Fónod Zoltán: A magyar sors és a szülőföld hűségese…(3) – Duba Gyula szépprózai munkássága
„A sebezhetetlen múlton semmi sem változtathat, se
bosszú, se megbocsátás, se börtön, még csak a
feledés sem.” (Jorge Luis Borgest)
A hajdani parasztvilág eltűnésével együttjárt, hogy a háborús éveket követően reális veszéllyé vált, majd a hatalom gonosz módon végre is hajtotta a kitelepítés rémét, és vele a kollektív bűnhődés szégyenét. Pereszlényi Albert hazaszökdöséseiben Baranyából, s a csehországi német szerelme utáni vágyakozásaiban kétségtelenül benne van a negyvenes évek második felének drámai és sokszor tragikus helyzete is, melyet értelemmel, erkölcsi mértékkel mérni, felfogni szinte lehetetlen. Évszázadok együttélése során ennyire gonosz az ügyeletes politika (a zsidóüldözést leszámítva!) talán soha sem volt. Kétségtelen az is, hogy a tizenkilences forradalom, majd a harmincas években a spanyol forradalom katonáinak jóságos, ám kiábrándult alakját is megtalálhattuk egy-egy falu életében. Ezt a ki-ábrándulást sok minden motiválta, hisz a lakosságcserét követően gyakorlatilag álomképből vált valósággá az eszme, melyért az Atyák nemzedéke (a jobb jövő reményében!) harcba indult, hogy aztán a nyolcvanas évek végén végignézze a „nemesnek” hitt eszmék bukását itt Európában és a Szovjetunióban egyaránt. Az álomképek megvalósítása jobbára elmaradt, s arra is volt példa, hogy a hatalom gyakorlása során (az egykori harcostársak esetében!) a tragikus összeütközések sem voltak ismeretlenek.
Kétségtelenül ismerősek számunkra a politikai életnek ezek a szereplői, és ismerős számunkra Duba regényének környezete is. Megélt, sőt eszmeileg igazolt igazságok rajzolódnak ki a regény lapjain, tisztán, sematizmustól mentesen. A hiteles tanú vallomásának erejével és szépségével. Hiányt csupán abban érzek, hogy a Duba Gyula regényeiben ábrázolt falukép túlságosan középparaszti szemléletű. A középparaszt sérelmeivel, konfliktusaival születik az új világ, holott a falukép ennél jóval összetettebb. A valóság mélyrétegeiben ott voltak a szegények és a nincs-telenek, akik (ha sokszor bizonytalankodva is!), de a jobb sors reményében vállalták, nekiszegültek az újnak, az ismeretlennek. A falu átalakulása során is mennyi nélkülözéssel kellett megküzdeniük, míg odáig jutottak, hogy a szövetkezet földjein végzett munkáért (a munkaegységek után) fizetés is járjon. Ha mégis szinte mániákusan küszködtek helyzetükkel, benne volt ebben a küzdelemben a szegénysors keservéből kitörni akaró szándék, mely az ő verejtékük árán is remélte az emberi léptékű holnapot.
Sajnálom az alkoholistává váló Atya helyzetét. Nem az Atyát magát, hisz az elbizonytalanodás, a magány ugyancsak ott volt ezekben a forrongó években. In-kább annak a „hősnek” az alakját hiányolom, aki mellőzve, megalázva is folyama-tosságot jelenthetett volna a múlt és a jövő között. Annak ellenére is, hogy egykor az eszme iránti hűség kísérthette őket, a szegénység és a nyomor azonban ott volt mindennapjaikban.. A Nagybene Péterek mellett pedig ismerősek számunkra (ne-vezzük őket így) a Kiss Jánosok és a Fekete Pisták, akik a falu névtelenjei /nincstelenjei közül léptek elő s indultak neki a nagy ismeretlennek. Mennyi lelkesedéssel, hittel, igazsággal és féligazságokkal keresték ők is az emberibb jövőt. Évekre, évtizedekre volt szükség, hogy a jövő ködképeit társadalmi nézetben is a józanság és az okos mérlegelés váltsa fel. Nemcsak „felülről” jött a felismerés, hanem „alulról” is – a tapasztalatok és tények alapján – fogalmazódtak meg azok az igények, melyek a politikai és társadalmi cselekvést mássá, emberibbé, igazabbá kívánták formálni. Úgy hiszem, ezek a magatartásformák is hozzátartoztak a letűnt évtizedek új minőségének a formálódásához.
Megismerni önmagunkat, a közelmúlt egy-egy szeletét – ezt vállalta az Örvénylő idő (1982) című regény. A tények és indulatok szenzációja nélkül, méltó-ságteljes mesélőkedvvel, széles hömpölygéssel. A regény „főhőse” egy Garam menti kisfalu, Füzesnyék. 1947-ben indul a történet, a magyar üldözések idején, amikor a kitelepítés vagy a csehországi száműzetés naponta szedte áldozatait. Példájaként annak, hogy bár Európa népei megcsömörlöttek a háborútól, arra azonban nem volt „érkezésük”, hogy lefogják azok kezét, akik üldözöttekké teszik/ tehe-tik Kelet-Közép-Európa népeinek százezreit. Duba Gyula (tiszteletre méltó szenvedéllyel és népe iránti hűséggel!) úgy szegődött a korszak krónikásává és sod-ródik a történelmi események örvényléseibe, hogy maga sem hitte volna, egykor ő és a falu lakói lesznek (több mint három évtizeddel később!) a koronatanúi annak történelmi kornak, „mikor az ember úgy elaljasult”.
Feltehetően tudatos az a választása is, hogy a regénynek nincs főszereplője, s évtizedek múltán ő idézheti meg, az egész faluközösség képviseletében azt a kort, melynek jellemzésére talán a „jelzőrendszerünk” is kevés. Szimbolikus szerepe van annak is, hogy néhány arcél megrajzolása mellett a „spanyolos” forradalmárt és a gazdalét képviselőjét, Nagybene István emlékét örökíti meg a regény. És persze, a fiáét is, aki a gyötrelmes évek után tanító lesz, majd egyetemre kerül. A változások tényét jelzi, hogy a „jógazda” halálakor a fia már autóval érkezik a faluba. A köztiszteletnek örvendő gazda halála után a falu élete is megváltozik, céltalanná, üressé és megkeseredetté vált.
Duba Gyula kiváló írói bravúrral oldja meg azt a lehetőséget, hogy minden mozzanat fontos legyen a regényében, s higgadt, aprólékos ábrázolása történelemmé váljon a regény hasábjain. És persze azt is, hogy a krónikás szerepből egységes egész szülessen, s a mozaikképek „hív tanúként” az élet teljességét mutassák az olvasónak. Nem vitás, szűkül a tudatunk, zsugorodik ismereteink világa, szürkül, halványul előttünk történelmünk egy-egy fejezete is. Duba Gyula megjelenítő ereje ebben a regényében erőteljessé, kifejezővé vált. Előző kötetével, a szociográfia jellegű Ívnak a csukákkal szemben fegyelmezettebb, mértéktartóbb a regény, nem kísért a túlírtság veszélye vagy a kényelme sem. Igazi parasztregény, a vallomásos próza olyan alkotásai közé sorolódik, amilyeneket Sütő Andrástól, Galgóczi Erzsébettől vagy Gion Nándortól olvashattunk. Nem túlzás, ha azt mondjuk, Duba természetjárása, a paraszti élet és mentalitás egy-egy mozzanatának leírása (erdőjárás, a parasztember lószeretete stb.) megkapóan szép fejezetei a regénynek, s ezeket a hasonló jellegű egyetemes magyar próza legszebb megfogalmazásai közé sorolhatjuk.
Illyés Gyula tanítását, miszerint azért olvasunk regényt, „mert keveselljük ismerőseinket”, és már „ismerőseinket sem ismerjük igazán”, meg hát azért is, hogy megosszuk velük a sorsunkat. Nem vitás, érdemes megszívlelnünk Duba Gyula tanácsát, már csak azért is, mert benne önmagunkra ismerhetünk. Való igaz, és ezt Szeberényi Zoltán írja Duba munkásságáról: „születése, felnövekedése és eszmélése színterét idézik meg életrajzi vonatkozású regényei is. Az Ívnak a csukák (1977) és az Örvénylő idő (1982) minden korábbi művénél meggyőzőbben tanú-sítják, hogy Duba mindig önmagát, élete fordulatait, meghatározó élményeit dolgozza bele műveibe”.38
Újabb regényeiben (A macska fél az üvegtől, 1985, Álmodtak tengert, I., II. 1993, 1994, Sólyomvadászat, 1994) mintha oldódnának a „nagyrealizmus” bilin-csei s szerepet kapnak (akárcsak korábban a novelláiban) a lélektani szempontok is. Duba Gyula nem váltott „fazont”, a modern irodalom kihívásai ellenére megmaradt továbbra is a realista magyar próza érdemes és megbecsült írójának. Kritikái, tanulmányai, esszéi (Valóság és életérzés, 1972, Látni a célt, 1983, Európai magány, 1987, Az idő hangjai, 1998, Szerelmes földrajzom, 2004,) a széles látókörű, mindenre odafigyelő, higgadt elemző profilját mutatják. Szemléletével lehet is és kell is vitatkozni, hisz a modern próza és irodalom léptéke ma már másként viszonyul a valóság és irodalom kérdéseihez, értékeit kétségbe vonni azonban oktalan cselekedet lenne.
Igaza van Umberto Ecónak, amikor (a változásokat, megújulásokat vallatva!) azt írja: „A XIX. század második felében, a romantika parabolaívét lezáró szimbolizmusban tűnik fel először a nyitott mű tudatos poetikája.” Verlaine Költészet-tana e tekintetben nagyon is explicit: „Zenét minékünk, csak zenét (…) Legyen a vers egy meg nem álló/ lélek, mindig új vágyba szálló,/ mely új egekbe ugrik át / Egy jó kaland legyen dalom,/hajnalban, az ideges szélben/ mentákra üljön észrevétlen… / A többi csak irodalom.” (Kosztolányi Dezső fordítása) Nem vitás az sem, James Joyce életműve (az Ulysses, vagy a Finnegans Wake) a bizonysága annak, nem az ördögtől valók azok az olvasatok, melyekkel ezekben a művekben találkozunk. És persze az is, nem a vagy-vagyok lehetnek a „mozgásban lévő művek” egyetlen megoldásai. A „strukturális energiák játéka – írja Eco – akkor is megvan a műben (…), ha sokféle végalakot kaphat.”39
Duba Gyula megszenvedett műveiért, az alkotó munka hitelével, nehezével igazolt igazságait azonban értelmetlen lenne kétségbe vonni. Mert úgy realista ő, hogy műveit át- meg átjárja a prózairodalom megújításának a szándéka, még akkor is, ha cirkuszi mutatványokat nem produkál. Megállapodott, precízen kidolgozott regény-technikát alkalmaz, és ami ugyancsak fontos: eszköztárát megújítani, modernizálni képes. Ezt leginkább nagy sikerű kisregényével (Sólyomvadászat, 1994) és néhány újabb művével (akár Az élet lehajló ága című regényével!) is bizonyította.
Nem vitás, Duba Gyula Sólyomvadászat című kisregénye megírásához az államrendőrség ügynökei és besúgói listájának a közzétételére volt szükség. A Rudé krávo – Necenzurované noviny (Vörös Tehén – Cenzúrálatlan Újság) két száma tükröt tartott a társadalom elé, elsősorban a besúgók és az államrendőrség, és persze a hatalmi struktúrák vonatkozásában is. Amolyan társadalmi sztriptíz volt ez, (az egyik oldalon a politikai hatalom „vetkőz(tet)ése”), a másikon a véletlen vagy szándékos „balhék” miatti „kényszer” gyalázatos szerepének a leleplezése, az emberi gonoszság és gátlástalanság felháborító eseteinek a felmutatása. Sőt, az emberi méltóság tisztelete! „A Sólyomvadászat hőse három egymásra vetített – a novella műfaji jegyeit hordozó, megformálásuk írói eszközeiben egymástól különböző, éppen csak a hős személyes életútja időrendiségének véletlenszerű, lelkiéletéből eredő szeszélyes felbontásával összekapcsolódó – történetben meséli el életútját”—írta Dusza István a Kalligramban megjelent kritikájában.
Megítélése szerint „Duba Gyula új kisregényének vezérmotívumában lebi-lincselő feszültséget teremt a mikrokörnyezeti leírások szociografikus pontosságával. (…) Ugyanakkor az ember és a mesterséges környezetében megjelenő mada-rak lelki kapcsolatának hiteles ábrázolásában a lélektani alapozottságú horror legnemesebb eszközeit is felhasználja”. Dusza István azonban elszalasztott lehető-ségként említi, hogy a regény egésze szempontjából az író akaratlanul is lemondott az említett módszer alkalmazásáról. A megalkuvás eseteként említi azt is, ahogy kezeli az író Vazullus Lázár sorsát, s ezzel a „remekművet ígérő” kisregény lehető-ségeitől fosztja meg magát.40
Nem árulunk el titkot, ha töredelmesen bevalljuk, nem osztjuk a kritikus fenn-tartásait, mégha fenntartásai ellenére „fontos és értékes” alkotásként tekint is a kis-regényre. Megítélése szerint nem a magyar értelmiség küldetéstudatának a visszaigazolása, inkább a „könyörtelen leszámolásnak”, „minőségi csorbulásoknak” az ese-teivel állunk szemben, és a gondolati bizonytalanság sem kivétel. Dusza Istvánnal ellentétben a kisregény erényeit éppen abban látjuk, hogy „eseti balhékkal,” „fúrásokkal,” politikai „ellehetetlenítésekkel” van dolgunk. Az író visszafogott abban, hogy (a „delikvensekkel” szemben) a „vádat” partalanná tegye, vagy szimpatizáljon a politikai hatalom embertelen és gonosz „ügyködőivel”. Nem menti fel, persze azo-kat sem, akik úgy „ússzák” meg a balhét, hogy vállalják a „jelentgető” ember szere-pét. Ennyi emberi gyarlóság „felmutatásához” (legszívesebben: otrombaságot mondanék) elég a tények ereje. A regény tömörsége, mértéktartó stílusa a bizonysága annak, hogy az író mértéktartóan kezelte a „listát”, nem a „leleplezés” vagy a káröröm, hanem a higgadt, tárgyilagos szemlélet volt számára a fontos és meghatározó.
Őszinte örömünkre szolgált, hogy néhány évtized után, Halódó parasztvilág. (2001) címmel, megjelent a trilógia harmadik része. Nem lehet vitás, hogy a Haló-dó parasztvilág esetében, minden kétséget kizáróan az írói életmű betetőzéséről van szó. Annak a regényfolyamnak a „végállomása” ez a kötet, mely az Ívnak a csukákkal és az Örvénylő idő című műveivel indult, s majd negyedszázad múltán ért el a csúcsig. Ezek a nagyepikai művek a Nagybene család életén keresztül a változó, felbomló paraszti világot idézik elénk. Egy szlovákiai magyar falu történetét ismerhetjük meg, egy olyan korban, amikor kifordult sarkaiból a világ.
Füzesnyék drámájában (ez a regények színhelye) nemcsak a sorsvállalások neheze, könyörtelensége fogalmazódott meg, hanem a Nagybene Istvánok és Péterek drámája is. Nagybene Péter édesapja a falu első gazdája, a régi paraszti világ képviselője, aki a föld szeretetében nőtt fel és élt egy életen át. A történelem könyörtelenségei azonban megalázzák, a változások (háború, kitelepítés, kolhozosítás) megrendítik hitében, s az élet rendjében és értelmében egyaránt. Az Ívnak a csukák a háború utáni három esztendő krónikája, a folytatás, az Örvénylő idő három könyve két évtized történelmét tárja elénk. Szerkezetileg a kötet nemcsak laza, hanem egyes fejezeteiben „túlírt”, másutt elnagyolt. E hibái ellenére Szeberényi Zoltán „Duba legérettebb alkotásának” nevezte a kötetet. Kétségtelenül igaz, az író egy életforma pusztulásáról ír elégiát, mégpedig úgy, hogy minden szaván rajta a történelem kegyetlen és kiszámíthatatlan mozdulásainak a pecsétje. „A parasztvilágot egyszer vajúdni láttam, akkor is bennem vajúdott, s most, hogy halódni látom, bennem hal meg! (…) A füzesnyéki parasztvilág, amelynek törté-netét mondom, én magam vagyok. S én voltam, ha majd meghalok!” – írja a Halódó parasztvilág című regényében. Meghatóan szép képekkel, emlékekkel gondol édes-anyjára, aki a „megértő és együttérző szót kívánja” (és érdemli!), mert úgy érzi, „üzen számára a világ”, és „kiszabadítják börtönükből a magukra maradt lelkeket”.41
Az író hagyományos regényszerkezetben, esszészerű meditációk, emléke-zések formájában idézi meg a történelmet, benne az etnikai tisztogatás szomorú ese-teit is, itthon és az elüldözöttek vonatkozásában Magyarországon is. Feledhetetlenné, szinte mítosszá nemesedik regényében a múlt, melyet vérrel, verejtékkel építettek azok az ősök, akiknek közös volt a sorsuk és sokszor az akaratuk is. Dubának személyes ismerősei azok a regényhősök, akiket az örökkévalóság számára megalkotott. A regényben benne van a felcseperedő Nagybene Péter drámája is, a falusi létből kitörni akaró fiatal sorsa, másként akarása, az apa– fiú konfliktust azonban az író nem a politikai „giccs” kísértő eszközeivel oldja meg, hanem megértő tapintattal és megbecsüléssel az apa iránt. Egykori szerelme emlékének a fel-idézésével zárul a Halódó parasztvilág.
Ezt a vigasztalan és az apja számára – élete során – megválthatatlan paraszti sorsot idézi meg az író a Halódó parasztvilágban. A „konfliskált földek visszaszer-zésének” a szándékával indul a regény, a hivatalok packázásai mögött azonban újra kifeslik a múlt.
„A megszűnt és letűnt dolgok, az elveszett lehetőségek értéke megnőtt (…) Az idő folyamán odáig jutottunk, hogy már nem a vágyak, sem a szenvedélyek, de nem is az akarat késztet cselekvésre, hanem az emlékezés. Határozott és férfias tettek helyett különféle szánalmas pótcse-lekvésekre kényszerülünk. Hovatovább egyre többet idézzük a múltat, régi események emlékképei felett darvadozunk” – írja Duba a regény bevezetőjében.
A „végtelen forgószínpadon” úgy érzi a főhős, hogy eddigi látogatásai közül a mostani a legfontosabb. A földek tulajdonjogát kell igazolni, miközben úgy érzi magát, mint egy „kártyavárépítő… felépítem a pompás tornyot magamnak, s amikor készen áll, kihúzom a legalsó lapot…” Emelkedetten megkapóak ezek a történetek, ahogy „kiborul” az emlékek csilléje, múlt és jelen együttlélegzik, együtt követel magának helyet a Nap alatt. Sokszínű a falu és „tolakodóan” gazdagok az emlékek.
Nem látomások s nem is fantomképek ezek, hanem maga a valóság, a megélt és emlékeztető múlt. A „parasztvilág halódásának természeti és emberi törvényei” sorakoznak egymás után, egymás mellett, mert egyszeriben minden fontos lett. A füzesnyéki parasztvilág is… „Olyan ez, mint amikor egy óriási fa árnyékot vet a rekkenő nyárban, az árnyék nem létezik a fa nélkül, de a fa sem lehet meg árnyék nélkül”. A jelenség mögött óhatatlanul ott szerénykedik a valóság, a felismert és letagadhatatlan igazsággal: „Bennem halódik a parasztvilág, s velem hal meg.” (Aligha vélelen, hogy a regény címlapján Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége című művének a gondolatait olvashatjuk: „… mindezeket a helyzeteket ismertem és magam is átéltem… Regényem alakjai az én saját, meg nem valósult lehetőségeim… A regény nem az író vallomása; a regény azt vizsgálja, mi az emberi élet a csapdában, amellyé a világ vált.”
Olyan ez a mű, mintegy fejfa a temetőben, csak a felirat hiányzik róla (amelyet Móricz regényeiben megszoktunk) Fuit! – Volt!
Novelláiban is az ember lelki, erkölcsi és társadalmi konfliktusait tárja elénk. Az igazságot keresi, az emberi fogyatékosságok iránt megértő, de kíméletlenül pellengérre állító író, aki meghatározó élményeit egy még hamisítatlan faluközösségben szerezte, és csak felnőttként ismeri meg a felbomló parasztvilág helyzetét és a kiszolgálatott paraszti sorsot, melyen nem lehet javítani, csak menekülni lehet belőle. Hősei többnyire a faluról városba kerülő, paraszti sorból értelmiségivé váló, s e változások lelki komplexusaival és a társadalmi beilleszkedéssel küzdő, a sors szeszélyének kiszolgálatott fiatalok.
Megállapodott, precízen kidolgozott regénytechnikát alkalmaz, de eszköz-tárát megújítani, modernizálni képes. Tőzsér Árpád évekkel ezelőtt egy „generációs” antológia előszavában (Noék az Ararát tetején, 2000) így kedveskedett az ünnepelteknek: „Mihez kezdjen a vízözön után a régi gárdából való Noé? Egész életében a vízözönre készült, bárkát épített, s most fönn csücsül vele az Ararát tetején, s csak ő emlékszik, félnótás öreg, mi volt itt – egy óceán!”42
Nos, túl a történelem „özönvizein” meg a hordalékain, az aggastyánkor felé lopakodó Duba Gyula (is) (íróként és halandóként!) nemcsak azt tudja, milyen volt a világ az özönvíz előtt, hanem azt is, hogy ma már se bárka, se Ararát, (az egyiket ellopták, a másikat egy multikapitalista ipari park miatt elpanírozták), így nem marad más, mint számadás a múltról meg az engedelmes (manipulálható!) hit (remény, szeretet), a túlélés zsarnoki kényszerével…
Írásai, regényei többségében a személyesen megélt valóság jelenik meg. Példamutató hűséggel együtt él, együtt lélegzik a paraszti sorssal, eltéphetetlen szálak fűzik ehhez a világhoz, melyet családja több nemzedékre visszamenően megélt. Másfél évtizede egy beszélgetés során írói munkásságáról azt vallotta „…az írót mindig a közösség emeli a világ elé”. Lehet, hogy ma már pontosítaná a szöveget, abban azonban útmutató a vallomás, Duba Gyula úgy alkot, hogy mindig maga mögött érzi az „erdőt”. Azokat, akikkel közösek mindennapjai, sorsproblémáik mögött a sokarcú élet kihívásait látja vagy hallja, s akik ott vannak minden írói megnyilvánulásában: novelláiban, humoreszkjeiben, krokijaiban, paródiáiban, elbeszéléseiben, regényei-ben, sőt még a kritikáiban és a tanulmányaiban is. Nem lehet őt elkényeztetett írónak mondani, hisz a gátlástalan okvetetlenkedőkkel élete során nemegyszer találkozott. Sőt, találkozik ma is, amikor az alkotó, a cselekvő, a felelő és felelős írótól egyesek azt is elvárnák, hogy „hamut szórjon” a fejére alkotói módszere miatt, vagy azért, mert író és irodalomszervező lett még az „ígéret földje” előtt.
E csendes tiltakozás és dohogás ellenére is egyetértek Szegedi-Maszák Mihály megállapításával: „Olvasni annyit jelent, mint megtagadni a kánonokat, amelyeket elődeink alakítottak ki.” Évtizedekkel korábban Illyés Gyula ezt így fogalmazta meg: „Minden művészi és tudósi pálya voltaképpen az elődök rekordja fölött kezdődik.” Könnyű az „új sütetű bölcsekkel” kiegyezni, hiszen az értékteremtő kritikai gondol-kodás lényege, hogy az „egyszeri és megismételhetetlen” mű álma és vágya ott éljen minden alkotóban, aki a világ számára tud és akar is valamit mondani.
Nem túlzás, ha azt mondjuk, feledhetetlenné, szinte mítosszá nemesedik regényében a múlt, melyet vérrel, verejtékkel építettek azok az ősök, akiknek közös volt a sorsuk, és sokszor az akaratuk is.
„Bennem halódik a parasztvilág, s velem hal meg!” – mondja az író, mielőtt kiszállna a vonatból, hogy elnyelje őt a nagyváros, ahol él, s most már azt is tudja, többé nem engedi el. Duba Gyula új regénye, Az élet lehajló ága (2006) a „bölcs öregség” szomorú emlékeit idézi. Szégyen (2010) címmel jelent meg legújabb regénye (merthogy „regénynek” mondja magát!), melynek Morvai a hőse. Morvai (akinek nincs keresztneve!), az író alakmása, aki a Valaki kopogott az ablakon (1966) című elbeszélésben szerepelt először. Közel fél évszázada, hogy az író alteregójaként (engedelmes) végrehajtója az író elképzeléseinek, szándékainak. „Tisztázatlan jelenségként jön szembe velem az idő” – mondja az író, azzal a tudattal, hogy a „múlt képei elől nincs menekvés”. Sokszor, persze nem is lehet tudni, hogy mit szégyell az alakmás vagy maga az író. Igaz viszont, hogy az élmények sokszínűségével „sétálhatnak” végig fél évszázad eseményein, történésein. Egymás iránti hálával, hogy „kibírták” egymást, vagy a le/vagy elszámolással, hogy nem voltak tévedhetetlenek.
Korábban megjelent kötete, a Halódó parasztvilág (2001) a vigasztalan és az apja számára – élete során – megválthatatlan paraszti sorsot idézi meg. Aligha véletlen, hogy regénytrilógiáról van szó, minthogy a kötet az Ívnak a csukák és az Örvénylő idő folytatása, főhőse Nagybene Péter.
Olvasmányélményeire emlékezve, szinte út-ravalóként mondja a fiának: „… a legszebbek a régi, igaz történetek.” Egykori sze-relme emléke megidézésével zárul a kötet, megindítóan szép képekkel, melyek így utólag mondják el, hogy milyen volt, aki egykor – számára –„valaki” volt. „Füzesnyék ott van a Garam mentén, bár egyre távolodom tőle, az a régi élet bennem haldokol”– olvassuk a regény befejező gondolatait. Olyan ez a mű, mintegy fejfa a temetőben, figyelmeztet és emlékeztet. A múltra is, meg a számadás kényszerére, kötelességére… Sok hasznos és bölcs tanáccsal, gondolattal látnak el bennünket novellái, elbeszélései is. Jelentősebb novelláskötetei: Csillagtalan égen struccmadár (1963), Delfinek (1966), Ugrás a semmibe (1971), Angyal vagy madárijesztő? (1975), Kiárusítás délelőtt (1984).
Az élet lehajló ága (2006) című regénye is a múltat vallatja. Nemcsak a tragikum dominál a regényben, hanem a humoros, ironikus helyzetek is könnyebbé teszik az emlékezést és a múlttá szerényedő életet. Bori, a „kis rokon lány”, aki szemtelen, szabados fiatalságával Nabokov Lolitájára emlékeztet, tanítja meg a „bölcs öregséggel kínlódó” írót arra, hogy az évek múlásával mit veszített, ami már nem tér vissza. Következésképpen az is eszébe jut, hogy „az élet lehajló ágát olyan erő húzza a föld felé, amely nem a léttől, hanem csak az élete értelmétől fosztja meg az embert. Mindattól, ami hittel és elégedettséggel töltötte el.”43
Ezek a képek az író számára nyilvánvalóvá teszik a múlttal való leszámolást is. „Bennem halódik a parasztvilág, s velem hal meg!”– mondja az író, mielőtt ki-szállna a vonatból, hogy elnyelje őt a nagyváros, ahol él, s most már azt is tudja, többé nem engedi el. Duba Gyula új regénye, Az élet lehajló ága, a „bölcs öregség” szomorú emlékeit idézi. Mert ha már nincs „örökélet,” legalább a bölcsesség emlékeztessen arra, hogy élni szép, és élni érdemes! Duba Gyula sokarcú író, ám távolról sem elkényeztetett.Tudja és teszi a dolgát a múlttal és az emlékezet dolgában is. Roger Vaillandhoz hasonlóan ma is azt vallja, az az igazi regény, melynek hőseit az olvasó nem felejti el. Egy beszélgetésünk során Duba Gyula így vallott magáról: „Az én felfogásomban a regény arra való, hogy felmérje, megmutassa és költőivé emelje az emberi sorsot!”44 Feledhetetlenek humoreszkjei, melyeket indulása idején írt, s első regénye is, a Szabadesés, mely – szerinte – annyira oldott realista alkotás, hogy némi „jóindulattal” akár korai posztmodernnek is nevezhetnénk.
A példa kedvéért – egy kis túlzással – említhetném, hogy Duba Gyulát Garam menti szülőföldje két trilógia megírására késztette. A sor elején ott a kezdet: a Vajúdó parasztvilág regényes szociográfiája, 1974-ben. Ez lesz az ihletője meg a felnevelő táj, a faluélmény és a paraszti életforma az Ívnak a csukák (1977) című regényének, majd az Örvénylő idő (1982) című kötetének. A befejezésre azonban két évtizedet kellett várni. A Halódó parasztvilág (2001) lezárta az emlékezést. Az emlékfolyam másik (trilógiává nemesedő) ága az a családregény, melynek kezdőfejezetét ugyancsak a szülőföld élménye, emléke adta. Itt az Aszály (1989) című műve az emlékezés és egy új történelem kezdete. Ezt követte az Álmodtak tengert két kötete (I. köt., 1993; II. köt. 1995). A Halódó parasztvilág minden kétséget kizáróan (nem csak a trilógia, hanem) az írói életmű betetőzése is. A Téli áradás (2002) című műve, melyben a szerző napjainkig idézi meg a múltat. Pozsonyt, történelmi „városunkat” mutatja be. Mittelhauser bárótól és a „zöld álmok” dramaturgiájától, a szépasszonyo-kig meg a jó borokig, vagy a grúz konyakig, és Lizácskától a „facér” leányzókig és a kurtizánokig egybehangzóan bekalandozza a történelmet.
Ezek a nagyepikai regényei a Nagybene család életén keresztül a változó, felbomló paraszti világot idézik elénk, a szlovákiai magyar falu történetét dolgozzák fel, egy olyan korban, amikor kifordult sarkaiból a világ. Füzesnyék drámájában (ez a regények színhelye) nemcsak a sorsvállalások neheze, könyörtelensége fogalmazódott meg, hanem a Nagybene Istvánok és Péterek drámája is. Az Ívnak a csu-kák, a háború utáni három esztendő krónikája, a folytatás, az Örvénylő idő (1982), majd az Aszály (1989) két évtized történelmét tárja elénk.
Az emlékek felidézése talán a feledés szomorúságát akarják elfedni. Egykori szerelme emléke megidézésével zárul a kötet, megindítóan szép képekkel, melyek így utólag mondják el, hogy milyen volt, aki egykor – számára – „valaki” volt. Ezek a képek teszik nyilvánvalóvá az író számára a múlttal való leszámolást is. „Bennem halódik a parasztvilág, s velem hal meg!”– mondja az író, mielőtt ki-szállna a vonatból, hogy elnyelje őt a nagyváros, ahol él, s most már azt is tudta, többé nem engedi el.
Kortársként és sorstársként figyelem és élem Duba Gyula pályájának ala-kulását, irodalomszervező tevékenységét, melyet (1968–1983 között) az Irodalmi Szemle főszerkesztőjeként, majd (1990-ig) a Madách Kiadó irodalmi vezetőjeként végzett. Megcsodáltam és irigyeltem azt a nyugalmat, higgadt mértéktartást, mely-lyel a konfliktusokat (a sajátjait is) kezelni tudta. A halmozódó sértegetések idején, (a rendszerváltozás éveiben!) mindössze annyira ragadtatta el magát, hogy az angol lordok nyugalmával kijelentette: „eljön haragunk tavasza!” Hogy aztán a tavaszok mások lettek, ezt ma már reklamálni is felesleges… Való igaz, „Az íróval … a huszadik században nagyon gyakran játszik az idő. Az íróval játszik az idő, és az idő igazságot tesz…” Ez a bölcsesség vigasztaló lehet, főleg ha az igazságot tevő Idő vagy Sors méltányos, jóságos és mosolygó is tud lenni…
Talán mondanom sem kell, hogy könyvtárnyi Duba Gyula műveinek a száma. A Halódó parasztvilág minden kétséget kizáróan az írói életmű betetőzése is. Annak a regényfolyamnak, mely az Ívnak a csukák és az Örvénylő idő című műveivel indult. A Halódó parasztvilágban egy életforma pusztulásáról ír elégiát, mégpedig úgy, hogy minden szaván rajta a történelem kegyetlen kiszámíthatatlan mozdulásainak a pecsétje.
Az író hagyományos regényszerkezetben, esszészerű meditációk, emléke-zések formájában idézi meg a történelmet, benne az etnikai tisztogatás szomorú ese-teit is, itthon és az elüldözöttek számára Magyarországon. Feledhetetlenné, szinte mítosszá nemesedik regényében a múlt, melyet vérrel, verejtékkel építettek azok az ősök, akiknek közös volt a sorsuk és sokszor az akaratuk is.
„A legtöbb író, a Victor Hugo vagy Jókai Mór típusú nagy mesélőket leszá-mítva, önmagából csinál irodalmat, saját sorsa, élettapasztalatai, illetve családja, közvetlen környezete ismeret- és tapasztalatanyagából meríti írásai építőköveit, tér- és időviszonyait. Duba Gyula alkotóműhelyének is ez az írói attitűd az egyik legfőbb jellemzője” – ezekkel a sorokkal indítja Szeberényi Zoltán gondolatait Duba Gyula Aszály (1989) című kötetéről, a rendszerváltozást követően, a Nap hasábjain. A Vajúdó parasztvilág sikere után minden oka és joga megvolt erre. Persze, nemcsak a siker, hanem az írói alkat és gyakorlat is természetesnek vette, hogy álmait, vágyait, érzéseit, gondolatait alkotó munkája természetes részének tekintse, s úgy élje meg a történelmet, hogy álmait s vágyait is megörökítse. Nem hiúság ez, hanem alkat kérdése. „A korszerű író igyekszik önmaga világképét adni írásaiban, s hogy hiteles legyen, olyan dolgokról ír, amelyeket bizalmasan ismer. A modern prózának jellemzője a közvetett vagy közvetlen autobiografikus jelenlét, bizonyos szerzői szubjektivitás, mely természetesen az objektivitás igényével lép fel.”45 Új mozzanatnak számít, hogy a regényben nem a vallomás, hanem az élmények sokrétűségére, az élményanyag feltárására helyezi a hangsúlyt. Az írói képzelet, környezet, szemlélet és gondolkodásmód is erőteljesen szerephez jut, a személyes élmény ereje és hatása is meghatározóvá válik.
Duba regénye hiteles sorsokat vonulat fel, „az illusztratív figurák tömegében nem egy plasztikusan megrajzolt alakot, s alulról szemlélt történelmi tablót kapunk egy faluközösség sorsának alakulásáról, élete kereteiről és tárgyi valóságáról, történelme torokszorító fordulatairól”. Az emlékező és emlékeztető szándék Duba Gyula jól bevált módszere, alkotóprogramjának része (…) „Ennek a realizmusnak a legfőbb tendenciája felidézni a »részletek« aprólékos ábrázolásával az »egész« realizmusának, intenzív totalitásának az illúzióját.” Duba az Aszályban is hasznosan alkalmazza (a sajátos írói eszközein kívül) „a magáévá lényegített hemingway-i módszert, amely a külső körülmények részletes, sugalmazó leírásával képes érzé-keltetni az emberi lélek legmélyén zajló történéseket, az érzelmeket.”46 A Gál csa-lád története (Kisgál, Gál a regény szereplői, a falu neve: Atagyarmata stb.) újsze-rűen hatottak. Gál (illetve Kisgál) sorsán, gondolkozásmódján keresztül a második világháború előtti, alatti és utáni lassan bomló hagyományos paraszti világba tekinthettünk be. Az önazonosság elvesztésének a folyamata tárult elénk, és Gál Boldizsár alakjában a megszemélyesített „árulás” esetével találkozhattunk, azzal az „üzenettel”, hogy a közösségsértő helyzetek nemcsak a letűnt korszakokban létez-tek, hanem napjainkban is megismétlődhetnek.
Az Aszály a regény formai megoldásaival (idősíkok váltogatása, meditációk stb.) és más egyenetlenségeivel, túlírtságaival az újítási szándék ellenére minőségi kockázatot is jelenthet. Az új alkotói korszak szándéka ellenére – megítélésünk szerint! – a regény minőségileg az Örvénylő idő vagy A macska fél az üvegtől mögött marad. Az élet lehajló ága (2006) című új regénye „a bölcs öregség szo-morú, fájó, s egyben az érzékeket elzsongító elégiája” – olvassuk a felvezető szövegben. Egy szerelem emléke megidézésével zárul. „Egy világ” van benne, meg-indítóan szép képekkel, melyek így utólag mondják el, hogy milyen volt, aki egykor – számára – „valaki” volt. Ezek a képek teszik nyilvánvalóvá az író számára a múlttal való leszámolást is.
Szereplői olvasmányélmények, világirodalmi vonzatok, a nagyváros kínlódó, gyötrődő galambjai meg az öregedő férj és feleség, amolyan rokonok is. És Bori a „kis rokon lány”, akit kedves közvetlenséggel és megértő szeretettel és kíváncsi-sággal fogad az író. „Bori megtanított rá, hogy az évek múlásával mit veszítettem el, mi tűnt el az idővel, ami már nem tér vissza”.47
Bori, a kislány szabados nosztalgiájával, parttalanul könnyed, kedves és szer-telen szemtelenségeivel Nabokov híres-hírhedt Lolitájára emlékezteti az írót. „Az idősödő férfi és a gyereklány furcsa szerelmét értelmezhetetlennek találja”, „ellentmondásos, irreális magatartásmodellje elfogadhatatlan az író számára”, ahogy fenn-tartással kezeli a „korosodó élvhajhász,” Humbert Humbert ravasz minősítését is, aki „talajvesztett kiskurvaként” kezeli a lányt. Ne hallgassuk el azt sem, annyi szín, mindennapi történet, kedves közvetlenség, ösztönös reflexek, az élet kicsi és nagy dolgaira odafigyelő és mosolyra késztető „válogatott” mindennapi történettel lepte meg olvasóit az író, mellyel a „rangos” mű erényeit gazdagította.
Szégyen (2010) címmel egy kisregénnyel gyarapodott az író műveinek a száma. Meg hát az olvasóit is meglephette a jubiláns író. Legújabb kötete Morvait, az író alakmását, az „alteregót” hozta emberközelbe. „A Kafka-hősnek vezetékneve, Morvainak keresztneve nincs”– írja Tőzsér Árpád a kötet felvezető szövegében. „Feltűnően sok a közös vonás bennük, de a szerző megpróbálja minél távolabbra tartani magától Morvai sorsát, hogy jobban lássa. Ezt az elidegenedést szolgálja a per Morvai formula. (…) „Morvai tudatfolyamai – írja Tőzsér Árpád. – számvetés saját magával, a csaknem százéves emberi és félszáz éves írói (jelen)létével.” Duba Gyulának a „szégyen” minősítésekor az jutott az eszébe, hogy „… számos év után, talán egy pillanatnyi képzettársítás nyomán, felidéződött benne az egykori találko-zás emléke, szégyent érzett és szánalmas jellemnek gondolta magát.” Vagy az, hogy alteregóját „csintalan városi bakfis várja, hogy ő megjátssza a nagymenőt, de Morvai tapasztalatlan vidéki tahó, keveset beszél, darabos, nincs szava, még kevésbé svádája, nem ért az udvarláshoz…” és az is: „…örök elégedetlenkedő az író. S ek-kor Morvaiban felmerült a kérdés: szégyenérzetének forrása is ez a kudarcélménye lehet?!”
Talán „botsánandó” bűnnek számít, ha messze / távoli véleményt említek az „őskorból”, amikor „kitalálták” Morvait. Koncsol László „őskort” vallató tanulmá-nyában Dubával és a Morvai-jelenséggel foglalkozott. „Duba műfaja a novella. Lehetne regény is, de egyetlen nagyepikai méretű cselekedete, a Szabadesés lénye-gében novellafűzér, egyetlen központi alak fonalán. (…) Morvai nem hős, sem a Szabadesés, sem a novellák Morvaija.(…) Morvai tetteinek súlya nem a cselekvés tartalmából, hanem annak puszta tényéből ered.(…) Kosztolányi egyedekről fest írói portrét, Duba három-négy típust variál. Érdemes volna odafigyelni, hogy mi fűzi a Duba-novellákat Joyce Dublini embereihez, egyáltalán ahhoz a prózához, amelyet egyfelől Joyce és Proust, másfelől az új regény határol körül. Hemingway-t Duba egy tipikusan hamingwayi novellaforma átvételével is vállalja.”48
Idézhetném Fülep Lajos gondolatmenetét is, miszerint „A modern regény akkor is »történelmi«, ha a máról szól.” Vagy Henry Jamest, aki szerint „Minden regény legfőbb érdeme… a részletek igazsága, a valószerűség levegője…, amellyel az író megteremtette az élet illúzióját.” Németh László szerint „Két dolog teszi a jó regényírót: a hűség, amellyel az élethez tapad, s a hűtlenség, amellyel az élet fölé ke-rekedik.” A látszatokban rejlő „igazság” megértését Proust többlépcsős folyamatnak tekinti, „mivel a valóságnak az a velejárója, hogy láthatatlan, amíg valami körülmény le nem hántja róla a burkot” – írja Az eltűnt idő nyomában című művében.
Domokos Mátyás szerint „nem puszta szemfényvesztésről van szó, hanem egy mélyebb és szomorúbb összefüggésről: az irodalmat a valóságos élettel összekapcsoló vezeték végletes eldugulásáról”. Nyilván, az „információs forradalom” és hű szolgái „bűneiről” van szó, minthogy „a valóság” kicserélődött egy „virtuális valósággal.”49
Ebből a „valóságból” Duba esetében akár válogatni is lehetne, közel negyven ugyanis a műveinek száma. Az új kötetek is (jobbára) azt példázzák, Duba Gyula sokarcú író, ám távolról sem elkényeztetett író. Egy beszélgetésünk során Duba Gyula így vallott magáról: „A jó mű a maga méretein belül és adottságai keretében mindig teljesség. (…) Megállíthatatlan időfolyamban élünk, változó események formálnak, belénk épülnek. Végül is »mi magunk« leszünk a történelem”.50 A példák szerint Duba Gyula sok műfajú író. Első regénye, a Szabadesés, – szerinte – annyira oldott realista alkotás, hogy némi „jóindulattal” akár korai posztmodennek is nézhetnénk.
Erről a történelemről meg a teremtésről jut eszembe, ha valakiről, úgy Duba Gyuláról elmondhatjuk, hogy a „Mi dolgunk a világon?” igazsága vezeti. És mun-kál benne Tamási Áron meggyőződése is, miszerint az embernek egyetlen szülő-földje van és sok kötelessége. Duba Gyula a magyar sors és a szülőföld hűségese, makacs krónikása, ezért sok a kötelessége. A szülőföldről, élményekről meg az útnak indító eszmékről szól a sokak által főműveként emlegetett Vajúdó parasztvilág. A faluról városba kerülő, paraszti származású fiatalok jelentik (az ötvenes, hatvanas években különösen) a magyar értelmiség legjavát és meghatározó erejét. Élmé-nyeiket is onnan hozták, így teljességgel érthető, hogy tollforgatóink világlátása a faluvégekkel kezdődött és a meghatározó élményekkel folytatódik.
Még a szerelmi kapcsolatok is innen kezdődnek, s hőseik is „kétlelkű emberek”, akiket a falu elengedett, a város pedig még nem fogadott be. Otthontalanok, idegenek, nosztalgiájuk arra jó, hogy hiányérzetüket legyőzzék, és az új élet küz-delmeit vállalják. Nemzedékváltás és életformaváltás egyaránt próbára teszi tűrő-képességüket, előbb-utóbb azonban megtanulják, hogy sem a sültgalambvárás, sem a kisebbrendűségi érzés pátyolgatása nem út és nem is lehet a végső cél, sem a küzdelem eleje. A magyar parasztság életének nagy átalakulásáról szól a többször is említett Vajúdó parasztvilág című szociográfiai műve, mely páratlan módon az önéletrajzi regények és a hiteles társadalomrajz igényével szerkesztődött. Duba Gyula kiváló érzékkel és tapasztalattal tudja megjeleníteni a parasztvilág jellemzőit és – ahogy Görömbei András írja – „könyvében is élőbb, elevenebb a múltnak a képe, mint a jelenhez közeledő korszakoké”.51
Az emlékfolyam másik (trilógiává nemesedő) ága az a családregény, melynek kezdőfejezetét ugyancsak a szülőföld élménye adta. Ez esetben az Aszály (1989) az emlékezés és egy új történelem kezdete. Ezt követi az Álmodtak tengert két kötete (I. 1993; II. 1994) és a Téli áradás (2002), melyben a szerző napjainkig kíséri figyelemmel szülőföldje történetét. A Halódó parasztvilág minden kétséget kizáróan az írói életmű betetőzése is. Annak a regényfolyamnak a zárókötete, amely az Ívnak a csukák és az Örvénylő idő című kötetekkel indult. Ezek a nagyepikai alkotások a Nagybene család életének bemutatásával idézik elénk a változó, felbomló paraszti világot, a szlovákiai magyar falu történetét egy olyan korban, amikor kifordult sarkából a világ. Egykori szerelme emlékének megidézésével zárul a kötet megindítóan szép képekkel, melyek így utólag mondják el, milyen volt… aki egykor – számára – „valaki” volt.
Említsük meg azt is, Duba Gyula más műfajokban is termékeny volt. Agydaganat, avagy Káderezés a (zseb)Parnasszuson (2000) címmel humoreszkjei és paródiái jelentek meg.
Levél az elnöknek címmel (1997-ben) publicisztikai jellegű írásai, Valami elmúlt (Erni gyermekkora) című kötetében (2008) regényes önéletrajzát adták ki. Bevallása szerint Móricz Zsigmond műve (Életem regénye), valamint Oravecz Imre (Ondrok gödre) volt a követendő példa. Életének első évtizedét (a 30-as évektől) vette célba, helyenként azonban korábbi vagy későbbi korszakok eseményei is „bekéredzkedtek”. Ulysses Ontario tartományban (2009) című kötetében esszéi jelentek meg, tájról, hazáról, nemzetről meg egy kanadai kiruccanásról.
Úgy gondolom, a „Modernnek lenni mindenestül!” sem vesztette el idősze-rűségét, függetlenül attól, hogy először a francia óriás, Rimbaud, majd magyar „használatra” Ady Endre fogalmazta meg ezt az igényt. A „kánonok” hűségeseivel szemben így könnyű helyzetben vagyunk: a jó és a rossz művek között kell választanunk. Következésképpen az irodalmat is csak az igénytelen, rossz művektől és az illetéktelen beavatkozásoktól kell féltenünk és megvédenünk. Ilyen értelemben akár mához szóló üzenetnek is érezhetjük Illyés Gyula (egykori) aggodalmát: „Korfordulóban vagyunk, sok a zavar, sok a remény. És elég kevés a jó szem, a tiszta hang: az író.” Mert nekik: „Csak alkotni kell tudniok. Műveket teremteni.” Duba Gyula egyik regényében, az Aszály mottójában, az argentin J. L. Borgest idézte:„A sebezhetetlen múlton semmi sem változtathat, se bosszú, se megbocsátás, se börtön, még csak a feledés sem”. Lehet, hogy ma már – különösen a fiatalabb nemzedék – „mesz-sziről” hallja trilógiáinak az üzeneteit, mégsem lehet a benne foglaltakat meg nem történtté tenni.
Úgy vagyunk velük, mint Debussy, a kiváló francia zeneszerző Az elsüllyedt katedrális című feledhetetlen alkotásával, mely a tengerbe merült, és (az elfeledett) katedrálisból a környék lakói időnként hallani vélik a tenger árjába temetett harangok zúgását. Így harangozzanak számunkra sokáig Duba Gyula művei is az idő és a fele-dés ködén és a tovatűnő idő árján. És legyen hosszú, emlékezetes ez a „harangszó”…
JEGYZETEK
38 Szeberényi Zoltán: Magyar irodalom Szlovákiában (1945–1999), I. köt. 250. o.
39 Dusza István: Vágóhídon a Vörös Tehén (Duba Gyula: Sólyomvadászat). Kalligram,
1995. 10. sz. 135. o.
40 Uo. 136. o.
41.Szeberényi Zoltán: Duba Gyula. Po., 1997. 98. o.; Duba Gyula: Halódó parasztvilág.
Po., 2001. 174., 232. o.
42 Koncsol László: A tér és az idő konfliktusai Duba Gyula szépprózájában. In Válogatott
kritikai dolgozatok. Po., 1995. 207.
43 Duba Gyula: Az élet lehajló ága. Po., 2006. 404. o.
44 Fónod Zoltán: „A regény arra való, hogy megmutassa és költőivé emelje az emberi
sorsot… In Önarcképek. Po., 2004. 105. o.
45. Szeberényi Zoltán: Egy alkotóműhely változásai. Nap, 1990. szept. 28. 34. o.
46 Koncsol László: A tér és az idő konfliktusai Duba Gyula szépprózájában. In: Uő.:Válo-
gatott kritikai dolgozatok. Po., 207. 214. o.
47 Duba Gyula: Az élet lehajló ága. Po., 2006.
48 Duba Gyula: Szégyen. Po., 2010. Tőzsér Árpád felvezető szövege (hátsó borítólap).
49 Koncsol László: i.m. 207. 214. o.
50 Domokos Mátyás: Társadalmi regényből történelmi regény. Kortárs, 1999. 10. szám,
60–62. o.
51 Fónod Zoltán: A regény arra való… In Önarcképek, 98. 99. o.
52 Görömbei András: Duba Gyula. In A csehszlovákiai magyar irodalom 1945–1980. Bp.
1982. 296. o.