Kulcsár Ferenc – Pietà Mundi

    R. C. olykor elképzeli Jézust, ezt a botrányt a világ
    kovásztól dagadó szívében, aki ott és akkor, a Getsemáné-kertben     se nem ember, se nem isten, hanem Valami, ami
    kétezer éve szégyenbe menekült várakozásunk. Látja R. C.
    ezt a botrányos Valamit, ami már azelőtt is levőnek és cselekvőnek
    posztulálja magát, mielőtt Isten alkotta a földet és a mezőket
    és a világ első porszemét, látja, amint ott fekszik az olajfák
    kertjében, eggyé olvadva földdel és éggel, és se nem ember, se
    nem Isten. Néhány óra telt csak el azóta, hogy Jézus elhatározta,
    beletaszítja az emlékezetét vesztett, ezért a bűnt istenné avató
    világot az igazság drámájába, világosságot gyújtva a lelkekben:
    Isten él, és ő a szeretet, ezért a mulandó pelyvaként lángra kap,
    hogy ragyogjon az örök, a konkoly elégettetik, a búza nem,
    a világ elmúlik, de Atyjának legkisebb szava sem. Néhány óra
    telt csak el azóta, hogy a szenvedés előrevetülő árnyai közt,
    láztól sugárzó arccal megmosta tanítványai lábát, majd
    entestével megetette s envérével megitatta őket, hogy élővíz folyama
    áradjon belőlük a világra, mely gőgös és szolgai bűnével
    majd életükre tör. És nincs már messze az a felizzó óra sem,
    amely óriási sebbé formálja a világot: az örök nyugtalanság
    és az örök virrasztás sebévé… Látja R. C., hogy Jézus
    ott fekszik a Jóillatok hegyén, és se nem ember, se nem isten,
    hanem Az, Aki Lesz, és Júdás megváltás-csókjára vár.
    Zúgnak a Getsemáné-kert fáinak lombjai, s ebben az illattal teli,
    édes és áruló lombzúgásban eljön a Pillanat, amely válaszként
    a világ fölé emelkedik – a világ elképesztő, barbár kérdésére:
    KI VAGY? És Jézus a vérét szomjazó és húsát vallató világnak
    így válaszol: „ÉN VAGYOK! Nem a világ, hanem a Valóság. Én nem
    úgy vagyok, ahogy a világ van, ezért lebírom a világot, s úgy lesz ő,
    ahogyan ÉN VAGYOK. Mert elküldöm rá a Valóság lelkét,
    mely meggyőzi őt a bűnről, az igazságról és az ítéletről.
    S el nem múló beszédeimben akkor új ég és új föld ragyog,
    bennetek pedig a Valóság lelke munkál.” Ó, nem kell-e a képébe mászni,
    megalázni, a flagrum ólombütykeivel tetőtől talpig fölszaggatni
    húsát, töviskoronát húzni a fejébe, felszögelni a szégyenfára,
    latrok közé az ilyen gonosztevő, szószátyár kurafit,
    ki azt hazudja, Isten fia, s három nap alatt fölépíti
    a Templomot?! És látja R. C., a tanítványok mint szétszórt, halott kövek
    alszanak. Ó, név nélküli szégyen… a magavesztőt minden hullni hagyja,
    ilyen fiút vet prédául az apja és nem fogad be semmi anyaöl.
    És Mária, a mindenség fattyat szülő szajhája is alszik,
    véres tőrrel  lelkében a kereszt őrületéről álmodik:
    a történelmet újra és újra átszövő kínszenvedésről. Ki van hát jelen,
    ki és mi az a Pillanat és Botrány, akinek neve Jézus,
    s akit az Úr az ő útjának kezdetéül szerzett, s örök időktől fogva
    felkent? Nemde az a FA, amely kezdettől van, suhogva a világ felett,
    hogy véres bitófává, a kínos halál keresztjévé legyen? De igen.
    Ennek a Fának a lombja zúg most Jézus fülében, a megsüketülésig,
    az őrületig: ő, aki ember és Isten, most a vér ki nem mondható,
    rejtelmes ízét érzi a szájában, az állat alacsonyrendű őrületét; se nem ember,
    se nem isten, ó, nem a legkisebb és nem a legnagyobb immár,
    hanem kiszáradt tengerfenék, a mindenség eltiprandó rühes kutyája,
    embertelen és istentelen Botrány az ember öntudatlansága és Isten távolléte
    között. S előveszi R. C. a Pilinszky-kötetet, s olvassa: Az a nap, az az óra
    mezítelenségünk fölmagasztalása lesz. Az Atya, mint egy szálkát,
    visszaveszi a keresztet… Akkor azt mondjuk: szeretlek.
    Azt mondjuk: nagyon szeretlek.