Gál Sándor / Feljegyzések elmenőben (2009)

III

Május 5., kedd. A Kincses Komáromhoz írtam pár mondatot, de nem érzem fontosnak az írást. Valóban nem tudom, van-e, lesz-e értelme folytatni, hiszen ahogy tovább írom, újabb és újabb rétegek jönnek elő az évtizedek mélyeiről, amelyek követelik a magukét a többiek mellett vagy mellé. Hát nem az volna a legegyszerűbb, ha az egészet feleslegessé nyilvánítanám? Mert például Komárom és Pozsony között ott van még a janovicei  huszonhét hónap, a karibi válsággal, a berlini fallal meg-rakottan vagy megterhelten. És mi legyen 1968–1969-cel? Szóval ezek az egykori események, történések időnként idetolakodnak elém, és igyekeznek a sarokba szorítani láthatatlan, vagy nagyon is látható erejükkel. És ha mégis sikerülne ezeket a történéseket is megírnom, hol és mikor jelennek majd meg? Végül: lesz-e időm az egé-szet összeszerkeszteni és beilleszteni az Egybegyűjtött… valahányadik kötetébe, mert hogy a már meglévő is – A Szövetségen kívül – legalább 800 oldal, ha nem több.

Úgy látszik, életem egyik sajátos csapdája, hogy különféle vállalásaim öregségemre újra és újra többletmunkára kényszerítenek. Mennyivel egyszerűbb volna, ha… Nem, ez így nem jó! Nincs „ha.!” Vagyis folytatni kell, amíg erőm lesz hozzá, s mindegy végül is, mi lesz a sorsa annak, amit az egészből még sikerül leírnom.
Alkonyatkor kimentem őzeket nézni, hogy vannak-e, s hogy miként vannak. De csak igen messziről távcsövezhettem meg néhányat, így még a bakokat sem tudtam megkülönböztetni a sutáktól. Majd legközelebb!
Május 6., szerda. Korán ébredtem, alig pirkadt még, és egész délelőtt dolgoztam. Verset írtam, címe: jön majd egy reggel. Azt hiszem, jó vers, de legalábbis átlag feletti, s még bőven hozzácsatolhatom A rák évada V. részéhez.
Itt a verandai íróasztalon egy piros műanyag irattartóban legalább húsz év óta összegyűlt mindenféle cetli és egyéb kacat van együtt, amit ide menekítettünk még Kassáról. Az egyik vékonyka papíroson egy verstöredéket találtam, az ég tudja mikor firkantottam le, s hogy hát mostanáig megmaradt, annak valami jelképes ereje is lehet, bár ilyet föltételezni nem valami fényes teljesítmény. De hogy végleg el ne vesszen, idemásolom:

„amikor még nem volt az ég kék
  s amikor már nem lesz kék ég”

Nos, ez a töredék, vagy torzó a „nem volt” és a „nem lesz” közötti teret tölti ki – mondhatnám –  kékségével vagy a kékség hiányával. Ami, mai gondolkodásom szerint a  sötétséget jelenti.
Kívül és belül egyaránt!
Május 7., csütörtök. Ma is hajnalban keltünk, mert Sándor Budapestre utazott. Délelőtt szemorvos és a biztosító. Igen elfáradtam Kassán, vagy: Kassától. A város tele van cifra ürességgel. Egykori történelmét betemették vagy átvakolták, s ami valaha nagyságát adta, nincs, aki folytatná, de leginkább az a tény, hogy nincs kinek továbbadni. Hogy Rákóczi, vagy Bethlen, hogy Kazinczy, vagy Baróti Szabó? Itt bebizonyosodott, hogy az a város, amelynek történelme és szellemisége elveszett, az a város nem él.
Kassa halott!
Május 8., péntek. Nagyon-nagyon rossz nap!
Május 9., szombat. A H2O három halmazállapotából a vízben éreztem magamat igazán otthon. Az úszás volt a legelső, aztán a sízés; leggyatrább számomra a sízés volt. Ma pedig a vízben ért a legnagyobb kudarc. A műtét után ma próbáltam meg, Mezőkövesden, újra úszni. Nem ment! Nem az úszást felejtettem el, hanem a szétvagdalt, összefércelt, s egybeforrott hasfal, s a hiányzó belső részek minden tempónál erősen megfeszültek és fájdalmat okoztak. Rosszul lettem a vízben! Holott abban reménykedtem, hogy a fürdés, az úszás segíti majd a regenerálódást. Ma – egyelőre, remélem – az bizonyosodott be, hogy ez még nem megy. Talán majd később, egyszer…
Még most is tele van epével a szám.
Május 10., vasárnap. Egészen váratlanul Cz. I.-ék jelentkeztek be délelőtt. Tornáról hívtak, s M. P.-vel együtt jöttek. A lugas alatt kávéztunk és beszélgettünk vagy másfél órát. Délután pedig gyorsan bepermetezem a szőlőt, mert monília vagy perenoszpóra támadta meg. Egészen különös, hogy ilyen hosszú szárazságban (vagy után), ilyen méretű fertőzés bekövetkezhet. Remélem, a permet időben érte a leveleket, s valami megmarad a termésből. Különben – idáig – egészen jó volt a vasárnap, csak az előbb kellett lenyelnem egy tablettát, mert az epe megint kezdett feljönni a számba. Vagy másfél éve kínoz ez a „keserű” nyavalya. De ennek köszönhető, hogy tavaly nyáron orvoshoz mentem okát kinyomozni, s az akkori gyomorröntgen mutatta ki a rákot. Ami azóta megtörtént, annak lényegesebb élményei idekerültek e napló lapjaira, meg A rák évadába.
Alkonyatkor elültettem két sor borsót – az áprilisban ültetett most virágzik! –, majd meglocsoltam az egész kertet – kész sivatag az egész!
Május 11., hétfő. Szép májusi délután. A verandán pihenek, s pihenésként megint Gyulai Pál Bírálatok (1861–1903) című könyvét olvasom, mégpedig az Újabb magyar regények című dolgozatot. Tolnai, Beöthy, Jókai és mások regényeit szemlézi Gyulai mester. Dolgozatában, mintegy összefoglalóként ezt olvasom: „Többé-kevésbé bizonyos könnyelműség, vagy egyéni szeszély vezérli regényíróinkat. Nem sokat gondolnak a fődologgal, mert nem hatja át őket valamely nagy eszme vagy érzés, igen eltelnek egyéni szeszélyökkel, s azt hiszik, hogy ami bizonyos körülmények miatt  rájok nézve érdekes, annak fogja találni a közönség is. Alig látjuk az egyénben a fajt, a fajban az egyént, a cselekményben az eszmét, a részek között az összhangzást. A genre elölni látszik a magasabb szárnyalást, a fensőbb jellemzést s a különös és kirívó a jellemzetes helyét akarja bitorolni. Belezökkentünk a magyar élet rajzába s mindent fel akarunk ölelni. Jól van, de igyekezzünk a sajátságosnak általános érdeket adni s a nemzetit összhangzásba hozni az emberivel, az eszmék világánál, az érzések erejével, az ízlés sugalmai szerint” (130.). Az 1873-ban megjelent fölvetések, azt hiszem, ma is – e mindent szabad világban – mértékadók lehetnének a magyar regényirodalom – regényírók – számára, mondjuk a nemzet iránti elkötelezettség szempontjából, hogy ne a semleges – globális – massza, s annak divatja által fedje el a Gyulai által kiemelt érékeket. Egybefogni a „nemzeti összhangzást” az „emberivel”.
Május 12., kedd. Hajnalban eső ébresztett. Az új tető – bádogból készült – egész különösen muzsikál a sűrű esőcseppek becsapódását követően. Ezt hallgattam egy ideig, meg a csatorna lefolyójában az élénk, jó ritmusú vízcsobogást. Örültem az esőnek, hiszen – egyrészt – megkímél az öntözéstől, másrészt legalább egy hónapja egyvégtében tart a sivatagosodás. Hát mindenre kellett az égiek áldása. Délután pedig Kassa, a ház biztosításának a megújítása meg a volt kassainak a megszüntetése. Buta, de kötelező elvégeznivalók. Túl vagyunk rajta, s ez a lényeg.
Május 14., csütörtök. Tavaly szeptember óta sokat öregedtem. Ma délelőtt egyedül voltam, s volt pár óra időm arra, hogy az utóbbi nyolc hónapot lepergessem magamban, magam előtt. Amikor még nem volt tudható, sőt sejthető sem,  hogy a gyomorrák s annak megműtése milyen jövőlehetőségeket jelenthet, lényegében minden zéró értékűvé változott. A halál konkrét lehetőségét magamban hordoztam, s az operációt legfeljebb pár hónapra szóló időzónának – életzónának – fogtam fel, s e szerint tettem meg azokat a szükséges intézkedéseket, amelyek egyféle lezárását jelenthették annak, aki én voltam, s annak, amit emberként elvégeztem. Az a fordulat azonban, amely a műtét után egy lehetséges új horizontot nyitott meg előttem, a legváratlanabb, a leghihetetlenebb esemény lett. Annak ellenére, hogy még ma is összeszorított fogakkal kell megküzdenem szinte minden elkövetkező óráért, napért. Ugyanakkor az eltelt nyolc hónap azt is bizonyítja – remélem –, hogy e mindennapi küzdelemben lassan konszolidálódik az a belső rendszer, amely az operáció következtében alakult ki olyanra, amilyen… Azonban ez a szellemi és testi-fizikai küzdelem rengeteg energiát követelt, s ennek az elvesztése adja azt a tényt, amit e jegyzet elején leírtam – hogy megöregedtem. Azt is jelzi persze, hogy az öregség nem betegség, hanem állapot, amelyben meg kell találni a létezés lehetséges egyensúlyát. Hát most jó volna kitalálni, hogy annak melyek az ismérvei – ha léteznek egyáltalán ilyen ismérvek…   Alkonyattól csendes eső esik – áztató májusi eső, ahogy a régiek mondták. S ha igaz, aranyat ér.
Május 15., péntek. Amióta véglegesen kiköltöztünk Kassáról, a tizenkettedik emeleten összegyűlt mindenféle holmit még mindig nem volt érkezésünk átnézni és elrendezni. Az „ottani” íróasztalomon felhalmozódott, különböző cetlikre lefirkantott feljegyzéseim nemrégen kerültek elő, s az egyik noteszlapon, ami a kezembe került, az áll: „A csehszlovákiai magyar irodalom Trianonnal kezdődött – tehát nemzeti tragédiával, amelynek tragikuma máig ér, és még mindig nincs kellően jelen a tudatban – az egyetemes magyar sorstudatban.”
Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a firkák értéke mekkora, de ha arra gondolok, hogy mondjuk az elmúlt öt évtizedben mennyi keletkezett belőlük, s hogy máig ki- és feldolgozatlanok, sőt, soha nem lesz mód összefogni őket, akkor – vélem ezen a májusi estén –, legalább annyit megtehetnék, hogy ezt az egész kuszalékot, ahogy előkerülnek, egymás után lemásolom. S nem csupán az irodalmi-nemzetiségi vonatkozásúakat, hanem a gazdasági, politikai, közéleti följegyzéseket is. De hogy ezt elvégezhessem, legalább ötven jegyzetfüzetet, s több száz, vagy inkább több ezer oldalnyi egyéb kéziratot kellene átlapoznom. Erre pedig, értelem-szerűen, már nincs se türelmem, sem időm. Hiszen Az Egy és az Egész össze-foglalása is bizonytalan ebben a pillanatban.
Ezen túl szép, csendes nap volt a mai, már-már eseménytelen…
Május 16., szombat. Aki egyszer leáll – az lemarad.
Megint pár sor egy megsárgult cetliről: „Sziszüphosz görög király” – novellatéma.
Sziszüphosz felismeri, hogy nem lehet arra kényszeríteni semmivel, hogy újra és újra alászálljon az alvilágba, s újra és újra odaálljon a kő mögé, hogy felgörgesse a hegy tetejére.
…Egyszer nem megy a legördülő kő után. Ott marad fent a hegyen és – nem történik semmi…
Emlékezetem szerint – akkor – elég rossz helyzetben voltunk itt, Szlovákiában, s egyféle „passzív ellenállást” próbáltam volna a novella által – vagy a novellában – amolyan példázatként felmutatni. Persze, azzal, hogy Sziszüphoszt az alvilágban már újra nem büntethetik meg, és senki sem kényszerítheti arra a bizonyos „sziszifuszi munkára”.  Néhány bekezdést meg is írtam ebből a tervezett novellából, de fogalmam sincs, hogy a dossziékba zárt évtizedek között megvan-e ez még. Később azonban egy rövidebb versbe ezt mégis csak összefoglaltam, s valamelyik kötetembe be is soroltam.
…Ma verset kellett volna írni, de egyetlen sor sem került a papírra. Így a  hiány a vers!
Május 17., vasárnap. Ismét egy megtalált feljegyzés: „Döbbenetes élmény: a nagyszöllősi magyar tanítók koncertje. A nagyszöllősi magyar tanítók az itteni  magyar tanítóknak másfél órán át énekeltek – ukránul!!! Mit csinált a mi népünkből a huszadik század Európája! Több volt, mint megalázó ez az est. Európa szégyene.”
Ez a pár sor valamikor a hetvenes és a nyolcvanas évek fordulóján került a papírra. Azóta azért valami változott a javunkra, de a változás árát nagyon meg kellett fizetnünk…
A mai vasárnap ezzel szemben derűt hozott. Délután a hagyományőrző együttesek válogató versenyét hallgattuk meg. Színvonalas, szép és rangos összeállítások váltották egymást. Az ilyen találkozókon mutatkozik meg az elmúlt harminc év következetes munkája: a folyamatos igényesség – önmagunkkal szemben.
Május 18., hétfő. „…A mi nyelvünk határtalan és szabad” ( Kosztolányi).
Május 19., kedd. A tegnap leírt Kosztolányi-sor annyira megdöbbentett, hogy a napi összefoglalót elhagytam. Amikor ezt Kosztolányi leírta, vélhetően már jóval Trianon után járt történelmünk. Benne pedig sem a magyarság, sem a magyar nyelv nem volt már sem „határtalan”, sem „szabad”. Legfeljebb elméletben, s legfeljebb Magyarország határain belül. Az elszakított térségekben pedig egyre nagyobb erővel és módszerességgel igyekeztek éppen a  Kosztolányi megfogalmazta tulajdonságaitól megfosztani. S bizony, be kell látnunk, hogy az utódállamok ilyen irányú igyekezete nem volt sikertelen, hiszen az elszakított térség magyarsága szám szerint és nyelvében is összezsugorodott, s olyan veszteségek terheit viseli ma is magán, amelyek egyre nagyobb erővel kötik gúzsba fajtánkat. Ennek ellenére – a veszteségek tanújaként írom ide – végső soron, amíg lesz egy élő magyar ember, Kosztolányi igazsága is élni fog.
Élni fog, és világítani!
Május 21., csütörtök. Rendrakás reggel óta. Most jutottunk el odáig, hogy a trófeák egy része – a szarvasagancsok – a helyükre kerültek.  Egész jól mutatnak itt a verandán, ahol e sorokat írom. De még hátra van az őzagancsok s a disznóagyarak egy része, ami azonban már nem olyan bonyolult munka, mint a méteres bikafejek felaggatása. Ezzel együtt eléggé vacak napom volt. A „gyomrom” folyamatosan rendetlenkedett. Délelőtt epét hánytam, de csak egy keveset.
Megjött a májusi Irodalmi Szemle, folytatják a 2006-os naplóm közlését, meg a Fónod Zoltán szervezte „ankét” is ebben a számban jelent meg.
Ezzel szemben az irodalomhoz egy hajszálnyi közöm se volt ma. Viszont érik az eper, aminek illik örülni!
Május 23., szombat. Keveset aludtam az éjszaka, buta fájdalmaim voltak megint, s napközben is több alkalommal kellett orvosságot nyelnem, kevés haszon-nal. S most is „ég” az a valami, ami a „gyomrom” volna. A tegnapnak és a mának a hozadéka, hogy a trófeáim – az őzagancsok is – megtalálták végső helyüket a verandán. Aminek következtében a veranda az eddiginél is rangosabb hely lett.
Május 29., péntek. Szinte észrevétlenül telt el közel egy hét, s ebből a pár napból semmit se írtam ide, tehát ezek a napok elvesztek. Esténként kijártam vadászni, s gazdagodtam egy-két olyan tapasztalattal, amelyeket feltehetően soha semmire sem használhatok a majdani holnapok jöttén. Ezzel szemben a Kincses Komáromhoz sikerült írni néhány bekezdést.  Az volt az előzetes elképzelésem, hogy a komáromi éveket rövidre fogom, de már a 15. oldalnál tartok, vagyis valahol a közepe táján. De szigorúbb leszek ezután, s megpróbálom összébb préselni az akkori emlékeimet. Ez azért is szükséges, mert kikerülhetetlenné vált – az átmeneti összefüggések okán – valamit megörökíteni a janovicei huszonhét hónap esemé-nyeiből is (karibi válság stb.).  Mégpedig azért, hogy a „második” pozsonyi kezdés-nek legyen értelmes felvezetője.
Az elmúlt napok kellemetlen híre – Balázs F. Atillától –, hogy lekésett a pályázatról, s erre az évre egyetlen könyvre sem kapott a minisztériumból támo-gatást. Így az Egybegyűjtött… tizedik kötete leghamarabb jövőre jelenhet meg – ha egyáltalán megjelenik majd. Ennek a „jobbik” oldala pedig az, hogy így nyertem két év haladékot Az Egy és az Egész befejezésére és megszerkesztésére.  De közben nem szabad meghalnom! A létezés – létezésem – kockázata, lám, ilyen egyszerű, ilyen hétköznapi.
Még annyit, hogy tegnap éjjel és ma is esett az eső – két szaharai hónap után!
És még ezt: befejeztem Veres Péter emlékezéseinek az olvasását (Számadás; Az ország útján; Szűk esztendő és a novellák).
És legvégül egy végiggondolni való: Kiselejtezett Európa!
(Folytatjuk)