Szívügyi protokoll / Térey János Protokoll című könyvéről

Feloldással nem, csak annak reményével zárult 2008-ban az Asztalizene, a budai polgárság cifra nyomoráról szóló Térey-dráma. A háromfelvonásos da-rabban azonban még volt elég svung, lehetőség a folytatásra – és nemhiába. Bár azóta Térey János írt easternt, lövöldözéssel záruló debreceni létdrámát is (Jeremiás, vagy Isten hidege), végül visszatért a dölyfös és barázdált képű Budapesthez. Így, három évvel később már a Protokollban olvashatunk Kálmánról, Győzőről és Delfinről, a felső középosztályi miliő önző, ám azért szánandó képviselőiről – a színhely pedig kitágul, élhetővé lesz, túllépve a White Box étterem hófehér skatulyáján. Térey új hőse, Mátrai Ágoston többé vagy kevésbé kötődik a régiekhez, de árnyaltabb, több-rétűbb figura azoknál. Az eseményeket az ő perspektívájából, gondolataival kísérve ismerhetjük meg, s ezzel a narrációt jóval könnyebb elfogadni, mint az Asztalizene lassan építkező, utalásokból és oldalvágásokból összeálló történetvezetését.
A történet valós időt követ, hasonlóan elődjéhez. 2009-ben, a „Harmadik Köztársaságban” járunk, a nemzeti ünnepeken még javában zajlanak a rendbontások, az Elnök pedig Révkomáromba látogatna – ha a szlovák delegáció ezt hagyná. Mátrai Ágoston külügyes protokollfőnökként intézi az év diplomáciai eseményeinek lebonyolítását, s eközben utazik, fényes estélyeken rep-rezentál, éli a high society tagjainak életét. A főhőst követve elit fogadások kapui nyílnak meg, ahol a ceremónia néha fontosabb, mint a találkozó célja, és a harmadik világ gondjainak átbeszélése után tizennyolc fogásos ebéd következik. Mátrai otthonosan mozog ebben a látszatvilágban, melynek teremtője és megfigyelője is: szolgál, istene pedig a „Hűvös Protokoll” – bár annak hiábavalóságát pontosan átlátja. Szervezőként egyszerre áll kívül és belül a legfelső körön, miközben személye kapcsolatot jelent az egy szinttel alacsonyabb szférával, a szalonképes polgársággal is. Ide tartozik Mátrai társasága – kritikusok, orvosok, mérnökök és művészek is. Még előkelő kör, a maga fűszeres titkaival, intrikáival, ahol gyorsan szemet szúr „a vonal alatti” ember. Térey távolságtartóan, ugyanakkor alaposan mutatja be a közeget, a nívós éttermek és operaelőadások, kiadós teniszpartik, hegyi üdülők világát; hosszasan elidőz egy terített asztal mellett, borokat, előételeket kóstoltat hősével.
Általában is elmondható, hogy a Protokoll részletgazdag kötet, s ez az egyik legnagyobb erőssége is. A füvészkert, mint az elhagyatott éden leírása tökéletes, minden él, lélegzik és fogható benne – tele fülledt erotikával és valami távoli bánattal is, mert ezt a kertet már nem lehet visszahódítani. „Ujjong / a bogerdőkben nyíló, rózsaszínű / Varjúhájat meglátva Mátrai, / és Blanka kék szakállvirágra bukkan. / Szívós kacsaival milyen kiterjedt / A kastély megkopott homlokzatára / S a mészkőtömbök-re kapaszkodó / Vadszőlő! […] Sötétvörösbe öltözött varázsfák, / S okkerben tobzódó juharözön: / Letűnt, kimúlt, megdőlt a zöld uralma.” Térey érezhető szeretettel ír erről a természeti képről, a jambikus lejtésű blank verse sorok pedig hullámzanak, felragyognak. Erős ellentét, hogy aztán ugyanezen a nyelven szakít Mátrai és titkolt szeretője, s hogy jambusokban kérnek sört egy sarki csehóban vagy tesznek tönkre egy egzisztenciát. A Nibelung-lakópark óta nem újdonság a metrikus verselés korszerű használata, ám Térey minden jelenetnek színpadias jelleget ad. Ez oda-vissza érvényes: a megszólalás módja dramatizálja a leghétköznapibb jelenetet, de szereppé, protokollá alakítja azt is, ami valóban fontos, igazi lehetne.
A nyelv tehát díszes – zavaró viszont az egyéni hangnem hiánya. A Protokoll egy akolból származó hősei ugyanolyan stílusban, modorban beszélnek, és idézőjelek nélkül nehéz lenne eldönteni, éppen ki szólal meg; még Mátrainak sincsenek jellegzetes fordulatai, hangja végső soron a szerzőé. Jellemző példa erre, mikor a főhős reménybeli nőjével, Fruzsinával kirándul, és a kisvasúton ülnek. „Fruzsina kimutat az ablakon: / »A termekbe belátni a szerelvény / Hótiszta üvegén át. Nézd a fényét! / Ez maga az Erdei Iskola, / Ide járnak sünik, mókusok […] Itt gurul napra nap üveggolyó, / És itt lakik az ólomkatona«”. Ennyire szépen azért senki nem beszél az első randin, de még a másodikon sem – talán jobb is lenne, ha inkább narrációként hangzana el. Szemet szúróan gyakori felkiáltás a könyvben a teátrális „Ember!”, amit élőszóban egyébként szintén alig hallani. Térey ezzel – de a kötet verselésével is – mintha Az ember tragédiájára utalna. A megszólítás figyelmeztetésként hat: vedd észre határaidat, de azt is, hogy sorstárs: közülünk való vagy.
A regény terét túlnyomó részt Budapest adja, szépségével és nyomorával – egy-egy fejezetben feltűnik Madrid, New York vagy Brüsszel is, de inkább háttérként, csak illusztrálva a Mátraival történteket. A pontos leírások mellett Térey János színpaddá formálja a fővárost, ahol szimultán több darab zajlik egyszerre. A Sándor-palotában fogadást tartanak, és „koktélpartit” a Batthyányi örökmécsesnél, ahol csuklyás, maszkos ultrák dobálják a rendőröket – a Bem rakpart pedig védett övezet, de a Nép-színház utca felé sétálni már istenkísértés egy diplomata számára, hisz az már a társadalmi barikád túloldala. Mátrai erős idegenkedéssel tekint a „műveleti területre”, ahol a többség él, és undorát meg is vallja: „Ó, túl sok ember, s oly csúf emberek […] Ki szóra nyitja száját, undorító. A köszönésük. De a csöndjük is.[…] A népemet, ha viharvert, ha büszke: rettegem / Nem az országot, hanem csak lakóit; Lakói egy részét. Hogy pontosítsak: / Lakói 98 százalékát.” Egy szűk társadalmi réteg minden ellenérzése és sztereotípiája fókuszálódik ebben a pár mondatban – mely réteg egyébként a 98 százalékból él, abból lát hasznot. Elitista szemlélete ellenére Mátrai azért sok budapesti helyszínen megfordul – nyomában pedig Térey alaposan feltérképezi a várost. Új és szeretetre méltó vonás a Protokollban, hogy az események többnyire igazi terekben játszódnak. Jó például a Bambi dominózó közönségéről olvasni, vagy a Műszaki Egyetem szobor kvartettjének újjáépítéséről – életszerűbbé teszi az amúgy is valóság közeli történetet.
Részletgazdag leírásaival, életképeivel a Protokoll hely- és korrajz. A nyitott szemmel járó ember felismerheti benne környezetét, miliőjét – vagy akár saját magát, Térey ugyanis nem fukarkodik az életből átvett alakokkal. Az e-gyetlen kérdéses pont benne maga Mát-rai Ágoston: korunk hőse, a mai Pecsorin vagy éppen a tulajdonságok nélküli ember. Végső soron mindent tudni róla, csak azt nem, ki ő valójában. Napirendje sűrű és – szíve szerint – tartalmatlan, de hű hozzá; egy külügyér, pályájának delén, bukásra vagy továbblépésre ké-szen. Ugyanakkor mindenben egyfajta titokzatos kettősség jellemzi. Hedonista, miközben távolságtartó és tudatos; romlott, de csak annyira, hogy átlássa, túlélje a társas és diplomáciai játszmákat – s emellett tiszta is, megőrizve tartását. Nem tett semmi rosszat, igaz, emlékezeteset sem; lázadásra, talpnyalásra egyaránt alkalmatlan, bár mindkettőhöz lenne tehetsége. Élete transzparens az olvasó előtt, akár egy nyitott szekrény: elegáns öltöny, nyakkendő, „komoly sámfához szoktatott” cipő – kis foltokkal, melyek megvetésre nem, csak plety-kára érdemesek. Mátrai ízig-vérig a jelen embere, annyira, hogy múltja és jövője sincs igazán: tervezni képtelen, családtagjaival pedig csak formális kapcsolatokat tart fenn – beteglátogatás, unalmas ebédek. A gyerekkor idillinek és ködösnek tűnik, középpontban egy szelíd, halott Istennel; a kertész apával. Ehhez képest lesz aztán minden őszintétlen és hideg, maga Mátrai is. A szeretet vágya átjárja a Protokoll minden sorát, hogy aztán a 2×2 józansága dermesszen: „Most akkor én nagyon bol-dog vagyok”, tudatosít szex közben Térey hőse, figyelve magát; máskor pedig: kételyek, undor, önemésztő szégyen. Szeretői közül talán még Blanka áll hozzá legközelebb, aki ráadásul az unokanővére – de hiába a közös múlt, hasonló észjárás és akarat, nem elég a megváltáshoz. Az önfeledtség teljes hiánya mérgezőbben hat rá az arzénos mondatoknál, a magány ellen pedig a protokoll sima páncélja sem védi meg Mátrait. Ami az Asztalizenében tömör tragikum volt, az itt mindennapi realitássá válik – ebből adódik a két mű közötti alapvető különbség is. Míg a dráma statikus befejezéssel, mozdulatlan képpel zárult, addig a Protokollban nap-ról napra túlélni kell. Térey figurái ezért sem véglegesek, elbuknak és talpra állnak, és – ami a drámában csak ígéret volt – esélyt kapnak a változásra. Jellemző, hogy a szereplői körből csupán egyetlen ember hal meg a kötet végére – Karányi, az operakritikus, aki nem tud más lenni. A vitriolos tollú, maximalista kritikus képtelen az elfogadásra, a hibát pedig magának sem bocsátja meg.
Pszichológiai szakszóval élve, Mát-rai tulajdonképpen midlife crisis-be kerül, s egy helyben toporog hasonszőrű barátaival, Donner Kálmánnal és Novák Istvánnal együtt. Tudja már, hogy „elsza-ladni késő, itt maradni kár”, az unott jelenben, megkopott remények között. A 400 oldalas Protokoll mintegy két éven át követi nyomon történetét, csalódásokkal és apró örömökkel együtt; kitér három nőre, az elszalasztott vagy éppen futni hagyott lehetőségekre, lusta délutánokra a Római-parton és a napi rutinra. A kötetet ezért inkább naplóként érdemes olvasni – úgy olyan, mintha még egy sorsunk lenne a sajátunk mellett. Nagy izgalmakat nem ígér, lendülete sem töretlen, de pontos és szép leírás – helyenként erős, szíven ütő pillanatokkal. Mátrai élete szó szerint nyitott könyv, ami túlmutat a regény határain is. A könyv utolsó fejezete, a Pro domo (házi használatra) címet kapta, ami hangzásában utal a Protokollra – értelme pedig kettős: eredetileg védőbeszédet jelentett, ma azonban a bizalmas vagy kiszivárogtatott – főleg politikai – információt értik alatta. A fejezet különlegessége, hogy magában is dupla fenekű: Mát-rai Ágoston egy úton indul el, története azonban két irányba haladhat tovább – ki, a Protokoll felségterületéről vagy maradva az ismert színfalak között. Jó válasz nincs, csak ez: legyen, ahogy van. „És gyűljön össze minden, ami csak / Használható a halál ellenében.”
(Magvető, Budapest, 2010)
                    KONCZ TAMÁS