Tőzsér Árpád / Rezeda Kázmérról, Goriot apóról és a fotel-létről
Szeberényi Zoltánnak tisztelettel és szeretettel
A nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Karának magyar nyelvi és irodalmi tanszéke dicséretes módon ünnepi albummal kíván tisztelegni egykori tanára, a 2010-ben nyolcvanéves Szeberényi Zoltán előtt.
A szerkesztők, mint Szeberényi tanár úr volt kollégáját és barátját, engem is felkértek a könyvben való részvételre, de az vesse rám az első követ, aki az ilyen felkérésekre nem úgy reagál, ahogy, eléggé el nem ítélhető módon, én reagáltam a nyitraiakéra: talán egy régebbi írásom is megfelel a célnak, gondoltam reménykedve. S borzasztó nagy volt a csalódásom, mikor kiderült, hogy nincs olyan „régebbi írásom”, amelyben Szeberényi Zoltán, a köztiszteletnek örvendő Tanár Úr és jeles irodalomtörténész lenne a főszereplő.
Kerestem, kutattam az emlékezetemben, régi könyveimben, az Irodalmi Szemle korábbi számaiban (határozottan emlékeztem rá, hogy a kilencvenes évek elején-közepén, mikor a lapot főszerkesztettem, Szeberényiről is készítettem valami portréfélét, vagy köszöntőt?, ezt már nem tudom pontosan), mi több, bevontam a keresésbe magát az érintettet, Zoli barátomat is, aki szintén úgy emlékezett, hogy „igen, mikor Rákos Péter fia meghalt, akkoriban jelent meg a Szemlében az írásod rólam”, de ő sem találta meg a keresett dolgozatot.
Mi lehet az oka, hogy mindketten úgy tudtuk: valamikor már irodalmilag is „kitaláltam” (Parti Nagy Lajos kifejezése) Szeberényi Zoltán jellegzetes, robusztus-korpulens alakját, megpróbáltam megformálni e felvidéki magyar par excellence paedagogosz és két lábon járó humanizmus képét az olvasóközönség számára?
Nem tudom, csak sejtem, hogy az ok maga Szeberényi Zoltán. Mert vannak emberek, akik annyira jellegzetes figurák, tetteikben, mozdulataikban, beszédmódjukban, műveikben annyira emlékezetes személyiségek, hogy akkor is regényalakoknak látjuk őket, ha senki nem írta meg őket.
Ilyen ember Szeberényi Zoltán is.
Mikor 1971 novemberének elején a nyitrai buszpályaudvaron a pozsonyi autóbuszról leszálltam (hogy öt éven keresztül aztán, Nyitrára menet, Nyitráról jövet még nagyon sokszor leszálljak róla és felszálljak rá), új munkahelyem, a nyitrai tanárképző „kar” magyar nyelvi és irodalmi tanszékének két mosolygó oktatója, Szeberényi Zoltán és Kovács László fogadott. (A talányos nevű Pedagogická fakultá-ról azóta sem tudom, hogy melyik egyetemnek volt a kara. Vagy talán a név-adók nem is tudták, hogy a fakultás önálló, egyetem nélküli léte abszurdum?!)
Nyitráról addig meglehetősen homályos és hiányos (főleg) irodalomtörténeti ismereteim voltak, leginkább a szlovák nosztalgikus versike muzsikált a fülemben („Nitra, milá Nitra, kedy si ty kvitla”), s valami arról, hogy Czuczor Gergelynek, Dugonics Andrásnak és a barokk püspöknek, Lépes Bálintnak is köze volt a városhoz, s végül hogy itt találták meg a 15. század első feléből való, később Jókai-kódexnek elnevezett első ismert magyar nyelvű könyvet. Ahhoz képest, hogy régi magyar irodalmat vagyok tanítandó, ez bizony nem sok, jegyeztem meg új kollégáim előtt a pályaudvar restijében, forralt bort szopogatva (csatakos, hűvös őszi nap volt), mire a joviális Szeberényi: „belejössz majd, mint kiskutya az ugatásba”, s arra a megjegyzésemre pedig, hogy nő vajon nincs a tanszéken, hogy csupa férfi fogad, a mindig harsány kedvű Kovács Laci válasza az volt, hogy „mi már csak ilyen kanszék vagyunk”.
S ezzel Szeberényi tanszékvezető tanár úr (egyébként a kezdet kezdetén ő hívott meg a tanszékre tanítani) és Kovács László adjunktus barátom leütötték életem nyitrai futamának az alaphangjait: addigi harminchat esztendőm alatt összesen sem mosolyogtam-nevettem annyit, mint a Nyitrán eltöltött öt évem alatt, ennek a két embernek a társaságában. Elsősorban a szójátéksziporkáiknak köszönhetően. De ők tanítani is úgy tanítottak (Szeberényi szlovákiai magyar irodalomtörténetet és gyermekirodalmat, Kovács Laci leíró nyelvtant), hogy nap mint nap megélték a tantárgyukat. Azon derültek például nyilvánosan, előadásaikon, hogy szlovákiai magyar irodalom pedig minden ellenkező híresztelés ellenére is van, de a szlovákiai magyar író nem a sajátos esztétikumáról, hanem a –nák-ozásáról ismerszik meg (írnék helyett azt mondja: írnák, egyes szám első személy helyett rendre többes szám harmadik személyt mond, akaratlanul), de Szeberényi Zoli híres volt a képzavar-gyűjteményéről is, jaj volt annak a hallgatónak, akit ő, képzavaros beszéde vagy írásai miatt kipécézett magának, az egy életre megtanulta, hogy mi az a katakrézis, a saját bőrén-kárán. (Kedvence a Közbelépett a sors keze volt, de ezt mindig egy konkrét személyhez, névhez kötve mondta el. Ma is emlékszem a személy nevére, de hadd fedje jótékony homály.)
Addig még nemigen találkoztam vezető beosztású emberrel, aki olyan köny-nyed sprezzatúrával (vidor természetes tudással), s egyben nagyvonalúsággal viselte a tisztségét, mint Szeberényi tanszékvezető tanár úr. Súly volt minden gesztusában, mozdulatában, mondandójában, mert mindegyiknek tettfedezete volt, de ő maga mentes volt minden nagyképűségtől, hatalmi allűrtől. Egyszóval Szeberényi mint tanszékvezető a husáki „csisztkák” második évében, mikor már minden vezető pozícióban a szürke középszer merev, lélektelen pártkatonái ültek, üdítő kivétel volt. (S kivétel volt olyan értelemben is, hogy tudása miatt Pártból törölt, tehát gyanús személyként is meghagyták, pontosabban akkor már visszatették a funkciójába, de ezt most hagyjuk, hisz nem kádervéleményt írok.)
Röviden: Szeberényi Zoli tanárként és irodalomtörténészként jelenség volt. Egyszerre volt tudós és bohém, egy időben volt az irodalom és a társadalom dolgaihoz mindig hozzáértéssel, felelősséggel és elkötelezettséggel hozzászóló homo publicus, s szinte költő módjára mély, belső életet élő ember. (Erről az utóbbi Szeberényiről a Zobor-oldal, a Sólyom-domb borpincéi, s a Bugánka és a Hýbalhoz nevű borozók tudnának sokat mesélni. Hányszor ültünk egyikben vagy a másikban, és sírtuk tele a poharunkat népdalokkal, magyar nótákkal, teljesületlen szerelmekkel, ködös sérelmekkel, konkrét haragokkal! – Miközben Révész Berci kollégánk közelünkben, saját borpincéjében írta a legendás, Luca székeként készülő disszertációs munkáját Czuczor Gergelyről. De erről majd máskor!) Mikor a normalizációs, elsivárosodó Pozsonynak, s az irodalomban minden szabad gondolatot, képzelőerőt elszürkíteni, megölni törekvő új-régi kommunista „sötétségkorszaknak”, s önkéntes író-feljelentgetőinek búcsút mondtam, s mély fogadalmat tettem, hogy az irodalom, s nevezetesen a „szlovákiai magyar irodalom” kifejezést többet számra sem veszem, úgy mentem Nyitrára (eredeti terveim szerint leíró nyelvtant tanítani, de aztán mégis a régi magyar irodalomnál kötöttem ki), mint ahogy Ovidius mehetett Tomiba: elkeseredéssel, lemondással. S milyen kedves meglepetés, lélekfelszabadító öröm volt számomra, hogy én „Tomiban” vidám és életerős embereket találtam, hogy a meghívóm és mentorom, akit én afféle jóságos Goriot-nak képzeltem, tulajdonképpen legalább annyira Krúdy-figura volt, mint amennyire balzaci korpulencia.
S most, íme, ennek a Goriot apóból és Rezeda Kázmérból gyúrt Szeberényi Zoltánnak nyolcvanadik születésnapját ünnepeljük!
Jó tíz éve, mikor engem is kezdett fenyegetni a nyugdíj réme, a naplómban, Szeberényi apósa, egy anno naphosszat vénséges foteljében üldögélő idős ember emléke kapcsán, azt jegyeztem föl, hogy „rémíszt a fotel-lét”. Most úgy érzem, nekünk, mai időseknek már fotel sem jut. Akkor régen, mikor még Szeberényi ipa élt, a fotel többé-kevésbé státusz volt: az idős embert megbecsülték, esetenként meghallgatták a véleményét, az autóbuszban, villamosban felálltak előtte, helyet adtak neki, otthon külön karosszéke volt. Ma ilyen értelemben már nincs öreg ember. Ma az időskor mint státusz már nem létezik. (S nem létezik persze a fiatalság státusza sem, az ötvenéves ember huszonévesként viselkedik, a nagymamák miniszoknyát hordanak, a korok összecsúsznak, a korhatárok elmosódnak.) Az idős ember vagy munkaképes, és akkor állnia kell a versenyt a fiatalokkal, vagy nem munkaképes, és akkor senki, nulla, nem létezik.
Szeberényi Zoltán ilyen vonatkozásban is kivétel. Ő, erőit józanul felmérve, már régen visszavonult, nem akar fiatalnak látszani, nem tölt be, aggastyánként is, igazgatói, főszerkesztői állásokat, sem kurátori vagy egyéb tanácsadói pozíciókat. Ő úgy öregedett meg, mint a régi idők idős emberei: tisztességgel, méltósággal.
Nyolcvanadik születésnapján (illetve hát az albuma megjelenése alkalmából) kívánok neki kényelmes karosszéket, s a kényelmes karosszékből derűs szemlélődést. (Renan értelmében, aki szerint a szemlélődés, a megértés révén is részt lehet venni a dolgok végtelen termékenységében.)
És ünnepi asztalára teszem, ha nem is a keresett (és meg nem talált, mert talán nem is létező) egykori tisztelgő írásomat, de legalább az egyéb munkáimból azokat a kivágott részeket, amelyek az ő személyét, munkásságát érintik, illetik.
Ecce!
* * *
Érzékek csőcseléke. Naplójegyzetek 1998-ból (Alföld, 2010/2.):
„Valamikor régen, még Nyitrán, gyakran meglátogattam Szeberényiéket (Sz. Zoltán irodalomtörténész, akkor a nyitrai tanárképző tanszékvezető tanára volt). Én még nőtlen voltam, Zoli, a gyerekei és a felesége volt számomra a »család«. Ahogy benyitottam hozzájuk, az első, akit megláttam, a »nagyapó« volt. Egy vénséges vén-ember (Zoli feleségének, Juditnak az apja) egy vénséges vén fotelban. Mindig ugyanabban, s mindig ugyanúgy. Kedélyesen, boldogan, hogy van fotelja. Üldögélek most én is egy hasonló fotelban. Cseppet sem kedélyesen, cseppet sem boldogan. Bele akarok őrülni még a gondolatba is, hogy két-három év múlva elküldenek nyugdíjba, s ebben a fotelban fogom leélni a maradék életemet. 2001-ben esedékes a »fotel-lét«. Már most úgy érzem benne magamat, mint egy villamos-székben.”
* * *
Részlet a Noék az Ararát tetején című, az akkori hetvenéveseinket köszöntő
kiadványból. Madách-Posonium, 2000:
„Kedves hetvenéves barátaim, kedves Dobos László, Duba Gyula, Fónod Zoltán, Szeberényi Zoltán és Török Elemér…, emlékeztek-e még 1958-ra, a Fiatal szlovákiai magyar költők antológiájára, a »nyolcak« debut-jére? (Akkor a »fiatal író« cím szinte többet jelentett, mint maga az »író« státusz, az »öreg író« megnevezéssel szemben például mindenképpen magasabb sarzsit képviselt.) Egészen addig (a dolgok rendje-módja szerint) titeket is »fiatal íróknak« tituláltak (hiszen még 58-ban is mindössze huszonnyolc évesek voltatok), de a nálatok alig öt-hét évvel fiatalabb »nyolcak« honfoglalása után egyszeriben ti lettetek a középnemzedék. Sőt, mivel a szlovákiai magyar irodalomnak akkoriban valóságos »öregjei« (az 1938-as év és a második világháború földrengései következtében) nemigen voltak, mi (mert mi, mai hatvankét-hatvanöt éves, ősz falurosszák voltunk azok a bizonyos »nyolcak«), szóval mi, a kor »dühöngő ifjai« titeket neveztünk ki öregeknek. Azaz a radikalizmusunk következtében nektek az akkori gyakorlathoz viszonyítva elképesztően rövid irodalmi »fiatalság« jutott osztályrészül. S ti elnéző és komoly nagyvonalúsággal viseltétek a korai időn kívülre taszítottságotokat, feltehetően gyermeteg erőfitogtatásnak tartva a mi fiatalságmániánkat.
S most, negyven-egynéhány év elteltével, mikor fizikailag is beértetek a »tisztes kor« általunk számotokra már rég megelőlegezett státusába, elismeréssel adózom (s talán tehetem ezt az egykori »dühöngők« teljes nemzedéke nevében) az akkori hűvös méltóságotoknak: nektek volt igazatok. Az írónak, az igazi irodalmi értéknek nincs kora. S mindez a konkrét irodalmi művek nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy az Egy szál ingben gazdagon rétegzett, archaizáló nyelve, bibliás-kálvinista gyökerű menekülésmítosza, az Örvénylő idő komor költőiségű, monumentális paraszteposza, a Kőtábláink igényes és becsületes publicisztikája, irodalomtörténeti szintéziskísérletei, a Visszhang és reflexió megbízható esztétikai ízlése, higgadt irodalomtörténeti pozitivizmusa, s a Bodrogköz ticcéinek pirosan izzó tájköltészete ma, az időszámításunk 2000. esztendejében is kortalannak tűnik. (Azoknak, akik nem ismerik a felsorolt műveket: természetesen a jubilánsok chef ďoeuvre-jei ezek! Provenienciájukat a köszöntött szerzők fentebbi betűrendje szerint lehet azonosítani.)”
* * *
A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–2004. Madách-Posonium, 2004: „Szeberényi Zoltán a nyitrai »Híd« irodalmi társaság kiadói tevékenységéről írt tanulmányával (1965) hívja föl magára a figyelmet, s annak ellenére, hogy több-kevesebb rendszerességgel irodalomkritikákat is ír, a szakma máig inkább irodalomtörténészként tartja számon. Győry Dezsőről írt monográfiája ebben a műfajban úttörő munkának számított. Arcok és művek (Csemadok, 1988) c. könyve negyven szlovákiai magyar szerző portréját tartalmazza. A Magyar irodalom Szlovákiában (1945–1999) c. kétkötetes irodalomtörténete alapozó és alapfontosságú mű. – Írásaiban többnyire szerencsésen ötvözi az irodalomtörténész természetes hajlandóságát a pozitivizmusra az irodalomkritikus részben szükségszerű szubjektivizmusával. Tárgyát igyekszik mindig a legtágabb társadalmi-történeti és irodalmi összefüggések közé helyezni, eltökélt igazságkeresése plusz egészséges iróniája és öniróniája viszont megóvja a száraz, objektivista tablók rajzolásától. Ugyanolyan érdeklődéssel olvassa és értékeli a két világháború közötti hazai szerzők műveit, mint az induló fiatalok kísérleteit. S ez a »teljességtudat« szintén jótékonyan alakítja irodalomtörténészi és kritikusi módszerét.”