Kontra Ferenc – Vissza a katedrálisba

Végigpergetem a filmet újra, pedig a negatívja bennem olyan mélyen rögzült, mint egy tüdőlebeny kórleletének szárnyas intarziája. Ahogyan újraolvasom ugyanazt a könyvet is, holott jól ismerem, és nem azért, hogy megtudjam, mi lesz a vége. Mert önmagában, a vége felől közelítve, semmit nem mond el, így vagyok most a vonatokkal.
Fülelek, ahogyan a rutinmozdulattól a fém a fémre rácsendül, fül kell persze hozzá, amilyen a zongorahangolóké. Milyen hangot is ad? Hajnali Kramphaue. Hosszú éveken át hallgattam a vas szerkezetének tízlépésenként ismételt, atomizált kompozícióját, mégsem tudom ma sem, mit kellene benne hallanom. Hol a hasadás a fém agyában? És annak milyen a hangja? A kerekek üszkös pántjainak oda-viszsza szakaszai addig ismételnek egyetlen szót, amíg felidézik a teljes jelentéskörnyezetet, a lehetséges mondatokat, melyek párhuzamos illesztésével, hirtelen lökődve indulhat a szerelvény. A párhuzamos mindig kettőt jelent vonalzóval húzva is, mintegy emberszámba irányítva, a geometria szabályai szerint a metszéspont képtelenségét jelentik a merev vonalak: ha úgy tetszik, az elfogadást vagy éppen a kényszerű összetartozást csavarozzák a talpfákhoz, a vasutasszólás szerint még sincs egymás mellett két egyforma sín.
Mindenféle szabálynak ellentmondva a puzzle félkörívbe formázott fogai mégis egymásba harapnak, ez adja a váz szabályos fraktúráit, viszont korántsem párhuzamosan, mégsem metszik egymást sehol, az élek permanensen szétvágnak mindent. Nemcsak engem sebeznek vagy érintenek, a képnek több szereplője van, némelyek felismerhetetlenek már. Senki nincs egyedül, még holtában sem. Akkor simulna el a látvány, ha mindenki ott lehetne a képen, akinek ott kellene lennie, mert különben üres lyuk marad a helyén. Mint amikor csoportképeket nézegetve egyre fogynak memóriánkból a nevek. Ki tudna eltüntetni minden lyukat, amikor folyton hiányzik egy arc mögül egy név? Bosszant az érzés megnevezhetetlensége. Mégis mondom tovább. Egy körzővel és egy vonalzóval a kezemben. Csak azért is megpróbálom, rajtam ne múljék. Vések. Itt van egy egész test a kezemben, és mégsem hiszem el, hogy mindene megvan. Éppen elgurult a nap, és ettől lett olyan, mint egy félben maradt árnyék.
Csillapítgattam az indulataimat, mert furcsa módon nem a részvét melankóliája kerített először a hatalmába, hanem az áradó düh egész kozmográfiája, mert tudtam előre, hogy erre rámegy a napom, csak forog a fejemben hol gyorsabban, hol álmosabban, majd a sivításig felgyorsulva, miközben a kések alattomosan bedarálják mindazt, amiből valójában építkeznem kellene, miközben hol durvábban, hol porszerűbben pereg lefelé az őrlemény.
Minden eszköz fényesen ragyog. Olyan arisztokratikusan, mint egy étkészlet ezüstjei, és ipari formatervezőjük sem lehetett más, mint aki a leveses merőkanalat tervezte – Sandro Botticelli után szabadon –, hogy a szélén még megüljön egy haj-szálnyi tészta, és el lehessen dönteni, hova kerüljön; ugyanennyire volt funkcionális ennek a kanálnak az alakja is, amely viszont nem engedett a kételyeknek: tartalmának egyértelműen kerülnie kellett valahova. Aki a nyelénél fogva tartotta, rutinosan kérdezte, hogy urnát is akarok-e hozzá. Nem kértem. Elém tette az egyenruhás vagy inkább munkaruhás férfi a dobozt, mintha közönséges szalámit – Wurst in Scheibent? – kértem volna, hajszálvékonyan szelve, miközben a mérleg kijelzőjén figyeltem, milyen összegben állapodnak meg a vibráló vörös számok. Mintha anélkül, hogy kértem volna, felnyitotta a barna ruhás halál angyala a fedelet, elgördítette a követ a feltámadás elől, mintha óránként felszabadulna mozdulata nyomán egy újabb lélek. Közben a mester sandán fürkészi a pult túloldalán állók érverésének kataleptikus kihagyását. Rémületre programozott vonásaikból, mint valami összedarált fasírtalapanyagból, vajon hogyan lesz újra kisimult, nyers, élő hús, amely megint arcot formáz? Miközben a kiszáradt hangszálak megfeszülnek, és elérzéke-nyülés nélkül szólni tudna végre a megrendelő, már kinyílik a szem, és a száj számlát kér a szolgáltatásért.
Megint a saját összeszedett hangomat hallom. Udvarias hatásszünet után kiforgatja számait a digitális kassza. Minden más szakmában kék az egyenruha, csak ő különbözteti meg magát, ez a kajánul visszakacsintó gyászhuszár, aki elkülönül a hagyományos feketeségtől, mintha átmenetet alkotna, hidat – át a romlás vizén. A mellén pedig nem is kitűzőn viselte a teljes becsületes nevét, hanem odahímezve, hogy Leopold, mintha ez valami bizalmasabb vagy közvetlenebb szolgáltatás lenne, ami ahogyan egy fodrász vagy egy pincér esetében szokványos. Elrántottam a fejem, mint akit megcsap az éter szaga. Kisebb-nagyobb porcelánedények néztek vissza rám a polcról.
Nem kell ettől megijedni, váltott barátságosabbra gyanakvó tekintetemtől a Hádészből lett eladó, aki mintha ismerős lenne valahonnan, higgye el, jobb inkább egy pillantást vetni rá, mert úgy könnyebb elvinni, nem kell viszolyognia tőle, hogy Úristen, micsoda szörnyűséget viszek magammal. Mintha gyémántok csillantak volna meg lapátkezén, vagy nem, ezek talán a repeszek? Látta, hogy elsápadok. Kije volt az illető? A barátom volt.  Látja, már nem is olyan nehéz kimondania, ettől nem is olyan nehéz a doboz, és tessék megnézni: természetes mozdulattal belenyúlt, akárha babot árulna, hogy ép és egészséges az áru, nem lyuggatta ki a schilleri Wurm, ez már egy korszerű technológia terméke, levendulával illatosítottuk, közben lerázogatta ujjairól a port, mint pék a lisztet, visszaszitálta a dobozba. Nem véletlenül ilyen finoman selymes és könnyű, mert tudja, amikor a krematóriumban kezdtem dolgozni, akkor még az állkapocscsontból kihullt fogak mind épen maradtak, mert a fog az ember legkeményebb csontja. A morzsalékból kiálló fogak rémületet keltettek, mert én annak nevezném, iszonyú rémületnek. Különben is: miféle hamuból és porból lettünk, amire a hantolás imádsága utal, badarság – heherészett nyersen, igen, a fogaktól meg is rémültek mindig a hozzátartozók, főleg ha fiatal halottról volt szó, jó sok foggal, de mióta a darálóra egy apróbb lyukú, kristályacél szitát szereltünk, már a fogtömésekből is ugyanolyan szemcsék lesznek, olyan hamvasan egyöntetű az egész; úgy képzelje el, mint az óceánokat szegélyező fövenyt, amiben már nem ismerhetőek fel külön a csigák, a teknőchátak páncéljai, mint ahogyan itt sem fedezhető fel külön a hátgerinc, sem a haj. Ha meztelen lábbal mennénk végig rajta, megőrizné ez a föveny is a talpunk nyomát.
Olyan rutinosan csomagolta be, ahogyan a hentes a húst, könnyed derűt erőltetve magára, mintha mindegyikük korszerű eladói szakértelmének és csúcsfejlesztett technikájának árnyékában a közönséges késes gyilkost látnám. Az élet halálba csomagolása csak hidegvérrel követhető el. Én pedig éppen ennek a gondolatától igyekeztem szabadulni, mert az emberiség tudatalattijába mégiscsak az oszlás gyorsan bekövetkező, gusztustalan folyamata rögzült anélkül, hogy valaha látták volna, valójában mi és hogyan bomlik, az elme akaratlan és felismerhetetlen szagokat társít hozzá. Éppen a hiányos ismereteket aknázhatta ki a horrorfilmek megszámlálhatatlan sokasága a rémálmok ikonográfiájával, mert az összes változatról hajlamosak vagyunk elhinni, hogy ilyen is lehet a vége.
Távolodni látod, és nem hagy maga után mást, mint fészkében a kifehéredett csontokat. Figyelj a madárra, figyelmeztetett Osterkorn, és sohase tagadd meg azt, amire megesküdtél. Hogyne emlékeztem volna a széttárt szárnyú, preparált ölyvre.
De rólam volt szó, és vitt a lábam a feloldozás felé, még néztem is hátra gyanakodva a Singer utcán, mint egy valósággá virtualizált rémtörténet komputerjátékában, hogy követnek-e, akik visszatértek, ellenőrzik-e, amit tennem kell, amire valóban a szavamat adtam. Ahogy egyre szaporábban vettem a levegőt, eszembe jutott, hogy csak egyetlen helyen érezhetem magam biztonságban, és ha egyszer odaérek, akkor végre lélegzethez jutok. Tudtam, ha már ott leszek, akkor engem is megvéd. Ahogyan régen a tolvajt, aki csak a templomot körülvevő piacon lopott valamit, vagy akár egy gyilkost is megvédett, aki rajtakapta a feleségét a lovászfiúval, és ha a fél város vette is üldözőbe, ha elérte, megmarkolta a kovácsoltvas fogan-tyút a katedrális kváderkő tömbökből rakott bal oldalán, akkor üldözőinek hátrálniuk kellett, mert ott bizony, azon a helyen már a Mindenható oltalmát élvezte. Hagyták, hogy a mellékajtón bemenjen, és fejet hajtson az oltár előtt. Lehet, hogy valóban megérdemelte a könyörületet, ki tudhatta abban a pillanatban, talán ő maga sem. És milyen furcsa: ahogy a fejemet odahajtottam, ott enyhén befelé gömbölyödött a fal, mintha homlokcsontok ezernyi kétségbeesett koptatottságától az enyém is odaillett volna a kő horpadásába, és a hely befogadna, mintha sokan lettek volna előttem a dóm felépítése óta, akiknek volt miért ide kapaszkodniuk, és talán csúszni lefelé innen, fejmagasságtól függetlenül; megannyi okból hagytak izzadságnyomot az örökké meszesen csorgó kőfalon. Mintha nem a turisták súrolták volna simára és fényesre, mintha sokan lettünk volna, akik hoztunk ide valamit, és hittünk abban, amit az életünk, bárhogyan is, de a kezünkbe nyomott; kést vagy urnát, örökségünk szerint, egyre megy; megkerülhetetlenül állt előttem a kötelesség: le kellett tennem a terhet. Gyilkolást vagy óvást, mert a mérkőzés kimenetele nem dőlt el, és hogy mit ítél, bízzuk arra, akiért a falakat emelték, ha már ide jutottunk, és ne az üldözők bírósága döntsön.
Megálltam a hónom alatt a csomaggal, és erősen szorítottam a fogantyút. Álltam egy darabig felegyenesedve, és nem az órámra néztem, hanem valami galaktikusabbat, egyetemesebbet éreztem a földre tekintve: a tavaszpont két egymást követő delelése között eltelt idő olyan, mint a két sín közt eltelt csillagnap, egy soha el nem haladt vonat végtelen ideje. Hát normális dolog, amit teszek? Lassan hátranéztem. Nem követett semmiféle sírból kelt, szakadt ruhás, csontjaikról oszló tömeg. Felnéztem, ahol a vízköpő szörnyek ültek a kiszögelléseken, hasonlóan, mint a Notre-Dame-on, a kelta istenek leszármazottai, akiket az egyház sohasem tudott legyőzni, vagy nem is akart, mert beleillettek abba a tervbe, amely arra emlékezteti a híveket, hogy Isten bármilyen közel is van, a gonosz sohasem lehet túl messze.
Mi szemmel tartunk, rikoltotta a kakas és a gyík frigyéből fogant vízköpő.
Végignéztem a fenyegető szobrok során: elkárhozott lelkek voltak, üvöltő szájjal és denevérszárnyakkal, akiket feltartóztattak a pokolba vezető úton. Éppen azért helyezték őket a dóm alig kivehető magasába, hogy emlékeztessenek arra, ami velünk történik majd: hogyan zuhanunk, ha a bűnt választjuk.
Távolabb néhány fáradt turista üldögélt az árnyékban a hátizsákjára dőlve. A túloldalon pedig annyian bámultak egy bűvészt, hogy nem is láttam, voltaképpen mitől olyan érdekes; úgy hadonászott, mint valami leples bitang. Csak körülöttem lett csend. Megcsapta az orromat a lovak megnyugtató istállószaga. Elkopogott mellettem egy városnéző szekér felzselézett hajú fiatalokkal, egyikük a mobiljával fényképezett, egy másik csak ült, és bámult előre, füléből egy lejátszó zsinórja lógott. A bakon eklektikus, népies-huszáros egyenruhában, peckesen tartotta a gyep-lőt a Lohnkutscher. Mögöttük legyek raja várta a szétgördülő sárgászöld ürüléket a keskenyen elkanyarodó makadámúton.
Jó, akkor most bemegyünk. Milyen egyszerűen neveznek minden épületet, amit Neki szenteltek, legyen bár dóm, kápolna vagy katedrális, mindegy, az imaház volna a legszebb a hitetleneknek, a lélek vallási hierarchiája nélkül, mondtam magamnak. Ideértünk most mi ketten, ahova Te soha életedben nem akartál bejönni velem, a hited mégis vallásosabb volt bárkiénél, de utáltad a szertartásokat. Nem úszod meg, most velem jössz, és szenteltvízzel keresztet vetünk, látod így: felfelé, le… és ne kövesd a kezem a tekinteteddel, mert akkor rád száll a kereszt. Nem tudsz többé veszekedni velem, együtt vezekelünk, mert nincsenek bűntelenek, akármi lehet sok, és ilyenkor bármi lehet kevés, de akkor is el kell végezni, ha poraidban is átkozódsz most, akkor is legyen benne részed! Nincsenek itt, akik kigúnyolnának, és arrogáns megjegyzéseket tennének, nem mondom el senkinek, ne félj! Nem fáj.
Ha rád gondolok, Thomas, szinte kedvem támad külön rendet alapítani: a hitetlenek vallását, amelynek gyertyátlan oltárán meg nem áldott kenyérrel és üres kehellyel, bor nélkül mutatná be az áldozatot a pap, akinek szívében nem lakoznék béke és nem is adna feloldozást senkinek. Mekkora paradoxon: hogy igazsággá legyen, vallássá kell lennie mindennek a világon. Mindennek megvan a maga szertartása, a maga vértanúsága. A szimbólumait is nekem kell megteremtenem, mert csak az tekinthető érzékfölöttinek, ami saját maga teremt formát magának. Ha titkát nem találom meg magamban, akkor nem is tudom átadni senkinek.   
Van egyáltalán gyászuk a hitetleneknek?
Nem látod, Thomas, az üvegfestményeket, a nap aranyát, a magas ég kékjét, a tűz és az élet vörös színét? Most nem találnád olyan patetikusnak a hallgatásukban és átszűrt fényükben megnyugvást találó vándorokat, most nem neveznéd buta nyájnak őket, mert szorosan egymás mellé zárkózva valakiért gyertyát gyújtanak, de én végiggondolom és végigmondom helyetted nekik, mert ha ők ugyanúgy félnek, mint Te, és érted is jöttek, az ismeretlenért, és mondják az imát, azért, akit nem ismernek, mert ez a hely lélekfogó, arra való, hogy tűre szúrják és vizsgálat tárgyává tegyék a lelked, ahogyan a pillangót, amit a hálóval befogtak. Honnan sejthette volna utolsó röptét, aranypihéi lehulltak, csak a csupasz, parányi csövekből összenőtt rácsozat maradt, létezésének alászállt foglya maradt; ez is széttörik lassan, amin át lélegzett, mozdul ugyan még egyszer a szárnya, nem is él, csak hagyja, hogy végigmondjam, mennyit repült életében.
Leültem Pilgram szószéke előtt, és vártam; nem éreztem azt a fajta megköny-nyebbülést, amit akkor érez az ember, ha valamely elhatározásakor bizonytalan érzése támad, és tart a következményektől, majd miután megtette, amit eldöntött magában, örül, és megkönnyebbül, ráadásul a következményeket is megússza. Csalódott sem voltam, hiszen elhatároztam, hogy látni akarom, akármilyen lesz az aláhullás. A lélek láthatatlan árnyéka a kövön, amit a Brünnből jött mester faragott, élete fő művét, magát az életét, mert neki sem volt még egy. Késő gót apostolok tartják a szószék törzsét a talpazaton, mellvédjén a négy nyugati egyházatya, felém fordulnak, gondolkodó öregemberek, akik figyelik és figyelmeztetik a mindenkori bizonytalanokat, hogy ne tékozolják az életüket hiábavaló dolgokra. A szószék feljárója alatt beépített Fenstergucker a mesterjeggyel együtt a mester gondolkodásmódjának is a védjegye: hét követ hozott, mintha fő bűneiből állította volna össze a prédikációt: a feljáró korlátján a rosszat jelképező, egy tó vizéből előmászó csú-szómászók előbbre jutását a jó és erény szerepében velük szemben álló, őrködő kutya akadályozza. Olyan, mint egy példabeszéd a tóról és az őrködő kutyáról, amint feladja az utolsó kenetet egy nyalintással a fuldoklónak, és ettől megdicsőül.
Ne gyere közelebb azzal a dobozzal, mert a gyertyák egyszerre lobbannak el!
Az imakórus középhajójában, a presbitérium bejárati pillérei mellől jött a hang:
Mi a te bűnöd?
Csak magammal hoztam.
Akkor nem tehetsz mást: mint az ércangyal, nagy megmentőnk a tó habjaiban, emeld fel a szívedig, hogy az élet megcsaltja általad átkarolva megváltáshoz jusson. Mi tudjuk, hogyan történt. Miként a halál sem lesz mindig a haldoklásnál kezdve. Köztünk járnak sokan koporsóban.
És én nem vittelek közelebb hozzájuk, mert megérezték, hogy amit tettél, az alól ők nem nyújthatnak feloldozást. Lehunytam a szemem, hogy végiggondoljam, amit mondtak, és mikor újra kinyitottam, csoszogásukat hallottam csak, ahogy mentek ki a dómból, de látni már nem láttam őket. Nem lehetett kitalálni, nem ismerhette más a következő lépésemet. Lélekcsapda lett a hatszögű csarnok, falainak simaságával, hálóbordás boltozatával, ami keményebb, méretre szabottabb, és ahonnan nem jutunk tovább.
Légyfogó van és farkascsapda, akkor válassz: melyik leszel másik életedben?
Farkasok óráján történik, amit a legyek lepnek el napközben. Ilyen a termé-szet rendje. Az attól függ, hogyan akarod végezni. Ha tudod egyáltalán. Mintha minden oltár és szobor tudná, miért jöttünk. Mintha a lélek csapdája lenne az öszszes persely. Befizetlek egy marék tömjénre.
Ne félj, Thomas, a szoborban nincs benne az Isten!
Mintha minden hangot hallanék, ami itt elhangzott, pedig csak aludtam egyet a padra dőlve; már elmentek a vándorok, akik a gyertyákat gyújtották. Ha nekem jutott Veled az ide vezető út, akkor gyerünk, most rajta, szépen csendben, ahogyan csak a gondolat sebessége képes eljutni visszafelé az időben, mint egy összegyűrt lepedőn a test helye, menjünk vissza a sárga fényig, ami betakar, ha eljön értünk az ércangyal. Aztán menjen ki-ki a maga útján Isten hírével, mint aki visszanyeri öntudatát, miközben a másik elpihen, mintha csak most szállt volna fel testének dobozba zárt maradványaiból a lélek. Megint keringeni kezdenek a fejben a gondolatok, ismét reszket a nyári hidegben, aki él, és formát ölt, valaki lesz belőle, egy önmagát valahogyan mégis kifejező ember, akinek csakhamar föl kell kelnie, és el kell kezdenie a napot, és ekkor – mindennek ellenére – csodálatos, új képességet fedez fel magában: az emlékezés fekete gyöngyökkel kihagyott képességét, mert felragyognak hiányukban a kihagyott darabok, nevezzük most így a porlasztóban hagyott részeket; nem úgy memorizálnak, mint korábban, zsinegre fűzve, kereken golyókba szorítva, átfúrva szabályosan, ahogyan a gyermekek számolni tanulnak a párhuzamosokból álló, keretbe zárt dróttáblán, hanem önkéntelenül vagy összefüggéstelenül, mindig más-más dolgot emelve fel; valami fájdalmasan lassú kényszer hajtja őket, hogy emléktépetten vagy jegelt bölcsességgel gondoljanak arra, amit nem is sejtenek: a holtak közt átélt esztendőkre.
Aki hosszú történetbe kezd, maga is megváltozik, a metamorfózis közben kivehetetlen lesz a halmazállapota. Nyúlik el a falon. Jön felé az árnyékok árnyéka.