A visszaszerzett vers Gál Sándor / A rák évada című kötetéről

A rák évada – a Gál Sándor pályáját, ennek is főleg az utóbbi szakaszát ismerők körében eleve az a várakozás ébredhet, hogy a cím szimbolikus értelmű, hiszen a költő főleg az őselemek esetében gyak-ran élt eddig is a jelképi sűrítés, jelentésgazdagítás lehetőségeivel. A rák pedig úgy is, mint áldozatát ollóval megragadó állat, úgy is, mint előre és hátra is egyaránt mozgó lény, az olyan költő számára, aki – ahogy ezt Bárczi Zsófia írta róla – szinte önálló műfajjá lényegítette az „elmúlás-versek”-et, egyszerre lehetett volna a hátra is, előre is mozgó időnek, a jelennek és benne a halálnak a megjelenítője. Csillagképi formában pedig az asztrológiai hagyomány szerint jelképe a családi összetartásnak, a gondoskodásnak, szeretetnek – annak tehát, ami az elmúlással szembeszegezhető, ha végső menedéket nem is nyújt.
Hogy az AB-ART Kiadó jóvoltából az egybegyűjtött művei X. kötetének megjelenésén túl tartó Gál Sándor e sorozaton kívüli legújabb könyvében hiába keresnénk a „mítoszi csóvát”, nos, ennek igen hétköznapi oka van. Az, hogy a rák se nem csillagképként, se nem víziállatként jelent meg a beszélő képzeletében, hanem a betegség formájában, valóságosan. Ám így is irreális, mert megokolha-tatlan módon. Elháríthatatlanul az előz-ményeket illetően, a következményeket tekintve azonban elháríthatóan, a remény s az akarat szerint. A rák évada ennek a hitnek és elszántságnak a beszámolója s kifejezője, tárgyszerű pontossággal, a tények tárgyilagosságával egyfelől, másfelől viszont a színre vitelnek azokkal az érzéki, mindenekelőtt látványi elemeivel, amelyeket a cím színházias utalása, az évadra célzás kilátásba helyez. És hasonló szerepük lehet a jeleneteknek is, ját-szódjanak a múltban, ezen belül is a kórházi szobákban vagy a jelenben, otthon a lakásban és kinn a kertben. Legtöbbjük a számvetés helyzetét teremti meg.
„…mert miénk a v o l t / ami megtörtént önmagában / és láthatatlanná törött / űri törmelékké / és hiába volt a szándék / megőrizni a szél / és az idő emlékeit / üres tenyerünk felett / versek haldokolnak / és napébredés idején / az egykor elgondoltról / nincs dallam se már” – üti meg az alaphangot a négy cik-lusú kötet élére emelt Jégzajlás láza. A létösszegzésként is felfogható csattanót – „és nincs kérdés / csak elfogadás” – az „elfogyok elfagyok” komor betűjátéka úgy készíti elő, hogy esélyt teremt mégis a mítoszalkotásra. A jég jelképe tér viszsza később is több szöveghelyen mint az apokaliptikus csapás, a pusztulás vagy a szenvedés tárgyi megfelelője. Ahogy a negyedik ciklus, a Vér vagyok és test anyaverseinek egyike, a kötet legszebb darabjának, az édesanyát köszöntő Szárnyakat gondoltam karjaid helyére párja, az Egyetlen egész lírai énje mondja: „hallgatásodba zártad a fájdalmakat / jeges mélységüket együtt tudom veled”.
(Madách-Posonium, Pozsony, 2010)

MÁRKUS BÉLA