A Mari hónaljától a magvető imájáig / A Néma éj című CD-ről

A megzenésített vers műfaja sokszorosan is összetett: valamiféle köztes minőséget sugall a költészet és a zene között, ugyanakkor végeredményben a költé-szet ősállapotát idézi meg, hiszen mint köztudomású, a vers kezdetben csak dalként létezett. Ezt a dalban létezést a magyar költészet is jószerével Balassiig rendületlenül őrzi, hiszen talán csak nála jelenik meg a szövegvers mint új minőség. A megzenésített vers azonban mégsem mindig értelmezhető hagyományosan a dal monolit dallamstruktúrájára felfeszülő szövegként, a legtöbbször erősen dramatizált karakterű jelleget ölt, s ebből kifolyólag a klasszikus zenekultúra évezredes dinamikájú dal-alakváltozatainak számbavételére külön kötetek sokasága sem lenne elegendő. A dal – s a hozzá igazodó megzenésített vers – azonban a populáris kultúrának is eleven része, sőt alighanem uralkodó formája, s így alakulástörténete klasszikus és populáris ütközőterében bontakozik ki. Nem hallgatható el az sem, hogy a megzenésített vers hierarchikus elrendezést sugall: mintha a zene csak a vers értelmi kiemelését lenne hivatott szerényen kiteljesíteni. Természetesen ez nincs így: hiszen a zene sokkal radikálisabban és közvetlenebbül befolyásolja a befogadást, eleve az egész illúzióját keltve komplex világot sugall, míg a szöveg sokszor heteromorf gondolati-érzelmi egységeinek egybelátása időigényesebb. Persze, most a műfaj legtipikusabb eseteire, és nem a zenei kísérletezés radikálisabb gesztusaira gondolok – lásd például Kurtág György Pilinszky-megzenésítéseit, ahol a vers és a zene egyaránt párhuzamosan enigmatikus tud maradni, és a zene sem törekszik arra, hogy megidézzen valami otthonos, ismerős stílust, mely azonnal otthonossá teszi a befogadást: ezekben az esetekben a zene lépést tart a szöveg enigmatikusságával vagy még az is megesik, hogy a szöveg értelmi horizontjával szembehelyezkedve a zene mintegy ellene megy a választott szövegnek.  
A Néma éj természetesen a populáris regiszterben marad, célja tehát a zenei otthonosság képzetének indító mozzanataival beszippantani egy-egy szöveget, s így magával ragadni a hallgatót is az otthonosság intimitásába. Németh Imre elsősorban a régi zene avatott tolmácsolójaként ismert, de a kortárs költészet iránti fogékonyságát sem rejtette soha véka alá. A választott szövegek zöme ráadásul a felfokozott muzikalitás jegyében keletkezett, erre már sokuk címében az ’ének’ szó maga is utal (Kulcsár Ferenc: Ének sírás után I–II.; Mihályi Molnár László: A kő éneke; Bettes István: Song; Weöres Sándor: Buba éneke), illetőleg erre céloz Simkó Tibor szövegeiben az időmérték érzékelhető jelenléte is. Bettes szövegeinek plasztikus ismétlés- és halmozásalakzatai úgyszólván kínálják a zenei alapozást. A CD főszereplője, ahogy az a fentiekből is kiderül, elsősorban a szlovákiai magyar költészet sokarcúsága. Ez a sok azonban szövegileg nem is annyira sokféle, mint zenei értelemben, vagyis mintha a szövegek által megcélzott univerzum variabilitása kevésbé lenne eleven, mint a zenei megfontolásoké.
Kulcsár Ferenc verse, az Ének sírás után a CD dramaturgiai megfontolásaihoz illeszkedve két távoli ponton he-lyezkedik el. A patetikus, Nagy László népi szürrealizmusát megidéző, egy monumentális, istenkereső én merész költői képekben téblábol a bizonytalan létben az „írás” bizonyosságával.  A zene is ehhez az alapálláshoz igazodó, kiemelő funkciójú. Mihályi Molnár László A kő éneke című, redundanciában bővelkedő, analitikus versén minden szinten sokat lendít a zene, mely egy modern énekmondó pozíciójába helyezi az előadót, miközben a vers világát az érzelmes filmzene univerzumához is közelíteni látszik. A nosztalgikus-meditatív vonulatba sorolható A magvető imája című Szabó Mátyás-szöveg is, melyet a CD anyagából egyedüliként Németh Mátyás és nem Németh Imre zenésített meg.
Kulcsár Ének című verse a népköltészet egyszerűségét idézi, de ezt a szintet sokkal többrétegűvé avatja Ferienčík Ágnes játéka, mely valóságos rene-szánsz, manierista udvari hangzást kölcsönöz a versnek, s így a CD legkiválóbb és legszellemesebb megoldásokban bővelkedő darabja. Ehhez a világhoz kerül közel Simkó Tibor Szeptember című verse, melyet speciális hangeffektusok tarkítanak (az ősz, az eső hangjai), miközben a zene klasszikus méltóságát mindvégig megőrzi.
Bettes István a tökéletes ellenpontot képviseli, hiszen költőileg is pontosan az-zal az irányvonallal szemben halad, melyet Kulcsár vagy Mihályi Molnár követ: a groteszkbe vagy a pusztán akusztikus heterogenitásba hajló abszurd szövegek eklekticizmusa szabályosan igény-li a jazz, a blues vagy a pop-rock univerzum improvizatív technikáinak zenei bevonását. Ezt a kávéházi vagy talán még inkább mámoros-füstös klubhangulatot Bettes humora és szarkasztikus nyelvezete erőteljesen élővé varázsolja. Épp Bettes az, akiben a szlovákiai magyar lét nem mint patetikus küldetéstudattal párosuló önmarcangolás jelenik meg, hanem mint természetes szociokulturális léthelyzet, melyet nem feltétlenül megváltani vagy igazolni kell, hanem egyszerűen ábrázolni a maga (nyelvi) anomáliáival. A Song című, Dúdor Istvánnak ajánlott szöveg – a CD címlapján egy Dúdor-kép díszlik, s ha jól sejtem, a CD címe azonos lehet a kép címével – épp ebből a megfontolásból használ szlovákiai magyar nyelvet is, például: „Együk a pamutot / miként a nanukot / citerázzunk / ha fogy a Hold.” Bettes világában a népiség is egészen mást jelent, mint például Kulcsáréban: számára nem egy történeti vagy archaikus tapasztalat előhívását, hanem a jelenben létező artikulációinak kiaknázhatóságát sugallja. Az Új reformkor Petőfi dalköltészetének világát vonja játékba: a szöveg radikalizmusa és tudatosan kibicsakló antipoetizmusa a CD legkülönlegesebb versévé avatja az alkotást. Az „otthoniasan” alcím egyszerre utal a Petőfi-hagyomány népi evidenciájára és arra a szociokulturális dimenzióra, mely Bettes verseinek nyelvi közegét jelenti, azaz a szlovákiai magyar nyelvhasználatra. A Petőfi-intertextusok kiforgatása mellett a triviálisnak ható szójátékok épp e közeg kisszerűségét dokumentálják: „Itt az ó kutyabőr / öreg mint a dikó / hol a sörövicske? / lökd ide ildikó!”  A Bio-narkó kell nekünk című versben a marihuána palóc kiejtésből adódó nyelvi humorát aknázza ki, vagy-is egy lehetséges népetimológiai gesztust emel költészeti kategóriává és tesz groteszk versének  mozgatórugójává. A retorikailag pergős szöveget a zene kissé visszafogja, és a pszichedelikus hatás bizarr látszatát keltve variálja, a narkotikummá avatott „a mari hónalja” szókapcsolat lehetőségeit kiaknázva: a zene erénye a variabilitásban rejlik, s az előadásmód improvizációkkal megszakított szellemességében. A Közvetlenség zenei értelemben éppen fordított stratégiát követ: nem a kulcsszó ismételgetését kommentálja, hanem épphogy a felvezetések változatossága folyik bele a meg-
nyugtató refrénbe. A vers Weöres híres kombinatorikus játékait idézi, kevéssé artisztikusan, sokkal erősebb szociokulturális eltökéltséggel. Weöres nem pusztán a retorikai artisztikum tekintetében kerül a CD szerzőinek sorába, hanem Simkó Tibor verseinek evidens mintaképeként is. A Szeptember és a Buba éneke szövegileg akár rokonnak is tekinthetők, s ezt Németh zenei értelemben is érzékelteti valamelyest.
A Néma éj tehát végeredményben három zenei és versuniverzumot bontakoztat ki: egy komolyan vehető vagy veendő sorsköltészet filozofikus melankóliába hajló univerzumát, egy groteszk-abszurd szociolátleletekben tobzódó líra és az improvizatív zene pulzáló klublelkületét, és egy artisztikus, a vers legkisebb elemeiig szervezett költői ékszerészet finom világát.
A CD-n közreműködő zenészek: Németh Imre, František Koša, Rédey Tamás, Ferienčík Ágnes, Németh Mátyás, Falusi János és Erich „Boboš” Procházka. A CD 2009-ben jelent meg.

CSEHY ZOLTÁN