Paszmár Lívia: 10+1 ajándékszárny / Dunajcsik Mátyás szerepverseiről

Dunajcsik Mátyás Repülési kézikönyvében egy egészen rendkívüli intenzitású vers-ciklusra találhatunk: Hollóssy Adél és Avar Andor vallomásaira, amelyek alapvetően monológok, ám a mondanivalójuknak köszönhetően szoros dialógusba lépnek egymással.
Valahányszor csak ezek a szerepek vagy maszkok  megnyilvánulnak, azt mindig ugyanabban a versformában teszik: Avar Andor a petrarcai szonett nyelvét-ritmusát választja, Hollóssy Adél a shakespeare-iét. „Mivel a versek beszélője – Hollóssy Adél – is egy megformált karakter, ezért az, hogy milyen formát választ a mondandójának, sokkal inkább ezt a karaktert jellemzi, mint engem” – nyilatkozta a ciklusról egy interjúban Dunajcsik Mátyás, majd hozzátette: „Az, hogy itt szonettekről van szó, a maga ritualizáltságával és élességével szintén hozzáad a karakterrajzhoz, sőt akár az is felmerülhet benned, hogy ez a nő amellett, hogy számító és kimért, még egy kicsit sznob is.”1 Az utolsó darab kivételt képez, mintegy megtöri a felek monoton „formai” egyhangúságát, szakít a szonettel, és a versforma valami  egészen újra, radikális változásra enged következtetni. Magára a végre – a szó összes értelmében.
Márton László a Repülési kézikönyv című kötetről egészében véve mond véleményt, s elsősorban Dunajcsik prózájára fókuszál, amelyre itt nem fogok kitérni.2 A kötet verseiről visszafogottan nyilatkozik, egészen sarkítva fogalmazva: nem ösztönzi a szerzőt ennek az iránynak a követésére: „Van az elbeszélésekben sok eldöntetlenség, olykor magabiztossággal palástolt belső bizonytalanság is, ez azonban a látásmód (plusz a nyelvhasználat) frissességével, a felfedezői szenvedély spontaneitásával jár együtt. És éppen ez utóbbi kettő az, amit a versekből hiányolok. Dunajcsiknak vannak versötletei is, az ötlet nála nem hiánycikk…, viszont a versötlet kifejlesztése vagy konvencionális marad, vagy azt a benyomást kelti, hogy egy ígéretes elbeszélői ötlet eltévedt, és beleszaladt a versforma ketrecébe… Dunajcsik egyelőre akkor költő, amikor nem verset ír, vagy nem a saját versét írja.”3 E negatív előjelű vélemény után próbát teszek az előjel kiradírozására; ugyan-is  Hollóssy Adél és Avar Andor között egy valódinak látszó kétnemű, a nemek identitásformáló stratégiáit demonstráló párbeszéd zajlik le, mely jócskán képes felülemelkedni Dunajcsik versátlagának színvonalán. És itt újra segítséget kapok Márton Lászlótól, még ha nem is ezzel a céllal fogalmazta meg a következőket: „Dunajcsik nem démonizálja nőalakjait…, hanem cinkosságot létesít köztük és az én-elbeszélő között. A vágy közös tárgya (egy férfi, egy srác) közös nevezőnek is bizonyul; Dunajcsik ebből adódóan – furcsa módon – nagyobb affinitással és empátiával jeleníti meg női szereplőit, mint számos nőkedvelő és nőfaló nemzedéktársa.”4 Esetünkben nem elbeszélőről van szó, viszont kétségtelen, hogy  egy vers is tud teret adni az azonosulásnak. A fenti sorok megkönnyítették a dolgom, szavakba öntötték azokat az érzéseket és szerzői stratégiákat, amelyek elemi erővel befolyásolhatják az olvasás mikéntjét. Ha tisztában vagyunk a szerző szexuális orientációjával, akkor valószínűleg ezen a nyomvonalon indulnánk el a készen kapott megoldások megléte nélkül is. Márton László a magánéleti szférába tartozó dolgok kiteregetésének kérdéseiről – Kell-e? Miért? Miért nem? – is értekezik, de végül ő is arra a megállapításra jut, hogy esetünkben, az értelmezés megkönnyítésének céljából, kikerülhetetlen bizonyos referenciális részletek nyilvánosság elé tárása.
Szépen fűzi tovább ezt a gondolatot Szigeti Lilla: „Ha testünk szövegekből áll, akkor a testünket alkotó szövegek pozíciója teremti meg nemünket. De akkor honnét a nem folytonos elkülönböződése?… Milyen szöveg, kinek a szövege írja a szexuális viselkedés egymástól elkülönülő szabályait, ha nem a test? De hát semmiben sem különbözik egy homoszexuális teste a heteroszexuális testéről. A szövegeket író társadalom pedig ugyanazon (?) szövegeket írja minden tagjának, pontosabban hiába ír elő bizonyos szöveget, a nem másfelé indul(hat). A nem tehát elkülönbözik a szöveg által előírt szerepektől éppúgy, mint a test által biológiailag rögzített területtől.”5
Másrészt ott van Judith Butler, aki kellő zavart tud okozni a következő – ugyan-akkor tőle nem meglepő – gondolatával: „…ha egy férfi azonosulhat az anyjával, s ebből az identifikációból aztán nemi vágya származhat… ezzel fel is forgatta a stabil nemi identitás pszichés kifejlődésére vonatkozó elgondolást. S ha ugyanez a férfi egy másik férfi vagy nő iránt vágyódik, akkor minek tekintsük vágyát, homoszexuálisnak, heteroszexuálisnak, vagy esetleg leszbikusnak?”6
Mindebből azt a következtetést vonnám le, hogy felesleges feltétlenül ebbe az irányba haladni, hiszen a szerzői identitás referenciális vetületeinek fürkészése már sokkal inkább pszichológiai kérdéssé fajulna, és túlságosan is befolyása alá vonná a tisztázatlan élű szövegjátékok megfejtésére tett kísérlet sikerét.
De előbb csomagoljuk ki sorban az ajándékszárnyakat!
A Márton László által említett „cinkos” Hollóssy Adél esetében – véleményem szerint a cinkos nem megfelelő kifejezés – úgy tűnik, hogy Dunajcsik teljes mértékben azonosul vele:  

    „Vagy énekelhetne egy nő, mondjuk portugálul,
    a fülbevalója folyami kagylóból rakott:
    hangjából, úristen, a múltad visszabámul,
    pedig két éve sem hagytad ott a szakot…”7

Amennyiben ezeket a sorokat Avar Andor Hollóssy Adélnak címezi, evidensnek látszik az azonosulás megléte. Ennek bizonyítása érdekében újra az irodalomtudományi szempontból irreleváns terepen, a magánéleti szférában kell kutakodnom. Kiderül, hogy Dunajcsik Mátyás portugál szakon kezdte meg tanulmányait az egyetemen, amelyet a későbbiekben franciára cserélt. Hollóssy Adél tehát nem más, mint Dunajcsik Mátyás alteregója? Daedalus Tamás női arca?
A szerző válasza a következő: „…mindenképpen arra törekedtem, hogy a legjobb tudásom szerint ne férfiként, hanem nőként írjam ezeket a szövegeket. Igaz, hogy olyan nőként, aki minden látszólagos kiszolgáltatottsága ellenére (illetve pont azáltal) valójában dominál a férfi fölött.”8
Judith Butler e ponton újra megszólal, és ismét megkérdőjelezi a benyomásaimat: „Az azonosulás nem ellentétes a vággyal. Az azonosulás a vágy képzeletbeli íve és kielégülése; adott pozíció elfoglalása; adott tárgy fennhatóság alá vétele, ami a vágy átmeneti kielégülése folytán lehetővé teszi az identitás kialakulását, de ami ugyanakkor megmarad vágynak, még ha tagadott formájában is.”9
A továbbiakban tehát tizenegy versről fogok szólni, amelyek, mint már említettem, párbeszéddé szerveződnek. Az első és az utolsó szó jogát is a nő tartja fenn magának: elindítja, végül pedig megtöri a szabályszerűséget. Ebből viszont az is tükröződik, hogy ő kormányoz, uralja a nyelvi megnyilatkozás tereit, és ennek ráadásul a tudatában is van. „Még titkolom, hogy irányítható vagy”10 – ad hangot evidensnek vett dominanciájának.
Erre egy sokkal gyöngébb, elesettebb hang válaszol a férfi személyében. Nem tudni, az egyes szám második személy szó szerint értendő-e, vagy helyettesíthető-e egyes szám első személlyel. Tulajdonképpen egyfajta általánosításként fogható fel: kettőjük egészére vonatkozik, de két különálló személyre. Avar Andor úgy tesz, mintha Hollóssy Adél szenvedéseinek enyhítésére keresné a megoldást, eközben a maga kínjait lopja a felszínre.
És megint a nő, az én-központú nő felel. Játszik. Eljátssza a bábfigurát, az irányíthatót, miközben ő maga külső szemlélő marad, úgy alakítja a helyzeteket, hogy retorikai áldozat lehessen, mert pontosan ez a tény juttatja fölénybe: „Nem tudod, de közben végig én figyellek.”11
Kezdettől élesen kirajzolódik a személyiségek különbözősége, a látószögek egymásnak teljesen ellentmondó fényviszonya. Mégsem kétséges, hogy a hazug-ságok, finomabban szólva a ferdítések átláthatatlan kavarodásában is valamiért éppen a nő szavaiból szűrhető ki a tudatosság; egyetlen bizonytalan lépést sem tesz, inkább ködösít. Avar Andor hisz a szemének, nem is tudatosítja, hogy amit tulajdonképpen tenni akar, azt Hollóssy Adél által akarja.

    „Most bármit megtehetsz. Én így akartam.
    Feloldottalak a tisztelet alól.
    Újjászültelek kentauralakban,
    s átváltozásod nem csak egy éjre szól.

    Állsz. Remegsz. Most inkább visszamennél.
    Ennél könnyebb préda már nem is lehetnél.”12

Talán itt éri el csúcspontját a nő magabiztossága, a továbbiakban már egyre lejjebb csúszik a lejtőn, míg maga is kiszolgáltatottá válik. Lefoszlanak róla az álarcok, végül ott áll csupaszon, elesetten, magányosan. Ezzel szemben a férfi az állandóságot képviseli, sőt a nő gyengülésével párhuzamosan mintha kissé erősebbé is válna. Zárszavai optimizmust sugallnak:

    „»minden jól van, ha a vége jól van«,
    mondja az egyik nyom, majd újrakezdi,

    »minden semmi, ha a vége semmi«,
    s te harmadikként lépsz a nagy hidegben:
    »minden jól van, ha a vége minden«.”13

Hollóssy Adél hattyúdala mintha már nem is ebbe a ciklusba tartozna. A zeneiség végigkíséri valamennyi költemény hangulatát, viszont csak a záróversben kap világosan zenei megnevezést: a címe Tangó.14 Minden egyes versszak végén a tangóritmus maga figyelmeztet a kegyetlen igazságra:

    „az ember halandó halandó”

Egyedül a szavakat hívja segítségül a nyomatékosítás érdekében, semmilyen írásjelet nem alkalmaz. A ritmus magával ragad, szinte az olvasó lába is keresi a talajt, könnyű belebújni minden egyes sor érzelmi világába. A zenei harmóniák átjárják a papírt, minden csak játék, vagy csak egy „keringő”.  Dunajcsik szövege rutinos és szenvedélyes mozgássá, illetve zenévé válik.
Túllépve a ciklus közvetlen retorikai üzenetének tárgyalásán, illetve esztétikai szempontból való megközelítésén, a szövegtest rengeteg egyéb interpretációs lehetőséget kínál. Mivel a szerzői mellékszövegek alapján világos, hogy azért mégicsak az író magánügye, mit szeretne kifejezni az adott művel, és talán irodalomtudomány sem létezne, ha nem próbálnánk meg saját magunkat keresni a személyes értelmezések által, a továbbiakban olyan „találgatásokba“ bocsátkoznék, amelyek közel sem tekinthetők tudományosan megalapozott feltevéseknek. És itt engedtessék meg egy rövid reflexió, amely munka közben kristályosodott ki bennem, és amely teret követel magának e lapokon, legalább néhány sor erejéig.
Dunajcsik Mátyás megközelíthető. Jelen van különböző internetes fórumokon, nem gördít akadályt azok elé, akik kapcsolatba kívánnak lépni vele – látszólag. Megfordult tehát a fejemben a gondolat, hogy megkérdezzem őt bizonyos motívumokkal kapcsolatban, amelyek önkényes kisajátításától tartottam. Azzal ugyanis, hogy valamiről valamit állítok, megbélyegzem. Aztán rájöttem, hogy talán éppen ez a kihívás a feladatomban, hogy vagy megtalálom azt, ami kifejezésre kívánkozott, vagy olyasmit találok, ami nem kívánkozott kifejezésre, de az utólagos belemagyarázás ellenére helytálló, netán olyasmit, ami nem kívánkozott kifejezésre, és az utólagos belemagyarázás sem állja meg a helyét.
Érdemes megnéznünk, milyen kulcsfogalmak, szóképek fordulnak elő a cik-lusban. Természetesen akad belőlük bőven. Kezdhetnénk mindjárt a nevekkel, amelyeknek sajátos szimbolikájuk van. Bár érzésem szerint ezek metaforikus jelentéssel is bírnak, nehezen tudnám eldönteni, mikor, melyik irányba hajlik a mérleg nyelve. Hollóssy Adél neve már hangzásában is tükrözi azt a sznobizmust, felsőbbrendűséget, amelyről Dunajcsik beszél a már említett interjúban. Egy másik szemszögből nézve a holló jelentése is releváns lehet. Jelképezheti a madarat, a szárnyakat, a repülést, a földtől, talajtól való elszakadásra képes lényt. A hollófekete akár a gyászra is utalhat. Ady Lédája például nem más, mint „a halál fekete asszonya”. Ha még messzebb megyünk, Poe hollójáig például, elkerülhetetlen a lény misztifikációja. A holló mindenütt ott van, olyan, akár a kísértetek, végül pedig a halál hírvivőjének szerepével is felruházódik. Az intertextuális játéktérben metaforikusan is összekapcsolható a keresztnév a vezetéknévvel.
De hogyan kötődik mindez Adél szerepéhez? Az egyéniségében van valami fatális és tragikus. Maradva a Léda-hasonlatnál, ő Dunajcsik „femme fatale”-ja.
Avar Andor viszont a földön maradt: földhözragadt. Rátaposunk és belerúgunk, amint az őszi erdőben sétálgatunk. Nincsenek bonyolult, magasba törő gondolatai, hiszen csak az erős szél sodorhatja tovább, az is visszaejti végül a porba. Ugyan-akkor könnyen színt változtat, elfedi mindazt, aminek szükségét érzi, ami fáj. Így aztán meg sem gyökerezik benne a fájdalom. Beleveszik a tömegbe, a mindenség elenyésző részévé válik.
A szövegben kétszer fordul elő az avar szó nem a személyre való utalás formájában: ebből egyszer birtokos jelző, egyszer helyhatározó szerepében. A birtokos jelző a „horkol” állítmányhoz kapcsolódik, a helyhatározóhoz pedig a „rozsdás” jelző. Mindkét esetben olyan kifejezések, amelyek a cselekvésképtelenségre utalnak.
Adélnál már szóltam Adyról, itt sem maradhat el a párhuzam keresése, hiszen szinte kínálja magát a Héja-nász az avaron, mint a név lehetséges forrása. Ha pedig egy kicsit továbbmegyünk, akár a két történetet is egymás mellé tudjuk állítani. Hollóssy Adél és Avar Andor már csak azért sem egyesülhetnek, mert mintha két pólust képviselnének. Vagy netán éppen innen a vonzalom, hogy összekössék az eget a földdel?
Mikor Adél azt mondja, „az ember halandó halandó”, egyben választ is ad a kérdésre. Kétértelműt. Hiszen a halál misztikus valóságnak tetszik az élők világából nézve, amely kapu ég és föld között. Másrészt egyszerűbb befogadást igényelve értehetjük alatta az elszakadás motívumának kétségbeesett retorikai kiáltását is. Így hát újragondolva párbeszédüket, egyáltalán nem leszögezett tény a magát olcsón adó elválás képzetének valóságossága.  
Bizonyára nem véletlen a Casablanca című film említése sem, amely szintén felruházódhat egy sajátos szimbolikával. A „Játszd újra!”15 ugyan nem szerepel benne, ám a „Lehet, hogy ez egy csodálatos barátság kezdete” igen. A nyomasztó hangulatú versek szerkezete mögé bújva meglepetésemre  – legalábbis az én értelmezésem szerint – mintha pozitív végkifejletre utaló jelekre bukkannék. Egyáltalán nem keresem őket, sőt, mintha éppen az ellenkezőjére törekednék, bizonyítani a már az első sorok közt általam leszögezett vég tényét.     Ahogy haladok tovább a sorok közt, újabb figyelemre méltó utalásra találok:

    „nyitva hagytad elalvás előtt az ablakot”16

Mintha Pilinszky szólna oda: „Égve hagytad a folyosón a villanyt.” Mivel Dunajcsik maga mondja, hogy Pilinszky sokkal nagyobb hatással volt kortársaira, mint rá, sőt eleinte része sem volt életének, én emögött egy személyes intertextuális rehabilitációt sejtek: Dunajcsik Pilinszkyhez fordulását.
Végül kitérnék a ciklusban rejlő kettősségekre, az Isten–ember, az ember–ló, a kint–bent, a minden–semmi és nem utolsósorban a férfi–nő viszonyára.

    „Azt mondod, hogy szeretsz. Isten látja lelked.
    Nem tudod, de közben végig én figyellek.”17

A nő mondja. És kénytelen vagyok azt feltételezni, párhuzamba állítja magát Istennel, sőt mintha a szerepét is átvenné a bálványimádó férfi szemében. Az ember és a ló a kentaurban találkoznak egymással, amelynek alakjában „újjászüli” Adél Andort. Amikor például azt mondja, „kioldottad a féket”, a férfiban az állati dominanciájára utal. A görög mitológia szerint a kentaurokra pontosan ez jellemző, miután bort ittak, megzabolázhatatlanná válnak és erőszakossá.
A kint és a bent kettőse végig jelen van a szövegben, a köztük lévő határvonal pedig az ablak. Mintha folymatosan nyitva állna, hogy szabadon áramolhasson a levegő, összekeverve a kettőt. A minden–semmi pár vége a minden diadala. Akkor pedig „minden jól van, ha a vége minden…”
A férfi és nő viszonya mintha valamennyi ellentétpár összegzése lenne, amelyből, bármily meglepő, ismét a minden kerül ki győztesen. Mintha a benyomások mást közvetítenének, mint a jóval kézzelfoghatóbb szöveg: ezáltal rajzolódik ki a végső, termékeny kettősség a ciklusban. Vajon melyiknek hihetünk? És egyáltalán végső-e az, amit én férfiasan végsőnek tituláltam? Hiszen minden végsőnek hitt vonatkozás után váratlanul előbbukkan egy addig árnyékolt elgondolás:  a szövegben rejlő lehetőségek száma ezáltal végtelennek tűnik.
A következőkben összeállítottam egy saját történetolvasatot a versekből kiragadott szókapcsolatokból, sorokból:
    átszöktünk a télbe;
    útszéli ősz;
    a fájdalom csak a keringő nyitánya;
    szemedben megvillant egy konyhakés… s elhullott egy csepp
                megdöbbenés;
    ablakodban a filmvásznak holdja ásít;
    minden jól van, ha a vége minden.
A szerző szerint – úgy tűnik – ennyi mégsem elég a szárnyak felcsatolásán túlmenő kísérletek sikerességéhez, hiszen fontos hangsúlyozni, hogy a ciklus csak része annak a kötetnek, amely megtanít(hat) bennünket „repülni”. Aztán ki tudja? Lehetséges, hogy a Repülési kézikönyv a módszerek tárháza, amit valószínűbbnek tartok az előbbi kijelentésnél, annak ellenére, hogy nem tárhattam fel annak minden ré-szét, illetve nem olyan mélységekig, mint Hollóssy Adél és Avar Andor kettőséét. Annyi bizonyos, hogy e párbeszéd olvasása közben könnyen ránk telepedhet az a képzet, mintha lábunk már nem is érintené a talajt, és mintha lassan elszakadnánk a realitás világától…
    Tudunk-e már repülni?
    Hiszen repülünk!

JEGYZETEK

  1 Beke Zsolt: Zsebtükör. A szerkesztő kérdéseire Dunajcsik Mátyás válaszol. Kalligram, 2007. 2.         szám, 17.
  2 Márton László: Az elbeszélés mint kulissza. Holmi, 2008. 2. szám, 260–264.
  3 Uo.,  261.
  4 Uo., 263.
  5 Németh Zoltán: Olvasáserotika. Kalligram, Pozsony, 2000. Szigeti Lilla szavait idézi: 124.
  6 Butler, Judith: Jelentős testek. A „szexus” diszkurzív korlátairól. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2005, 102.
  7 Dunajcsik Mátyás: Repülési kézikönyv. József Attila Kör – L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2007,         146.
  8 Beke Zsolt: Zsebtükör, i. m., 17.
  9 Butler, Judith: Jelentős testek, i. m., 103.
10 Dunajcsik Mátyás: Repülési kézikönyv, i. m., 141.
11 Uo., 143.
12 Uo., 145.
13 Uo., 150.
14 Uo., 151.
15 Uo., 148.
16 Uo., 144.
17 Uo., 143.