Petőcz András: Másnap Feljegyzések a háborúból (Regényrészlet)

Orchies városába küldöm

Olyan volt ez, mintha csak kopogtam volna,
röviden, négyszer, balsorsomnak ajtaján.
Camus

Atyámfiai előtt idegenné lettem,
és anyám fiai előtt jövevénnyé.
69. zsoltár

Idegen és jövevény vagyok közöttetek:
adjatok nékem temetésre való örökséget ti nálatok,
hadd temessem el az én halottamat én előlem.
Mózes, 1. könyv, 23,4

Próbálom felidézni azt a napot, amikor először találkoztam Gersommal, az öreg-emberrel.
Akkoriban már a sikátorban laktam. Az óvárosban. Mindez nem sokkal a kövér, bajszos nő halála előtt lehetett.
Egyik nap, egészen pontosan az egyik reggel, amikor a sikátorból kiértem arra az útra, ahol valamikor, régen, talán autók is mentek, azon a napon a belvárosban nem a megszokott úton indultam el, hanem azon, amelyik egy kicsi, hangulatos térre vezet.
Nem szeretem azt a teret, bár kétségtelenül hangulatos. Nem szeretem, mert ahhoz a térhez már közel van a pályaudvar, és azt nagyon szigorúan őrzik, és őrizték akkor is a katonák. A pályaudvarra ma is szinte lehetetlen bejutni.
Ott, azon a téren van egy egykori buszmegálló. Ott lakott Gersom, az öregember.
Nem tudom, miért is vonzott annyira, de amint megláttam, odaléptem hozzá.
Talán a piszkosan vöröses haja, ami ritkásan, loboncosan lógott a homlokába, talán az tette a szememben őt különlegessé és vonzóvá.
És valószínűleg emiatt is léptem oda hozzá, hogy adjak neki egy kevéske kis pénzt.
Nem nagyon volt már pénzem akkoriban. De mégis. Akartam valamit adni neki.
Aztán minden olyan furcsán alakult. Azután, hogy pénzt adtam.
Ettől kezdve mindennap találkozunk.
Valami miatt mindennap oda kell mennem. Hozzá. Nyugtalanít ez az öregember. És érdekel.
Látni akarom őt, mindennap látni akarom. Ahogy ott, a belvárosban, azon a kis, hangulatos téren, az egykori buszmegállóban kiemelkedik a rongyai közül, és pénzt kéreget, szertartásosan.
Néha éppen csak megállok. Tőle tíz méterre. Hátamat az egyik ház falának támasztom, és nézem. Nézem az öregembert, ahogy koldul.
És aztán adok neki én is. Újból és újból adok. Pedig, ahogy már azt mondtam is, nekem sincsen. Én is éppen olyan szegény vagyok, mint ő.
Nem vagyok nála semmivel sem gazdagabb.
Mégis adok neki. Az egyik száműzött ad a másik száműzöttnek.
Az öregember szinte teljesen mozgásképtelen. Béna a lába.
Így aztán, ami pénzt összekoldul, abból rögtön megbízásokat is ad.
Ez azt is jelenti, hogy a pénzt, amit adok neki, rögtön visszaadja.
És aztán arra kér, hogy vegyek neki cigarettát, gyufát, bort vagy kenyeret, éppen amire szüksége van.
Senki nem csodálkozik azon, ahogy ott fekszik az utcán az az öregember. Pontosabb, persze, ha úgy mondom, hogy nem az utcán, az úttesten, hanem a járdán fekszik, hiszen bent lakik az egykori buszmegállóban.
Nem csodálkoznak azok, akik arra mennek: most, a háború idején, sokan, sokféle módon keresnek menedéket az utcán.
Gersom, az öregember – a piszkosan vöröses hajával – hozzátartozik a városkép-hez.
Loboncos, ritkás, hosszú vörös haja a szemébe lóg, ahogy üldögél a rongyai között.
Szinte világít az a haj.
Már messziről jelzi a világító vörös haja az őt ismerőknek a jelenlétét. Hogy ott-hon van éppen.
Bár ő szinte mindig otthon van.
Rongyaiba burkoltan, otthon, az egykori buszmegállóban.
A járdán.
Csak nagy ritkán vonszolja el magát, a béna lábaival, egy rongyszőnyegen ülve. Csak néha-néha vonszolja odébb magát.
Olyankor, amikor menni akar valahova, csúsztatja a rongyszőnyeget. Ül a szönyegén, a béna lábaival, és löki előre magát.
Így közlekedik.
Az alatt a néhány nap alatt, amikor többször is találkoztunk, talán egyszer volt olyan, hogy nem találtam otthon. Nem tudom, hogy mi intéznivalója lehetett a béna, hajléktalan öregembernek. Hogy miért ment el otthonról, a buszmegállóból…
És aztán el is felejtettem tőle mindezt megkérdezni.

Amikor másodszor találkoztunk, megfogta az arcom.
Az valahogy nagyon furcsa volt. Ahogy akkor hosszan a szemembe nézett.
Odamentem hozzá, és másodszor is pénzt adtam neki. És lehajoltam, hogy a sapkájába dobjam a pénzem.
És akkor intett.
Én azt hittem, hogy valamit mondani akar. Hogy azért int, hogy hajoljak közelebb, mert súgni akar valamit a fülembe.
És ahogy közelebb hajoltam, váratlanul megfogta az államat. És erősen tartotta az állkapcsomat, azokkal a göcsörtös, tömpe ujjaival.
És csak nézett az arcomba. Nézett bele a szemembe.
Hosszan.
Nem tudom, meddig tartott az egész. Valahogy sokáig. És valahogy jó volt, ahogyan nézett.
Vagy nem is volt jó? Csak utólag jó gondolni rá? Csak gondolni is arra a különös pillanatra?
Nézett, aztán meg a nevemet kérdezte.
És az nagyon is furcsa volt. És felkavaró. És összeszorult a torkom. És a sírás kerülgetett.
Mert nem azon a keverék nyelven kérdezte az öregember a nevemet, amin ebben a városban szoktunk beszélni egymással.
És nem is azon a nyelven, amit a tóparti városban használtunk korábban.
És nem is azon a hivatalos, állami nyelven, amit abban az országban tettek kötelezővé, ahonnan elmenekültem. Ahol meghalt az anyám, és a legjobb barátnőm, Amélie.
Hanem azon a nyelven, ami mindezek a nyelvek előtt volt. Vagyis, a legelső nyel-ven. Azon, amelyik megelőzte azokat a nyelveket, amelyeket valaha is volt alkalmam megismerni.
Azon a nyelven kérdezett tehát, amelyiken egészen nyolcesztendős koromig beszéltem.
Az anyanyelvemen.
Fogta az államat az öregember, a göcsörtös, tompa ujjaival, nézett bele a szemembe, és ezen a nagyon régen hallott nyelven, az anyanyelvemen azt kérdezte tőlem:
 –  Hogyan is hívnak, kislányom?
És akkor valami elszakadt bennem. Néztem az öregember arcába, és hirtelen min-den annyira fájt. És éreztem, hogy könnyes lesz a szemem. És a torkomban olyan gombóc volt, hogy alig tudtam válaszolni.
Aztán néhány pillanat után valahogy mégis összeszedtem magam. És végre kimondtam a nevemet. Azt a nevet, amit évek óta nem volt szabad kimondanom. És én is az anyanyelvemen válaszoltam. Az anyanyelvemen mondtam ki azt a nevet, amit nem mondott ki még az anyám sem, nyolcéves korom óta:
 –  Aysa. Aysának hívnak – mondtam. És egy pillanatra odahajtottam a fejem az öregember vállára.
És akkor ő átölelte a nyakamat, és megsimogatta az arcomat. És aztán megérintette a fülemben a fülhallgatómat is. Mint aki azt kérdezi, hogy valójában mi is történt velem.
De aztán nem kérdezett semmit. Csak egyre az arcomat meg a hajamat simogatta.
Engem meg rázott, perceken keresztül rázott a görcsös zokogás.

azon a héten szinte állandóan ott vagyok az öregember mellett.
Vagy kissé odébb tőle, úgy tíz méterre. Hogy ne rontsam a boltját.
Figyelem, ahogy az öregember a hátát az egykori fedett buszmegálló falának támasztja, amikor ébren van.
Kéreget.
És nézem akkor is, amikor alszik. Olyankor a rongyaival letakartan fekszik.
Fedetten, ahogy egy ismerősöm mondta akkoriban. Fedetten, ott, a buszmegállóban.
Amikor alszik, olyankor csak egy rongykupacot látunk. Egy rongyokkal fedett kupacot.
Ami alatt ott az öregember.
Ebben az időben többször is próbálok neki halat szerezni, mert valamiért azt hi-szem, hogy a haltól megerősödne.
Nem kért tőlem ilyesmit az öregember, az én ötletem volt ez a halszerzés.
Azért, hogy halat tudjak szerezni, ki kell jutnom a partra. Felkéredzkedem tehát egy szamár vontatta szekérre, ami a partra tart.
Egy ismeretlen fiatal férfi szekerére.
Felülök mellé a bakra, elmagyarázom neki, hogy halra van szüksége az öregembernek, a barátomnak. És kérem, hogy segítsen.
És aztán visszafelé is ő hoz. Ez az ismeretlen, fiatal, barna bőrű férfi.
És ott, a parton segít nekem halat szerezni. Van egy halász ismerőse, aki egy digitális karóráért, ami még az anyám-féle zsákban maradt, jó méretű halat ad.
Aztán visszatérek a szamár vontatta szekérrel, és amikor leszállok a fiatal, barna bőrű férfi mellől – aki néhány napig a barátom lesz, és a szekerével szállít majd ide-oda a városban, és segít, különösen, amikor az öregembernek kell a segítség –, akkor látom, hogy ott a kupac, fedetten.
Tehát alszik az öregember.
És örülök, olyankor.
Pihen, gondolom akkor, magamban.
Kétségtelenül különös látvány az a kupac, ott, a háborútól körbevett város központi részén, az óváros mellett, az egykori buszmegállóban.

Az öregember, Gersom, aki még azon a napon mondta meg a nevét, amikor is tőlem kérdezte az enyémet, tehát innen tudom, hogy így hívják, szóval, az öregember soha többet nem beszélgetett velem az anyanyelvemen.
Ezentúl is mindig Aysának szólított, de csakis azon a keverék nyelven szólt hozzám, ami itt, ebben a városban használatos.
És a hajamra is csak egyszer kérdezett rá. A hajam színére.
Nem is kérdezett, csak annyit mondott, nagyon is furcsa mosollyal:
 – Aysa, valamikor nekem is olyan sűrű vörös hajam volt, mint neked. Csak, persze, sokkal rövidebb. Volt is belőle bajom elég!
De aztán nem mesélt ezzel kapcsolatban semmit.
Aznap, amikor a halat hoztam neki, megsimogatta a fejemet. És még nevetett is. Nagyon nevetett, amikor észrevette, hogy a tenyerén finom földszemcsék telepednek meg, ahogy a hajamat simogatja.
Ez tetszett neki. Az öregembernek.
De ekkor sem kérdezett semmit. Nem kérdezte, hogy mitől is földes a hajam. Hogy mitől vannak örökké földszemcsék a hajszálaim között.

Akkoriban minden jó volt. Valahogy úgy igazán megnyugodtam. Utólag nem is értem, de olyan hosszú időnek tűnik ez az egész. Pedig csak néhány nap volt ez a nyugalom. Akkor – amikor rendszeresen találkoztam az öregemberrel – éreztem először és utoljára, hogy úgy igazán van értelme az életemnek.

És aztán valahogy minden megváltozik. És minden egyszerre változik meg.
Majdhogynem egy nap alatt történik minden.
Először volt a kövér, nagydarab, bajszos nő sajnálatos balesete. Aztán még aznap este az öregember rosszulléte. Amikor is megkért, hogy menjek ki a külvárosba, és keressem meg a lányát.
Korábban soha egy szóval sem mondta, hogy van neki itt, ebben a városban valahol valami lánya.
És ezek után hagyott el a fiatal, barna bőrű férfi is. Még valameddig segített, ez kétségtelen, de ezután a nap után már ő sem volt velem sokáig.
Egyszerre csak eltűnt az életemből.

A fiatal, barna bőrű férfi segít. Felszállok a szekerére, megyünk végig a városon.
Ülök a bakon, figyelem a menekülteket. A sok-sok idegent, aki én is vagyok.
A városnak azon a részén, amerre megyünk, egyre több a fekete lepellel letakart nő. Némelyiknek még az arcát sem látni.
Többnyire csak az idősebbek azok, akik nem takarják el az arcukat. Ezek az idegenek hangosak, általában csoportokba verődve tárgyalnak valamit, néhol veszekednek.
Láttam őket, emlékszem, akkor is, amikor még abban az országban laktam, ahonnan elmenekültem. És ilyen öltözködésű nők voltak azok között is, akik elfog-lalták az iskolát.
Vagyis a tornatermet.
Ahol Amélie is meghalt.
Félek, ott fent, a bakon. A szekér csak lassan halad abba az irányba, ahova el kell jutnom.
Látom a letakart fejű asszonyokat, ahogy elmegyünk mellettük. Hangosan beszélgetnek, valami ismeretlen nyelven.
A szájukban meg aranyfogak csillognak. Vagyonukat a testükben hordják.
Kicsit csodálkozom.
Csodálkozom a fekete leplükön. Én is elveszítem lassanként mindazt, ami még megkülönböztet a férfiaktól. Mégis, szokatlan, hogy önként ennyire csúnyává te-szik saját magukat.
Csúnya, formátlan lesz a testük, mert a jellegzetes, vászonból varrt ruháik nem mutatják meg az alakjukat.
Azt, hogy ők tulajdonképpen nők. Hogy tulajdonképpen nőből vannak.
Idegenként bámulom az idegeneket.
Még akkoriban, amikor Sophie-val laktam, és sétálgattunk a tóparti város elegáns negyedében, Sophie is megjegyzést tett olykor az ilyen típusú öltözködésre.
Egyszer, emlékszem, valami olyasmit is mondott, hogy ha valaki így eltakarja az arcát, az rossz mindazoknak, akik körülötte vannak, mert nem lehet tudni, mit is akar az a valaki.
 –  Ha nem látod az arcát, akkor nemcsak azt nem tudod megállapítani, hogy valóban nő-e az illető, hanem a szándékait sem tudod kifürkészni. Vagyis nem tudod, hogy mit is akar ő valójában – mondta akkor Sophie.
A szekérrel – miután a barátomat, az öregembert felkerestem otthonában, az egykori buszmegállóban – az ezek által a nők által lakott negyed felé megyek.
Vagyis olyan idegenek által lakott lakótelep felé, ahol öltözetem, viselkedésem, arcformám nyilvánvalóan kirí az ott lakók átlagából.
Kicsit félek, bár nincs féltenivalóm, és nem hiszem, hogy az esetleges idegengyűlöletük – abban az országban, ahol ők is idegenek – ellenem fordul.
Abban reménykedem, hogy gyűlölködésük nem fordul ellenem. Idegenek ők is, idegenségemet talán fel sem ismerik, vagy talán majd elnézik nekem, hogy betolakodom a negyedükbe.
Amikor a mai délutánon a buszmegállóban meglátogattam az öregembert, kiderült, hogy nagyon rosszul van, segítségre van szüksége.
A lába állapota rosszabbodott. És valahogy őt magát is nagyon gyengének, kedvetlennek láttam a mostani találkozásunkkor.
Az öregember kért meg arra, hogy keressem meg a lányát. Valami olyasmit mondott, lehet, hogy kórházba kell mennie, és szeretne még beszélni a lányával, mielőtt komolyabb baja lesz.
Azt is mondta, lehet, hogy amputálni fogják a lábát.
Először ott akartam maradni vele. De könyörgött, hogy menjek el a lányához.
És azt is mondta, hogy addig nem lesz semmi baja, ameddig vissza nem térek.
Azt mondta, megígéri. Hogy rendben ott találom majd a buszmegállóban.
A szekér egy lepusztult lakótelepre ér, tizenöt- és húszemeletes házak mindenütt. Olyan minden, mint egykor, régen, nagyon régen, amikor még egészen kicsi lány voltam, és valami ismeretlen nagyvárosban laktunk az anyámmal, ott, abban az or-szágban, ahonnan ez a háború elindult, és ahonnan a háború kirobbanásának a pillanatában elmenekültem az alagúton át.
Arra gondolok, ott, a szekéren, hogy akkor, amikor még ilyen nagy házak között laktunk, akkor még az anyanyelvemen beszélt velem az anyám.
Azon a nyelven, amelyiken az öregember is megszólított. Akkor, amikor megkérdezte a nevemet.
És látom magamat négy- meg ötévesen. És egy férfi arcát is látom, akinek rövid, vörös haja van, és nagyot nevetve a magasba emel, fel, a magasba, a feje fölé.
Annyira elgondolkodom, nem is hallom, hogy a fiatal, barna bőrű férfi, aki segít, kérdez valamit.
Ülök a szekéren, a bakon, a fiatal férfi mellett. És ő meg csak néz rám. Várja, hogy válaszoljak.
Talán azt kérdezte, hogy jó helyen járunk-e.
Az öregember az egykori buszmegállóban, akkor, amikor megkért arra, hogy keressem meg a lányát, megmondta az épület nevét, amit keresni kell, és utcát is mondott. Valamint a lakás számát is megadta.
Mondom a fiatal férfinak, hogy kérdezősködni fogunk. Mert egyébként sohasem találunk oda.
Minden szembejövőtől az utcát kérdezem, meg aztán mondom az épület nevét is. Általában nem válaszolnak.
Csak mennek tovább, elfordított fejjel.
Végül az egyik fekete lepellel letakart fejű nő egy nagas, huszonöt emeletes épületre mutat.
Azt mondja, az ismert keverék nyelven, hogy igen, ez az, jó helyen járok.
Belépek a betonépület lépcsőházába. A lift felvisz egészen a huszadikig. A gyom-rom émelyeg a bűztől, a húgyszagtól, a kosztól. Nézem a bogarak vándorlását a felvonóban.
Csak nehogy így legyen, Uram, mondom magamban, csak sose így legyen.
Motyogok magamban, mint valami féleszű. Nem akartam ezt, hogy idekerüljek, aztán meg mégis úgy látszik, hogy ezt akartam.
Nem értem ezt az egészet, nem tudom, mit akartam valamikor, mit nem akartam, mindenesetre most itt vagyok, miközben folyton csak azért imádkozom, hogy el ne jussak idáig.
Mégis itt vagyok.
A betonház huszadik emeletére érek, megkeresem az 1288-as számú ajtót. Ezt a számot mondta az öregember. Csöngetek.
Csend.
Csend van körülöttem. Kihalt sikátorfolyosón állok. Várom, hogy ajtót nyissanak.
Most aztán félek.
Most először félek igazán azóta, hogy itt vagyok a tengerparti városban.

Korábban csak akkor féltem ennyire, amikor azon a bizonyos irtáson, a határsávon kellett átjönnöm. Amikor is elköszöntem az engem kísérő katonáktól.

Félek. Csend. Majd halk csoszogás.
Lerongyolódott, fáradt arcú, harminc év körüli nő nyit ajtót.
Egymásra nézünk. És ahogy a nőre nézek, az az érzésem, hogy ismerem valahonnan.
Ismerősek a vonásai. Ismerem az arcát, bár lehet, hogy nem pontosan ezt az arcot ismerem.
Idegen persze ő is, ahogy én is idegen vagyok.
Ő legalább itthon van, gondolom magamban. Nekem a mai naptól még lakásom sem lesz.
Menekült vagyok, valószínűleg ő is az, de most mégis ő az, aki otthon van.
Egymásra nézünk, idegen az idegenre.
A lakásból valami ismeretlen étel szaga árad kifelé, aztán a csendben valami mozgolódás hallatszik. A lakás koszos falai megelevenednek.
Tucatnyi kisgyerek.
Mint az orgonasípok, jut az eszembe, bár nem vagyok biztos abban, hogy ez a hasonlat itt éppenséggel helyénvaló.
A gyerekek, önmagamnak is nehéz ezt bevallanom, idegenek és taszítóak, és ta-szító a lakás idegensége is, koszossága.
Elhadarom az üzenetet, az öregember üzenetét. Márminthogy beteg, és hogy szeretné viszontlátni a lányát.
És magamban azt hiszem, valamiért, hogy az öregember lányának mondom azt, amit mondok.
Nem tudom, mitől, de ismerős ez a nő nekem. Mindig ez jár a fejemben, miközben beszélek hozzá.
Mondom a monológomat, és közben egyfolytában azon gondolkodom, hol is láthattam ezt az arcot.
Aztán a fáradt arcú, harminc év körüli nő széttárja a karját.
Azt mondja, nem ismeri az öregembert. Biztos, hogy ő nem az ő lánya. Az ő apja nem messze lakik innen, két utcával odébb.
Azon a keverék nyelven mondja mindezt, amin itt, ebben a városban mindenki beszél. Közben néhány kisgyerek, lehetnek talán öten, kirohannak a folyosóra, és egy gumilabdával focizni kezdenek.
A fáradt arcú, harminc év körüli nő ordít. Valami ismeretlen nyelven ordít. A gyerekeknek kiabál, valószínűleg olyasmit, hogy fejezzék be a labdázást, és menjenek vissza a lakásba.
Lassan hátrálni kezdek. Megyek a liftajtóhoz.
Hívom a liftet.

Ekkor szalad utánam a fáradt arcú nő. A keverék nyelven beszél, de teljesen hi-bátlanul:
– Lakott itt valaki, ebben a lakásban, mielőtt mi idejöttünk. Éppen olyan vörös haja volt, mint neked. Meghalt. Mondom, hogy éppen olyan haja volt, mint neked! Nagyon hasonlított rád. Talán néhány évvel lehetett nálad fiatalabb. Nem a testvé-red volt az a nő? – kérdezi a fáradt arcú nő, és kutatóan néz az arcomba.
– Meghalt… – suttogom. Hirtelen nem jut értelmesebb az eszembe. Valahogy váratlan az egész, ahogy ez a nő utánam jött, és ahogy megszólalt, meg mindaz, amit mondott.
– Akkor mi még a szomszéd lakásban laktunk – mutat a nő egy másik ajtóra, ott, a folyosón. – Nem ismertem közelebbről azt a lányt, de senki se ismerte különösebben. Nem nagyon beszélgetett senkivel. Mi még úgy-ahogy, de jóban voltunk. Azt lehet mondani.
– Hogyan halt meg?
– Az egyik éjjel felakasztotta magát. Ennyi. Mindig azt mondta, hogy semmi értelme élni. És, hogy valahogy semmihez semmi kedve. Szerintem, te őt keresed. Ő lehetett annak az öregembernek a lánya, akiről az előbb beszéltél.
Hallgatok. Nem tudok mit mondani.
A harminc év körüli nő folytatja:
– Nem maradt utána semmi, csak ez. Gondoltam, ha valaki keresi, annak majd odaadom. Talán fontos. Ki tudja? – mondja a nő, és a testét borító fekete lepel alól egy ócska nejlonzacskót húz elő.
Vastag a zacskó, feltehetően valami csomag van benne, gondolom magamban.
– Na, minden jót! Talán tudtam valamit segíteni! Különben meg tényleg nagyon hasonlítasz arra az egykori szomszédomra! Mint két pulykatojás… – mondja a fáradt arcú, harminc év körüli nő, és hirtelen felnevet. Aztán meg eltűnik a folyosón.
És ekkor, abban a pillanatban, amikor eltűnik, eszembe jut, kire is emlékeztet ez a nő.
Arra a fekete kendős nőre, aki ott volt az iskolában, azok között, akik megölték Amélie-t. Volt ott egy nő, az, aki elsőként fogott pisztolyt az iskolánk igazgatójára. Aki elindította az egész akciót, a túszejtést meg mindent.
Messziről láttam azt a nőt. Biztosan nem azonos ezzel a fáradt arcú, harminc év körüli nővel, gondolom magamban.
Nyilván nem azonos. Mégis, talán a fekete kendője miatt, de nagyon arra a nőre emlékeztet engem ez a nő.
Megfigyeltem annak a nőnek a mozdulatait, akkor. És azok nagyon hasonlóak voltak ennek a mostani nőnek a mozdulataihoz. Tényleg. Mintha ugyanazokkal a kézmozdulatokkal magyarázott volna nekem most, mint az a másik nő, akkor, ott, az igazgatónak.
Állok egyedül, velem szemben a liftajtó.
Megáll a lift, kinyílik az ajtaja. Kilép belőle egy fehér sapkás, körszakállas férfi. Mond valamit azon az ismeretlen nyelven, amelyen az előbb a fáradt arcú nő ordítozott a gyerekeivel.
Lehajtom a fejem. Nem nézek a körszakállas férfira. Mintha valami szégyellnivalóm lenne. Belépek a liftbe, és megnyomom a földszintet jelző gombot.
A kezemben ott van a csomag.
Az, amit az imént kaptam a fáradt arcú, harminc év körüli nőtől. Aki annyira emlékeztet engem azoknak a gyilkosoknak az egyikére, akik megölték a legjobb barátnőmet, Amélie-t is.
Azoknak a gyilkosoknak az egyikére, akik az anyámat is felrobbantották.