Németh Zoltán versei

Naptár

        Elhagytál, mert úgy gondoltad,
        Jobb lesz így nekem és neked is,
        Kétségbeesetten, kiszolgáltatottan.
        Ennyi örömet a fájdalomban
        Nem érdemel senki,
        Az érzőideg végén.
        Elhagytál,
        De folyton meg kellett jelennem a lakásodon,
        A közös lakásunkon,
        Hogy elhagyhass.
        Elhagytál,
        Ez az egyetlen érzelmi biztonság,
        Mai napig.

Márvány

    Kétségbeesett vagyok, mondtam már.
    Az utcán mindenki megbasz az arcával, a mozdulataival.
    A tested már belegyúrva a földbe,
    Az arcod kikaparhatatlanul belenyomtam egy márványoszlopba.
    Féltesz önmagadtól,
    De ez csak a kezek játéka.

Pótnaplemente

        Kimozogni a testből láthatatlanul,
        Nem tompítja a kétségbeesést,
        Amelyet születéskor a szívre csomóztak
        Gondos kezek.

        A vászon redőiből néz ki
        A vastagon felhordott festék,
        A megcsomósodott,
        Valószerűtlen fényvisszaverődés:
        Pótnaplemente idején,
        Elborult utószezonban
        Azt mondtad,
        Soha többé nem érhetek hozzád,
        De úgy néztél rajtam végig,
        Hogy az felhívás volt.

        Akkor már három hete
        Próbáltam elkerülni emlékeid,
        Amelyek fokozatosan
        Uralmuk alá vonták tekintetem,
        Miközben átnéztem rajtad,
        Mint egy üvegajtón.

Ócska lélegzetpárna

        Befeküdni a radiátor alá, úgy,
        Hogy az arc a radiátor alatt legyen.

        Ez egészen más létezés,
        Így belakni a szobát
        Megfordítja az emlékeket.

        Amikor a fej belelóg
        A mosogatóba, perceken át.

        Apu, apu, gyere elő.

        Zihál a fürdőszoba csempéjén
        Egy ócska lélegzetpárna.

        Ezen az emberen nincs mit megszeretni.
        A földhöz vágott porcelán rakja össze,
        Fél bútorok, fél evőeszközök.

        Üres, fénytelen lakás
        Az arc közepébe ütve.