ahogy néha véli a divatos gondolat!

  Mielőtt írógépe elé ült, kinyitotta az ablakot és kinézett. Az utca ugyanaz, mégis mindig van új vonása. S ez néha szórakoztató vagy akár gondolkodásra kész-tető. De nem kereshette az új vonást, azonnal megérezte a szagot. A felesége egykor bűznek nevezte, ő szagnak, illatnak semmiképp nem hívható. Nem bomlástermékek kigőzölgése, nem is penetráns, inkább kellemetlen, taszító, mint az izzadtság szaga, valamiféle barlangmeleg kigőzölgése, az összezsúfoltság és testiség burjánzó állatmelegének szaga. Taszító, mint a trágyaszag, biológiai természetű, elemi ösztö-nösség és primitívség nyomasztó illata, indulat és szenvedély szaga, gondolja Morvai. Egy ideje nem érezte, most újra érzi. Alulról jön, s tudja honnan! Ha Kotrebáné kinyitja ablakát, lakása sajátos bűzei kiszabadulnak és felfelé emelkednek, felszállnak és a friss levegőben kábítóan hatnak. Bizonytalan eredetű konyhaszag és a zsúfoltság illatának keveréke, benne mintegy testiség és lelki ápolatlanság bűze, az asz-szony ablakot nyitott.
  Morvai becsukja a magáét, íróasztalhoz ül. Tiszta papírt fűz a gépbe, megigazítja; fontos pillanat s a rend igénye – minden kéziratát ezzel kezdi –, a bal sarokba felírja a nevét. Néhányszor elismétli magában a tervezett címet, latolgat, íz-lelgeti, hogyan hangzik, majd az eredetinél marad s a papír közepére kopogja: Esszé az Időről. Egy pillanatra eszébe ötlött, hogy talán nem kellene nagybetűvel írni. Méltán értékeli kiemelve egyedüliségét vagy elég lenne kisbetűvel is: idő?! Aztán hagyta, a téma súlya és lényege amúgy is írás közben formálódik. Mintegy meg kell teremteni a témát, elképzelésből megalkotni, ködös sejtésből egzisztenciává emelni, szellemi esetlegességét mintegy anyaggá változtatni. Maradjon tehát: az Időről! Aztán bámulta a papírt, vizsgálta a zöld billentyűkön a fehér betűket, elolvasta gépe firmanevét: Consul. Hátradőlt karosszékében és körülnézett, bútorok, képek, könyvek a polcokon, s várta a gondolatokat az Időről, hogy leírhassa az első mondatot. Eszébe jutott, hogy az írók általában szeretik az írást szent révületnek, hagymázos küzdelemnek, észbontó vágtának beállítani, fiatal költők titokzatos varázslatnak, melynek során a vers, a szöveg dühödt erővel megragadja és iszonyú szenvedéllyel kényszerítve őket munkára: megíratja velük – önmagukat! Gyakran azonban, s különösen az írás kezdete kicsinyes küszködés, sajnálatra méltó vonaglás vagy nevetséges ügyködés, hogy leírjuk az első mondatot s utána következzen a második! A komponálás műalkotást jelent, melynek formája van! S a formán belül részek, valóságelemek, összefüggések. A valóság is komponál  – Karinthy – s ez azt jelenti, hogy valamiféle természetes esztétikai törvények, netán kozmikus dramaturgia szerint rendezi meg a valóság színpadán játszódó darab – az élet – felvonásait és jeleneteit. Alighanem Morvai körül is ez történik, mielőtt eszé-be jutott volna és leírja esszéje első mondatát, a kezdőmondatot, mely leüti az alaphangot, csengettek!

 Szinte megkönnyebbülten kelt fel, az előszobába sietett és ajtót nyitott. A folyosón erős testalkatú, magas termetű fiatal férfi áll, verőlegény típus is lehetne, ha nem lenne eleve értelmiségi kinézésű.
  – Tehát ön az…?! – kérdi nyugodtan és Morvai nevét mondja.
  – Én vagyok… – válaszolja nyugodtan, gyanútlanul.
  – Én az állami végrehajtó társaság hivatalos végrehajtója vagyok… nevem Mirko Jánošík! Tartozások behajtásának a jogi ügyintézésével foglalkozom…
  – Derék munka… – nézi őt elismerően –, tessék… mit óhajt…?!
  – Az ön vállalata… pontosabban a Korlátolt Felelősségű Társaság, melynek ön az ügyintézője, jelentős adóhátralékokat és nagy összegű adósságokat halmozott fel! Mi lesz velük…?!
S nézi Morvait átható tekintettel, s nagy termetével elébe tornyosul.
– Nem értem magát… – mondja értetlenkedve –, miről van szó…?
– Ön Morvai? – S ismét a nevét mondja.
– Én vagyok…
– Ön jogász és vállalkozó…?
– Nem… író vagyok… nyugdíjas szerkesztő…
Kétkedve méregeti őt, Morvai látja, nem hisz neki. Amilyen hatalmas, olyan magabiztos. Olyan hihetetlenül abszurd helyzet, annyira valószerűtlen, hogy Morvai nem háborodik fel, nem is tiltakozik, vár.
– Egyáltalán nem vállalkozott… társként sem..?
– Eszembe se jutott… – válaszolja ennyi makacsság láttán kissé ingerülten. – A vállalkozókat se bírom…!
– Végrehajtó vagyok, ez a munkám… – folytatja a fiatalember –, ön tehát sosem vállalkozott…?
– Soha a büdös életben… – mondja már dühösen.
– Tehát ön nem vállalkozó… még jelentkezem… – Névjegyet nyújt át s ő elveszi, majd a verőlegény kinézésű végrehajtó elköszön. Nem kér elnézést a zava-rásért, a munkáját végzi, hivatását teljesíti, dübörögve megy le a lépcsőkön. Az állam követe és a jogok bajnoka, tudja, mit csinál, meggyőződéssel teszi, Jánošík nevezetű. Morvai hallja, ahogy Kotrebáné ajtaja megnyílik, majd azonnal bezárul, figyelte a beszélgetést, mindent hallott, az előszobájában megbeszéli magával és véleménye Morvairól újabb színnel gazdagodik: mindig tudtam, hogy csaló!
S az író már ismét az íróasztalnál ül, a névjegyet nézegeti. Mirko Jánošík, Field Collektor, telefonszám, fax és a GSM száma áthúzva, az E-mail jelzése él. Nincs mobilom, gondolja Morvai, nem érdekes. Kinyitotta az ablakot, az alulról jövő szag ismét megcsapja az orrát, figyeli, ahogy a végrehajtó behemót alakja ki-lép a kapu alól és lomhán, súlyosan elvonul az utcán. Fentről nézve alakja meg-rövidül, s mintegy sűrüsödik, összetömörül, tömzsibb lesz s iszonyatosan erős. A hatalom kifürkészhetetlen energiáit hordozza, távolodik s eltűnik a sarkon.

(12)

Ezek után életét a történet formálta, a mese, melyben új fejezet kezdődik. Tárgya és kiszolgáltatottja lesz íróságának, sorsát a történet dramaturgiája alakítja, szenvedő alanyává válik. Régen írt egy novellát, amely mintegy mai helyzetének előképe lehetne! Bizonyos értelemben fantasztikus történet volt arról, hogy az író rádöbben, amit elgondol és leír, a valóságban valamilyen módon megtörténik! Amikor a végrehajtó, a bizonyos Mirko Jánošík becsengetett hozzá és megjelent az életében, megérezte, hogy valóságát a tragikus esztétika dramaturgiája veszi át és meghatározza a történések alakulását. A saját akaratán részfeladatok maradnak, az egész törvényszerűségeit, a történetet irodalmi erők bonyolítják. A Másiknak – képzelete bizonytalan termékének – a növekvő jelenlétét máris érzi, sejti mögötte a rejtély bonyolultságát, s tudja, hogy a kiszolgáltatottja lesz!
Az írás csapdájába estem, gondolja, de nem mosolyog.
Egykori novelláját is a képzelete teremtette. Az a gondolat, hogy az irodalomban – s alighanem az életben is – minden lehetséges, ha jól van megírva! Nyelvileg hitelesen, formailag tökéletesen megalkotva. A tragikum dramaturgiája munka közben vette át döntő szerepét a történetben. A novella befejezése komor lett. A novella író szereplője, igazából tehát a történet hőse, azzal zárta meséjét, hogy a végén a bécsi repülőtéren terrorista támadás történik, a felszállásra vára-kozókat merénylők lövik halomra, számosan meghalnak. A novella megjelent és íróhőse, hogy igazát bizonyítsa, Bécsbe utazott, a repülőtéren tartózkodott és várt. Hitt a transzcendens igazságok érvényesülésében, mondhatnánk, az írás erejében! Meg volt győződve róla, hogy jól írta meg a támadást, s az megtörténik. Várt és nem csalódott. A támadás megtörtént, és az író – bizonyára saját akarata szerint – meghalt. Ennyi az egykori novella meséje…

Hihetetlen, gondolnánk azonnal, a történetben az írás logikájánál nagyobb szerepe lehetett a véletlennek. Az író pedig rosszkor volt rossz helyen! Valóban így lenne természetes. De a megélt valóság és az írott történet összefüggései bonyo-lultabbak. A hiteles szövegbe szőve, a történet hátterében szervezőerőként a lét törvényei hatnak. Az író tudja, hogy meséje „logikusabb”, mint a kaotikus élet véletlenszerű esetei! Az írás rendet visz a káoszba, gondolatiságot az ösztö-nösségbe, emberi törvényt a nehezen kibogozható oktalanságok nyüzsgésébe. A novellában, a regényben és esszében, a versben az emberi természet elvei érvé-nyesülnek megfejthetetlennek tűnő és a végtelenségben rejtőző kozmikus harmónia értelmében. A szereplők sorsával az író rendelkezik, ő veszi át a véletlen szerepét. Hősei igazságérzete foglyai lesznek, kitéve céltudatosságának vagy ösztö-nösségének, néha szeszélyének. Megtörténhet, hogy csupán játszik velük, máskor pedig annyira belebonyolódik a történetbe – ahogy Kafka is –, hogy maga is rabja lesz, meséje kiszolgáltatottjává válik. Leírja hőseit, belebonyolódik dolgaikba és maga is olyan lesz, mint ők, sorsuk szövevénye magával ragadja, útvesztőkbe, titkos utakra és vakvágányokra csábítja, kénytelen azonosulni velük. Erre mondják, hogy a vers írja a költőt, hogy a mű alkotja a prózaírót, a szöveg teremti meg alkotóját! Szép metafora s majdnem igaz is! De csak látszólag, a felületen. Mert a golyóstoll mindvégig az író kezében van, az ő ujjai kopogtatják az írógépet, csé-pelik a billentyűket vagy érintik a számítógép klaviatúráját, az ő agya termeli a fogalmakat és szavakat, képzelete szövi a mesét, ő a rejtélyes Ariadné szelleme, melyben a számtalan lehetőség és tanulságai, a képek és szimbólumok, metaforák és összefüggések rendszere él és érvényesül. Az író költi a mesét, melyből az életanyag valós léte szól! Képzelete bonyolítja a szálakat és festi a színeket, helyzeteket teremt. Ily módon tartja markában az emberi igazság az írót… s az író önmaga rabja lesz.
Morvai így lesz önmaga kiszolgáltatottja, képzeletének rabja, amikor a Másik feltűnik a színen. Eddig is ismerte, gyakran érezte közellétét, tud létezéséről és történetei szólnak róla. Rejtélyes alakja, mibenléte egyre bonyolódik, színeződik és gazdagodik részletekben, változásaiban a valóság mozog, egyszerű dolgokban is megmutatja magát. Máskor komoly, gyakran veszélyes, fenyegető helyzetekben érzékeli, hozzáférhetetlenül, ám határozottan sejti jelenlétét. Az elmúlt évtizedek történelme elképzelhetetlen nélküle. Gyakran már-már főszereplője az emberi helyzeteknek, talán senki nem látta, nem érinthette, fizikai alakjában nem tapasztalták, szót sem váltottak vele, fantom, mely valóságban létezik. Mindenki saját élményeiből tudja, hogy az a Másik létezik! Legfőbb jellemzője, hogy állandóan jelen van életünkben, s hogy az a Másik nem mi vagyunk!
Morvai sokat mesélhetne róla. Bizonyára vannak, akik még többet mondhatnának. Szinte mindig vele foglalkozik, saját tapasztalatait írja a Másikról. Hogyan rémítette magánéletében, mint nyugtalanítja munkájában, gyakran szorong miatta, néha meg is nevezi, hogy valóságos és konkrét legyen, hogy hiteles lehessen, ám ennek hátrányos következményei lehettek a szövegre. A mese veszített drámaiságából, mert ha felfedte a Másik kilétét, az írás veszített erejéből, mindennapi jelenséggé válhatott, súlya csökkent és borzongató hatása tompult, mintegy emberivé vált és ezáltal érthető lett, konkréttá szelídült. Kiderült, hogy a Másik rejtélye és hatalma ismeretlenségében, kiszámíthatatlanságában rejlik, abban, hogy mindenütt jelen lehet láthatatlanul és szellemszerűen, mert igazából testetlen és alaktalan, leginkább az élet drámájának, elemi tragikumának a metaforája lehetne.
Akkor lapot szerkesztett, megjelentetett egy anyagot, melyről megérezte, hogy baja lehet miatta. Egy gyűlésen figyelmeztette őt a mellette ülő „elvtársnő”, hogy a közölt írást helytelenítik a Központban. Közvetlenül karácsony előtt volt. Egye-lőre semmi nem történt. Karácsony estéjét s a szent napokat úgy ünnepelte, majd szilvesztert és az újévet is, hogy nyugtalanul várt, szorongva várta, mit tesz a Másik. Lehet személy, titkár vagy testület, bizottság, sokfejű sárkányszerűség vagy polip rengeteg csáppal, több karral. A feleségének nem beszélt róla, minek rontaná el az örömét, magában szorongott, s közben a boldog ünnepek jegyében élt, ivott is, hogy felejtsen, de így is állandóan a Másikra gondolt, ebben az esetben a többalakos, sokfejű szerkezetre, latolgatta, mit tesz…! Újév után aztán a Másik jelentkezett, gorombáskodott, büntetett és fenyegetőzött, de nem veszejtette el, nem bocsátott meg, csak elnézte vétkét… igen, a Másik néha rémiszt, fenyeget, hogy aztán ke-gyelmet gyakorolhasson…!
Olyan korszakokra is emlékezett, amikor állandóan érezte a Másik jelenlétét. Ha írt valamit s utána hüvös fogadtatásban vagy elutasításban részesült, azonnal tudta, mi oka lehet! S utána indult, hogy megkeresse. Kereste az utcán, társaságban s a munkahelyeken, barátok oldalán és ismeretlenek között, állandóan érezte, hogy ott van valahol, látatlanul és láthatatlanul a közelében van, sosem bukkant rá, bár mindig a közelében lehetett. S ebbe bele kellett nyugodnia, vagy belegárgyulni, neurotikussá lenni, holdkóros pózokba bonyolódni, a téboly közelében csetleni-botlani. Kutatott utána, mégsem érzett igazi késztetést, hogy fellelje a Másikat, kényelmesebb volt így, tudta, hogy csak ráfizetne, ha rátalál. De a lépzelet mindig izgatta, milyen lehet, miért bujkál ennyire következetesen, nem mutatkozik, de érezteti jelenlétét, milyen szellem, aki sosem jelenik meg, ám mindig fenyeget, rémít és ijesztget, hogy veszélybe sodor és elemészt?! Vagy talán nincs is a Másik, bennünk van jelen, csak bennünk él, mintegy a rejtőző másik énünk, szerencsétlen alteregónk…?

Hosszabb idő után ismét jelentkezett. Kivált a semmiből, és elküldte követét a végrehajtó személyében, ő maga, a Másik egyelőre háttérben marad. Morvai tudja, hogy foglalkozik vele és figyeli őt. S már tettekre szánta el magát, talán támadásba lendült ellene. Várnia kell, mást nem tehet. Ebben gyakorlata van. Meg kell várnia, hogy a Másik ismét jelentkezzen. Hogy közelebbről megismerhesse, meg kell várni, hogy támadója felfedje rejtélyes lényét. Nehéz ilyenkor várni, a veszélyre várakozni sosem jó, dolgozni kezd a képzelet. A fantázia nyugtalanságában működik legélénkebben, roppant termékeny lesz, igyekszik falra festeni az ördögöt! Falra festi az ördögöt. Mily pontos bölcsesség rejtőzik a népi mondásokban! Anélkül kimondjuk, hogy képi jelentésük mögött átéreznénk mély tartalmukat. Morvai képzelete élénken dolgozik. Helyzete veszélyes, körvonalait tapogatva minduntalan a semmit érinti, az ismeretlenbe nyúl. A fenyegetésnek nincsenek megfogható vonásai, kitapintható pontjai és érzékelhető szegletei, bizonytalan, rideg űr veszi körül, amelyben alaktalan, romboló tenyészet véglényei nyüzsöghetnek mint mohó hiénák és vagyoni kártevők, pénzéhes bűnözők és bikanyakú kopasz verőlegények, személytelen banki szerkezetek és jogi útvesztők! A hírközlésből, az újságokból naponta értesül jelenlétükről. A közbeszédben a romlás virágait és a rontás embereit jelentik, Szodoma és Gomorra apokaliptikus legendájának újjáéledt szellemeit. A végrehajtó megjelenése jelzi, hogy értékei, lakása, kertje, folyószámlája, könyvei és képei, érzéketlen közjogi fogalommal meghatározva vagyontárgyai veszélyben lehetnek, ahogy puszta léte is. Nyugodt élete felfordulhat, szabadsága elveszhet, bírósági tárgyalások, ítélet következhet, akár börtön is! Mindennapi ügyek bizonyítják, hogy ez a realitás! Képzelete, amely sorra elébe villantja őket, kalandor természetű, rapszodikus és kiszámíthatatlan, de lényegében a valóságból merít, a mindennapok emlőiből szívja bizonyító erejű képeinek anyagát.
  S a Másik is kivár, hallgat, nem jelentkezik, bizonyára alkalomra les. Morvai naponta nézegeti a végrehajtó névjegyét, fel kellene hívnia! Őrültség lenne, riad meg azonnal, magam szabadítsam magamra a vészt?! Jobb várni, mint tudni a bizonyosságot, ami talán csak lesújtó lehet. Ismét népi bölcsesség jut eszébe: isten malmai lassan őrölnek…! S szinte vidám lett ettől. Senki semmi bizonyosat nem tudhat, csak a nép… a nép szinte mindent tud, istenszerű… utána minden megmarad. Uralkodók és törvényhozók mennek, írók és költők elenyésznek, szövegek és művek feledésbe süllyednek, de a népi bölcsesség örök életű, mindent túlél… Ki mondhatná meg, hogy isten malmai mióta őrölnek…?!
Íróasztalánál ül, nézi a zöld billentyűket, tekintete körbejár a szobabelsőn, régi barna bútorok, képek, görögfejes bronzcsillár, az időről szóló esszén dolgozna… de nincsenek gondolatai, tehetetlen, az idő megmakacsolta magát, ellenáll… balgaság, gondolja Morvai, az idő fütyül rá, ahogy másra is, teszi a magáét, halad vagy telik, ahogy vesszük, mint az ókori görög bölcs folyója, amelybe nem lehet kétszer belelépni, mert már elfolyt, az már nem az a folyó lenne, az idő is így folyik, lustán vagy sebesen, nehézkesen vagy rohanva, de az elmúlt pillanat már nem érzékelhető, tovatűnt, mint a folyó habja, az idő nem törődik velünk, önmagáért van, s ezt tudja, úgy is viselkedik… ebben a pillanatban cseng a telefon…
Klasszikus fekete telefonkészülék, modern kínai kivitelben, tárcsáján a szá-mokat nem forgatni kell, hanem nyomogatni, a hangja is újszerűen dallamos, de… mintha a múltban csengene. Felveszi a kagylót, halló!, mondja Morvai. Nem mondja a nevét, hallóval jelentkezik, így szokta meg. Aki hívja, bizonyára tudja, kit hív, talán a hangját is megismeri, halló!, mondja még egyszer… A kagyló néma marad, hallgat a telefon, finoman perceg, s mintha óriási távolságok süket mélysége surrogna benne, s mintha valaki lélegzetét visszafojtva fülelne… Halló..! A fekete kagyló nem szólal meg, néma marad, finoman surrog benne a messzeség, majd aprót kattan s utána szinte azonnal felcsendül a dallamos hívójel. A vonal másik végén letették a kagylót. Hát itt van, gondolja magában Morvai, ezt már ismerem…
Egykori konszolidációs időkben, a hetvenes évek közepén regényrészletét sugározta a Szabad Európa rádió. Aztán nemsokára a felesége zaklatottan fogadta: felhívott egy ismeretlen férfihang és gunyoros, ellenséges hangon megkérdezte, hogy mire költjük a dollárokat, melyeket honoráriumként a Szabad Európától kapunk?! Nyugati valuta lesz, mondta rosszalóan a hang, micsoda szerencse, igazi gazdagság, sok-sok Tuzex-koronát kapnak érte..! A felesége megrémült, semmiről nem tudott, s az ismeretlen nem várt választ, letette a hallgatót… Másnap ismét hívta őket, naponta felhívta, ő a szerkesztőségben dolgozott, s a felesége sírva fogadta, s elmondta, hogy a hang színre változik, de mindig ugyanazt mondja, rekedtesen sípoló tenor, vagy mélyen fenyegető basszus, máskor reszelős  alt vagy behízelgő bariton, ugyanazt ismétli, hogy mire költik a dollárokat, mit vesznek érte a Tuzex-boltban, ahol minden kapható…
Aztán a hívások abbamaradtak.

A mostani hívás más, de hasonló célú, ravasszabb lélektani hadviselés jele, szintén titokzatos. Annak a régi hívásoknak a forrását és értelmét ismerte, az állambiztonsági szervek figyelmeztetése volt, az új hívás rejtélyes, mert háttere egyelőre ismeretlen. S miután rejtélyes, egyben félelmetes! Hív, de nem szól, jelzi magát, de hallgat. A némasága fenyegető, a háttérben marad és vár. Biztos, hogy felhívja ismét… Mindez módfelett kedvez írói képzeletének, amely amúgy is pokoli játékokat képes űzni vele, jól jön ahhoz, hogy a fokozatosan kialakuló lélektani gubancban, amely a történések hatására körülveszi és szinte shakespearei dráma-isággal érzékelteti helyzetét, hozzájáruljon ahhoz, hogy az irodalmi dramaturgia törvényei formálják gondolkodását. A bonyolult, szorongatóan tanácstalan helyzet-ben Kotrebáné szerepe is változik, jelentősége megnő és a rejtélyes támadó erők egyike, szinte mitikus értelmű összetevője lesz. Nem elég, ha azt gondolja róla, hogy rosszindulatú, primitív lény, akit legjobb elkerülni, nem venni tudomásul, semmi jelentőséget nem tulajdonítani neki. Minőségi változás történik, fenyegető termé-szetű. Más értelmet kap a megszokott tény, hogy amikor az asszony meghallja, hogy ő jön fel a lépcsőkön, kinyitja ajtaját, kiles, gyűlölködve szembenéz vele, majd visszahúzódik és becsapja az ajtót, s az előszobában magával beszél. Egyszer olyan hangosan beszélt, hogy a becsukott ajtó ellenére hallotta és megértette. Nem sokáig kell már néznem a pofáját! Biztatta elégedetten magát Kotrebáné. Mire célozhat? Kérdezte magától Morvai. S a regényben, mely Morvairól szól, a történetben, melyet megél, az asszony a gonoszság megtestesítőjeként kap helyet. Egy bűzbombával él egy házban, irracionálisan természetes közösségben! Fel kell oldania ezt a tűrhetetlen helyzetet. És felvillant benne a zsigeri késztetés, a közelgő villamos hatására keletkezett ötlet a megállónál, amikor már a keze is megmozdult, hogy az ismeretlen fiatalembert a sínekre lökje, hasonló késztetést érzett, hogy Kotrebánét kiiktassa életéből. Tűrhetetlen a jelenléte, annak ellenére, hogy nincse-nek köztük jelenetek. Már az emlékeiben is tűrhetetlen, mert megalázó. Önmagáért való gyűlölete ragacsos közegként terjeng a házban, megüli a lépcsőházat és a pincébe is lekúszik, az utcára is kicsap, megfertőzi a levegőt, fojtogatja és megalázza, gyötrően megalázza a jelenléte, s hogy nem tehet ellene semmit. Belső szükséglete, hogy gyűlöljön… valamilyen komoly lépést kell tenni ellene!

  Ajtaja elé érve hallotta, hogy cseng a telefonja, kényelmesen ajtót nyitott, nem sietett a kulcsokkal, három zárat kell kinyitnia, a telefon kitartóan csengetett, s tudta, hogy megvárja őt. S amikor az előszobába lépett, felvette a kagylót és hallózva beleszólt, ismét a távolságok halk finom zúgását hallotta, majd a vonal végén apró kattanással letették a kagylót.

  Persze, gondolta magában, nem a boszorka a fő veszély, hanem a Másik! Valahol mozgolódik, bizonyára tervez és taktikázik, ki tudja, ki ő, mit akar és mikor csap le rám?! Átgondolja helyzetét, nem rózsás! Az illető birtokolja a nevét, begyűjthette adatait, talán már különféle okmányokat és igazolványokat szerzett, melyek rá vonatkoznak, mindenféle helyzetben helyettesítheti őt, bárhol és bármikor felléphet a nevében, immár tökéletes hasonmása s ezt bizonyítani tudja! Nem Goljadkin úr értelmében hasonmása, Dosztojevszkij hőse csak képzeli a másik énjét, de az ő Másikja létezik, valahol a közelében van, a városban él, hírt adott magá-ról, s bár még nem fenyegeti, ez csak idő kérdése lehet. A Másik sosem jóhiszemű, nem nagyvonalú emberbarát, céljai vannak, mindig akar valamit, ami kellemetlen, gyakran veszélyes vagy éppen megsemmisítő. Olyan helyzetbe hozhatja, melyből nincs kiút, amelyből nincs menekvés, s a fejlemények egyenesen a téboly állapota felé vezetnek. Az állandó nyugtalan várakozás irányában, melyben a képzelete veszi át öntudata helyét, izgatottan mérlegeli a következményeket. Csapdákat talál ki és a menekülés lehetőségeit keresi, iszonyú köröket képzel el, melyeken belül a Másik mozog. S a köröknek vannak pontjai és a térnek állomásai, melyek helyszínekként és lehetőségekként jellemzik a helyzet komolyságát, veszélyes pont-jait, az adóhivatal lehet az első ilyen hely, ahonnan a téves adókiírást kapta. Fel kell hívnia az adóhivatalt! Érdeklődni az ügye iránt, a tévedés körülményeit illetően s néhány alkalmas kérdéssel – taktikázva, a ravasz védekezés módszerével – úgy irányítani a beszélgetést, hogy közben a hivatalnoknő eláruljon valamit a Másikról, mibenlétéről és valamit a személyéről vagy intézményes mivoltáról, talán szándékairól is, a támadás céljairól és hátteréről.
S közben Morvai nem harcikedvet érze, hanem csüggedést.
A demokratikus jogállam léte sem erősíti biztonságérzetét!
Másnap déltájban hívja az adóhivatalt. Nem sokkal ebéd után, ilyenkor talán ejtőznek, elégedettebbek és békésebbek a hivatalnokok. Nehezen szánta rá magát a tárcsázásra, nagyon fáradtnak érzi magát. Jó lenne, ha nem lennének gondok, nyugodtan élni végre, s ha a Másik is megnyugodna, visszavonulna. Eltűnne és felszívódna a kozmikus terekben, amerre az emberi képzelet keres utakat, melyek határát kutatja, lelkesen, szívósan és oly csekély eredménnyel, hogy szinte eredménytelenül, talán ebből is valamiféle torzó lesz, amilyen az ő megszeppent képzelete…
A csengetés után várt, háromszor kicsengett a készülék, majd a vonal végén felvették a kagylót.
– Adóhivatal… – mondja a türelmetlen női hang.
– Morvai vagyok… tévesen számították ki az adómat, helytelen adatok alapján… tisztázódott már a helyzet..? Csak tévedés volt, vagy valami más…?!
– Türelem – mondja a hang – várjon kérem… – Hallja, hogy valakivel beszél, sietve tárgyal, gyors szaggatott dialógust hall, nem ért belőle semmit, csak a hangulatát véli vagy sejti… aztán a hivatalnoknő ismét vele beszél. – A körülményeket tisztázzuk, részletesen foglalkozunk vele, kivizsgáljuk… – most többet nem mondhatok… – s letette a hallgatót. Nem túl készséges, sem biztató, szűkszavú válasz. Mögötte pedig tisztázatlan, rosszindulatú bizonytalanság lappang, homály és titok, mintha valamilyen erők azon dolgoznának, hogy ne derülhessen rá fény… az adóhivatal is benne van…

Az általában „józan észnek” nevezett tudatrésze sugallja, hogy ha részletesen elemzi a választ és igyekszik felfedni, mi rejtőzik mögötte, rosszul járhat. Halkan, szinte kérően súgja ezt valami a bensőjében, s hogy képzelete akár az őrületig képes fokozni és növelni a bizonytalanságban lappangó veszélyt! Hiszen máris csaknem tébolyult gondolata támadt: ha helyzetéről és tanácstalanságáról novellát írna, talán befejezné, de alighanem beleőrülne! Olyan gondolatok kísé-retében támadt ez az ötlete, hogy az írás nemcsak a jól végzett munka örömét és bizonyos elismerést hozott számára, hanem a kárára is lehetett. Talán éppen a józan ésszel ellentétben deformálta gondolkodását és eltorzította képzeletét! Visszaemlékezett, hogy kezdetben játékosan és becsvágyból írt, s az alkotás szabaddá és csa-pongóvá formálta szellemét, talán éppen fiatalsága és tapasztalatlansága okán, majd évek során, ahogy mind mélyebben ásta magát a lélek mélységeibe, mind-inkább megismerte a bűn természetét, a gonoszságot és hitványságot, és mindin-kább úgy vélte, hogy belát azokba a „fekete lyukakba” amelyek roppant pusztító e-nergiáikkal szívják be és nyelik el az emberi jó tulajdonságokat és erényeket, s ez a tulajdonsága tragikusabbá tette a gonolkodását és drámaibbá a képzeletét. Egész valója komorrá, gyanakvóvá vált. Egyre nehezebben menekülhet attól az érzéstől, hogy az élet mind terhesebb és az idő gyorsuló mozgásában kilátástalanság rejtezik.
Első gondolatai arról, hogy az írás veszélyes is lehet. S az alkotás romboló, a teremtés önpusztító! S közben tudta, hogy ha munkájába temetkezik, az elvégzett munka mákonyával telítődik és megnyugszik. Íróasztalhoz ült tehát, tiszta lapot fűzött írógépébe és az időről szóló esszéjét akarta folytatni. Nézte a gépbe fűzött papírt, fél oldalt már teleírt rajta, további néhány oldal is készen volt az esszéből, de elégedetlen vele. Nem érzi jónak, egyszerű, mégis feszes gondolatmenetnek, szétesőnek tűnik fel, ziláltnak és zavarosnak, belső gondolati fegyelem híján valónak. Zagyvaság ez, nem törvény! Olyan gondolata támad, hogy a jelek szerint semmi érdemlegeset nem képes mondani az időről! Nem hogy megragadná a lényegét s talán a mibenlétét, inkább szétforgácsolja, suta tapogatózással komolytalanítja, felületes okoskodással lehetetleníti el. Megannyi közhelyet sorol fel, eredeti gondolatok híján. Híg lében pancsol, ismétel s nem felfedez! Mégis nekifogott, kedvetlenül, meggyőződés nélkül folytatta a szöveget, abban bízva, hogy munka közben ugrik be a szikra, evés közben jön meg az étvágy, a sémák közt bukdácsoló intuíció megtáltosodik, s száguldani kezd a képzelet. Írt s tudta, hogy mondatai áttetszőek és a gondolatok súlytalanok. „Az idő változik, de kemény marad, meghatározza a nemzedékeket. Inkább rombol, ritkán nemesít. Az első világ-háborús fiatal nemzedékeket elveszejtette, hitetlenné tette, a második világhábo-rúsakat megnyomorította, a mi nemzedékünket – harmincasokat – lelkessé és felületessé nevelt, arra késztetett, hogy higgyünk, s arra ítélt, hogy csalódjunk, tanulságként állandó gondjaink legyenek, úgy vélve, hogy a gond maga az ember!” Aztán a következő gondolat önkénytelenül szinte akarata ellenére vetődött papírra a kattogó billentyűk nyomán: „De joga van-e az írónak csupa gondot írni, minden gondját leírni és megterhelni és elkábítani, megrokkantani vele az olvasót?!” Olyan ez, mint az átok, gondolta magában, sorscsapás ezen a közép-európai tájon, ahol a gond szükségszerűség és a szabadság sosem természetes! Az író, pedig… az író az idő nyomában jár, átéli annak idiotizmusát és követi abszurditásait! A gondok terhe és a kor irrealitása mindennapi gondolkodásának természete lesz. Míg mások ösztönösen túlteszik magukat rajta, az írót tőrbe csalják, kelepcét állítanak neki és csapdába ejtik, úgy nyomja őt a gondok terhe, mintha megoldásuktól függne az élete! Módszeresen agyonnyomja őt a világ minden gondja, szerencsétlen…!
  Abbahagyta, eszébe jutott a végrehajtó. Írni nincs értelme, tenni kell! Egy-szerre nagyon határozott lett, emésztő kíváncsiság fogta el, tudni akarta, mi fog történni. Ez az érzés a szorongás rokona, gyakran reménytelen, megkínoz, mert tettekre ösztönöz, melyek hiábavalók, nem hoznak eredményt. Csak nyugtalanságunkat növelik. Felhívta a végrehajtót, először a hivatali számán, majd az otthonit, egyiken sem jelentkezett. Hol lehet, merre jár, miben sántikál? A fenébe is, gondol-ja indulatos lemondással, tettvágy, mely egyben béna kacsa, a francba… ki lehet ez a sötét alak?! Tébolyba kerget, ha nem jelentkezik…!