Gál Sándor Feljegyzések elmenőben (2009)

II
Április 15., szerda. Új, százoldalas füzetben folytatom ma a naplóírást. Valamikor 1963-ban kezdtem e feljegyzésfolyamot, amelyet kisebb-nagyobb megszakításokkal mindmáig folytatok. Mégpedig azért, mert akkor régen, még az ántivilágban rájöttem arra, hogy amit nem írok le, azt eltemeti, s visszahozhatatlanul, az idő hordaléka.  A napló írása közben soha nem vezérelt a leírtak majdani publikálásának szándéka, inkább az íratta le velem a megtörténteket, hogy ha valamikor valamire szükségem lesz – lehet – ezekben a füzetekben megtaláljam, és azok föleleveníthetőek legyenek. Tény, hogy e feljegyzések nélkül sok írásom dokumentumrésze nem készülhetett volna el azokkal a hitelelemekkel megerősítve, amelyek ma bennük megtalálhatók. Azonban, hogy most, ma, miért folytatom a naplóírást, arra már nehezebben tudnék találni elfogadható magyarázatot. Feltehetően, ha nem folytatnám, esténként hiányoznának az eltelt nappal való szembenézések, vagy annak a meg-nyugvásnak az illúziója, hogy ez a nap sem múlt el üresen az életemből.
Ha így lenne, az jó lenne!
Április 16., szerda. Az áprilisi nyár előbbre hozott minden kinti tennivalót, így itt az íróasztal mellett napközben alig történik valami. Ma például semmi se történt, s valószínű, hogy a holnapról se jegyezhetek majd fel többet. De ez egyáltalán nem jelent gondot. Ami kimarad – kimarad.  Azonban azt ide körmölöm, hogy ma egy kicsit beleolvastam Gyulai Pál 1911-ben megjelent Bírálatok című kötetébe, amelyet annak idején az MTA adott ki, s bizony mondom, izgalmas olvasnivalókat találtam benne. Például Kossuth-tal vitázva a  pragmatica sanctióról – Deák védelmében, tegyem hozzá –, vagy a magyar humor korabeli (1861) állapotáról – Kukliné prédikációi kapcsán. Azt gondolom, vannak olyan felfedezni való értékeink, amelyeket az idő pora belepett, de amelyeket ma is használni lehet, lehetne. Csak hát ma kit érdekelnek, miként vélekedett Gyulai a pragmatica sanctióról, s a magyar irodalomban megjelenő humorról…? Azt hiszem, Gyulai tudása és érvelésének tiszta, világos rendszere, nemkülönben nyelve, ma is követhető példa lehetne. Pedig a Bírálatok megjelenése óta közel száz év telt el. Azt hiszem, nem árt felidézni, mit írt róla Ady Endre:  
    „Mert romlott, üszkös a mi magyar lelkünk,
    Vitéz kis úr, Gyulai Pál úr,
    Kicsi valódnál benned többet leltünk
    S nincs ütésed, mit meg nem érdemeltünk.”
    Április 17., péntek. Délelőtt Kassa, orvosi vizsgálatok. Az EKG rendben van. A többit hétfőn tudjuk meg. Hazaérvén babot, kétféle kukoricát – csemege, pattogatni való –, hónapos retket és az uborkát vetettem el, mivel a meteorológusok esőt ígértek, ami késő délután meg is érkezett, s esik most is.
Egy versbe is bele fogtam, s a javát le is írtam, a címe – egyelőre: A mindenség forrása.
    Április 18., szombat. Végigültem a Csemadok területi konferenciáját, s valamikor délután keveredtem haza. Később – mert a tegnapi eső után a kert alsó felén a talaj egy kicsit megszikkadt – hozzáláttam a krumpliültetéshez. A fenti, árnyékosabb részt csak holnap tudjuk beültetni, ha nem jön rá újabb csapadék. A krumpliültetéshez azt is hozzá kell tennem, hogy kicsit megbetegített, s most is ég az új gyomrom, vagy amit annak nevezek. Különben egyre rosszabbá válik minden, s minden tekintetben. Kivéve a tavaszt, az tündököl virágba borultan, s egyáltalán nem látszik rajta az emberi világra nehezedő nyomor és kilátástalanság.
    Április 19., vasárnap. Hosszú vasárnap volt. Ez a legtöbb, amit elmondhatok róla. Nyomorultul érzetem magam egyvégtében. S holnap megint a kórház, kivizsgálások és egyéb értelmetlen tortúrák.
    Április 20., hétfő. Azt hiszem, nincs nagyobb kihívás a magamfajta íróember számára, mint egy tiszta, üres irkalap. Hogy egy ilyen ártatlan papíros hogy válhat idegeket bizsergető provokációvá, az bizonyára magyarázható valamivel, ennek ellenére én megfejthetetlen titoknak találom. S azt hiszem, ez így  rendjén is van, hiszen ha nem így volna, például most sem írnám ezt az estéli jegyzetet a hajnalban elindult időről, s annak idáig való útjáról. De: az időnek van egyáltalán útja?! Mind-egy. Fogadjuk el, hogy van. Ám ha most nem folytatom az írást, akkor „az idő” útja megszakad. Így aztán – folytatásként – az lehet a töprengés tárgya, hogy a „tiszta irkalap” és az „idő útja” miként függ össze egymással. Hogy egyáltalán van-e a kettő között összefüggés? A kérdésre – kérdésekre – most csupán egyetlen vála-szom van: Majdnem teleírtam az előbb még üres irkalapot, s így mindannak oka, amit eddig idekörmöltem – az eredendő ok ?! – megszűnt, s ezért nincs mit, s miért folytatnom. Az üres papírlap kihívása így és itt ér véget.
Ma, most és itt!
Április 21., kedd. Esténként mostanában Veres Péter Számadását olvasom. Valamikor a nyolcvanas évek közepén egyszer már belefogtam, de nem jutottam el a végéig. Hogy miért, arra már nem emlékszem. Hanem olvasás közben többször is visszaidéztem egyetlen találkozásomat Veres Péterrel. A hatvanas évek derekán járt tájainkon – Pozsonyban és Stószon is egyebek mellett –, mégpedig Czine Mihály kíséretében. (Utánanéztem: 1965 októberére esett a látogatás.) Emlékszem, Duna-szerdahelyen is volt egy találkozó – zömmel magyar szakos tanárok voltak a meghívottak, s mi néhányan, akkori író-szerkesztő süvölvények. De jelen volt Dobos László és Szabó Rezső is. Az előbbi az Irodalmi Szemle főszerkesztőjeként, az utóbbi a Csemadok KB főtitkáraként. A találkozón Veres Péter és Czine Mihály tartottak előadást, s néhány tanár is megszólalt. Akkor és ott hangzott el az egyik tanár szájából az „ÜTTYE KŐ”, ami azóta is e találkozás szinonimájává vált bennem.
Másodjára, emlékszem – a komoly kérdésekről most nem szólva –, hogy a  Duna Kávéházban Cselényi a poharából a konyakot nagy izgalmában és igyekezetében Péter bácsi csizmájába öntötte… A hangulat emelkedettségét később az tette teljessé, hogy a város főutcáján Czine Mihály Dobost és Szabó Rezsőt derekuknál fogva fölemelte, s akárha körhinta lenne, megforgatta őket maga körül, derűs köny-nyedséggel.
Néhány nappal később Stószon Veres Péter az Évek során című kötetét így dedikálta Fábrynak: „Fábry Zoltánnak barátsággal és szeretettel, és azzal, hogy íme, ezen a kicsi Kárpátföldön jó harminc esztendőnek kellett eltelnie, amíg személyesen is megismerhettük egymást. Veres Péter, Kassa – Stósz, 1965. okt. 26.”
A Számadás olvasása közben többször megelevenedtek előttem az előbb megidézett és további jelenetek Veres Péter egyetlen (?) csehszlovákiai látogatásával kapcsolatban, s arra gondoltam, hogy nem volna haszontalan leírni a többi ilyen találkozás és látogatás emlékeit-élményeit sem. (Például amikor Bori Imrééket és másokat fuvaroztam Pozsonyban a roncs-škodámmal).
Talán ha emlékező írásaimmal eljutok a pozsonyi tíz év összefoglalásáig, oda ezeket az eseményeket-találkozásokat is valahogy beilleszthetem.
Egyébként ma ismét orvosnál voltam, és pokolian elfáradtam.
    Április 22., szerda. Reggel Kassa, szemorvos. A betűsor alján lévő jeleket már nem látom jól. Egyéb probléma most nem mutatkozott. Még május 7-én lesz újabb vizsgálat.
Kő András megküldte a húsvéti Magyar Nemzetet, a költészetnapi összeállítással. A Forrásból pedig verskorrektúra jött, a jövő héten majd visszaküldöm Ve-resegyházról.
Délután óta igen rosszul érzem magam, ég a „gyomrom”, keserű váladék marja a torkomat, és nem tudom az ellene való védekezést. Hosszú éjszaka elé nézek!
Április 24., péntek. Egy kicsit kipihentem a hétfői, keddi, szerdai kórház- és „orvosjárást”, de mert holnap reggel indulunk Veresegyházra, Satyának főztem, más egyébre nem futotta.
Megérkezett az áprilisi Irodalmi Szemle, a 2006-os Naplóm következő – feb-ruári – fragmentumával és sok hibával. De ezt már kezdem megszokni, bár elég nehéz megélni az értelmetlenné darabolt, összefüggéstelen szövegtorzulások tömegeit. Hiányzik a lapból a szerkesztői és a nyelvi fegyelem és figyelem. Persze, tudom, hogy a mai számítógépes technokrata világban már alig ügyelnek minderre. S főleg, hogy nincs ember erre a feladatra – nincs rá sem státus, sem pénz.  Ez a fő baj!
Egyébként a holnapi utazás a műtétem utáni első olyan nagy próba lesz, aminek a kimenetelét igencsak várom – hogy képes leszek-e, hogy képes vagyok-e közel három órán át autót vezetni a sztrádán. Holnap majd kiderül…
Április 25., szombat. Tavaly szeptember óta a legnagyobb fizikai teljesítményt vittem végbe. Buzitáról egészen Veresegyházig vezettem az autót, nagyobb gondok nélkül. Azt hiszem, ez volt az eddigi legfontosabb erőpróbám, amióta kioperálták a rákos gyomromat. A lényeg az, és annyi, hogy újra képes vagyok több órán át olyan összpontosításra, amely a korábbi teljesítőképességemhez hasonlatos, ha még nem is egyenlő azzal. Mindezt most Veresegyházon írom, mert egy hétig itt leszünk Endre és Dénes látására…
    Április 26., vasárnap.  Évike könyvespolcán Vladimír Mináč Összefüggések című kötetét találtam (Tőzsér Árpi fordította). A maguk idejében Mináč írásai „események” voltak a szlovák irodalomban és a közéletben egyaránt. Mert – az akkori körülmények között – „nem kímélt” senkit és semmit. De ehhez azt is hozzá kell tennem – és gyorsan –, hogy ő többet engedhetett meg magának, mint akármelyik kortársa. Így szókimondása – történelem és irodalom dolgában – lényegében az akkori  hatalom jóváhagyásával, vagy legalábbis elnézésével, esetleg támogatásával válhatott valóra. (Egy időben, úgy emlékszem, Mináč  tagja volt az SZLKP KB Elnökségének, ami komoly politikai pozíciót jelentett.) Mostanra azonban ezek a mára már történelmi „engedmények” nemigen érdekesek, ellenben az biztos, hogy Vladimír Mináč kora szlovák irodalmának és közéletének egyik legeredetibb írója-publicistája volt. Sok állítása megkérdőjelezhető ugyan, sőt, sok mindenben nem volt igaza, és azóta sok minden megszürkült vagy leegyszerűsödött, azonban néhány érve és felismerése – történelmi tények ezek – ma is megszívlelendő, annak ellenére, hogy minket, magyarokat, nem szeretett valami nagyon. Vitái, haragvásai valamiféle tisztázni való szándékot is jeleztek, s ezt személyesen is tapasztalhattam, amikor egy alkalommal Budmericén közel egy hónapon át több alkalommal is beszélhettem vele különböző kérdésekről. Talán ezzel kapcsolatban is felelevenítem majd – a pozsonyi évek kapcsán – pár emlékemet. Ugyanakkor az is fontosnak tűnik, hogy a többi, ott megismert szlovák íróval való találkozásokat is megörökítsem (Štefan Žáry, Andrej Plávka, Óndra Lysohorský, a lah költő és mások).
Szóval az Összefüggések ilyen „összefüggéseket” is ide idéztek elém – föl-adatként holnapra, holnaputánra.
    Április 27., hétfő. Valahogy nem érzem magamat otthon a saját bőrömben. Igyekszem ugyan összeszedni magamat, de nem sikerül. Tele vagyok furcsa bizony-talansággal, ami rám telepedett, mint hajnali síkságra a köd. Nem látom a fényt, a napébredést, nem érzem a mozgás ritmusát és szépségét sem magamban, sem magamon kívül. Mintha már nem is élnék. Igen! A feleslegesség-tudat telepedett rám. És hideg van! S mintha ebben a hidegben valami elveszett volna, valami, amit pedig nem tudok megnevezni.
Félelmetes a megnevezhetetlen!
    Általa megszakad minden összefüggés.
    S nem csupán bennem, hanem a természetben is. Ami világos volt, elveszíti fényét – létre jön a tudat félhomálya!
Hát itt tartanék ma, holott nem ide igyekeztem, nem ez volt a szándék és a cél. S még jó, hogy a papír nem tud visszaszólni…
    Túl ezen: napfény és április végi szél – a böjt szele!
Április 28., kedd. Tegnap egész délelőtt Neubauer Pál Jóslat c. regényét olvastam. Azóta, hogy a nyolcvanas évek elején a Madách Kiadó megjelentette – s akkor el is olvastam –, szóval azóta csak elvétve találkoztam vele, elsősorban Évánk révén, aki a két világháború közötti csehszlovákiai magyar regényirodalomból írta doktori disszertációját. Az biztos – ma már holtbiztos – számomra, hogy Neubauer két regénye jelenti az akkori idők hazai csúcsát. S milyen fiatalon írta meg ezeket a remek regényeket! S mint Évusunk kiderítette, a regény(-ek) szereplői szinte valahányan valós személyek voltak. Szédületes írói teljesítmény ilyen közelről és ilyen biztonsággal leírni egy kor legnagyobb – forradalmi – mozgását, mint ahogy ezt tette Neubauer a Mi közöm hozzá?-ban. A hegedűművészként – illetve zenei íróként – sem utolsó Neubauer sorsa ezzel szemben döbbenetes. Csehország megszállása után Budapestre menekült, később Takáts Gyula rejtegette a Balatonnál, s ahogy a háború véget ért, elindult – betegen és gyalog – Budapest felé, de tüdőgyulladásába belehalt Fonyódon 1945. május 4-én. Ott is temették el, feltehetően álnéven.
      Székesfehérváron már több alkalommal felvetettem, hogy meg kéne keresni a sírját, s méltón megjelölni. Ha ebből a rák utáni apokalipszisből valamelyest helyre jövök, az idén elmegyek a fehérvári találkozóra, elsősorban azért, hogy Neubauer sírját fölkeressem, s felhívjam a figyelmet a fonyódi temetőben nyugvó regény-íróra. Persze, előbb Bobori Zolival is meg kéne ezt beszélni, hogy a találkozót előkészíthessük.
Április 24., szerda. Lassan elfogynak a fecskék is. Az április végi levegőben alig látni egyet-egyet ezekből az elegáns, frakkos ragadozókból. Holott még tavaly is sűrűn röpködtek vadászterületük felett. De – ahogy a hírekből kitűnt –, tavaly, őszi vonulásuk idején a hirtelen jött fagy ezreket ölt meg közülük. Afrikából való viszszaútjukon pedig – ez közismert – Európa déli országaiban vadásznak rájuk. Csoda-e, ha e szép és hasznos ragadozók – a legfőbb szúnyogpusztítók – lassan kifogynak ebből a nagyon elromlott világból?!  
       A fecskegyászon túl a veresegyházi napok lassan fogynak. Talán mert nem érzem jól magam, hogy gondjaim vannak az evéssel-ivással. Az éjszaka is epét hánytam, mint hónapokkal ezelőtt. Ugyan mikorra konszolidálódik a belső szerkezet?! Egyáltalán: lehetséges-e egy ilyen radikális beavatkozás után a szervezet megújulása, egy új egyensúly megteremtése biológiailag, fiziológiailag? Nem tudom. De azt látom, hogy magamat ismétlem folyamatosan az írásban, ami nem valami fényes teljesítmény, csak hát ez, vagy: ezek – tények, napjaim tényei, s így kikerülhetetlenek. És ha valamit leírok belőlük, talán egy kevéske könnyebbséget hoz számomra.
Április 30., csütörtök. Sok igazság van abban, hogy ha süt a nap, az emberben megéled a derű és a remény. Valamikor Németh Lászlótól olvastam egy jó mondatot erről, s most, hogy április utolsó napján már délelőtt napozni lehetett, s napoztam is, a derű és a remény érzete éledt meg bennem. Közben söröztem is egy keveset, ami nyilvánvaló, hogy némileg hozzájárult a délelőtti napozás hangulatához, emelkedettebb megéléséhez. Akár lassú felépülésem előremozdulásának a jele is lehetne az így kirajzolódó kép.
Május 1., péntek. Csodálatos örvösgalambpár nászrepülésében gyönyörködtem a májusi napsütésben. Szeretem ezeket a szép madarakat, s szeretek rájuk vadászni is. Nagyon éberek, óvatosak, s bizony elég nehezen lehet közülük egyet-egyet puskavégre kapni. De megéri rájuk pazarolni az időt, mert a vadászat élményén és szépségén túl, remek a húsuk is! Az örvösgalamb-leves pedig egészen különleges csemege, főleg, ha friss, kertből való, otthoni zöldséggel készíthetem.
       Különben tegnap óta ismét gondjaim vannak. Valamit elrontottam itt Évuséknál étel és ital tekintetében. Ma reggel óta kemény diétára fogtam magamat, mert holnap délelőtt legalább 200 kilométert kell vezetnem Veresegyháztól Buzitáig – vagyis hazáig. Milyen furcsa leírni azt, hogy „hazáig”, mert a hazáig korábban mindig Búcsot jelentette, ám a mai realitás, hogy az az otthon – a búcsi – már csak amolyan illúzió. Van, még sincsen – betemette az idő és a távolságok.
Május 3., vasárnap. Délelőtt babot ültettem, mert sikerült vennem igazi „nemes” tarkababot. Kapáltam is egy keveset, főleg a szél által megtépázott paprikákat próbáltam megtámogatni, hogy egy kicsit magukhoz térjenek. Este pedig öntöztem, mert megint a sivatagosodás veszélye fenyeget. Egy ilyen „anyák napi” májusi vasárnapra ennyi elég is lehet. Igaz, azt még majdnem kifelejtettem, hogy kora reggel a napot permetezéssel kezdtem, a szélcsend miatt, meg hogy a keletkező betegségeket megelőzzem. Egyébként cseresznye és meggy szépen mutatkozik, kisorolt a sárgarépa és a hónapos retek, megéledt néhány saláta- és karalábépalánta, s a bab is kikelt, meg az uborka, amelyet jó tíz nappal ezelőtt ültettem. Csak a krumpli lustálkodik – nincs elég nedvesség és meleg számára a földben.
       Más, és aggodalomra is okot adó fejlemény, hogy nagyon rosszul megy az írás, időnként elakad a toll, nem akarnak egymáshoz igazodni a betűk. De ezt már korábban is tapasztaltam, s azt is, hogy semmit sem tehetek ellene. Azt hiszem, ez is együtt jár az öregséggel, és a leépülés lassú (?) folyamatának a része. Megélni, nyomon követni s leírni meddig lesz erőm? A kérdés meddő és egyben értelmetlen is – nincs rá válasz. Nincs szükség a válaszra!
Május 4., hétfő. Folytattam a kerti munkát, mert a kerti munka ideje a május. A még tar részeket lepermeteztem totális gyomirtóval, hogy kíméljem a kapát. Meg persze, magamat is. Délután babot, palántákat és hagymát tettem a földbe. Közben – pihenésként – Radnóti Naplóját olvastam. Azt hiszem, Radnóti se szerette valami nagyon Babitsot. Németh Lászlóval szemben is voltak fönntartásai, valami Tanú-beli írás okán, s úgy találta, hogy Németh vélekedése olyan, amilyen, mert „valaki” nem volt „mélymagyar”. Szóval, megint egy adalék a folyamatos perpatvarkodáshoz. (Radnótinak is – akárcsak Babitsnak Adyval szemben – „hányingere” támadt.)
A munkaszolgálatos részek azonban megdöbbentőek. Egyszer régen, amikor még Szencen laktam, az Eclogákból irodalmi színpadi összeállítást készítettem-rendeztem. A komáromi Jókai Napokon aztán ez az összeállításom-rendezésem a „legjobb összeállítás díját” nyerte el. Uramisten, milyen régen volt az már! Talán 1967-ben vagy 68-ban… Pontosan már nem is emlékszem rá. De megtörtént, s jó fölidézni és emlékezni rá.
(Folytatjuk