Pomogáts Béla – Erdélyi arcképek (3) – Beke György

Az erdélyi magyar irodalomnak mindig voltak olyan „példaemberei”, akik széles körben és igen eredményesen  vállalták a nemzeti közösség önismeretének és öntudatának szolgálatát – a mögöttünk maradt évtizedekben (mások mellett) ilyen volt a nagyhatású író, riporter, szociográfus és publicista Beke György.

 A Háromszék megyei Uzonban született 1927. augusztus 3-án és Budapesten halt meg 2007. január 20-án. Tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban és a kolozsvári egyetem magyar tanári szakán végezte. Írói pályája igen korán indult, tizenhat éves korában jelent meg első írása Finnek a Székelyföldön címen az Ifjú Erdély című lapban, ennek állandó munkatársa volt.  1947-ben Meghalt a mese címmel jelent meg első elbeszélése. 1945-ben a Népi Egység című lapnál, 1946-ban a Falvak Népénél, 1947-től a Romániai Magyar Szónál, illetve az Előrénél dolgozott, a Művelődés szerkesztőbizottságának tagja volt. Évekig élt Bukarestben, 1973-ban költözött Kolozsvárra A Hét főmunkatársaként.

Igen szorgalmas és találékony riporterként járta be Erdélyt, a moldvai csángó falvakat, emellett a bukaresti magyarság élettörténete is az érdeklődési körébe tartozott. A román főváros magyarságát személyes tapasztalatok nyomán ismerte, ezeket a tapasztalatokat egészítette ki szorgalmas kutatómunkával, így tárta fel a város magyar szórványának, elsősorban a szabadságharc után román földre került emigrációnak a történetét. Ezt örökítette meg Koós Ferenc bukaresti református lelkész Életem és emlékeim (1971) című önéletírásának közreadásával, a Veress Sándor tolla és körzője (1976) és a Kossuth-emigráció Bukarestben (1998) című műveivel. A Regátban letelepedett magyarok másik, sok évszázados múltra visszatekintő népcsoportja a csángó, az ő életüket és történetüket az írónak egész sor munkája örökítette meg, így a Magunk keresése (1972) és Feketeügy (1974) című köteteiben, majd mintegy összefoglaló igénnyel a Csángó passio (1988) című beszámolóban. Ez a könyv a korábbi csángó riportok mellett Mai kódex a moldvai csángó magyarokról című zárófejezetében mintegy összefoglalta a moldvai magya-rokkal foglalkozó irodalom eredményeit, hivatkozva Petrás Ince János, Godó Elek, Domokos Pál Péter, Lükő Gábor, Faragó József és mások tevékenységére – utalva arra, hogy a kérdésnek szinte könyvtárnyi irodalma van. A csángó népcsoporttal foglalkozó kötet, a maga riporteri eszközeivel egyrészt „enciklopédikus”, másrészt szépirodalmi munka. Ebben a tekintetben igazat adhatunk Beke György életrajz-írójának, Somos Bélának, aki a Csángó passióról a következőket állapította meg: „Remény és kétség, aggodalom és bizakodás vibrál, váltakozik ebben a kötetben is, mint oly sok – csángókról szóló – Beke-riportban és könyvben. A cím pesszimizmust sugall? Lehetséges, s lenne rá ok is. Hogy minél kevesebb legyen az ok, erre szolgál a magunk keresése, a Beke-írások sokasága. S hogy számszerűségében is mekkora a csángó jelentésekkel induló Beke-művek mennyisége, ezt jelezze egy könyvészeti adat: a kilencvenes évek elején készült – a moldvai magyarokról készült írásokat regisztráló – bibliográfiában Beke György hatvankilenc címszóval szerepel.”
Beke György riporteri munkájában a „gyalogolni jó” munkamódszerét meg-hirdető Móricz Zsigmond példáját követte, alig volt olyan erdélyi, magyarok által is lakott település, ahol ne végzett volna „terepmunkálatokat”. Ritkán tett előre tervezett utakat, az országjáró kalandozásokat egy-egy alkalmi meghívás, újsághír indította el, a riporter mindig jó ösztönnel fedezte fel a közérdeklődésre számot tartó emberi sorsokat és társadalmi konfliktusokat. Beke György riportjai átfogó és mély valóságismeretre épültek, személyes állásfoglalással jártak együtt, és a beszélge-tőtársak egyéniségének, valamint tapasztalatainak életre keltésében nemcsak riporteri, hanem elbeszélői eljárásokkal érték el azt, hogy tudósításai szépirodalmi karaktert kapjanak. Ezek az írói és újságírói erények jelentkeztek imént említett három (a csángó nép helyzetét bemutató) riportkönyve mellett Tizenkét esztendő. Martonfalvi tudósítás (1959), Diótörés (1964), Az utolsó Bethlen (1968), Vizek törvénye (1977) és Meghívó nélkül (1979) című riportkönyveiben, majd az életművét mintegy „megkoronázó” Barangolások Erdélyben című könyvsorozatában (erről a későbbiekben adunk képet). Hasonló írói szándékok érvényesültek másokkal közösen összeállított riportköteteiben (Orbán Balázs nyomdokain, 1969, Csőposta, 1974, Emberarcok, 1977) és azokban a tudósításaiban, amelyekkel szinte hetenként jelentkezett az erdélyi magyar sajtóban.

Megjegyzendő, hogy ezek – az erdélyi, a székelyföldi magyarok és a moldvai csángók életét bemutató – riportok időnként értetlenséggel találkoztak a bukaresti művelődéspolitika részéről: a riporternek több alkalommal is meg ellett küzdenie azzal, hogy román kritikusai valamiféle „magyar nacionalizmust” próbáltak kiolvasni írásaiból. Velük szemben időnként védekezésre kényszerült, Magunk keresése című könyvének végén mintegy az önvédelem jegyében írta a kö-vetkezőket: „a nemzeti, illetve nemzetiségi felelősség nem mond-e ellent a munkás-osztály proletár internacionalizmusának? Tehát annak az alapvonásnak, amely minden eddigi osztálytól megkülönbözteti, s amely a munkások harcának világjelentőséget ad. Az élet már választ adott erre. Mostanában idéztük fel újra azokat a ro-mániai munkásokat, internacionalistákat, akik a Párizsi Kommüntől kezdve a spa-nyol polgárháborúig minden világjelentőségű forradalmi harcban részt vettek, ragyogó bizonyságát adva internacionalizmusuknak. De soha nem tagadták meg vagy felejtették el nemzetiségüket, hiszen így lehettek csak nemzetköziek.” Természetes volt, hogy együttérzéssel figyelte a román emberek életét (nekik is küszködniök kellett a bukaresti diktatúra idején), és igyekezett elősegíteni a magyar– román kulturális kapcsolatokat: a nemzeti megbékélést, a nagyromán nacionalizmust ugyanakkor határozottan elutasította és mindig kiállott az erdélyi magyarság közösségi jogai mellett. Bizonyára nem véletlen, hogy a „magunk keresése”, mint jelszó az erdélyi magyar önismeret és a riporteri-szociográfiai munka erkölcsi és művészi „hívószava” lett: ennek az erdélyi magyarság önismeretét és önbizalmát szolgáló feladatnak volt igen tevékeny és eredményes képviselője Beke György.
Valójában a „gyalogolni jó” riporteri hitvallása és a „magunk keresése” írói feladatvállalása nyomán születtek Beke György regényei – ezek a regények a „valóság-irodalom” Erdélyben igen népszerű írói stratégiáját követték, az erdélyi társadalom, a magyar nemzetiség életéről beszéltek, a közösség megbízásából a közösség számára sűrítették epikus formába az író sokirányú tapasztalatát, országjáró útjainak tanulságait, közérdekű felismeréseit. Beke nemcsak az utakon, nemcsak a távoli falvakban, fakitermelő telepeken és pásztorszállásokon érezte ott-hon magát, hanem az emberi lelkekben is, ismerte a gondokat, a vágyakat és az indulatokat. Minden erejével azon dolgozott, hogy regényeivel a megoldás felé terelje népének gondjait, felhívja a figyelmet a gyógyításra váró sérelmekre, például az „ingázó” munkások nehéz helyzetére, munkakörülményeikre, hogy oldozgassa a lelkek feszültségét, azokat a görcsöket, amelyekkel a kíméletlen történelem kínozta, gyötörte a népet, amelyhez ő is tartozott. Valódi társadalmi és emberi konfliktusokat mutatott be Hullámgyűrű (1965), Vándorvillám (1968) és Bűnben társtala-nul (1969) című korai regényeiben. Az első a gyermekkor költői legendáit és a felnőttéválás vívódásait mutatta be, a történetnek itt nem volt tragikus kifejlete, annál inkább a másik két regényben. Ezeknek a hősei hajótörést szenvedett emberek, a második regény a székely virtuskodás, a harmadik az emberi jellem gyengeségének tragikus következményeivel vetett számot. A kórossá vált emberi személyiség találó ábrázolását a falusi társadalom kritikai ábrázolása egészíti ki, amely maga is önzéstől és erőszaktól szenved – Beke György székely faluja messze esik Tamási Áron vagy Nyírő József költői színekben gazdag, szinte idillikus faluképétől.
A korai regények a gyorsan változó – nemegyszer szociális és erkölcsi válsággal küszködő – székely társadalom lelki zavarait mutatták be, hasonló tapasztalatokkal, a kulturális elmaradottság tapasztalataival vívódtak a későbbi regények. Az Éjszakai biciklisták (1968, átdolgozott formában 1975) című regény kicsiny háromszéki falvakból a távoli nagyvárosba járó munkások küzdelmes életét ábrázolta: az „ingázókét”, akik hajnalonta vagy éjszaka kerékpáron, vasúton teszik meg a munkába  vezető hosszú utat. Az író hősei kitartóan dolgoznak, vinni szeretnék valamire, ugyanaz a szívós és konok küzdőszellem vezérli őket, mint Tamási Áron Ábelét. Ugyancsak az erdélyi magyarság, nemegyszer a csángó magyarok súlyos közösségi gondjainak írói felvállalása és a köznapi valóság hiteles bemutatásának igénye hatotta át az Istók Péter három napja (1977), a Fölöttük a havasok (1980), A Haynal ház kapuja (1981) és az Arccal az életnek (1987) című regényeket. Ezekben a regényekben is a riporterként szerzett tapasztalatok hasznosultak, széles székelyföldi társadalomképpel  találkozott az olvasó, és az író amennyire csak lehe-tett, a nehéz történelmi tapasztalatokról is beszélt.

Beke György legnagyobb írói vállalkozása (egyszersmind az új erdélyi magyar irodalom egyik legfontosabb eredménye) az a könyvsorozat volt, amelyben az erdélyi magyarság lakóterületeiről kívánt részletes képet adni az irodalmi riport esz-közeivel. Ennek első kötete: a Szilágysági hepehupa 1975-ben került az olvasó elé – a cím Ady Endre versére (Hepehupás vén Szilágyban) utalt: „Hepehupás vén Szilágyban, / Hét szilvafa árnyékában / Szunnyadt lelkem ezer évet”. A kötet címe a hagyományokra mutatott, az írót mindazonáltal az érdekelte, hogy a történelmi régió miként boldogul az új korszakban. „Mi is az a Szilágyság? – tette fel a kérdést önmagának – Földrajzi táj, történelmi fogalom, közigazgatási keret? A mai Szilágy megye 1968 óta építi a maga egységét, iparát, mezőgazdaságát, kultúráját s talán még előbb a közigazgatását, de a képet nem vetíthetjük, mondjuk, Ady Szilágyság-fogalmára.[…] Nem nagy megye a mai Szilágy, de sokszínű egység. Érzem, hogy az egészet hiába is próbálnám befogni, túl sok lenne egy krónikáskönyvbe, jobban kirínának  a hézagok. Maradok a jellegzetesebb városoknál, faluknál, jelenségeknél, amelyek az összkép benyomását nyújthatják.” Erről a sokszínű egységről kívánt képet adni, csupán néhány metszetet, felkeresvén Kraszna, Zilah, Zsibó, Szilágy-somlyó, Szilágycsehi, Kárásztelek és Sarmaság népét, iskoláit, üzemeit.
A múltnak történelmi patinája van. A zilahi kollégium, a Wesselényi-szobor, a régi kereskedő- és iparosházak, az a krasznai épület, amelyben valószínűleg Cserey Farkas hajdanvolt bibliothékája volt, a zsibói Wesselényi kúria, a szilágy-somlyói mondák Toldi Miklósról: a táj történelmi örökségének, egyszersmind az erdélyi ma-gyarság hagyományvilágának részei. „Messze ellátni ebből a tornácos toronyból a tovatűnt időkbe is – tűnődik Beke György a krasznai református temp-lom fatornácos tornyából szemlélve a vidéket –, mintha a századok köde itt nem volna olyan sűrű.” A riporter szűkre vont szeme ezen a ködön kívánt áthatolni, hogy pontosabban vethessen számot az elsüllyedt történelem örökségével, ápolni való hagyományával. A történelmi múltat, ez az író régi meggyőződése, ismerni és ápolni kell. De nem kevésbé kell ismerni a jelent és gondozni a jövőt – a történelmi táj jövőjét vizsgálják a riportok is. Beke György értett ahhoz, hogy szóra bírja az embereket, kifaggassa őket alkotó munkájuk, akár emésztő gondjaik és készülő terveik felől. Számtalan beszélgetést kezdeményezett és jegyzett fel, belőlük bontakoztatva ki a szilágysági ember köznapi életét. Krasznán egy fiatal gyermekorvossal beszélget a legifjabb generáció egészségéről, majd egy agrármérnökkel (unokaöcs-csével különben) a mezőgazdaság tennivalóiról, végül a párttitkárral a várossá növekvő község (valamikor város) életéről, gondjairól. Ugyanígy értett szót a zilahi líceum magyar és román tanáraival, a szilágycsehi könyvesbolt eladóival, a sarmasági lignitbánya munkásaival, vagy éppen Márton Gyulával, a kolozsvári egye-tem nyelvészprofesszorával, aki a Szilágyság magyar nyelvjárásával foglalkozott, Gratian C. Marcus nyugalmazott közgazdásszal, aki Szilágy megye története után nyomoz. Ezekből a beszélgetésekből világlik ki a táj és népe jövője: a krasznai kiskertek zöldségtermesztése, a mezőgazdasági szövetkezet állattenyésztési tervei, a zilahi üzemek fejlődése vagy sarmasági lignitbánya növekvő termelése, ezek formálják majd a táj változó arculatát, ezek alakítják népének életkörülményeit.

Természetesen a riporter a magyarság helyezte, gondjai, a román–magyar együttélés köznapi alakulása iránt is érdeklődött. Erre is Ady példája biztatta, éppen a Szilágyságban, e vegyes nemzetiségű vidéken, amely a partiumi magyarságnak mindig is történelmi otthona volt. „A Szilágyságot – olvassuk – nagy küzdelmek és nagy találkozások földjévé tette a történelem. Ady Endre erről a tájról vitte magával később beérő jakobinus hitét, hogy a magyar, román, szláv bánat – mindegyre egy bánat, közös sors.” Ezért bővítette ki Beke György kutató-nyomozó munkájának körét a magyar és a román nép történelmi és kulturális találkozásainak bemutatására. Eminescu és Alecsandri verseinek első magyar fordításával foglalkozik, Laurentiu Branról és Ion Badescuról ír, akik úttörői voltak a két nép kulturális közeledésének még a századfordulón. Simion Barnutiut idézi, aki a népek egyenlőségét hirdette az 1848-as forradalom idején: „A jog törvénye nyilvánvalóvá teszi, hogy minden embernek vagy népnek, mint az élőlényeknek mind, joguk van élni ezen a földön… és ez a jog nem illeti meg jobban az egyiket, mint a másikat, egyik népet inkább, mint a másik népet, hanem e tekintetben minden ember és minden nép egyenlő…” Ezt a történelmi üzenetet, a jogegyenlőség örök érvényű vallomását is a Szilágyság múltja sugallta, mindez azt a célt is szolgálta, hogy a kisebbségi ma-gyarok bátran támaszkodjanak a jogegyenlőségnek ezekre a hagyományaira. Országjáró útjai során e szép hagyományokat idézte és ébresztette Beke György, számára a tudósítás, a riport nemcsak kedvvel végzett munkát, hanem etikus felelősségvállalást is jelentett.
A szilágysági irodalmi riportsorozat egy nagyszabású írói vállalkozás igénybejelentése volt, Beke György szociográfiai-irodalmi riportjaiból lassanként az erdélyi magyar tájak teljes történelmi, társadalmi és kulturális képe bontakozott ki, olyan írói munka, amellyel csak Orbán Balázs klasszikus székelyföldi „leírása” vet-hető össze. A riportsorozat második kötete: a  Nyomjelző rokonság (1978) a Fehér megyei, a  Búvópatakok (1980) a beszterce-naszódi, a Boltívek teherbírása (1983) a máramarosi és szatmári, az Itt egymásra találnak az emberek (1984) a bihari vidék és az ott élő magyarság életét örökítette meg. Nem csak a magyar többségű vidéke-ket, a szórványokat is bemutatta, hiszen Erdélyben a múló évtizedek (vagy évszá-zadok) során olyan tájakon, például a Maros mentén is szórványhelyzetbe került a magyarság, ahol korábban többséget alkotott. Vonatkozik mindez a Beke György által bemutatott Alsó-Fehér megyei magyarságra is: ez a közösség szinte év-századok óta kisebbségi sorban él, és ezt a közösséget maga a történelem tanította meg arra, hogy miként óvja saját létét, miként ragaszkodjék történelmi és műve-lődési hagyományaihoz. Ennek a közösségi fennmaradásnak és nemzetiségi önvédelemnek a szolgálatában állott az a történelmi realizmus, amelyet Beke György is hirdetett. Jól tudta, hogy hiteles történelmi tudatot kell kialakítani, méghozzá abban a meggyőződésben, miszerint a nemzeti és történelmi identitás az emberi sza-badság – a személyes szabadság – nélkülözhetetlen feltétele. „Önfeladással – olvassuk – még egyetlen ember, egyetlen közösség sem valósíthatta meg önmagát. A sza-badság önmagunk egyéniségének kiteljesedése, miként teljesíthetnőnk ki azt, amiről önként lemondunk?” Ennek a kiteljesedésnek, egyéni és közösségi önmegvalósításnak legfontosabb műhelye az iskola. Ebből a felismerésből, mondhatnám, bizonyosságból ered Beke György elsőrendű érdeklődése a nemzetiségi iskoláztatás helyzete iránt. Nemcsak Enyeden, hanem Gyulafehérvárott, Csombordon, Toroc-kón, Péterfalván is az iskola dolgai kötötték le  érdeklődését. A jövő nemzedék ne-velői, a Bethlen Kollégium tudós tanárai vagy a kis falusi iskolák tanítói között érezte otthon magát. A történelmi lét alakulásában is az iskolák sorsát kísérte nyo-mon: az iskolákat tekintette a megmaradás legfontosabb zálogának és intéz-ményének.

A magyar iskolák sorsa mindig foglalkoztatta, nemegyszer kétségbe ejtette Beke Györgyöt, különösen a nyolcvanas évek második felében, midőn „átszerve-zésnek” feltüntetett hatalmi erőszakkal nem egy magyar iskolát szüntettek meg a ha-tóságok. Régi erdélyi skolák: barangolás térben és időben című könyvében (amely 1989-ben már csak Budapesten jelenhetett meg) ezeknek az iskoláknak a gazdag múltját és a veszélyeztetett jelenét mutatta be. A „térben és időben tett barangolás” nem csak személyes emlékeket idézett fel, áttekintést adott az erdélyi magyar oktatás – és iskolaügy történetéről is. Az író igen sok adalékkal bizonyította, hogy a 16. században Erdélyben széles körű magyar iskolahálózat működött, ezekből az iskolákból jöttek létre egy évszázad leforgása alatt a történelmi hírű magyar kollégiumok, mint amilyen a kolozsvári jezsuiták, majd piaristák gimnáziuma, a református és unitárius kollégium, a nagyenyedi Bethlen Kollégium, a marosvásárhelyi, a szászvárosi, a sepsiszentgyörgyi református vagy a csíkszeredai és székelyudvarhelyi katolikus közép-iskola. Beke elégikus szomorúsággal búcsúztatta el a megszűnt magyar közép-iskolákat, így a gyulafehérvári Majláth Főgimnáziumot vagy a szászvárosi Kun Kollégiumot: ezeknek az iskoláknak a végzete is mutatta az edélyi magyarság hatalmas történelmi veszteségeit. De nemcsak a nagy múltú skólákról adott képet, hanem például a kolozsvári Bolyai-egyetem alapításáról, eredményes munkájáról és felháborító megszüntetéséről is.
 Az iskolatörténeti (a veszteségeket is bemutató) összefoglalásnak is tekinthető beszámolót fájdalmas vallomás zárta le: „Árnyakkal barangoltam együtt, főként jó rektor urammal, Csere Jánossal Apácáról. Őt hívtam magammal, mint any-nyiszor tesszük, a házsongárdi temető jeltelen sírjából – valamelyik rég felhányt tömegsírból? –, mert szerettem volna összegezésre kérni. Búcsúbeszédre? Elsira-tására annak, hogy milyen álmokat dédelgetett valaha, az egész népre kiterjedő anyanyelvű oktatást, mik keltek életre eszményeiből, és mik vesztek el belőlük idők rendjén? Hogy mit is veszítettünk az iskoláinkkal, Jövőnket is? Hitünket? Önbecsü-lésünket? Nemzeti valónkat? Ahogy elém áll ködből szőtt alakja, nem a megadás búcsúját mondja. Nem illenék a természetéhez. Apáczai Csere Jánoshoz csak az illendő, hogy keressen egy újabb előadótermet a földbe omlott helyébe, ha abból is kiűzik, kopogtasson egy másik ajtón, életében is így tette, és ismételje mindegyre, örök és erős meggyőződéssel, három évszázad keserű történelmi tapasztalataival is: az iskolák fölöttébb szükséges voltát az egyéni boldogulásban és nemzeti megmaradásban és a mai erdélyi magyaroknál való barbár állapotok okait…”
Beke György erdélyi írópályája jó négy évtizeden át köznapi küzdelmek között haladt, munkabírása és kitartása imponáló volt: regények és szociográfiai munkák egymás után kerültek ki a keze alól. Mellettük számos román művet ültetett át magyarra, közöttük a romániai írószövetség elnökének, Zaharia Stancunak Sirató (1970) című regényét, Emil Garleanu meséit, Ion Brad, Dinu Sararu elbeszélő műveit, valamint Dinicu Gotescu Utazásaim leírása 1824–1826 (1978) című klasz-szikus útleírását, mindemellett két román aforizmagyűjteményt (A kő bölcsessége a keménység, 1967, Kagylók tengerzúgással, 1971) is közreadott.  Tolmács nélkül (1972), illetve ennek román változataként megjelent Fara interpret (1972) című interjúköteteivel a két kultúra ismerkedésében vállalt szolgálatot – mindezek ellenére, főként riporteri munkája miatt, amely az erdélyi magyarság önismeretét és önvédelmét kívánta erősíteni, a bukaresti hatóságok mindinkább ellenségesen figyelték tevékenységét. Életrajzírója, Somos Béla idézte fel Gheorghe Botarescu nyugalmazott alezredes feljelentő irományát, amely a belügyi hatóságok figyelmét kívánta felhívni az író megjelenés előtt álló és a feljelentés következtében még a nyomdában megsemmisített Könyv és társadalom című művére: „a felvetett kér-dések elég alapot nyújtanak ahhoz, hogy számot vethessünk, kivel és mivel is van dolgunk. Kérem tehát az illetékes szerveket, hogy vizsgálják ki és foganatosítsanak intézkedéseket nemcsak Beke ellen, hanem mindazok ellen is, akik negatív, retrog-rád, antimaterialista elméletekkel hozzájárultak, ilyen vagy olyan módon a kötet összeállításához.”

A román titkosszolgálat fokozódó figyelme, elkészült műveinek betiltása miatt fogyott el a levegő az író körül: 1984-ben közlési tilalommal sújtották, 1987-ben kényszernyugdíjba küldték. Művei ekkortájt már csak Magyarországon kerülhettek az olvasó elé – így jutott Beke György arra az elhatározásra, hogy családjával együtt Magyarországra költözik: 1989 karácsonya után, a romániai forradalom napjaiban érkezett Budapestre, az irodalmi élet régi barátként fogadta, természetesen megnyíltak előtte azok a lehetőségek, amelyeket a magyarországi rendszerváltozás idején létrejött új könyvkiadók kínáltak fel. Otthonra talált a magyarországi közéletben, tagja lett a Magyar Írószövetségnek, egy időben elnöke az akkor megalakult Erdélyi Szövetségnek, az ő szerkesztésében jelent meg a szövetség füzetsorozatának néhány kötete. Munkáját széles körű megbecsülés övezte, hetvenötödik születésnapja alkal-mából barátai adták közre A hűség vallomásai (2002) című ünnepi kötetet. Irodalmi és újságírói díjakat (József Attila-díjat, Táncsics-díjat, Bocs-kai-díjat) kapott.
Szépirodalmi és publicisztikai tevékenysége is megújult, a Budapesten töltött közel két évtized leforgása során több mint harminc munkája látott napvilágot, közöttük elbeszélő művek (Világos árnyékában, 1991, Egy elcsitíthatatlan magyar republikánus. Nagy György életregénye, 1998, Csángók gyóntatója, 1999, Csángó történet, az Istók Péter három napja című regény új változata, 2002, Ádvent a ka-szárnyában, 2003) személyes, egyszersmind publicisztikai hangvételű naplójegyzetek (A lándzsa hegye, 1993), publicisztikai válogatások (Magyar gondok Erdélyben, 1990, A nyitrai gróf feláldozása, 1995, Védekező anyanyelv, 1997, Gyulafehérvár árnyékában, 2002, Megrokkant élet, 2002), riportkönyvek (Hadi utak Erdélyben, 1994, Peremvidékek magyarsága, 1995, Négy nap dörgött az ágyú, 1999), történelmi tanulmányok (Atlantisz harangoz. A magyarság sorsa Erdélyben 1918–1992, 1993, Népek nagy romlása román uralom alatt, 1994, Magyar áfium, 1995, Iskolák szabad-ságharca, 1996, Kossuth-emigráció Bukarestben, 1998), irodalomtörténeti és kritikai írások (Makacs realizmus, 2003), interjúkötetek (Egyetlen út: az önrendelkezés, 1993, Véde-kező anyanyelv, 1997), filmforgatókönyvek (Erdély egymásra szakadt századai, 1990, Erdélyi harangok, 1992) és még egy sor kötet – valamennyi az erdélyi magyar-ság történelmi sorsával és jelenidejű tapasztalataival foglalkozott.
A magyarországi környezetben töltött közel két évtized megújuló munkakedvet és általános megbecsülést hozott Beke György számára, közben több alkalommal szülőföldjére is visszatért, érezhette az erdélyi magyarság szeretetét. Legna-gyobb írói vállalkozását is Budapesten hozta tető alá: a  Barangolások Erdélyben című riportsorozat nyolc kötetét (ennek befejezését 1984 után a bukaresti cenzúra megakadályozta), az új könyvsorozat némileg átdolgozva magába foglalta a korábban közreadott köteteket is. A sorozat részei a következők: Szigetlakók (1996), Boltívek teherbírása (1998), Az Értől a Kölesérig (2000), Bartók szülőföldjén (2002), Déva vára alatt (2003), Székelyföld I–III. (2004) és további két kötet várja kéziratban a kiadók érdeklődését. Ez a nyolckötetes könyvsorozat a jelen mögöttes terébe mindig odarajzolta a múltat is: erdélyi író talán nem is szólhatna úgy a kor-társ valóságról, hogy ne érintené a történelmet. A múlt örökségének az erdélyi ma-gyarság számára mindig időszerű tanulsága van, jelen feladatait a történelmi „iskolázottság” és az így szerzett politikai józanság segít megoldani. Beke szüntelenül az erdélyi történelem nyomaira bukkant, nagy történelmi egyéniségek – Bethlen Gábor, Apáczai, Kőrösi Csoma, Tótfalusi Kis Miklós – éltető példáját idézte fel, a viharos erdélyi történelem tanulságát fejtette ki. Ennek a jelenbe és múltba hatoló vizsgálatnak a fényében mutatta be az „erdélyi együttélés” haladó tradícióját is, s figyelmeztetett arra, hogy Erdély három népének – magyaroknak, románoknak és németeknek – közös erővel kell megoldaniuk a közös gondokat. Mindez bizonyos optimizmust sugallt, legalábbis addig, amíg az írónak nem kellett közvetlenül szembesülnie a bukaresti stratégia igazi szándékaival. A riporteri bizakodást az is megalapozta, hogy Beke Györgynek mindig sikerült „igaz emberekre” találnia, legyenek ezek magyarok vagy románok. Vekerdi László annak idején helyesen állapította meg a következőket: Beke György „barangolásaiban voltaképpen mindenütt a »minőséget« keresi; azt a minőségi többletet, ami szebbé, jobbá, értelmesebbé vagy legalább elviselhetővé teszi az életet. Az egyén életét a közösségében, a kicsiben  s a nagyban, mert ember csak ezekben a kapcsolatokban létezhet. S bizakodás és lemondás belőlük támadó dinamikájába csak a minőség lehelhet jövőt élesztő reményt.”